Frappáns nevű kiskocsma a Volentisen belül, ahol olcsó a pia, nem annyira nagy a sterilitás, de a söröd mindig hideg. Nem vizezik az alkoholt és talán Bob, a pultos sem hajít ki, mikor épp az asztalon alszol, viszont ne reménykedj abban, hogy az ébresztő után minden cuccod megtalálod...
Egy éjszaka erejéig csatlakoztunk anyahajónkhoz. Feltöltjük készleteinket, és megyünk is tovább. Vagyis ezt az utasítást kaptam a kapitányomtól, de meglehet, hogy változni fog ez. Attól függ, hogy az élelmiszeresek milyen gyorsak tudnak lenni. Láttunk már rá példát, hogy miatta vesztegeltünk itt napokat. Valójában a lényeg, hogy egy éjszaka erejéig csak azt csinálunk, amit akarunk. Régen jártam már itt, mégsem változott semmit. Lépteimet bizonytalanul vezetem a civil részleg hálókörzete felé, ám ama folyosót elzáró ajtó előtt megtorpanok. Kezem nyúlik, hogy beüssem a kódot, hogy átléphessek, mégsem teszem. Itt vesztegelek, és csak figyelem a szürke acél sima lapját. Az apró ablakon át néptelen folyosó fogad. A tekintetem elvész, ezt látom akkor is, amikor az ajtó hirtelen nyílik. Pilláim megremegve állok félre a szembe jövő elől, majd megfordulva követem őt egy darabig. Nem akarom most a férjem látni, sem a családom. Amíg parancsot nem kapok erre, addig nem. Most nincs hangulatom hozzájuk. A gyűrű mégis ott ezüstözik ujjamon. Mint ilyenkor mindig... Így esik meg, hogy hamar megtalálom magam az egyik legnépszerűbb helyen a zónába. A bár. Nem forszírozom, hogy miért gyártanak alkoholt, mely hatására az ember teljes mértéken elveszti a kontrolt gondolatai és cselekedeti felett. Persze értem a pszichológiáját. Ennyi morzsa jár nekünk is, hogy a felkelők azt higgyék minden normális. S az is. Ez a világnak kell a normálisnak lennie nekünk. Bárki bármit is állítson, amit a Consilium mond, az a törvényértékű. Más járható út nincs. Nem lehet, hogy legyen. Nagy levegőt véve térek a kissé füstös helyre, ahol alig lézeng valaki. Szemöldököm összevonom, nem épp ezt a fogadtatást vártam. A háttérbe halk, kellemes zene szórakoztatja a maréknyi vendéget. Körbepillantva a jelenlévőkön a pult felé veszem az irányt. Egy ismerős arcot pillantok meg. Láttam már, képen. Talán egy-két szót is váltottunk már, ha nem is személyesen. Szóval ők is most kötöttek ki. Lépteim megint irányt változtatnak, hogy immár végleges útjára térjen. Megállva a férfi mellett pillantok le. - Elnézést, maga Ethan Dobrik, igaz? - kérdem tőle, csak hogy biztos nem-e kevertem össze valakivel. Olvastam a férfi aktáját - nem árt tudni, hogy kikkel dolgozunk együtt. - Katrina Gardel hadnagy vagyok, az Arkan navigátora - próbálkozok egy könnyed mosollyal, mely picit nehezemre esik. Nem az a mosolygós típus vagyok, inkább jellemző rám a zord ábrázat. - Leülhetek? Vagy vár valakit? - kérdem illendően, ahogy illik, s addig állva maradok mellette. Vagy elhajt, s akkor a pulthoz sétálva töltöm el egyedül az éjszakám, vagy… Ideig-óráig tán megtudhatok valamit tőlük. Régen olvastam utána, hogy merre is járt a másik hajó.
Egymagam ülök két sör társaságában egy félreeső asztalnál, és hátamat a támlának támasztva a kezemben lévő tableten olvasgatok éppen egy könyvet, másik markomban pedig az egyik korsó fülét szorongatom. Az élesebb szeműeknek feltűnhet, hogy egy fél kortynyi már hiányzik belőle, de ahhoz tényleg elég éles szem kell. Két bekezdés közt szétnézek az ivóban, és mélyet sóhajtok, amikor eszembe jut, miért van ennek a helynek ilyen jó híre. Nem vizezik a sört...nevetnem kell. Ezen az állomáson a tiszta víz drágább, mint az erjedt...nem is akarom tudni, mi ez. Legszívesebben visszamennék a hajóra, de parancsba adták, hogy lazítsak, méghozzá távol a fedélzettől. Megfordult a fejemben egy kósza pillanatra, hogy be kéne néznem a lakókörletbe, de szinte azonnal elvetettem az ötletet. Évek óta nem jártam már "otthon", és semmi kedvem hamis reménnyel táplálni szegény srácot, főleg most, hogy ha megint látna, már emlékezne rám, miközben egész biztos, hogy nem fog látni legalább még 4 hónapig. 8, ha megint én maradok a hajón a következő dokkoláskor. Mint mindenki a kocsmában, én magam is szemrevételezem az új jövevényt egy pillantásra, de aztán tekintetem ellenáll a vonzásnak, és visszatér a könyvemhez. Kicsit meglep ezért, amikor as lágy női hang a nevemen szólít, és felvont szemöldökkel fordulok felé. -Állítólag... A bemutatkozására csak bólintok. Tudom ki ő. Nem élünk valami sokan itt, pláne nem azokon a hajókon, amik nem csak az űrport gyűjtik. Ami azt illeti, a szülővárosomban több ember élt, mint amennyien most ébren vagyunk, így viszonylag könnyű emlékezni a kollégákra. Az asztalon pihenő két korsóra nézek, mielőtt választ adnék kérdésére: -Nem. Nem várok senkit, ez mindkettő az enyém. Kérem, foglaljon helyet. Ha megteszi, elé tolom a karsót, amihez eddig nem értem hozzá. Ha olyan ütemben fogyasztom, mint eddig, akkor úgyis elpárolog, mielőtt végeznék az elsővel. Közben a szerkezetem is kikapcsolom, és összehajtva a zsebembe teszem. -Előre leszögezem, ha cserélni akar, szó sem lehet róla. A Jola sokkal jobb hajó, mint az Arkam. Ezt természetesen nem gondolom komolyan, mindössze csak amolyan barátságos csipkelődés a két hajó legénysége közt, ami rám ragadt az utóbbi 2 évben.
Bal szemöldököm ívesen vonom magasra a semmilyen válasz kapcsán. Humoros és bájos egyszerre. Beszéltek sok mindent a férfiról, de mely katona ad manapság a pletykákra? Rossz szokás melyet jobb minél hamarabb kiölni a kadétekből, oly sok minden mással egyetembe. De a munkát hagyjuk a hajón, nem igaz? Nem ezért jöttem. Hát akkor miért? Egy félmosoly keretében fordulok el tőle, hogy kényelmesen helyet foglalhassak vele szemben. - Húzós út? - intek fejemmel a két sör felé. Ritka az ilyen bátor és merész vállalkozó. Ugyanis eme híres főzemény igen gyorsan az ember fejébe tud szállni. Persze, minél hamarabb elérik a hatást, annál kevesebb a fogyasztás, annál több marad, annál később kell pótolni és annál több élelmiszer marad. Tiszta logika. Gúnyos mosollyal fordulok a pult irányába, s elcsípem Bob pillantását. A messziből hallom, hogy máris hoz nekem is egy jó pofával. - Mit olvas? - fordulok vissza s mintha kedvesen pillantanék a fickóra. Figyelmemet nem kerülte el, hogy mit csúsztat a zsebébe. Amúgy is érdekel, hogy mik az emberek érdeklődési köre. Minél többet tudunk egymásról, annál… otthonosabb ez az egész? Egyáltalán nekünk jár ez a szó, hogy „otthonos”? Érdekes kérdések merülnek fel bennem nap, mint nap. Felvetésére azonban hangosan nevetem el magamat. - Arkan - javítom ki, még akkor is, ha direkt tévesztette el a nevet. - Ne is reménykedjen, hogy leváltom. Remek helyem van a másik hajón, de hát maga tudja, a Jola lassan egy csotrogánnyá válik - mosolygok negédesen, cinikusan. Mit élveznek ezen néhányan. És én miért veszem fel a kesztyűt? - Inkább érdekelne, hogy jutottak-e most valamire. Vagy újabb zsákutcába futottak, mint mi? - mi tagadás jó kis meteoresős zsákutca volt az. A kapitányom menten melírra őszülte magát, miközben igyekeztünk kimanőverezni belőle. Ímmel-ámmal sérülésmentesen is. Csak egy aprócska, kis picike karcolás látszódik a hajó orrán, mi az. Egy kicsit lecsípett róla, de azt az éjjel könnyen pótolják. Ennyi meg még belefér. - Mikor értek vissza? - faggatom tán kicsit katonásabban, mint amihez hozzá van szokva. De hát ilyen az én természetem.
Megnézem magamnak a másik navigátort, amíg helyet foglal az asztalomnál. A katonaság persze a fiatalok ipara volt már a Földön is - vagy legalábbis kevesen mentek belőle nyugdíjba - ezen az állomáson azonban talán az "anyósomon" kívül egyetlen idős embert sem ismerek, és igazándiból ő maga is egy idős velem...amit nem győz emlegetni, minden három-négy évben amikor összefutunk. -Inkább unalmas... - Jegyzem meg mély dörmögő hangon, miután követtem a tekintetét a korsók felé - Na persze, az unalom okozza a második legtöbb halált a seregben a fertőzések után, de minden esetre, az állomáson lenni rázósabb, mint az út volt. Kortyolok egy aprót a barna, többnyire folyékony méregből a korsómban, és az ital semmilyen hatással nincs arckifejezésemre, igaz eddig is elég unott arcot vágtam, ami csak egy egész halványit derült fel, amikor társaságot kaptam. -Ennek a helynek az értékelését. Meglep, hogy valakinek van ideje ilyesmiket írni... - hangzik el tőlem a szokásos szarkasztikus válasz, de azután még hozzáteszem: - Galaxis Útikalauz Stopposoknak. Meglepően találó, ahhoz képest, hogy 500 éve írta egy humorista. Halvány mosolyra húzódik ezúttal a szám széle, ahogy nevetése becsengi az egész csehót, de közben már fel is vonom a szemöldököm, és enyhén oldalra billentem a fejem, miután kijavított. -Biztos nem Arkam? Találó lenne, amennyi őrült van a fedélzeten. - lehet le kéne szoknom arról, hogy a rég halott földi kultúra szösszeneteit emlegetem fel. Mekkora az esély arra, hogy más is ismeri Batman-t, ebben a világban? Párbajunk azonban folytatódik. A hajóra tett megjegyzésén most én nevetek fel. -Nem fog működni a fordított pszichológiája kisasszony. Maradok a helyemen. Ami a kérdését illeti lassan bólintok, és újra előveszem a tabletem, hogy azt széthajtva kiterítsem az asztalra, és pár gombnyomással előhozzam rajta a képgalériát. -Ráakadtunk egy bolygóra, amit kivetett magából egy naprendszer. ha a jelenlegi pályáján marad, úgy 5-600 millió év múlva újra befogja egy csillag. Addig azonban egy nagy rideg kőtömb. Teljesen lakatlan, és lakhatatlan. Közben megmutatom neki a szondánk által készített fotókat, pontosabban azokat, amikhez még nekem is volt hozzáférésem. Egyik sem titkos. Nincs értelme titkolni. -Azt hiszem ennél érdekesebben nem tudtam előadni, hogy mi is zsákutcába futottunk igen. Kétlem, hogy csak ketten lennénk az univerzumban, ő azonban nagyon erről akar meggyőzni minket az biztos. Ami az érkezésünk illeti, kissé összeráncolom a homlokom. Őszintén nem tudom, mióta ülhetek itt. Nem is nagyon érdekel. Az biztos, hogy a 48 órából még több mint 40 hátravan. -Nem sokkal maguk előtt. Szintén 48 óra kötelező családi látogatás? - Kérdem kissé cinikusan, célozva arra, hogy mindketten itt kötöttünk ki a lakórészleg helyett. Nem kerülte el a figyelmem a gyűrű az ujján. A Földön nekem is hasonlót kéne viselnem, itt azonban én nem váltam foglalttá, csak mert megnősültem. Néha egészen elképedek ennek a világnak a törvényein. Ilyenkor jön jól a sör...
- Tapasztalatom szerint az űr minden, csak épp nem unalmas - kerekedik halvány mosoly az arcomra. Na persze ezért is váltam a flotta egyik katonájává. Az itteni feladatok nem vonzottak sosem, ahogy az Orcan felfedezése sem. Habár az utóbbi időben egyre jobban érdekel az a földdarab. S az ott lakók, illetve rejtőző személyek. - Kiszakítva érzi magát a komfortzónájából, katona? - cseng a betanult szöveg, a sajátos rideg modoromban. - A flottára sokan úgy gondolnak, mint család, ha onnan kikerül elveszve érzi magát az ember. Hosszú hónapokra összezárva ismerős arcokkal, utána minden csak különös lehet - fejtem ki pszichológiai véleményem a dologról. Kevesen bírják ezt a zártságot. Azt hiszik, hogy igen, de amikor ott vannak… kevés katona alkalmas erre a pozícióra. Közben Bob is megérkezik egy pohárnyi folyékony kenyérrel. Biccentéssel honorálom neki az adományt, melyet majd távozáskor fizetek ki. Nem először fordulok meg, talán ha szerencsém van nem is utoljára. - Igazi klasszikus, habár egy kicsit elvétette a tudomány előrehaladását - vonom meg a vállam hetykén. Most mi van? Egy-egy utazás igen is hosszú. Valamivel még nekem is le kell kötnöm magam. A folytonos edzések és kiképzések nem töltik ki a hosszú nappalokat. Sem a még hosszabb éjszakákat. - Arkham. Maga biztos, hogy jól tud olvasni? - nevetek fel, immár vidáman. - De tény, hogy a kapitányunk nem egy Joker én is távol állok Harleytől. De az őrültség stimm - grimaszolok orrom nyergében képződő ráncokkal - Anélkül nehezen haladnánk egyről a kettőre. Tudja hogy van ez. A zsenialitás és az őrültség határát csak egy hajszál választja el - fogom kezembe a poharat, mely oldalán ott gyöngyöződnek a vízcseppek. Talányos mosolyt villantok felé, miközben felé emelve kortyolok bele. - Hosszúak az utak, és egy kis protekcióval a régi archív anyaghoz is hozzá lehet férni - magyarázom meg, hogy honnan is tudok ezen dolgokról. Jobb ha informálódunk a múltról. Mégha szabad akaratunkban korlátoznak. Hogy is jön ez most ide? - Helyes, mindenki megmarad a saját térfelén, és most hogy ebben megegyeztünk - dőlök hátra, elhallgatva. Szemöldököm összeszűkítve figyelem, ahogy elém helyezi táblagépét. Egy kósza tincs tolakodik látóterembe. Újra előrehajolva simítom fülem mögé. A beszámoló végén kelletlenül húzom el a számat. - Az Orcant is idő volt megtalálni, ez sem lesz rövidebb idő. Új naprendszerbe kellene mennünk - jegyzem meg az orrom alatt. - Nem hinném, hogy ebben lenne még egy újabb lakható bolygó. Legutóbb találtunk jeget egy bolygón, gondolom olvasta a jelentést. Életre mégis alkalmatlan - dőlök újra vissza, nagyot sóhajtva. Javaslatomat előadtam már a kapitánynak is. Most már csak arra várok, hogy ő is előadja a nagyoknak és engedélyt kapjunk, hogy a folyamatos körökből kitörjünk. - Oh arra van még egy fél évem. Gyors utánpótlás és helyrepofozás miatt kötöttünk ki. Egy csúnya meteoresőt kaptunk a nyakunkba. Lett egy-két karcolásunk. Hosszabb út előtt inkább rendbe tetetem - s bizony, amíg nem köteleznek arra, addig nem is szívesen találkozok a férjemmel. Évi egy alkalom bőven elég mindkettőnknek, a maradék időben pedig különböző eszközökön kommunikálunk egymással. Érdekes a kapcsolatunk, inkább tartom bizalmasomnak, mint férjemnek. Semmit sem érzek iránta, valahogy… hidegen hagy. - De gondolom magukra ez nem vonatkozik. Egy hajón szolgál a feleségével, nem igaz? - hajtom enyhén oldalra a fejem. - Olvastam az aktáját - mint minden rendes hadnagy megteszi ezt, ha egy új ember érkezik a flottára. Jó tisztába lenni, hogy kikkel is dolgozunk. Kiszűrni, hogy ki lehet potenciális ellenálló. Bár ez nem mindig megy. Kezem akaratlanul is ökölbe szorul. - Mit gondol van még valahol élhető körülmény?
-Ó, ez a csodálatos emberi fajban, egészen elképesztő, mi mindent tudunk unalmasnak találni a megfelelő idő után. - Dörmögöm újra, mély hangomon, és bár elismerem, az űr a nevével ellentétben zsúfolásig tele van dolgokkal, amik meg akarnak ölni mindent, s ettől az egésztől gyakran csak egy vékony réteg választ el, mégis, igaza van. Ott érzem otthon magam. Hiányzik. -Mit árul el rólam, ha a komfortzónám egy üreges fémdarab, ami fénysebességgel repked a legélhetetlenebb helyen a világban? Nos, pontosan azt, amit mond. A pszichológiai elemzése közben csak bólogatok. Teljesen igaza van a hölgynek. A földön az osztagom volt a családom. Itt a legénységem. Igazi otthonom sosem volt, igaz, nem is erőltettem a dolgot soha. Ahogy mondja, a flottához tartozunk. -Kicsit azért úgy hangzik ez az elemzés, mintha egy börtönről szólna. - jegyzem meg a szokásos szarkazmussal - Állítólag aki onnan kijut, az sem tud mit kezdeni a szabadságával. Bár a fene tudja...egy régi börtön a földön sem lehet nagyon más, mint ez. Kicsit furcsállom, hogy rendelt magának egy külön korsóval, de megpróbálom inkább bóknak venni. Nem sokan bírnak el két korsóval ebből, az tuti. Más kérdés, hogy nagyon óvatosan kortyolgatom csak az enyémet. Még mindig élénken él bennem mi lett a legutolsó berúgás eredménye. Gyorsan el is hessegetem ezt a gondolatot magamtól, felemelem a saját korsóm és a nőéhez koccintom. -Ó, ismeri ezek szerint? Nos, valójában sok tekintetben eltalálta a technológiai fejlődésünket, például amikor a mozgásérzékelős irányításról ír benne. Zseniális...persze a legtöbb ilyen szemetet hátrahagytuk, szóval ezért annyira nem szembeötlő. És a meglepetések folytatódnak. Nemhogy tudja miről beszélek, de még ki is javítja a kiejtésem. A szokásos szarkazmussal vegyített cinizmus helyett ezúttal már őszinte elismeréssel nézek a nőre. Aztán viszont újra gonosz mosolyra húzódnak az ajkaim. -Nem tudom, sok fehér alapozó, egy baseball ütő, és persze az a forró nadrág, és akár testvérek is lehetnének. Bár kétlem, hogy a flotta engedélyezné ezt az egyen ruhamódosítást. Még áthúzom az ujjam a tableten párszor, hogy demonstráljam a meteorzáport, amivel mi találkoztunk, igaz mi megúsztuk egyetlen karc nélkül. Ezen kívül nem sokat tudok mutatni. Egy üstökös képe jelenik még meg a galéria végén, melyről már el is felejtkeztem, utána pedig egy 5 éves kisfiúé, amit be is zárok azonnal. Nem azért mert szégyellném, csak épp nincs sok köze a témához. -Mázlista...nálam ragaszkodnak az évi három kimenőhöz. Ez van akkor, ha a kapitány az ember haverja, és jót akar neki... - Megforgatom a szemeim, de aztán megemelem a poharam, mielőtt visszaereszteném az ajkaimhoz annyit mondok: - A kapitányra. Mázlija, hogy én is kedvelem... Nagyot kortyolok az italomból, aztán majdnem félrenyelem, de még így is köhögnöm kell egy kicsit, mielőtt meg tudnék szólalni. -Nem hiszem, hogy be kell mutatnom milyen itt a családi idill...Elvégre egyikünk sem haza ment, amint kikötött. Nem akart férjet, én nem akartam feleséget, elvettem, hogy leszálljanak rólunk. Beszélni sem szoktunk. A fontos információ felett, mi szerint a Jola-n szolgálna valahogy átsiklik a figyelmem. Nyilvánvalóan tévedés, így aztán szinte fel sem fogom. -Remélem olvasmányosabb az aktám, mint régen volt, és kihagyták belőle azt a sok marhaságot. Múltkor átfutottam, és úgy tűnt belőle, mintha egy átkozott hős lennék. Mély levegőt veszek, és megint iszom a sörömből ami legnagyobb meglepetésemre elfogy, legalábbis az első pohár. Félrehúzom a szám, és kivételesen komoly arcot vágva nézek a szemeibe. -Van. Szerintem az univerzum tele van vele, csak meg kell találnunk. Semmi kétségem afelől, hogy rá fogunk akadni a tökéletes második földre, és tönkre vágjuk azt is...
- Humorizál parancsnokhelyettes? - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Vannak gyengeségeim, ezt mindig is elismertem - ettől fejlődik igazán az ember. Nem szabad őket tagadnunk. Minél jobban tisztában vagyunk magunkkal, annál kevesebb mindent használhatnak fel ellenünk. De a lényegre visszatérve: nem épp az vagyok, aki feltétlenül mindig veszi a lapot, ha a humorról, vagy az iróniáról van szó. Habár a kadétjaim megtesznek minden maguk telhetőt, lassan talán fejlődőm is valahova. - Maga is katona, a magunk számára ez a természetes állapot. Nem mond el többet önről, mint rólam, vagy bármelyikünkről - felelem egyszerűen. Sose volt problémám, hogy egy "fémdobozban" éljek. A parancsba adott cél jobban hajt, mint holmi érzelmek az "otthonról". - Maga szolgált a földön is - simítom mindkét alkaromat az asztalpultra. - Milyen egységben szolgált? - érdeklődöm enyhén félrehajtott fejjel. - Ha az archivált dokumentumok nem hazudnak, olyan ez az űrsikló, mint az ottani hajóbázisok. Egy fémcellába bezárva hónapokig is hánykolódtak az óceánokon. Nem hinném, hogy az akkori emberek ezt börtönnek fogták volna fel - mosolygok szelíden. Attól azért távol állunk. Szabadon járhatunk, szabadabban is élhetünk, mint egy átlagos civil. Rengeteg kötelesség alól vagyunk felmentve. A katonaságnak inkább előnyei vannak, mint hátrányai. Sejtelmes mosollyal hallgatom, ahogy a szemetekről beszél. - Rengeteg dokumentumot digitalizáltak, köztük a földi évek könyveinek nagy részét. Kérjen rá engedélyt, hivatkozzon a flottai szolgálatra. Valószínűleg kap hozzáférést. Ott számos, akár ehhez hasonló könyveket is megtalál. Igazán előrelátó fantáziával rendelkeztek az emberek: Csillagok háborúja, Star trek, de vannak kevésbé ismertek is mint az Esthar… - és itt véget is ér a szóáramlat. Már az is furcsa és szokatlan - még számomra is - hogy egyszerre ennyit járatom és nem a megszokott dörgő, parancsoló hangomban. Mi tagadás néha még nekem is jól esik az értelmesnek hitt emberi kommunikáció. Vannak dolgok, melyet a családom még belőlem sem tudott teljes mértékben kiölni. - Azt hittem Harley inkább egy kezeslábasba jár, melynek bohócsapkás felfedője haját is takarja. Habár az első képregényekben, mintha ez a kezeslábas egy ruha lett volna, paralelogramma mintázattal - vakarom meg államat, elgondolkozva ezen. Mindegy is, ahogy a férfi mondja: nem engedélyeznék. Parancs nélkül pedig nem venném fel. Ha az egyenruhám sem kötelező szívesebben hordom a kiképzés alatt kapott, egyszerű, katonai ruhákat. Nincs se nagy ízlésem a divathoz. Nem mintha megtehetnénk. A képeket nézve egy-két oda nem illő kép is megjelenik. Az egyiken enyhén összevonom a szemem. A magánéletét tartalmazó felvételek nem izgatnak túlzottan, mindenkinek van. Nem vájkálok benne, nincs közöm hozzá, ha csak az orromra nem kötik. Egyéb esetben én nem kérdezem erről. - Ha egyszer ez a törvény - az én esetemben szerencsémre a családom is közrejátszott abban, hogy ritkán találkozzam vele. Inkább sürgetik a küldetésünk sikerét. Szemöldököm ívesen emelkedik a magasba, s egy korty sör után karcos hangon szólalok meg - Egy kicsit tiszteletlenül beszél a feletteséről, nem gondolja? - vetem szemére. Hisz mi csak beosztottak vagyunk, tudnunk kell, hogy merre is van a helyünk a világba. - Hallottam, hogy a felébresztett emberek megtartják a földi élet maradványait. Családi idill. Olvastam már erről a kifejezésről. Ma kötelességek vannak, melyeket teljesítenünk kell. A házasság és a gyermeknemzés is egy ezek közül - vonom meg a vállam. Nem választhattam meg a férjem, kirendelték mellém. Ha belegondolok rosszabbul is járhattam volna. - Félre ne értsen, heti egy alkalommal órákon át… beszél, így nevezném kommunikációinkat. Ő nem vár haza, én nem vágyok haza, majd ha eljön az ideje. Majd ha parancsba adják - vonom meg vállamat hetykén. Egyszerű szituáció ez, nincs mit ezen cizellálni. - Ne vegye magára, példaképet akarnak állítani a jelenlegi kadétok elé. Magát tökéletesnek gondolták erre - hagyja el ajkaimat az egyszerű és nyers bókom. Figyelem, ahogy az üres korsó az asztal lapján koppan. Saját poharam falához körmeimet ütögetem a háttérből jövő zene dallamára. Talán mégsem volt annyira elhibázott döntés, hogy inkább idetévedtem be. Az éjjel még így is lassan fog elvándorolni, de tán nem annyira, mint máskor. - Ez az örök körforgás. Szükségünk van nyersanyagra. Világunk fejlődik és ha tovább kívánjuk ezt a tendenciát folytatni szükség van rá. Ezt a naprendszert már kimerítettük, ha kérdezne erről. Lassan ideje lenne ezt belátni és tovább állnunk - dőlök újra hátra és kortyolgatom a keserű nedűt. Akaratlanul is apró fintorok jelennek meg orrom tövébe, mind az a kesernyés illattól, mind az érces ízétől. Nem marad kedvencem, de egyszer-egyszer belefér.
-Én? Sohaaa... - Felelem, szokás szerint szarkasztikusan, hogy elvegyem az élét annak az érzésnek, amikor a rangomon szólítanak, pláne ezen a rangomon. Őrmester...azzal még ki tudtam egyezni. Magasabb fizetés, kevesebb szabadság, és nem ugráltathat minden hóbortos tizedes... A további elemzésére megint csak biccentek, és egyetértésem jeléül a második korsómat szintén a poharához koccintom. Ja, katonák vagyunk. Ami másoknak agyrém, az nekünk édes otthon. -A haditengerészetnél. Mindenki rávágja erre, hogy akkor nem volt nagy az átállás, mert most is többnyire hajón vagyok, a rangokat is onnan vették át, ami bizarr. Ez... - Körbe mutatok. - Ez semmiben sem hasonlít rá. Bár például nem volt a bázison, szóval akad pozitív változás is, elismerem. Na igen, a haditengerészet. Sokkal szívesebben beszélek arról, mint az utolsó hónapokban elkövetett többi dologról. Több száz ember lehet a bázison, akik azóta is várják a rémálom végét, amiben egy maszkos ember a sötétből kerül elő, és elkábítja őket. -Tengerészgyalogos voltam. Még most is úgy gondolok magamra azt hiszem. Annyiból jó, hogy ha nálunk próbálná valaki elfoglalni a hidat, csúnyán meglepődne. Eshtar...sosem hallottam erről, de fájdalmasan kevés a jó Sci-fi, főleg olyan, amit még nem láttam, szóval gyorsan feljegyzem magamnak, hogy a dögös navigátor ajánlja ezt a könyvet. A rendszer fel is dobja, szóval úgy tűnik elsőre eltaláltam, hogyan kell betűzni. -Meglepetten tájékozott ebben. Ez kellemes csalódás, a legtöbb ismerősöm hányna az ilyesmitől, vagy csak a fejemhez vágná, hogy ebben él, miért olvasna róla... És folytatja. Egyre jobban elkerekedik a szemem, pláne, mert dereng, hogy igaza van, szigorúan nézve Harley arcát sem látjuk soha. Annyi rajta a fehér smink, hogy akár álarcot is hordhatna, más felületet meg sosem hagyott szabadon. De akkor honnan rémlik az a kép...? Lehet keverem valakivel. -Na jó, lebuktam. Én inkább Marvel rajongó voltam... - Ismerem be sóhajtva, kissé előre döntött fejjel. - Részben, mert gyerekként csak a pókemberhez jutottam hozzá. Gyorsan kellett olvasnom, mielőtt eltüzelik. Inkább nem firtatom a törvényt. ÉN nem értek vele egyet, bár, az eredménnyel nem vitatkozhatok. Elvettem egy lányt, akivel azt hittük, kijátszottuk a szabályokat, és mégis lebabáztunk. Küldetés teljesítve. Ami viszont a vádat illeti, hogy tiszteletlenül beszélnék a Kapitányról, csak megrázom a fejem mosolyogva. -Nem vagyok szolgálatban. A hídon haptákba vágom magam, és Uramnak szólítom, a parancsnokot meg Asszonyomnak, és ha mondanak valamit megteszem, vita nélkül. Most viszont csak a barátom. Bár lehet lassítanom kéne az itallal, kezdek tényleg sokat és meggondolatlanul beszélni... Fanyar mosollyal hallgatom végig a családi idillről. Na igen, az sem sokat változott az én esetemben. -Maguk tartják a kapcsolatot, ezek szerint legalább fontos valamiért. Én nem láttam a nejem már vagy 3...négy éve? És ez jó is nekünk. Egyikünket sem zargatják, hogy alapítson családot, ha pedig egyszer mégis szeretne valakivel, az már az ő döntése lesz. Ezek szerint én is ragaszkodom ehhez a családi idill dologhoz, csak nem az én esetemben. A példakép szóra viszont felnevetek. -Az inkább a kapitányom. Az ő aktájában még hazudni sem kellett. Vagy kegyed. De azért köszönöm. Szinte kedvem lenne kinézni az ablakon, ahogy a távoli világok felfedezésére terelődik a téma. Na igen...ugyanakkor, nincs ablak. Úgyis csak a kadétok által viccesen Okádéknak becézett bolygót látnánk, szóval talán nem is baj. -Szerintem is. Bár, ha megpróbálok a vezetőink fejével gondolkodni...Lehet logikus ragaszkodni ehhez a bolygóhoz. Gondoljon bele...elvesztettük az otthonunk, aztán pedig 50 évet. Most pedig biztosan tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, és ha találkoznánk egy másik űrutazásra képes fajjal, esélyünk sem lenne. Lehet úgy gondolják, ha tovább állunk, lemaradunk a galaktikus versenyben. Megrázom a fejem, és belekortyolok a sörbe. -Nem azt mondom, hogy feltétlenül így gondolják, vagy, hogy egyetértek ezzel az érveléssel, de tény, hogy amíg nem találunk jobbat, itt ragadtunk.
Ajkaimat enyhén elnyílva, félrehajtott fejjel nézek a férfira. Szólnék valamit, de inkább csak a levegőt fújom ki orromon. Szemöldököm közötti apró kis rész ráncokat képeznek. Halk hümmentéssel konstatálom hangsúlyát és szavait is. Ha nem, hát nem. Bár attól még gyanús. Még sincs okom kételkedni a szavaiba. - Gondolom azért maguk alatt a víz folyamatos hömpölygése, az egyenetlen talajság nem épp összehasonlítható a hajóink enyhe remegésével. No meg itt nem kell a háborgó óceán szeszélyes viharaitól tartani. Csak némi űrszeméttől, de ezt meg a radarjaink előre jelzik - vagyis a régi akták szerint. Hogy mit is kerestem én ott? Inkább ne kérdezzétek. De egyre több alvó kel fel. Jobb, ha tudjuk, hogy mire számíthatunk tőlük, minthogy meglepetésben legyen részünk. Feltételezésére ezúttal a jobb szemöldököm kúszik ívesen a magasba. - Úgy gondolja, hogy a mi hidunkat engedném elfoglalni? - meglehet, hogy ő földi katona, de engem már az űrben képeztek ki. Őseim a kezdetek óta szolgálják a Consiliumot. Nem csak a földiekben van meg a kellő akarat és makacsság. - Csakhogy én nem vagyok a legtöbb - jelentem ki közönyös hangon. - Ezen művek tökéletesek arra, hogy irányt mutassanak arra, hogy merre is fejlődjünk. Ön szerint a fejlesztők és feltalálók mikből dolgoznak? Mielőtt feltalálják őket, talán már ismerni is fogom azon szerkezeteket. Nézze csak meg, a Csillagok háborúja egy fejlett galaxisról beszél, a robotika oly mértékeket ölt, melyről manapság még csak álmodni merünk. Ezek a művek tökéletesek arra, ha a mi galaxisunk is rejt még ily csillagrendszereket, miként tudjuk fentartani a rendet és szövetséget kötni. Tanulhatunk a könyvekben leírt hibákból, ötletekkel szolgálhatnak - vonom meg a vállam egykedvűen. Azért annyira nem ostobaság ezeket forgatni. Csodálom a földi embereket fantáziájuk miatt. Volt bennük spiritusz. Nekünk nincs más dolgunk, mint a tudományt használva kiaknázni eme ötleteket. - Ha belegondol a két világ szereplői fedik egymást. Ha ismeri az egyik oldalt, szinte ismeri a másikat is - hajtom oldalra a fejemet. A magam részéről abban nem vagyok szakértő - ebben sem mondanám. Gyerekesnek tartom a képregényeket. Gyerekként is forgattam őket. Hasznomra vált, hogy apám, oly magas pozícióba küzdötte magát. A szolgálaton kívüli tiszteletlenség számomra valahogy nem magyarázat. Az, hogy pedig a helyettes barátjának tekinti a kapitányt… Vajon én tudnám a saját kapitányomat? Megpróbálom elképzelni, ahogy nyugodt körülmények között elbeszélgetünk, csacsogunk. Valahogy képtelenségnek tűnik, nem is megy. - Ha emiatt aggódik, nincs kinek elmondanom, amit mondd. Ha pedig megkér, még kínvallatás alatt sem tenném - próbálkozom egy szelíd mosolyt küldeni a férfinak, majd egy újabbat kortyolok a keserű lőréből. - Ha a barátja, miért nem vele van akkor most? - bukik ki belőlem akaratlanul is a kérdés. Miért érdekel engem annyira, hogy milyen viszonyok uralkodnak a másik hajón? Amíg mi is végezzük a feladatunkat és eredményeket mutatunk fel, addig nincs miért aggódnunk. - Megpróbáljuk kihozni a legjobbat. Van kiknél működik a civilek közötti házasság. És mint már mondtam, a parancsunk egyértelmű volt - vonom meg a vállamat újra csak. Hangom színtelen, miközben róla beszélek. Igazából nincs is nagyon mit cizelázzak ezen, inkább elengedem a témát. Eszembe jut a nemrég látott gyermek képe. Az ő gyereke lenne? - Én? - ráncolom össze a homlokom és egy apró nevetés hagyja el ajkaimat. - Uram én állok a legmesszebb, hogy példaképként tartsanak számon - a hozzám hasonló tiszteknek nem ez a dolga. A szigorunkat arra használják fel, hogy rendet tegyünk, ahol mocskot hagytak. Kiöljük az érzelmeket a kadétekből, hogy tökéletes gépekké váljanak. Ez a mi feladatunk, nem hogy példaképek legyünk. - Nem tudhatjuk, hogy mások mily technológiával rendelkeznek. Meglehet, hogy fejletebbek vagyunk, de az is meglehet, ahogy maga mondja, hogy nem. Nem tudjuk még, hogy az Ocan lakói elfogadnának-e minket, törvényeinkkel együtt. Kölcsönösen segíthetnénk egymásnak: adunk számukra technológiát, fejlődést, cserébe csak el kellene fogadni a mi hatalmunkat. Nem különbözik ez másban, mint a földi gyarmati rendszertől. Vagyis így tudnám legtisztábban elképzelni a Consilium gondolkozását. Eléggé ragaszkodnak a földi elvekhez - oszt meg és uralkodj el. Mintha erről szólna ez az egész. De persze ez csak feltételezés, valójában fogalmam sincs, hogy a telepeseknek mi a feladatuk, a dolguk. A sajátomat ismerem csak.
Csüt. Jan. 04, 2018 10:44 am
Egy éjszaka erejéig csatlakoztunk anyahajónkhoz. Feltöltjük készleteinket, és megyünk is tovább. Vagyis ezt az utasítást kaptam a kapitányomtól, de meglehet, hogy változni fog ez. Attól függ, hogy az élelmiszeresek milyen gyorsak tudnak lenni. Láttunk már rá példát, hogy miatta vesztegeltünk itt napokat. 
