Itt és most jövök rá, hogy mi hiányzott eddig, akár Eve-vel is. A szenvedély, az a tűz, az elektromosság, ami most szinte magától ébredt fel egy pillanat alatt, és ami miatt azt érzem, hogyha nem érinthetem meg a bőrét, nem fogom kibírni. Eszemben sincsen a két nőt összehasonlítani, hiszen a legkevésbé sem hasonlítanak egymásra, ahogy a velem való kapcsolatukban sincsen semmi közös. A tarkómat cirógató ujjai újra és újra megborzongatnak, libabőrössé varázsolják a karomat, a hátamat, a combomat. A tudat, hogy mennyire különleges tőle ez a közvetlenség, az hogy mennyire közel enged magához, csak még inkább megrészegít. Tisztában vagyok vele, hogy ez különleges, csak azt remélem, hogy nem egyszeri alkalom. Fülemet cirógató halk sóhajától valamennyi apró pihe felborzolódik a tarkómon, az ujjaim egy pillanatra megszorulnak a derekán, ahogy a nyakamba csókol, egy pillanatra lehunyom a szemem. Ahogy a pólóm lekerül róla, nehezemre esik észrevenni ráncolódó szemöldökét, de még sikerül elkapnom a majdnem szemforgatásban végződő gesztust. Szemtelenül rávigyorgok. - Ha nem tetszik amit mondok, talán neked kellene befognod a számat. Persze tisztában vagyok vele, hogyha heccelem, még mindig orrba vághat, de ennél jóval kellemesebb kimenetelű válaszra számítok. Hagyom, hogy lehúzza rólam a pólót, segítek is neki, hogy a lehető legkönnyebben megszabadítson tőle, aztán adok neki egy kis időt, hogy végigsimíthasson a bőrömön, ahol csak akar. De mivel a konyha nem a legmegfelelőbb hely minderre, és mert a kezdeti feszült bizonytalanságom oldódik, meg merem kísérelni, hogy a karomba kapjam – a hátát és a térdhajlata fölött a combjait támasztva -, és a két kulcscsontja találkozásánál adjak egy csókot, onnan felfelé haladva végigcsókoljam a torkát, egészen az állcsúcsáig, ha nem küzd ellenem, és mivel szerencsére itthon vagyok, mindeközben vakon is eltalálok az ágyamig, csak azt sajnálom, hogy nem rántottam helyre a lepedőt, takarót, mikor kiszédültem az ágyból. Kap még egy rövid csókot, mielőtt letenném az ágyra.
Szemtelen vigyorgását hirtelen nem tudom hova tenni, sem pedig szavait. Értetlen pislogással tekintek rá, ajkaim nyitnám, hogy szólja, de fogalmam sincs, hogy mit. Miért. Hogyan. És miként. Hang mégsem jön ki torkomon, ehelyett ujjaim mozognak. Mindig is azt vallottam, hogy a tettek fontosabbak a szavaknál. Ez talán most is így van. Így kell lenniük. Óvatosan érintem megy hasfalát, kockáit, azoknak élén finoman simítok végig ujjbegyeimmel. Különös borzongás fut végig ujjaimba, egy pillanatra el is felejtek figyelni a férfira. Már csak azt veszem észre, hogy újra közelebb lép hozzám. Előbb vállamat fogja meg, majd lehajolva lábam alá nyúl. Könnyedén kap fel karjába. Érezheti, hogy az összes izmom megfeszül. Még most is tudatosítanom kell magamba, hogy nem ártani akar nekem, az érintései ártatlan szándékúak - legalább is nem bántóak. A belémnevelt ösztönöket mégis nehezen vetkőzi le az ember, ezt meglehet, hogy ő sem várhatja el. Egyik karom akaratlanul is vállára kúszik, megfogva azt. Merevségem mindaddig tart csak, amíg fölém nem hajolva csókolja bőrömet. S jön egyre feljebb és feljebb. Ösztönösen hajtom hátra a fejemet, utat engedve neki. Halk sóhajjal honorálom minden érintését. Ahogy alkarjával megtart, szinte érezni vélem, ahogy a hátamon futó heg égni, parázslani kezd. Ez sem ártalmas fájdalom, hanem különösen kellemes. Nem éreztem még hasonlót sohasem. Lassan tesz le puha ágyára - mely számomra szintén csak ismeretlen - tenyeremmel simítok tarkójára és vonom magam fölé. Érezni akarom minden porcikáját, minden csókját. Elmém kavarog, testem minden érintésére megremeg, összerezzen. Torkomból halk sóhajok törnek elő, olykor nevét suttogom a fülébe. Csókolni vágyom minden porcikáját, bőrének minden felületét megismerni ujjaimmal, felfedezni apró redőit, hegeinek nyomait. Nem csak a külvilág veszett most el számomra, hanem minden más is. Képtelen vagyok józanul gondolkozni ölelő karjába, remegő testemmel. És nem csak most. A kiteljesedés csúcsán sem, de még azután sem. Oly érzések kerítenek hatalmába, mi számomra ismeretlenek, rémisztőek, mégis vágyom rájuk, akarom őket ebbe a percbe, ebbe az órába és még ki tudja, hogy mikor még. Tudom és érzem, hogy ő is így van velem. Ujjainak cirógatása, csókjai, ölelése erről árulkodik. Gyengéd közelsége megrészegít, semmi köze a valóságos Simonnak az álombélihez. Mégis mennyire ugyanaz a két férfi...
Úgy látom, még mindig akadnak kisebb kommunikációs zavarok közöttünk, ugyanis szemmel láthatóan nem egészen érti a provokatív viccet, ami tulajdonképpen nem is annyira vicc, int felhívás keringőre. Majd idővel ez is alakul. Vagy ha nem, hát én alkalmazkodom hozzá. Itt és most ez sem számít, ahogy már semmi sem számít. Rajta kívül. Hagyok neki időt, hogy az ujjait végigfuttathassa a felsőtestemen, igyekszem nem elvonni a figyelmét, amíg az ujjbegyei végigsiklanak a hasamon, csak halk sóhajt szusszanok a nyakára. A józan gondolatok minden puha érintésével messzebb kerülnek tőlem. Könnyedén emelem fel, soha nem fogom megszokni, hogy a belenevelt reflexek miatt akár be is törheti az orrom, de úgy fest elég jól uralkodik az előkívánkozó mozdulatokon, így a karja a vállamon állapodik meg. A hirtelen mozdulatomtól ismét pattanásig feszült izmait úgy tűnik sikerül lazulásra bírni a nyakára adott csókokkal. Sóhajai pedig végigborzongatnak. Sietősebbre veszem az alig néhány lépést az ágyig. Ahogy leteszem, felszabaduló kezemmel lesöpröm a földre az összegyűrt takarót, de nincs is többre időm, a tarkómra simított tenyerével húz magához. A legkisebb ellenkezés nélkül hajolok fölé, és csókolom meg, a térdemet megtámasztva az ágy szélében, mielőtt teljesen megához húzhatna, megfeszítem az izmaimat. - Csak egy pillanat… Az ajkaira suttogom, és tényleg csak pár szívdobbanásnyi ideig tart, míg felegyenesedem, és megszabadulok a nadrágomtól, csak utána hajolok vissza fölé. Egyszerre szeretnék, sőt akarok mindent, de mivel ez fizikai képtelenség, kénytelen vagyok egyesével haladni. Végigsimítani, végigcsókolni a testét. Minden érintésével, minden sóhajával sürgetőbb a vágy, hogy egészen az enyém legyen, és ő sem tűnik türelmesebbnek. Ha nem kívánnám, nem akarnám ennyire, lenne önkontrollom hozzá, hogy sokkal aprólékosabban felfedezzem minden porcikáját, de ahogy a fülembe sóhajtja a nevemet, beleremeg mindenem. Hagyom, hogy magával sodorjon türelmetlen, sürgető vágy, magam mögött hagyok minden kétéget, minden bizonytalanságot. Amennyire akarom őt, annyira akarom azt is, hogy mindent megkapjon tőlem, amire vágyik, így minden rezdülésére figyelek, akár a körmeit mélyeszti a hátamba, akár a csípőjét mozdítja másképp, vagy amikor végül megremeg a karomban. Mindösszesen pár másodperc, míg nem tudok minden rezdülésére figyelni, mikor a gyönyör rajtam is végigvág, abban sem vagyok biztos, hogy ezalatt a látásom rendben van, leginkább szikrák pattognak a szemem előtt. Mikor kicsit sikerül visszanyernem az uralmat magam felett, érzem, hogy a bőrömet vékony réteg rámhűlt veríték fedi, a szívem úgy kalapál, mintha maratont futottam volna, az izmaim finom vibrálnak. Sóhajtva nyújtózom el az ágyon, kell egy kis idő, hogy teljesen összeszedjem magam. Ha hagyja, az egyik karommal átölelem, közelebb húzom magamhoz, csak hogy érezzem a teste melegét.
Érzem megfeszülő izmait tenyerem alatt. Ujjaim lassan csúsznak le róla, finoman simítva rajtuk végig. Ajkáról lassan emelem fel tekintetem a lélektükreibe. Összevont szemöldökkel szemlélem, hogy mit is készül művelni. Ajkamra talányos félmosoly kúszik, miközbe figyelem ténykedését. Arcomra nem ül ki pironkodás, ahogy testét szemlélem. Természetesnek veszem minden porcikáját, minden részét. Természetesnek, mintha mindig is hozzám, hozzánk tartozott volna, ez az egész. Olyannyira nem furcsa, mégis teljesen szokatlan. Ujjaim, ajkam csaponganak testén, mindent érinteni akarok, mindent tudni akarok róla. Mindent. Halk szavakat suttogok számára, nem is olyan régi vágyakat, álmaim apró részleteit, különös érzéseimet vele kapcsolatban. Őszinteségem meglep, mégsem rémiszt el, mint ahogy máskor megtenné. Az idő nem sürget minket, de mi annál jobban a másikat. Türelmesek kívánunk lenni, mégsem tudunk azok lenni. Akarjuk a másikat, most, örökké. Akarjuk, hogy sose múljon el a pillanat heve. Testem megremeg, hátam ívbe feszül. Fejemet hátrahajtom a párnára, vállaimat leszorítom a matracra. Karommal ölelem nyakát, hátát. Hirtelen tolom fel magamat, arcomat nyakába temetem, ajkamat bőrére tapasztom így adom tudtára vágyaim végkifejlettjét. Testem egyszerre akar felrobbani, de érzem azt is, hogy ettől jobb sohasem lehet. A világ megbékél velem és én is mindenkivel. Gondolatok nem zavarják meg elmémet, csak ő van és én. Senki más. Ketten vagyunk egyek. Halk zihálással, hátamra tapadó hajjal hanyatlok vissza a párnákra. A plafont bámulva érzem, ahogy lezuhan mellém. Kezemmel automatikusan keresek egy takarót, mit nemrég dobott le. Egyik kezével átölelve húz magához, én pedig engedelmeskedem neki. Félig felé fordulva vállára helyezem fejem, egyik lábam felhúzva simítok végig combján, megpihentetve ott az enyémet. Szívünk heves ritmusa lassan normalizálódni kezd. Kezemmel megtámaszkodva a matracon tornázom fel magam ülő pozícióba. - Most már tényleg mennem kell - pillantok rá, halvány mosollyal arcomon. És ha csak nem gátol meg könnyedén fordulok le hatalmas hodályáról, meztelen talpaimmal a fürdő irányába véve az irányt.
Nem bánom, ha megnéz magának, nem vagyok szégyenlős, és nincsenek is fenntartásaim a saját testemmel kapcsolatban. Arról nem is beszélve, hogy a látvány aligha ront el bármit, legalábbis az érintéseiből, a csókjaiból erre következtetek. Az egész egyszerre tűnik egy pillanatnak, és óráknak, míg valójában fogalmam sincsen mennyi időt tölthetünk egymásba feledkezve. Suttogását, minden szavát hallom, de hogy teljesen felfogjam az egészet, szükségem lesz egy kis időre, mikor a fejemben is van elég vér, és normál pulzus mellett is képes vagyok átgondolni mindazt amit hallottam. A lényeg így is átjön, legalábbis azt hiszem… Őszinte, bár ezt megszoktam tőle, de máskor talán nem ennyire… mélyről jövően. Kívánom, akarom, minden érzékemmel. Ahogy a teste ívbe feszül alattam, az arcát a nyakamba temeti, nos nem tudom volt-e már, amitől jobban éreztem magam életemben. Szinte sugárzik belőle a tűz, és ezúttal kimondottan kész vagyok rá, hogy akár csúnyán megégessem magam. Ahogy elnyújtózom mellette a hátamon, az ágy végighullámzik alattunk, és azt hiszem Katrinának nem marad ideje megszerezni a földre lökött takarót, mielőtt magamhoz húzom, de miután elhelyezkedett, magunkra húzom a lepedő szabad végét, nehogy megfázzon. A világ biztos pontjait jelenleg a vállamon pihenő arca, és a combomra simuló lába jelentik. Lehunyt szemmel hagyom, hogy lassan csituljon a szívverésem, és a hirtelen heves lángolás egy kicsit csendesedjen, mielőtt újra meg akarnék mozdulni. Katrina azonban előttem mozdul. Hagyom hogy felüljön, csak helytelenítően mordulok egyet, és a szememet kinyitva nézek fel rá. Sok mindenre számítok, de nem arra, ami következik. A kijelentésére – hiába mosolyog – észlelheti a pillantásomba költöző zavart. Úgy indulnak meg a gondolataim, mint egy megriasztott ménes, amelyik nem is tudja, honnan várja a veszélyt… ~Megbánta?, Nem így, nem ezt akarta? Mégsem volt ez annyira jó?, Én értelmezem rosszul az egészet? De melyik részét? ~ Még nem sikerült normál állapotba hoznom az agyműködésemet, így kell két szívdobbanás, mire meg tudok szólalni, addigra viszont az ő talpai már padlót értek. - Kell, vagy akarsz? Nem támadó, nem vádló a hangsúly, csak éppen próbálom belőni, hogy nagyjából hogyan is kellene hozzáállnom a dologhoz… Közben félig ülő helyzetbe támasztom magam a könyökömmel a hátam mögött, úgy nézek utána Életemben nem hagytak ott ilyen sebességgel szex után…
Pihegve fújom lágyan Simon bőrét vállán megpihenve. Kulcscsontját érik a meleg fuvallatok, ujjaimat mellkasán pihentetem meg. Gondolataim ahogy kezdenek tisztulni úgy lesznek egyre zavarosabbak. Az itt történtek, még ha nem is a világomat jelentette számomra, ahogy Simonnak, de oly érzéseket tárt fel bennem, melyeket évekkel ezelőtt mélyre temettem. Évekkel… Évtizedekkel is talán. Rendbe kell szednem gondolataim, vágyaimat. Tiszta fejjel át kell majd gondolnom ezt az egészet. A következményeket. A lépéseket, miket ezek után tenni fogok. Szekundum pillanatig tart csak, míg ezen elmélkedek. Végül eszembe jut az ezernyi teendőm mára. Amiket beterveztem és nem halogathatom őket tovább. Ezért is ülök fel, egy pillanatig figyelem a lehunyt szemű férfit, kezeim mellkasán pihennek. Szokatlan vágy kerít hatalmába. Meg akarom csókolni. Ehelyett azonban inkább megszólalom. Halkan mordul egyet. Rám vetülő tekintetére értetlenül húzom össze a szemöldököm előbb, majd pedig lassan, kérdőn vonom fel a jobb oldalit. Mégsem szólal meg, én pedig már rég leléptem az ágyról, amikor meghallom kissé rekedtes hangját. Félig visszafordulva mosolygok rá, tőlem szokatlanul gyengéden. - Talán mindkettő - vonom fel az egyik vállamat. Miért érzem, hogy ezzel nem segítettem neki sokat. Nagy levegőt véve egyszerűen közlöm vele a tényket. - Ma-holnap az Arkan elindul. A fél legénységről semmit sem tudok, össze kell őket halászni, a rakományozást meg kell szervezni, felügyelni kell. Kevesen vagyunk, még kevesebben tudnak jól dolgozni - sorolom a teendőimet, melyek lekötnek a mai napra. Nem ellene irányul, de így is órák óta? itt lehetek. Holott el sem kellett volna jönnöm. Nem szabadott volna itt lennem. S ezen felül próbáljak mindent úgy intézni, hogy családom egy tagjával sem találkozzak. Mindeközbe lassan hátrálok a fürdő irányába, ahol rendbeszedve magamat, újra felöltöm levetett pizsamámat. Visszatérek Simonhoz, aki nem tudom, hogy eközbe merre is van. Valójában fogalmam sincs, hogy mi játszódik le fejébe, számomra ez egy természetes viselkedés. Nyilván, ha nem így van, elmondja nekem. Lassú léptekkel indulok meg a kijárat felé, ahol visszafordulok még egy pillanatra. - Viszlát Simon - húzom halvány félmosolyra ajkamat és ha továbbra sem állítja meg semelyik mozdulatomat, akkor oly gyorsan távozok a lakásából, amilyen gyorsan csak megjelentem itt.
Ahogy Katrina szabályos lélegzetvételei a kulcscsontomat simogatják, és lehunyt szemmel a kényelmes zsibbadtságban pihenek azt hiszem még sosem éreztem ilyen nyugalmat, és békét magam körül. Ostobaság talán, de a világ itt és most a helyén van, és úgy kerek egész, ahogy van. Egészen addig, míg Katrina meg nem mozdul. Ahogy ránézek, látom, hogy ő pedig a zavartságom okát nem érti, de most még nem tudnám értelmesen elmagyarázni, így nem is próbálom. A gyengéd mosolya megdobbantja a szívemet, de a válasza felér egy pohár hideg vízzel amit akár az arcomba is locsolhatna. Törökülésbe helyezkedek az ágyon, a könyökeimet a térdeimen pihentetem, úgy figyelem innen már mozdulatlanul, ahogy a fürdőbe hátrál, és hallgatom a felsorolást. Egy kissé mintha alibi szaga lenne a dolognak. Enyhén menekülésnek tűnik. Amíg az elején eszemnél voltam, voltak ilyen aggályaim, de csak magamra vethetek, hogy most a végtelen elégedettség és béke után enyhe keserűséget érzek a torkomban, ahogy hallgatom a készülődés halk neszeit. Az arcomat a tenyerembe hajtom, ahogy lehajtom a fejemet az ujjaimmal végigszántok lassan visszanövő hajszálaim között, próbálom kicsit összeszedni a gondolataimat, és rendezni a gyorsan, túl gyorsan változó érzéseket. Mikor Katrina kilép a fürdőből, már magamhoz tértem annyira, hogy semleges maradjon az arckifejezésem. Figyelem, ahogy az ajtó felé sétál. Végülis felnőttek vagyunk saját döntésekkel és szabad akarattal. Ha ennyire volt szüksége tőlem, akkor az egyetlen ésszerű lehetőség, hogy elfogadom, és szépen feldolgozom magamban. Végülis törvényszerű, hogy az ilyesmi az egyik résztvevőben mindig mélyebb nyomot hagy, mint a másikban. Emma mondta nekem egyszer, hogy olyan férfihez kell hozzámenni, aki jobban szeret, mint te őt. Akkor kicsit kegyetlennek, és számítónak találtam a kijelentést, de most kicsit más a megvilágítás, és kezdem érteni a dolog igazságát. Ahogy elköszön, én is félmosolyra húzom a számat. - Viszlát, Katrina… Megvárom, míg becsukódik mögötte az ajtó, majd felkelek, az ehetetlen masszává alakult reggelimet tálastul továbbítom a kukába, majd elmegyek, és újra lezuhanyozok, mielőtt felöltöznék, és valamennyi szétdobált ruhát, valamint az ágyneműt is szennyesbe szórnám. A mai órám azt hiszem különösen jót fog tenni. A kadétokkal töltött idő általában eltereli a gondolataimat minden másról ami nem az oktatással kapcsolatos.
Ida – ahogy a legtöbben – teljesen elakad a Katrinával való kommunikációban, és szemmel láthatóan fel is adja, mind a kétértelmű célzásokat, mind a vidámságot. Csak megforgatja a szemét az „asszonyom”-ra, és legyint egyet, aminek a köznyelvi jelentése nagyjából a „reménytelen”. És mivel teljesen reménytelen is számára ebből a helyzetből már bármi mókásat vagy kellemeset kihozni, magunkra hagy. Én öltözöm, Katrina figyel és vár. - Egy keveset. Néha azért nem árt tisztában lenni vele, mi a modern technika véleménye az állapotunkról. Elég hatékony, ezt el kell ismerned… Megszokássá rögzült reflex, hogy ökölbe szorítom, majd kinyújtom az ujjaimat. A valódiakat és a mechanikusakat egyaránt. Mindemellett nem vitatkozom tovább, és nem is erőszakoskodom. Sok dolog van amit szeretnék, kevesebb, amit meg is kaphatok, vagy ami úgy megy, ahogy szeretném. Katrina pedig erős, efelől nincs kétségem. Ahogy afelől sincs, hogy néha túlfeszíti a saját teste határait. A kérdésére nagyjából sebzett vadként hördülök fel. - Semmiképpen! Megleszek… A második szót már halkabban, szelídebben mondom ki. Látom, hogy nem érti a sóhajomat, de ez nem lep meg. Sejtettem, hogy így lesz. Vannak dolgok, amiket meglepően könnyű megszokni. Nem kell várnom, hogy felzárkózzon mellém, szinte pillanatok alatt mellettem terem, én pedig szánalmasan lassúnak érzem a vánszorgásomat, pedig a tempóm elfogadható, és nem is bicegek olyan szörnyen. Őt viszont figyelmesen hallgatom, és ahogy a felismerés belém hasít, az arcomból kifut a vér, még meg is torpanok egy pillanatra, a számon pedig kicsúszik egy elég szalonképtelen káromkodás. Most én érzem, hogy legszívesebben a falba vágnám az öklömet, de megelégszem vele, hogy az ujjaim ökölbe szorulnak. A bal kezem felől finom ropogást érzek –talán hallatszik is? -, ahogy a mechanikus pótlások nekifeszülnek a csontoknak. Nem kell odanéznem, hogy tudjam, az ujjaim elfehérednek az erőtől, amivel összeszorítom az öklömet. - B@ssza meg! A következő pillanatban viszont neki is indulok, ezúttal bicegés nélkül, hosszú lépésekkel, gyors tempót diktálva. A szemem előtt vörös és fehér fények villóznak a haragtól és a fizikai fájdalomtól, de nem tudom melyiket melyiknek köszönhetem. Nem is érdekel. Ez lehet az oka, hogy fel sem tűnik, Katrina mennyire ideges. Valószínűleg nem túl jó ötlet ilyen felfokozott idegállapotban beszélgetnünk, de még reménykedem, hogy nem fog katasztrófába torkollni a dolog, mert minden józan gondolat ellenére, eszemben sincsen lerázni, különben is megígértem neki, hogy kérdezhet. A lakrészem előtt a tenyeremet a nyitópanelre fektetem, de el is veszem, ahogy szisszen az ajtó. Nem várom ki, hogy teljesen kinyíljon, oldalra fordulva belépek a résen mikor már beférek. Szinte érzem, ahogy a feszültség süt, sugárzik belőlem. Hogy lefoglaljam a kezem a mosogatóhoz lépek. - Kérsz egy pohár vizet? Mást nagyon nem tudok kínálni… Amíg a választ várom, megmarkolom a pult szélét, félig azért, mert jól esik támaszkodni, félig azért, mert így legalább nem az ujjaimat ropogtatom, hanem a munkalapot.
- Nem a hatékonyságával van a probléma - hanem mivel is? Egyszerűen feleslegesnek tartom. Ismerem annyira a saját természetemet, a saját állapotomat, hogy pontosan tudom, hogy mi az a pont, ami már sok volt. És mi az, amit még kibírok. Számos alkalommal bizonyítottam már ezt. Nem egyszer hívtak be feleslegesen. - Az orvosok nagy része alaptalanul hiszik azt, hogy bajod van - teszem még hozzá a saját gondolataimat. Amikor ténylegesen nagy baj volt, mindig megjelentem az orvosnál. Hol egy lőtt sérülésért, hol másért. Ezt az orvosok is tudják. Fritz is tudja. Mégis feleslegesen játszuk ugyanazokat a köröket. Újra és újra. A magam részéről már unom, nem értem, ő miért nem. Tudja, hogyha bajom lesz, őt keresem meg, itt először. Kérdésemre a szokottnál vehemesebben válaszol. Szemöldököm elindul a homlokom közepe felé, ám félúton megakad és visszasüllyed a helyére. Utólag már nekem is feltűnik, mennyire ostoba egy kérdés volt ez tőlem. Hogyan is gondolhattam, elég ha csak magamra gondolok. Tudom, hogy katona - valamiért ez mindig kimegy a fejemből - ennyit még ő is kibír. Saját határainkat feszegetjünk folyamatosan, miközben a másikért… Aggódunk? - Rendben - felelek még ennyit, mielőtt előre engedném és utána lépnék ki az ajtón. Pár lépés csak és utolérem. Ekkor kezdek bele tartalmas összefoglalómba. Csak a lényeget fejtem ki neki, saját viselkedésem nem tűnik fel, ám az övé? Mindez csak akkor, amikor kéretlen szavakat ejt ki ajkain. Szemöldököm összevonva fordulok felé. A már jól ismert robotpilóta átveszi felettem az irányítást. Mintha egy belső ösztön tudná, hogy most nyugodt észre van szükségem. Lehiggadok. Nyugodtan, szinte már érzéketlenül hallgatom és figyelem a férfit. Sérült lába, mintha percekkel ezelőtt nem vérzett volna még, úgy indul meg nyújtott lépésekkel. Ha lenne zsebem sem tenném bele a kezemet, így enélkül is nyugodt léptekkel követem a férfit. Ideges, de miért? Neki mi oka? Nem hinném, hogy túlzott féltési vágya okozná ezt. Pontosan jól tudjuk, hogy mi vár kint minket - vagyis mi nem - és, hogy most itt vagyok, rájöhetett volna, hogy túlzott bajom sem esett. Hidegvérrel követem, nem zárkózom fel mellé, néhány lépéssel lemaradok mögötte. Hátát mindvégig figyelem és felkészülök arra, ha lábai összecsukolnának. Ez mégsem történik meg, egészen a lakrészéig. És még ott sem. Gyanúm egyre nagyobb, de még nem tudom, hogy mi irányába. Nem katonai szempontból, és ezért nem tudok rá megfelelő választ adni. Még magamnak sem. Továbbra is nyugodta követem. Az előbbi feszültségem eltűnik, kisimulnak az idegeim, már nem is foglalkoztat annyira Connor. A feszültség, amit áraszt nem ragad rám, sőt. Mintha ez táplálná az én nyugodtságomat. - Elmondod, hogy mi történt? - kérdezem megállva az ajtóba, mely szisszenve záródik be mögöttem. - Nem fogok felesleges és merőben értelmetlen, ámde szociálisan kötelező köröket játszani, ezt te is tudod - utalok az italra. Nem hinném, hogy abban az állapotban van, hogy képes legyen egy poharat úgy megfogni, hogy az ne törjön el. Ez viszont süt belőle. - Egy űrsikló nem gyorsul úgy fel, mint ahogy te megtetted a folyosón - sétálok közelebb. Hangom nyugodt, már-már semmi érzelmet nem tartalmaz, mely a korábbi összefoglalóm végére felfedezhető volt.
Kedd Jún. 19, 2018 11:53 pm
Szemtelen vigyorgását hirtelen nem tudom hova tenni, sem pedig szavait. Értetlen pislogással tekintek rá, ajkaim nyitnám, hogy szólja, de fogalmam sincs, hogy mit. Miért. Hogyan. És miként. Hang mégsem jön ki torkomon, ehelyett ujjaim mozognak. 
Érzem megfeszülő izmait tenyerem alatt. Ujjaim lassan csúsznak le róla, finoman simítva rajtuk végig. Ajkáról lassan emelem fel tekintetem a lélektükreibe. Összevont szemöldökkel szemlélem, hogy mit is készül művelni. 
- Nem a hatékonyságával van a probléma - hanem mivel is? Egyszerűen feleslegesnek tartom. Ismerem annyira a saját természetemet, a saját állapotomat, hogy pontosan tudom, hogy mi az a pont, ami már sok volt. És mi az, amit még kibírok. 
