Az értetlen szemöldök-összevonásra csak elmosolyodom. - Még dolgoznunk kell egy kicsit azokon a dolgokon, amiket csak így szoktak mondani. Úgy értettem, hogy valószínűleg nem kedveled különösebben, különösképpen mert nem éppen a katonás fegyelem mintapéldája. Sóhajtok egyet, és ha már úgyis előtte térdelek, egy szívdobbanásnyi időre még a térdén felejtem a tenyeremet. Magam sem tudok válaszolni a hogyanokra, vagy a miértekre, de abban megelehetősen biztos vagyok, hogy nem csak azért, mert ott voltunk egymás közelében. Nem mintha mostmár az okok bármit is számítanának. A helyzet meglehetősen veszélyes, kényes, vagy használjunk bármilyen szót is, az biztos, hogy tiltott zónába tévedtünk. Még kivárom, míg a homlokomnak támasztott homlokát ő mozdítja el, addig is élvezem a lopott közelséget, a haja illatát, ami annyira mélyen beleivódott az érzékeimbe, hogy talán képtelen lennék elfelejteni akkor is, ha sosem érezném többé. Az utolsó megjegyzésre csak lemondóan fújtatok egyet. Most semmiképpen nem tervezek vele vitába a Consilium házasítási programjának vélt vagy éppen valós hibáiról. Nem valószínű, hogy lenne értelme, kedvem pedig még annyira sincsen hozzá. Az, hogy steril vagyok, ne m befolyásolta, és feltételesen sem befolyásolhatta volna, hogy Eve és én nem voltunk szerelmesek egymásba. Eléldegéltünk volna egymás mellet, ha nem bizonyulok alkalmatlannak a gyereknemzésre, de ez pusztán ennyi lett volna, semmi több. - Akkor egyelőre bízzuk rájuk őket… Mármint az ocantiseket. Nekünk van más gondunk is, mégpedig a lázadók. Bár azt hiszem idevehetjük a lázadók mellé álló ocentiseket is, és máris a mi problémánkká is válnak, ha jobban belegondolok. Egyelőre azonban nem szeretnék. Komoly és fontos döntéseket jelent majd, ha eljutok oda, hogy mérlegeljem ezt a kérdést. Kissé megkönnyebbülök, mikor rábólint, hogy megmutatja az aktákat, bár magam sem tudom miért. Hátradőlök a kanapén, a hátamat a támlának döntöm, és bólintok a megjegyzésére. - Valószínűleg. Egy nagy részüknek még órát is tartottam, másokkal együtt dolgoztam, vagy oktattam őket a fejlesztések bevezetésénél. Ami pedig a helyzetjelzőt illeti a terepjárón, érdeklődve pillantok Katrinára. Tudom, hogy Raven ügyes, de sosem gondoltam, hogy ennyire. Mindenesetre bólintok. - Megkérhetjük, hogy foglalkozzon vele, ha éppen nincsen prioritást élvező feladata… Gyanítom, hogy örömmel vetné bele magát a feladatba, mert tudom, hogy legalább annyira szereti a szakterületét és a vele járó kihívásokat, mint én. Katrina elismerése is azt jelzi, hogy a tizedes alkalmas a feladatra. A következő megjegyzésre viszont kétkedve csóválom meg a fejem. Erősen kétlem, hogy lenne olyan közöttük, akit kísérleti nyúlnak dobnának oda az idegen fajnak, akikben nem bíznak, ha van egy csepp eszük is. Én sem adnám ki a saját ütőkártyáinkat, legyen bármilyen súlyos is a bűn, amit közülünk bárki elkövet. Arra ott a halálbüntetés, ha más megoldás nincsen. - Nem tudom, én nem hiszek benne, hogy bármelyiküket önszántukból kiadnák nekünk… A kínzás egy dolog, nem is hiszem, hogy közöttük sem fordul elő soha, de gyanítom azt megoldják maguk között. Én legalábbis ezt tenném a helyükben. Az emberiség fennmaradását én is fontosnak tartom, de a népirtástól idegenkedem. És az a rossz érzés kínoz, hogy egyre közelebb sodródunk hozzá. Vagy legalábbis egy háborúhoz. Ami mind a két oldalnak súlyos veszteségeibe kerülhet. Ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Látom a hirtelen váltást, ahogy rám kapja a tekintetét. Elsötétülő pillantásából már az előtt tudom, hogy kimondaná: nagyon is van terve. Dühös szikrák pattannak a tekintetemben a tábor említésére, az állkapcsom megfeszül. - Ha vársz pár napot, én is veled megyek… Mennék most is, de tudom, hogy jelenleg nem vagyok teljes értékű, és így nem lenne hasznom.
Magyarázatát hallgatva kisimulnak a szemöldököm közti ráncok. Egyetértően bólintok az irányába. - Valóban. A fegyelme vet kivetnivalót maga után. S noha ezen célom változtatni, nem mondanám, hogy reménytelen eset. Egyszerűen csak áldozatának esett azon történeteknek, amit a Földről hallott - nem mellesleg olyan tehetség, melyre szükségem van. Ezt pedig nem vitathatom el tőle. Ő bizonyított, ő tette ezt le az asztalra, nem magamtól találtam ki. Az pedig már valóban mellékes, hogy így rajta tarthatom a szemem. Nem állítom, hogy Conorral annyira kijött volna, de benne is ott lappang a Consilium körüli kérdőjelek. Ezeket nem engedhetem meg. Még egyszer nem. Egyszer elkövetek egy hibát. Többször ezt nem teszem meg. Fújtatására újra csak homlokomat ráncolom, de rögtön ki is simítom őket. Talán ezek már most nem is fontosak. Ami most tényleg az - az új csapat kérelmének elfogadásán kívül - hogy valóban rájöjjek, hogy mit akarok kezdeni vele. Fene mód, vonz a pasas, ezt be kell magamnak is vallanom. Viszont férjnél vagyok, és ha el is válok tőle, akkor is újra férjhez adnának. A nők részéről a hűtlenséget büntetik. Egyelőre még azért nem tud róla a Consilium, mert a férjem úgy döntött, hogy nem szól. Ő pedig megtiltotta számomra, hogy megtegyem. Ő meg ismer, mint a rossz a pénzt. Tudja, hogy ezzel ideig, óráig megkötheti a kezemet. Egyelőre mégsem akarok most ezen gondolkozni. Figyelmem el is tudom terelni a beszélgetésünkkel. Bízzuk rájuk. Erre már csak bólintani tudok, a témát felesleges lenne tovább feszegetnünk. Magunk amúgy sem tudnánk megoldani. - Remélhetőleg tapasztaltabb katonákat kapunk. Ne érts félre, nem vitatom el a tanítási képességeidet. De lássuk be, az Ocanra nem friss katonákra van szükségünk. Ha meg is adják az engedélyt, ez egy speciális osztag lesz, ahol nem követhet el senki, semmilyen hibát el - ezeket pedig nem hinném, hogy friss katonáknak adnák ki. - Viszont ettől függetlenül is több katonát ismersz, mint magam, ha már egy közegbe dolgozol velük - a fegyverfejlesztés sok mindenre adhat okot. Példának okáért ismeretségekre. Amiket ő annyira élvez. Velem ellentétbe, most mégis hasznát tudom majd venni. Én az aktájukon kívül nem fogok mást látni. Noha nekem ez éppen elegendő információ is lesz. Valamiért sokan - köztük Simon is - úgy véli, hogy ez nem elég. Igyekszem alkalmazkodni hozzájuk, de lássuk be, hogy nem könnyű. - Azonban az Arkan most kihajózott. Nem tudom, hogy próbakörre, vagy hosszabb időre - így Moore tizedes sincs - S amíg nincs meg az engedély, addig nem kívánok magam sem hasonló feladatokat kiosztani számára sem - hiszen ez meg számomra törvénybe ütköző. Nem akarom megkerülni a Consiliumot, még akkor sem, ha már most azonnal nekiindulnék az Ocan dzsungelének. Akkor is, ha eltévednék, ha egyedül kellene mennem. A türelem. Nagy úr és nagy fegyver. Most annak kell lennem. Megvan a maga oka, hogy miért késnek a kérelem elbírálásával. - Nem tudhatjuk, hogy milyen is a valódi természetük. Ne magunkból induljunk ki - noha én zokszó nélkül kiadnék számukra bármennyi lázadót, ha arról lenne szó. Az empátia ilyen mértéke teljesen ismeretlen számomra. Meglehet ezért sem értem, hogy miért olyan nagy bűn, amit az előbb kifejtettem és miért borzad tőle ennyire. Nem ez lenne az első népirtásunk, saját körünkben sem. S amúgy is, ha parancsba adnák ki, hogy induljunk meg ellenük, ellent nem mondhatunk. Egyikünk sem. Az érzelmeknek itt sincs helye. Jövőbeni dolgainkat kiváltó villámló tekintetem mit sem változik, akkor sem, amikor felajánlja segítségét. - A te elsődleges dolgod, hogy felépülj. S az nem pár nap lesz, remélem ezt te is belátod. Főként, ha így megerőlteted, folyamatosan - pillantok le sebére, mely már többször is átvérzett, mióta összevarrták neki. - Ilyen esetben én magam fogom kérni, hogy ne jöhess velünk - s most komolyan beszélek, nem csak üres fenyegetőzés tőlem. Nem azért, mert nem bíznék a képességeibe. Egy ilyen sérülés csak hátráltathatna minket.
Mindig tudtam, hogy valamiben egyetértünk. Fáradtan elmosolyodom, és nem vitázom azon, mennyi esélyt látok Raven fegyelmének fejlesztésére. Ahogy a kétségeit, kérdéseit, bizalmatlanságát sem vitatnám el tőle a Consilium irányába. Úgy vélem mindenkiben felmerül ilyesmi időről-időre, a kérdés csak annyi, ki hogyan kezeli ezeket a helyzeteket. Nekem is akadtak hullámvölgyeim, de a hűségem nem ingott meg. Eddig biztosan nem, de hogy mit hoz a jövő? Sötét, borzongató képek villannak be korábbról a lázálomszerű jelenésről. Megrázom a fejem. Csak hallucináltam. Katrina közelsége most is olyan könnyedén fordítja ki minden sarkából az egész világot, mintha mi sem lenne egyszerűbb ennél. Egy lélegzete a számon, a nyakamon, és még a szívem is elfelejt dobbanni. Szinte fizikailag fáj hogy nem érhetek hozzá, és hogy kilátásom sincsen rá, hogy jól végződjön számunkra ez az elcseszett helyzet. Azt sem tudom, miben reménykedjek mindkettőnk érdekében, hogy úgy dönt, erővel nyomjuk el az egészet, vagy próbáljunk megoldást találni. Mindkét megoldás másképpen fájdalmas és másképpen veszélyes. Most is nehéz elszakadni tőle, de a combomban lüktető fájdalom, és az, hogy hátradőlök a kanapén, egy egészen kicsit segít elvonatkoztatni a tiltott gondolatoktól. Az okfejtésére bólintok. - Valószínűleg. De az öreg rókákat is szoktam ám oktatni, hiába hiszik, hogy ők már mindent tudnak. – kacsintok egyet - A lényeg, hogy a legtöbbjükről van kialakult véleményem. De jobban örülnék neki, ha engem is vinnél… Bár halovány gőzöm sincsen hogy fog ez is beférni a napirendembe, mégis mennék. Igen, én szeretek az emberek közelében lenni, élvezem a nagy társaságot, bár azóta, hogy Katrinával találkoztam, ritkán voltam nagy társaságban. Az apám közeledő születésnapja miatt ez már biztosan nem sokáig marad így. A kötelező társasági esemény feltartóztathatatlanul közeledik. Most mégsem várom igazán. Csak biccentek, tudomásul véve, hogy az Arkan elindult. Nem tudtam róla, de ez nem is csoda, tekintve az elmúlt napok történéseit. - Akkor amíg visszaér, be kell érnünk az én programozói képességeimmel. Biccentem oldalra a fejemet. Nem vagyok egy szoftverfejlesztő zseni, de valamit össze tudok hozni, ha nem is lesz olyan elegáns, hatékony, vagy gyors, mint a tizedesé lenne. Katrina is megtanulhatta volna a saját kárán, hogy az emberek aktájában olykor nincsen benne minden… - Jobban járunk, ha a lehető leghamarabb kiismerjük őket… Sóhajtok egyet. Még nem volt alkalmam kipróbálni sem a fülem mögé helyezett fordító chipet, és távolról sem tudok annyit az ocantisokról, mint szerintem kellene. Valamiért a Consilium sem szorgalmazza, hogy jobban megismerjük őket. Én sem az empátia miatt gondolom, hogy nem jó ötlet kiadni az övéiket nekünk. Az ő legnagyobb lépéselőnyük, hogy nem tudjuk hogy működik a képességük. Minél tovább titokban tartják ezt, annál tovább marad előnyük velünk szemben. Tisztában vagyok vele, hogy a parancs az parancs, és eszemben sincsen megtagadni. Ettől függetlenül nem vágyom rá, hogy én legyek az, akinek a neve fémjelez egy népirtásra tökéletesített fegyvert. Ebben a helyzetben inkább maradok a feláldozható katona. A finom feddésre félmosolyra húzom a számat és fáradtan bólintok. - Igenis! – kihúzom magam, mintha ültömben akarnék vigyázzba merevedni - Ígérem, jobban odafigyelek, bár ezt rajtad is számon kérhetném… Az ujjaim hegyét végigfuttatom a jobb keze bütykein, ahol nem is olyan rég még véres horzsolások éktelenkedtek. - Ma már úgysem jutunk semmire… Lenne még egy órád számomra? A fejemmel a széles ágy felé biccentek, de mielőtt félrecsúsznának a gondolatai, kiegészítem a mondandómat. - Megtennéd, hogy egy kicsit mellettem maradsz? Csak ha te is úgy akarod… Akármi is a válasza, részemről elindulok az ágy felé, óvatosan bicegve, és vele, vagy nélküle, fáradt sóhajjal elnyújtózom a takaró tetején. Ha velem marad, kinyújtom a karomat, hogy hozzám vackolódhasson, ha nem akar maradni, egy lemondó sóhajjal magamra hajtom a takarót. Az ajtó neki is nyílik, csukódik, így kikísérnem nem kell, de jó éjszakát mindenképpen kívánok, és ismét megkérem, ezúttal utoljára, hogy gondolja át a helyzetünket. Erre azt hiszem mindkettőnknek szüksége van a további tisztánlátás érdekében.
Kacsintására egy pillanatra összevonom a szemöldököm. Majd a megjegyzésére enyhén oldalra hajtom a fejemet. Fújtató mosollyal rázom meg a fejemet. Persze, miért is hittem volna azt, hogy őket nem oktatja? A magam részéről mégis nehezen tudom elképzelni, hogy visszaüljek az iskolapadba. A legtöbb katona a fronton tanulja meg a szakmát. Na persze értem, hogy ő teljesen mást oktat, mely tőlem teljesen távol áll. Engem csak és kizárólag harcra képzetek ki. Egy robotnak, mely úgy képes gyilkolni, hogy közbe a szíve sem dobban félre. A lelkiismeret távol kerül. És ezzel gond sincs, hisz ezt tökéletesen végzem el. Ezt láthatta Moore tizedes is a legutóbb. Nem fog senki ellen megdobbanni a szívem, ha bűnt követ el és megsérti a szabályainkat. Ez ilyen egyszerű. Így programoztak be. - Épp az imént fejtettük ki, hogy ez egyben miért jó, de egy rossz ötlet. A terepen nem hozhatsz érzelmim döntéseket - és ez esetben nem véletlen az egyes szám. Akarom hinni, hogy ismerem magam annyira, hogy tudnék felelős, józan döntést hozni, akkor is, ha ő van mellettem. Míg róla nem vagyok biztos, hogy képes lenne, akkor ha komoylabb veszélybe kerülnénk. Azok alapján, amiket eddig tudok róla, szinte biztosan állítom, hogy meg akarna védeni, még akkor is, ha ezzel mások életét kockáztatná. Ilyet pedig nem engedhetünk meg most magunknak . - Vagy, ha elérjük az Arkant, akkor beszélhetünk vele. Talán fel lehet velük venni a kapcsolatot - javaslom, hiszen ezt is megígértem a nőnek. Mégis igaza van. De amíg nem babrálunk velük, addig talán ők sem jönnek rá. - Már csak azért várnám meg vele, mert vannak a lázadóknak olyan eszközeik, mik képesek lennének felismerni, hogy megbabrálták őket. A biztonsági résüket, Moore ki tudja kerülni… - talán nagyzolok és ő sem lenne képes rá. De ezt most inkább egy szakértőbb kezébe adnám. Mindannyiunknak megvan a maga erőssége és gyengesége. El kell fogadnunk, hogy ehhez én egyáltal, ő meg kevésbé ért. Ellenben Moore nem érte egy cseppet sem a harchoz és a hadviseléshez. Ő lehet számunkra a tökéletes biztonsági hátterünk. A témák pedig jönnek és mennek közöttünk, egyiknél sem időzünk többet annál, mint amennyit megérdemel. Úgy vélem, a legtöbb dolgoban akkor is egyet értünk, ha nem mondjuk ki őket. Egymásra vagyunk utalva. Az emberiség. Nekünk pedig fenn kell tartanunk a törvényeket. Valahogy. Feddésemre és gúnyos kihúzására újra csak félrehajtott fejjel vonom fel a szemöldökömet. - Kettőnk közül nem engem támadott meg egy bokor - élcelődöm vele, ha már amúgy is ilyen hangulatában van. Kiráz a hideg az érintése nyomán, ajkaim széle egy pillanatra megrándulnak. Végül mégis meleg mosoly fut végig az arcomon. Emlékszem miként ismertettem meg az öklömet a fallal. Ismerem azt a dühöt és tudom, bármikor, újra előtörhet belőlem. Kérdésére kérdőn tekintek hol rá, hol pedig az ágyára. Kifejtésére újabb halk fújtató mosolyra futja tőlem. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, ahogy megrázom a fejemet. - Persze - vonom fel az egyik vállamat, majd lazán engedem azt le. Felállva a puffról nyújtom számára a kezemet, ha esetleg segítségre volna szüksége. Bár gyanítom, hogy él benne még mindig a féfiúi büszkeség. - Az ágy szélére leülve szokatlan számomra amire invitálni próbál… de végül engedek neki, még akkor is, ha épp gondolkodnom kellene rajta… Mégis, magamnak is be kell vallanom, hogy fáradtság ül a szervezetemre és folyamatosan félredobbanó szívritmusum sem feltétlenül ő okozza. Ha akarom ha nem a vállára hajtott fejemmel gyorsan álomba is merülök...
Bármilyen fáradt vagyok, mikor így összevonja a szemöldökét, és félrehajtja a szemét, a figyelmem egy pillanat alatt teljes egészében rá összpontosul, meglódulnak a gondolataim, és sokkal könnyebben összpontosítok. Hogy mikor mire sikerül, az megint más kérdés. Fújtató mosolyára elvigyorodom, bár a szám sarka megremeg a kimerültségtől, és már nem titkoltan támasztom a hátam a kanapé támlájának. A harcedzett katonák valóban nem szívesen ülnek iskolapadba, különösen nem, ha egy olyan fiatal tiszttől kell tanulniuk, mint mondjuk én, de általában hamar belátják, hogy nem kioktatni akarom őket, csak segítek az új technológiákkal. A következő megjegyzésre ezúttal én vonom össze a szemöldököm, és megrázom a fejem. - Katrina, ne becsülj alá engem… Én is katona vagyok, és egy hibát csak egyszer követek el… Már én is rájöttem, hogy nem engedhetem az érzelmeimnek, hogy átvegyék az irányítást, mert az senkinek nem lesz jó. Valószínűleg dolgoznom kell rajta, figyelembe véve a korábbi érzelmi hullámvasút intenzitását, de nincs kétségem felőle, hogy képes vagyok/leszek kezelni. Az, hogy egyes számot használt, feltűnt ugyan, de egyelőre félreteszem a gondolatot a többi közé, amiket majd csak akkor tervezek elővenni és alaposan átrágni, amikor már tudom, milyen irányba _kell_ indulnom velük. Az Arkannal kapcsolatban megrázom a fejem. - Azt hiszem jobb lesz, ha megvárjuk, míg visszaérnek. Minél kevesebben tudnak erről, annál biztosabb, hogy nem szivárog ki az információ… Sóhajtok egyet. Nem veszem a lelkemre, hogy a tizedesben jobban bízik ebben a kérdésben. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok programozózseni, sem hacker, és elfogadom, ha mások hozzáértőbbek nálam. Ráadásul, hogyha megvárjuk Ravent, nekem van időm helyrejönni. Az élcelődésére először meglepetten felvonom a szemöldökön, de rögtön szélesen el is vigyorodom. A végén még megtanul viccelni is! Mondhatja, ha akarja, hogy nem vagyok rá hatással, de ez egyértelműen nem igaz. A válaszára megkönnyebbülten sóhajtok egyet, a vállaim ellazulnak, bár a segítségre még mindig nem tartok igényt, nem ez a legfőbb oka, hogy nem nyúlok a felém nyújtott kezéért. Látom a röpke tétovázást a szemében, ahogy leül az ágy szélére, de kivárom, míg megszületik a döntés, és azt hiszem semmit sem tettem még jobban az életben. Türelmesen kivárom, hogy elhelyezkedjen, csak utána karolom át lazán a derekát, és lehet, hogy megszólalnék még, de ahogy levegőt veszek, már látom, ahogy meg-megrezzenve leereszkednek a szempillái, így inkább csendben maradok. Nagyjából öt percig hallatom még az egyenletessé váló szuszogását, mielőtt magunkra húznám az ágy szélére terített pokrócot, és én magam is elalszom. Halálosan kimerült vagyok, hacsak nem kezdi dobálni magát valamilyen rémálom fogságában valószínűleg nem ébredek fel, akkor sem, ha mocorog.
Csüt. Nov. 22, 2018 8:57 pm
Magyarázatát hallgatva kisimulnak a szemöldököm közti ráncok. Egyetértően bólintok az irányába. 
