Nem vitázom vele tovább, tudomásul veszem, hogy nem akarja elmondani, mit mondott Fritz az állapotáról, és megrögzötten elutasítja, hogy figyelmet fordítson az orvosi szakvéleményre, hacsak a baj nem egyértelmű, és nem akadályozza súlyosan a munkában. Csak megcsóválom a fejem. Persze valahol megértem. Én sem szeretem a vizsgálatokat, a varrást, a tűket, gyógyszereket, a steril, hideg vizsgálószobákat, és a tétlenséget. - Abban egyetértünk, hogy néha túlbecsülik a probléma jelentőségét, de ettől még nem szoktak problémát képzelni oda, ahol nincsen… Nekem legalábbis ez a tapasztalatom velük. Attól, hogy jól érzed magad, még vígan lehet szívritmuszavarod példának okáért. Ami éppen a sokkolásnak is lehet mellékhatása... Mégsem feszegetem. Úgy tűnik, Katrinát meglepi a felcsattanásom. Ami azt illeti, majdnem engem is. Talán csak be akarom bizonyítani magamnak, neki és mindenkinek, hogy vagyok olyan kemény, amilyennek egy katonának lennie kell a Volentisen. Nem mintha nem tudnám, hogy vagyok… Kibírom ezt is, többet is kibírok, ha kell. Ha kell mindent kibírunk, amíg még dobog a szívünk, vagy amíg még újra tudják indítani. Csak egy pillanatra környékeznek meg a sötét gondolatok. Szerencsére nem erőlteti ő sem a tolószéket. A séta ettől függetlenül nem esik jól. Mondhatjuk, hogy mindenem fáj, bár ez egy enyhe túlzás, az érzés mégis olyan. A káromkodásra Katrina felém fordul, de nincs sok ideje megfigyelni az arcomat, mert már indulok is, nem foglalkozva a testemben villámként cikázó fájdalommal, sem a szemem előtt pattogó fehér-vörös fényekkel. Azzal sem, hogy a combomon a kötésen már húsz lépés után átüt a vér, azzal sem, hogy a rövidre vágott körmeim mély, vörös nyomot hagynak a tenyeremben. Sejtem, hogy nem érti, hiszen én még nem mondtam neki sokat arról, mit csináltunk odakint, de nem is állt össze a kép… eddig. Nem tudtam, hogy elrabolták, nem tudtam, hogy őket kellene kihoznunk. Nem miatta aggódom, de legalábbis nem a fogságba esése miatt – az egészsége más kérdés, és ettől független -, ami azt illeti, nem is aggódom. A mosogató mellől nézek rá először mióta elszabadult gőzmozdony módjára megindultam a folyosón. Le kellene, hogy csillapítson a nyugalma, és mégsem elég. A válaszára megrázom a fejem, és feltartom a jobb kezemet, a tenyeremet, hogy a közérthető jelzéssel kérjek egy kis türelmet. - Tudom, és el is fogom mondani. Ezt is, és bármit, amire kíváncsi vagy, csak adj egy percet, míg összerakom a gondolataimat. Veszek egy mély levegőt, pár másodpercig lehunyt szemmel bent tartom, és mikor kifújom, akkor zuhan rám a felismerés… Kinyitom a szeme, elengedem a pultot, és elsétálok a kanapéig. Leülök, és intek Katrinának is, hogy csatlakozzon hozzám. Úgy helyezkedem, hogyha leül is felé forduljak. - Az előbb jöttem rá, hogy értetek indultunk. Nekünk kellett volna kihoznunk titeket… - mielőtt megszólalhatna, ha akar egyáltalán, ismét felemelem a kezem, hogy megállítsam – Tudom, hogy azt fogod mondani, hogy nem számít, mert itt vagytok, ezt értem is, ettől függetlenül nem tehetek róla, hogy egyszerre vagyok dühös, csalódott, tehetetlen, és élem meg elmondhatatlan kudarcként. És ha esetleg a fejemre akarnád olvasni, tisztában vagyok vele, hogy úgy viselkedem, mintha jobban számítanál a többieknél. Tulajdonképpen előtted nem is próbálom letagadni, hogy így van… Sóhajtok egyet, megdörzsölöm az ép combomat a nadrágon keresztül, hogy oldjam a feszültséget a tagjaimban. - Mindjárt összeszedem magam. Egyébként is kérdezni akartál… Elvégre ezért jött, itt az ideje, hogy a nyomorom helyett az eredeti témával foglalkozzunk. Szinte észre sem veszem, hogy Katrinával kapcsolatban kezdem átvenni a kendőzetlenül egyenes és őszinte stílusát.
A messziből szemlélem, ahogyan haladva sántít. Épp az imént oktatot ki finoman - igen, feltűnt szavainak éle - az egészségünkről. S képzelem, hogy miként szakadt fel a combján a sebe. Mégsem mondok semmit. Nem teszek semmit, nem állítom meg. Miért tenném? Ilyenkor jobba, ha kiadja magából, vagy épp bent tartja? Fogalmam sincs, hogy mi játszódik le bennem, de valahogy látom magam előtt. Akkor viselkedtem hasonlóan, amikor leszálltunk az Arkanról és Connort csak letaszították az Ocanra. Az ocani katonai bázison engedtem ki a gőzt, majdnem összevertem az ottani vezetőt. Nagy lélekjelenlétre volt szükségem, hogy ne verjem pofán azt a férfit. De mint minden, ez is elmúlt. Úgy suhant el az az „érzés” ahogy jött. Mégis mély nyomot hagyott bennem. Connor. Ő. Ezekkel a gondolatokkal lépek be utána a lakásba. Valójában halvány lila fogalmam sincs arról, hogy mi ütött hirtelen belé. Ezt el is mondom neki, nem éppen így. Ő pedig türelmet kér tőlem. Ha valamim van, akkor az ez. Közben odasétálok az egyik polchoz - most már nagyjából tudom, hogy mit hol, találtok és előveszek egy poharat. Nem magamnak. Vizet töltök bele és a fotelhez bicegőt szemlélem. Halvány vércsíkot húz maga után. A lábából ereszt a vérvörös vér. Emlékszem, Hespera ekkor mindig sóhajtott. Valamilyen természetellenes ösztön lehet ez. Ezzel szemben én? Utána sétálva nyomom a kezébe a poharat, majd eltűnök a fürdőbe. Mivel nincsen más, csak fehér törölköző, ezért egy olyat itatok át hűsítő vízzel. Kicsavarom a mosdó felett, a karomra végig fektetve sétálok vissza hozzá. - Szerintem feltűnt, hogy átvéreztél - jegyzem meg cselekedetemet, majd csak várok. Hogy ő, vagy én lássam el a sebét. Egyik ellen sincs különösebb kifogásom. Közben pedig vélhetőleg elkezd beszélni. Szemöldököm gyorsan egymáshoz közelít, ráncolva a homlokomat. - De hát kaptunk segítséget - tekintek fel rá, mint aki semmit sem ért. Vélhetőleg ők nem voltak a hajón, mi értünk jött. Egyéb esetbe meg miért küldtek volna értünk… Egy gyalogsági hadtestet? Hiszen azzal volt kint. Carl ezt említette. Egyelőre nem ülök le, hiszen ha sebét kötöm át, akkor épp a lábán matatok, ha meg magának csinálja? A kanapé melletti fekete puffra ülök le, így neki sem kell természetellenes pózba lennie, ha rám akar nézni. Semmi mást nem látok emögé a tettem mögé. Kényelmi, ennyi az egész. Szemöldökömet újra összevonom a magyarázatát hallva. Arcomra nem engedem, hogy az egyre nagyobb értetlenség üljön ki. Fejemet mégis enyhén félrehajtom, lófarkam a vállamra simul. - Sajnálom, de nem értelek - mondom őszintén, ugyanis a kép egyáltalán nem áll össze a fejembe. - Mi köze van annak, hogy értünk indultatok, hogy… többet számítok bárkinél? Ebben hol az összefüggés? Főleg a korábbi viselkedéseddel? - itt már enyhén fel is vonom a szemöldökömet. Ezt most vagy én nem értem, vagy számomra totálisan logikátlan és értelmetlen. Fejemet aztán könnyedén megrázom. - Egyáltalán mi történt odakint? - hiszen ezzel a történettel sokkal több mindent elárult, amire számítottam és sokkal több kérdést vet fel, mint amennyire én magam is gondoltam, de kezdjük a legelején, jobb ezzel előbb tisztába lenni.
Nem tudatosul bennem, hogy az egyébként is friss seb újra felszakad. (Ha anyám meglátná, halálbiztos, hogy roppant bosszús lenne, amiért tönkretettem a munkáját.) Az persze tiszta, hogy kegyetlenül fáj az erőltetett tempó, de a gondolataim máshol járnak. Szívem szerint szétvernék valamit – a falat, egy bokszzsákot, bármit – csak hogy a feszültséget, és az összes többi kavargó érzelmet kiengedhessem. Most azonban sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre. Fél szemmel figyelem, ahogy otthonosan mozogva poharat kerít elő. Bármikor máskor ez titokban megmosolyogtatna, és melegséget csempészne a bőröm alá. Most azonban az ilyen érzelmeknek nem marad hely a csalódottság, a tehetetlen düh, és a kudarc érzése mellett. Eddig nem vettem észre a vért, de Katrina tekintetét követve nekem is feltűnik. Megrezzenek, szinte hallom anyám helytelenítő szisszenéseit. Átveszem a poharat, mostmár nem fenyeget a veszélye, hogy eltöröm. Amíg Katrina a fürdőben van, addig néhány nagy korttyal el is tüntetem a vizet, majd a poharat leteszem a dohányzóasztalra. -Csak amikor elindultál a fürdőbe. Várj egy kicsit… Egy lemondó sóhajjal felkelek és elbicegek a szekrényig. Most, hogy kicsit csillapodott az érzelmi vihar, jobban odafigyelek a mozdulataimra. Előhúzom az első alsónadrágot, ami a kezembe kerül, és a szekrény oldalán megtámaszkodva megválok a nem is olyan régen felkínlódott nadrágtól, aztán rövid, de szó szerint véres küzdelemmel magamra rángatom az alsónadrágot, ami csak mérsékelten lesz véres, viszont az nem látszik rajta, mivel az anyag fekete. Visszabicegek a kanapéhoz, és leülök. Ida biztosan nem gondolta, hogy aprócska bosszúja ilyen hamar utolér. Megpiszkálom a tapasz szélét, és fintorogva tépem le a seb fölül az alaposan odaragasztott kötést. Viszi magával a szőrszálakat is. Egy futó pillantással megállapítom, hogy szerencsére nem az összes öltés adta meg magát. Átveszem a törölközőt Katrinától. - Az elsősegélydobozban van gyorskapcsozó és sebfertőtlenítő por. Megkeresnéd, kérlek? Ha rábólint, vagy csak elindul, nekiállok letörölgetni a vért a bőrömről. A válaszán meglepődöm. - Kaptatok? – megrázom a fejemet – Ennek így semmi értelme! Viszont azt látom, hogy ő pedig azt nem érti, amit magyarázok. Nem szépítem, kicsit fáj… Katrinától egyébként is távol áll a tettetés, de a félrebiccentett feje, az arckifejezése egyértelműen árulkodik róla, hogy valóban nem érti. A pillantásom egy szívdobbanásnyi ideig elidőzik a vállára simuló sötét tincseken. - Megpróbálom még egyszer… Ha bárki másról lett volna szó, bármelyik másik katonáról. Egyszerűen örülnék, és megnyugtatna, hogy annak ellenére, hogy mi nem értünk oda, nagyjából épségben kiszabadultak, és újra itt vannak. De pont mert többet számítasz, úgy érzem, keményebben kellett volna próbálkoznom. Tudom, hogy hülyeség, de dühös vagyok magamra, amiért visszafordultunk, miután elveszítettünk két embert. Ha rólad van szó, akkor a logikus, szabályszerű, ésszerű, elvárt távolról sem tűnik elégnek. Ezért függ össze azzal, hogy most jöttem rá, hogy értetek indultunk. Tartok egy rövid szünetet, csak hogy legyen egy kis időm megfejteni az arckifejezését, és hozzászólhasson ha akar, de utána összeráncolom a homlokom. - Nem tudom hogy kaphattatok segítséget. Biztos vagyok benne, hogy nekünk kellett válaszolni a vészjelzésre… Nem tudok rájönni a megoldásra, de talán ha én is elmondtam, amit tudok, ketten közelebb kerülünk a megoldáshoz. - Eredetileg egy szökevény után küldtek ötünket. Terepjáróval indultunk el, a terv az volt, hogy gyors, és lehetőség szerint csendes akció lesz, semmi komplikáció. De mintha szellemet üldöztünk volna, sehogy sem tudtunk közelebb jutni hozzá, pedig mindent bevetettünk. Ahogy haladtunk beljebb az erdőbe, le kellett tennünk a terepjárókat is, és gyalog folytatni. Aztán befutott a vészjelzés, és mi voltunk a legközelebb. Biztos vagyok benne, hogy számítottak ránk. Nem csináltunk semmi hülyeséget, nem hibáztunk, és mégis olyan könnyen ütöttek rajtunk, mintha egy nyamvadt kirándulócsapat lettünk volna. Négy ember, lopott fegyverekkel, és egy ocantis. Mikor tüzet nyitottak az első lövéssel átvitték Curtis vállát. Ellőttem az egyik fickó csípőjét, akkor szabadult el a pokol. A természet ellenünk fordult. A föld kimozdult a lábunk alól, a bokrok megvadultak, az egyik fa szó szerint felnyársalta Curtist. A szívén ment át… még most is libabőrös leszek az emléktől Megpróbáltam közelebb jutni az ocantishoz, akkor szúrt combon az egyik fa. Amikor szétlőtték Lawrence fejét, akkor kaptuk parancsba a visszavonulást. Felváltva próbáltuk fedezni egymást, és megszabadulni a bokroktól, amik szó szerint kapaszkodtak belénk. Azt hiszem eltalálhattam az ocantist, mert abban a pillanatban abbamaradt a lövöldözés, és a bokrok is mozdulatlanná váltak. Sajnos nem hiszem, hogy megöltem. Mikor visszaértünk a terepjárónak csak a nyomait találtuk meg. Két napba telt, mire visszavánszorogtunk. A parancsnok valószínűleg elveszíti a jobb karját…
Nem sóhajtok fel, nem dorgálom le. Szenvetelen arccal keresem meg az elsősegély dobozt - ami számomra teljesen irreális helyen van - majd térek vissza a lakás nappali részébe. Nem fogok sopánkodni, hogy jaj mit is tett, valahogy nem illene hozzám. Na meg pontosan tudom, hogy beforr neki. Ha meg nem, ő volt annyira balga, hogy így közlekedjen. Legközelebb majd tanul a hibáiból. Avagy nem. De emiatt még egy ember fiát sem tudtam sajnálni, de igazából tisztelni sem. Igen, ezek továbbra sem váltanak ki belőlem érzéseket. Ugyanis, ha annyira szenvedne ettől az első lépés után megállt volna, segítséget kért volna. Nem tette. Így hát csak csak állok egy nedves törölközővel az alkaromon és várom, hogy újra átöltözzön. Nem sürgetem, türelmem végtelennek látszik és valójában az is. Itt sem kér segítséget, magamtól peidg nem rohanok megtenni. Oly ösztönök, oly belém nevelt “parancsok” ezek melyeket ha akarnék sem nagyon tudnék már magamból kiölni. Vagy ha igen, vélhetőleg évek alatt kellene. Figyelem visszabicegő alakját, nem szólok semmit. De mikor letépi a tapaszt, hajolnék, hogy nedves kendővel felitassam a vért… Mégsem hagyja. Így hát átadva számára a kendőt telepedek le a másik puffra. Így hallgatva a történetét. Vagyis előbb még egy kérést. Ezt is megteszem neki, egy percbe sem telik. Sőt, ami azt illeti hozom az egész dobozt. Egyesével adogatom számára a kért felszerelést, szemmel láthatóan nem kér segítségemből. Nem sértődöm meg ezen. - A tizedes miközben hibás fegyvertervezeteket töltött le az ellenállás számára, csaléteknek, addig kiküldött egy vész jelet - felelem nyugodtan. Igyekszem saját érzéseimen felül kerekedni. Így hát nem szabad Connorra gondolnom. Végül megkapom azt a magyarázatot, amit eddig nem értettem. - Oooohhhh...oohhhh? - hunyorítok egy aprót, újra csak értelmezni kívánom a szavait. Nem, nem vagyok ostoba, megértem, csak… - Ha az érzelmek ennyire befolyásolják a munkát, abból csak nagyobb baj kerekedne. Ne érts félre, vélhetőleg megkönnyebültem volna, ha te is ott vagy, viszont gondolj bele. Épp ezért több hibafaktort tartalmaz. Elvonjuk egymás figyelmét az ellenségről, olyan támadásokat kaphatunk, amit egyébként könnyedén kivédhetünk - fejemet könnyedén rázom meg, tagadva a tényt, hogy jobb lett volna, ha Ő jön. Vélhetőleg jobban esett volna, ez tény, viszont… - Oh… - hangzik egy újabb felismerés, hallva mi történt a jeepükkel. - Ez sok mindent megmagyaráz, főként, hogy honnan szerezték - vonom össze a szemöldökömet. Bárhonnan is tekintem ez egy kombinált támadás volt, két csapat felé. Vagyis tudták, hogy megyünk. Vagyis készültek ránk. Vagyis van még egy besúgó a Volentisen. Mégis semmi értelme annak, amit mondd. Ez a két parancs nem áll összefüggésbe. Őket küldik, de kapunk máshonnan? A Consilium nem ennyire… Nem ők nem döntenek ilyen meggondolatlanul. Tudják, hogy kevés katona van, nem kockáztatnák, hogy bárki is odavesszen. Ezt követően újra csak minden figyelmem az övé. Minden apróságra, minden részletre odafigyelek. Fel sem tűnik, hogy ültömbe hajolok kissé előre. Térdeimre helyezem könyökeim, kézfejem összesimul. - Az ocaniakkal béke van, szóval, ha egy támogatja őket… Azon túl, hogy számunkra végzetes lehet, meglehet, hogy az ocaniak is száműzték őket. Talán ők tudják, hogy ki lehet az… - csak egy okfejtés, nem feltétlenül van igazam. - Inkább a jobb karját, mint az életét - jegyzem meg. Különös optimizmus ez tőlem… - Ha látnál róluk képeket, mármint a lázadókról, tudnád őket azonosítani? - nem, kizárt dolog, hogy Connor köztük legyen. Ő a barlangba volt. A két esemény egy időben történhetett. Azonban a terepjárón már ott voltak. - Valamire készülnek - kezdek bele alsó ajkam rágcsálásába. Fel sem tűnik az sem, hogy Simon válla felett tekintek el, szemeim üvegessé válnak. Vérem kicsordul ajkamon, meg sem érzem. Kattog az agyam.
Nincs szükségem dorgálásra, felügyeletre, ahogy igazából pátyolgatásra, vagy babusgatásra sem. Az már kérdés, hogy az embernek jól esik a törődés, ami figyelmet, szeretet jelent, de anélkül is elboldogulok. Nem várom, hogy Katrina ugráljon körülöttem, mint korábban Eve tette. Tőle nem erre számítok, nem ezt várom. Egyébként is igaza van. Simán túlélem, csak egy cakkos heg marad majd a nyomán, az is csak a kapcsozás miatt. Szerencsére a többi heg mellett egyáltalán nem számít még egy. Türelmesen, szótlanul várja végig, amíg ismét átöltözöm – egy Consiliumi menyasszony nem vált ennyiszer ruhát az esküvője napján -, és szó, vagy kommentár nélkül segítene letörölni a vért is, mégis elveszem tőle a nedves anyagot. Nem azért, mert nem akarom, hogy ő csinálja, vagy neheztelnék rá, pusztán nem figyelek oda, és megszoktam már, hogy magam intézem. Ha nem lennék ennyire fáradt, keserű, kimerült és csalódott, valószínűleg zavarna a részéről hosszúra nyúló csend, de most nincs energiám rá. A kapcsozót egy futó pillantással ellenőrzöm, mielőtt a bal kezemmel összefognám a szétnyílt sebet, és a bőrömre nyomnám a gépet. Ahogy meghúzom a kart, a kapocs gonosz kis kattanással mélyed a bőrömbe, csak futólag fintorodom el. Rutinosan kezelem az eszközt, és csak három kapocsnak látom szükségét, így az egész nem vesz igénybe többet másfél percnél és három bosszús-fájdalmas fintornál. Az egészet lezárom némi sebfertőtlenítő porral és egy tapasszal, amit bátran rálapogathatok a bőrömre, már úgyse maradtak kitéphető szőrszálak. Azért megüti a fülemet amit mond. - Milyen hibás fegyvertervezeteket? Őszintén remélem, hogy nem az enyémeket… Azt nem tudom eldönteni, hogy örüljek a reakcióinak, vagy sem, mikor megérti végül a magyarázatot, mindenesetre megmosolyogtat ahogy elakad a szava. Még akkor is őszinte ez a mosoly, ha minden kimerültségem ott bujkál benne. A válaszára bólintok. - Én is tudom. Dolgozom rajta, hogy az érzelem-vezérelt reakciók helyére a logikusakat építsem be. Csak új még ez a helyzet nekem, ismeretlen a terep. De magamban azért megjegyzem, hogy ő sem közömbös, hiszen ezek szerint nem csak az én figyelmem szenved csorbát az ő közelében. -Láttad a trepjárónkat? A szemem megvillan, a kezem ökölbe szorul. Ezt még nem úszták meg. Pont egy vezető fejlesztő mérnöktől lopják el a terepjáróját?! Mindenesetre próbálom időben összerakni az eseményeket. Valószínűleg ahogy elég messze értünk a géptől, azonnal elkötötte egy másik csapat. Ez nagyon jól megszervezett akció volt, valóban. Az alkarommal az ép combomra támaszkodok, a másik kezemmel türelmetlenül megdörzsölöm a tarkómat. Kezdem érezni, hogy mennyire éhes vagyok tulajdonképpen. Egy lovat is meg tudnék enni. Nem is tudom mikor ette m rendesen utoljára. Még ennek ellenére is el tudja nyomni az éhséget a beszélgetés. Árulásról, komoly fenyegetésről van szó, nem csak ostoba villongásról, ami magától is elhal egy idő után. A megállapításra bólintok. - Igen, béke van. De gondolj bele, mi van, ha nem csak egy állt a lázadók mellé? Már egy is elég rossz, de ha többen vannak, komoly veszteségekkel számolhatunk a jövőben is… A gondolattól is végigfut a hideg a hátamon. - Lehet, hogy az ocaniak tudják ki az, vagy kik azok. Az más kérdés, hogy elmondják-e nekünk… Nem tartom valószínűnek, hogy tálcán kínálnák nekünk a népük tagjait még akkor sem, ha hivatalosan árulók és veszélyeztetik a békét. Valahol még csalódnék is bennük, ha megtennék, bár nyilván az szolgálná a mi érdekeinket. A következő megjegyzésére biccentek. - Nyilván… És gondolom majd kap egy vadonatújat. De azért mégis aggasztó A kérdésére biccentek. - Hármat biztosan, a negyediket valószínűleg. Az ocantist vagy igen, vagy nem, nem vagyok benne egészen biztos. Megvonom a vállam. Nem volt még alkalmam összehasonlítani őket. Ki tudja, lehet, hogy megkülönböztethetetlenül hasonlítanak egymásra. Biztos vagyok benne én is, hogy készülnek valamire. Nem is nagyon van más választásuk, ha életben akarnak maradni. Engem csak az lep meg, hogy ennyire szervezettek, és sokkal nagyobb szabású akciót tudtak tető alá hozni, mintsem azt vártuk tőlük. Én hamarabb észreveszem az álláig legördülő vércseppeket. Kinyújtom a kezem, ha nem húzódik el tőlem, a mutatóujjam élével megtámasztom az állát és a hüvelykujjammal letörlöm a vért az ajkáról. -Katrina, vérzel! Szelíden, de figyelmeztetően jegyzem meg, hátha ennyi is elég hozzá, hogy visszazökkentsem a valóságba. - Inkább gondolkozz hangosan. Hátha ketten többre jutunk… Nem tudom megállni, igazából nem is akarom, ahogy elveszem a kezem, még lefelé egészen a kulcscsontjáig végigsimítok a nyakán -Elintézem, hogy elmehessek a terepjáróért… Csak pár nap kell, míg a lábam nagyjából helyrejön…
Kérdésére könnyedén megvonom a vállamat. Még ha akarnék sem nagyon tudnék visszaemlékezni rá, hogy pontosan mik is azok. Ennek több oka is van. És elenyésző az, hogy az ottani főnöknek kikiáltott barbár épp azzal volt elfoglalva, hogy az arcomat nyalja végig. Apropó, még neki nem sikerült utánanéznem. Be kell magam mennem az irattárba, hogy felkutassam az összes olyan személyt, kik lázadóvá váltak. A hozzáférésem enyhén szólva is korlátozottak immár. Így meglehet, hogy sokat nem is fogok tudni meg róluk. Akkor is ott van még a B tervem. És ha az sikerül, akkor meglehet, hogy több hozzáférésem is lesz, mint bárki másnak a Volentisen. Mindez csak idő kérdése. Habár ma már meg kellene jönnie a határozatnak. Ránézek hordozható olvasó készülékemre, melyekre üzenet is jönnek. Mégsem látok még semmit. - Sok egyéb okból kifolyólag nem tudom. Az egyik, hogy a gépnek némileg háttal ültem. A másik, hogy elég elavult rendszerük van. Ha értenék is a programozáshoz én akkor sem tudnám megmondani, hogy a rengeteg számkód mit jelent. Moore Tizedes azonban biztosított, hogy elavult, vagy nem működő fegyverek listáját adta nekik oda, ezzel is védve minket - azt már nem teszem inkább hozzá, hogy a szavaiba még mindig erősen kételkedem. - Vélhetőleg mindkettőnk számára az - látom be magam is. De nekem még több is. - Engem mégsem úgy neveltek, hogy engedjek annak, hogy az érzéseim irányítsák a tetteimet, Simon. Ez az egész… - fejemet megrázom, eltekintek a válla fölött. Vállaimat könnyedén húzom fel, hogy aztán hirtelen engedjem le. - Ne kérd, de… ne is várd, hogy bármi is, ami közöttünk van, az… nem azt mondom, hogy nem változom, mert érzem, hogy de… És… A változások nagy része ártalmas az emberre. Egy része nem. Szembemegyünk a Consilium törvényeivel, katonák vagyunk és ezt nem tehetjük meg… - fogalmam sincs, hogy az egészből mit akartam eredetileg kihozni, de úgy érzem, hogy ez már lényegtelen. Vélhetőleg nem fog örülni annak, amit mondok. Még inkább magára fogja venni. - Ilyen tekintetben a legrosszabb nőt választottad, Simon - teszem még hozzá, újra csak megrázva a fejem, miközben letekintek az ölembe. Ha ezek után is tudjuk folytatni a korábbi beszélgetést, úgy csak igenlően bólintok. - Egy telepjárót láttam, ami az ocani bázisé. Hogy az a tiétek volt, vagy mástól lopták - vonom meg újra a vállamat. - De hallva a te történeted, gyanítom, hogy inkább a tietek volt - válaszolom neki, megköszörülve a torkomat. Az előbbi beszélgetés elvitt minket egy eléggé más.. Irányba. Érzem magamba is a változást, amit nem feltétlenül akarok magamnak. - Nem feltétlen - válaszolom a veszteségeinkre. Balgák lennénk, ha ezek után még nagy mellénnyel mennénk a lázadók ellen. Kevesebben vagyunk, de épp ezért okosabbak is. - Csak az érdekükké kell tenni azt, hogy elmondják nekünk. Habár a politika ezen része nem rám tartozik, vélhetőleg egy átlagos katonának nem mondanák el - felelem. De igaza lehet. Szóval marad az, hogy ha magunknak fedezzük fel az egészet. Ez még járható út is lehetne. Na meg, valami blokkoló kifejlesztése. Szemeim hirtelen villannak a férfira. Feltéve, ha tényleg nem vett teljesen más irányt a beszélgetésünk és még képesek vagyunk ezzel foglalkozni. Ha mégis tudjuk, úgy bizony az ajkamon kibuggyan a vérem, én pedig gondolatban már teljsen máshol járok. Szempilláim remegnek csak meg, ahogy megérzem érintését az államon. Testem akaratlanul is megfeszül, a tudatalattim mozdulna, a karom lendítésté mégis megállítom. Épp hogy csak felkarom mozdul meg, de vehetné akár remegésnek is. Érintésébe újra csak beleborzongok. Nyelvemmel nyalom le a véremet. - Kérvényeztem, hogy létrehozzanak egy osztagot, mely a lázadók megfigyelését és elkapását, valamint felszámolását célozná. Amíg nem jön meg erről az elfogadás, addig ne menj el a terepjáróért. Most sokkal okosabbnak kell lennünk. Csak azért nem rohanhatunk ki, mert a büszkeségünkbe tapostak - jobb szóval meg sem tudnám ezt jelenleg fogalmazni. De ami jobban az eszembe van… - Bár fegyverfejlesztő vagy, de… lenne rá bármi esély, egy olyan blokkoló létrehozására, mely elnyomná az ocantisok erejét? - teszem fel végül a kérdést, mely az elmúlt percekben foglalkoztat - sok más mellett is.
Nem feszegetem tovább a témát, ahogy megvonja a vállát, de a válaszára egy halvány reménysugár felcsillan, hogy megtudhatom pontosan milyen tervek szivárogtak ki. - Moore tizedest mondtál? Milyen szerencse, hogy ismerem a tizedest, és remélhetem, hogy el is mondja, amit tudni akarok. Az más kérdés, hogy igazat mond-e, vagy csak felkeltem a magától is igen élénk kíváncsiságát a témával kapcsolatban. Ezt később még alaposan át kell gondolnom, mielőtt beszélek vele, ha szóba hozom a témát egyáltalán. Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy ellenőrzi a kis méretű táblagépet, de nem kérdezek rá. Ha van jelentősége előbb-utóbb úgyis szóba kerül. A következő válaszra nagyon koncentrálok ugyan, de nem teljesen értem, akármennyire is szeretném. Úgy tűnik Katrinát is kétségbe ejti a helyzetünk, talán még inkább, mint engem. Ez tulajdonképpen érthető, hiszen ő még annyira sincsen hozzászokva az erős, irányíthatatlan érzelmekhez az életében, mint én. - Katrina, nem pontosan értem, csak sejtem, mit akartál mondani… Lassan, a mozdulataimra ügyelve állok fel a kanapéról, és még lassabban ereszkedem előtte féltérdre, hogy az ép lábam tartsa a súlyomat, és egy magasságba kerüljünk. Ha akar, bőven van ideje kitérni előlem, de ha nem teszi, az egyik kezemmel megtámaszkodom mellette a puff szélén – így jobban tudok egyensúlyozni -, a szabad tenyeremet az arcára simítom, és megcsókolom. Óvatos, szelíd csók, de ennyi is elég, hogy megmozdítsa minden érzékemet. Nem is tart sokáig, utána csak annyira húzódok el tőle, hogy a szemébe nézhessek, de már nem érek hozzá. - Katrina, tudom, hogy nem tehetjük, de itt és most tisztáznunk kell azt is, hogy nem várok el tőled semmit, nem kérek tőled semmit, amit nem akarsz. Egy valamit viszont igen. Gondold át… Fordíts rá időt, alaposan rágd át magad rajta, magadhoz legyél még őszintébb, mint egyébként szoktál, és döntsd el mit vársz tőlem. Ha azt mondod, hogy többet ne érjek hozzád, ha úgy döntesz, hogy szigorúan legyünk kollégák, tiszteletben tartom. Ha mást kérsz, megtaláljuk a megoldást, de legalábbis megpróbáljuk, viszont addig muszáj ezt félretennünk. Mindannyiunk érdekében. Be kell vallanom magamnak, hogy önző voltam, mikor megcsókoltam az imént, de ha ez volt az utolsó alkalom abból a kevésből, amikor megtörténhetett, akkor nem hagyhattam ki. Amit mondtam, azt viszont halálosan komolyan gondoltam. Az utolsó megjegyzésre fáradtan elmosolyodom. - Én ebben a tekintetben nem választhatok helyesen, noha ez nem választás kérdése, de emellett megegyezhetünk abban is, hogy a te választásod is messze esik a telitalálattól… Ha nem történik semmi, visszaülök a helyemre a kanapén, és hagyom, hogy a beszégetés visszasodródjon a szakmai, sokkal biztonságosabb irányba. Tényleg nem akarom folytatni ezt a témát, bármi is feszül közöttünk, amíg ő nem jut valamilyen döntésre. Részemről most, hogy döntésre jutottam, sokkal könnyebben koncentrálok a lázadók témájára. Egyelőre feladom a terepjáró beazonosítását is, főleg mert tudomásom szerint másik MOR nem hiányzik a leltárból, olyan nagy járműparkkal pedig nem rendelkezünk, hogy két dög nagy terepjáró hiánya elvesszen a többi között. A következő megjegyzésére megrázom a fejem. Bár nem vagyok politikus, azért valamennyire otthon vagyok a politikai csűrés-csavarásban, a diplomáciai érvelésekben. - A –z akár burkolt – fenyegetésen kívül nem látok más nyomós okot arra, hogy kiadják nekünk a népük tagjait, még akkor sem, ha árulók. Nem tudok sokat az ocantisokról, de azt igen, hogy szorosabban kapcsolódnak egymáshoz, mint mi emberek… A hirtelen szemvillanásból sejtem, hogy eszébe jutott valami, ezt alátámasztja az elkalandozó tekintete, és az ajkán kibuggyanó vércsepp is. Az érintésem óvatos, és a futó simítás után észbe kapok – ez nehezebb lesz, mint gondoltam – elveszem a kezem. Pár pillanatig nem tudok mit mondani arra, amit kijelentett. Azt sem tudom melyik részére válaszoljak, vagy kérdezzek rá hirtelen. De végül úgy döntök, hogy sorra veszem mindazt, ami megfordult a fejemben. - Egy osztagot? Mekkorát? Konkrét személyeket neveztél meg a kérvényben? Most, hogy első kézből tapasztaltam meg, mekkora a fenyegetés, el sem tudom képzelni, hogy ez nem öngyilkos küldetés lenne. - Nem rohanok sehová a büszkeségem miatt, de nem hagyom náluk a MOR-t. Van fegyverzete, és komoly lépéselőnyt jelenthet nekik. És minden nappal nagyobb az esélye, hogy megtalálják rajta a nyomkövetőt. Akkor pedig hosszú időre elveszíthetjük… Nos, ami azt illeti, majdnem biztos vagyok benne, hogy aki nem ismeri a munkámat nem fogja megtalálni az eszközt, de ki tudja kik vannak már velük, és kik kerülnek közéjük akár holnap. A következő kérdésen nem kell sokáig gondolkoznom, bólintok. - Ha tudnám hogyan működik pontosan a képességük, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. De kell valaki – egy orvos, egy biológiában, neurológiában jártas tudományos tiszt-, aki meg tudja mondani mit kell hozzá blokkolni a testükben, vagy az agyukban… És majdnem biztos, hogy egyedileg el kell helyezni rajtuk az eszközt… Egészen biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. Első blikkre egy titánium nyakörv képe ugrik be, tűpontos szenzorokkal, de amikor elérek a működésük vizualizálásáig, végigfut a hátamon a hideg. Összevonom a szemöldököm, megrázom a fejem. - De Katrina… Ezzel nagyon veszélyes vizekre evezünk, ha komolyan gondolod. Belegondoltál mit jelent egy ilyen eszköz puszta létezése? A történelemkönyvek legvéresebb, legundorítóbb, morálisan legzüllöttebb részletei villanak a gondolataim közé. - Ha egyszer egy ilyen elkészül, már nem döntheted el kire kerül fel, nem befolyásolhatod mire használja fel a Consilium, a katonaság, vagy akár a lázadók. Ebből rabszolgaság, népirtás is lehet. A háború is mocskos, fájdalmas, és rengeteg vétlen áldozatot követel, de egy ilyen eszköz… alkalmas rá, hogy lelkileg teljesen tönkretegye azt, akire rákényszeríted. És abban sem lehetünk biztosak, hogy fizikailag nem roncsolja a viselőjét hosszútávon Katona vagyok, ha kell szemrebbenés nélkül gyilkolok, parancsra lövök, de az háború, az a halál tiszta, nem okoz lelki nyomorúságot hosszú évtizedekre. Az ilyen lelki csonkításoktól – főleg ha ezt gyerekeken képzelem el – belefagy az iszonyat a csontjaimba. Hűséges vagyok a Consiliumhoz, de nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, a vezetők mire képesek az emberiség fennmaradásáért. Egy ideje szárnyra keltek a pletykák az Ocan elfoglalásáról is.
- Igen, az Arkan geológusa. Amíg pedig nem indul újra a hajó, addig az Ocanon tevékenykedik - már ha épp kiengedik. Nem csodálnám, ha a legutóbbi incidens után nem tennék. Nem harcedzett, noha kétség kívül remekül helytáll. Ezt a saját jelentésembe is megírtam. Habár a sok felesleges szájtépést nem díjaztam, valaki ellen ez válik be. Ő ezt hiszi, én máshogy. Ezt is feljegyeztem a kartonjára. Viszont a témát ezúttal elengedném. Ezt már leadtam a megfelelő szervek irányába. Már csak egy beszélgetsére várok a Tizedessel. S kiderül, hogy kapcsolatunk mennyire is marad végleges, vagy elengedjük örökre. Habár erről a mi esetünkbe nehéz beszélni. Beszélgetésünk egyébként is más fonalakat vesz fel. Magam is rájövök, hogy értelmetlen, amit mondok. Keresem a megfelelő szavakat, mégis miként fogalmazhatnám meg azt, amit most érzek. Ami most bennem van? Nem tudnám, úgy érzem. Figyelem, miként térdel le elém. Szemrehányóan hajtom oldalra a fejemet. - Simon, ülj fel - szólok rá, hisz pontosan tudom, hogy mily fájdalmakkal járhat ez a combjának. Nem kellene ezt most megerőltetnie. Érdes, fegyverekhez szokott kezébe simítom arcomat, szemeimet egy pillanatra lehunyom. Furcsa nyugodtság járja végig porcikáimat. Nem olyan közönbös nyugodtság, mely jellemző rám, hanem… Békés. Ez pedig minden katona rémálma. Ajkai finoman éintenek én pedig bizonytalanul, mégis puhán viszonzom, mégha csak oly kevés ideig is tart. Lassan nyitom ki szemeimet. A fenébe is, kívánom a pasast! Pedig nem lehetne. Íriszeimet ide-oda kapkodom, figyelve minden egyes kiejtett szavára. A legvégén azonban megüti fülemet egy furcsa mondat. Félre kell tenni. Értetlenül tekintek rá, hiszen épp ő volt az aki… Fejemet enyhén megrázom, szemhéjamat újra lehunyom. - Simon… Te is tudod, hogy ez nem ennyire egyszerű - suttogom szinte szavaimat, mintha attól tartanék, hogy a Consilium meghallana minket? Ne légy ostoba Katrina. A Consilium mindig tud mindenről. Még nem is értem, hogy miért nem törték ránk az ajtót, de talán ez most nem is számít. - Nem választás, hanem pontosan kiszámított algoritmus - vonom meg a vállamat. Bárki is mond bármit én hiszek ebben a rendszerben. Vannak alkalmak, amikor igenis mellé nyúlnak. De ha nem derül ki Simon “betegsége” még együtt lenne a feleségével. Ahogy meglehet, hogy az én első kérőm is olyan lett volna, akivel tökéletesen összeillek a rendszer szerint. Ez ilyen egyszerű. De sóhajtva hanyagolom a témát. Tudom, hogy ebben ő sem hisz, ugyanis abba a tudatba akarja ringatni magát, hogy van választási lehetősége. Viszont végre visszaül. A kitérő után visszatérhetünk a valódi problémáinkhoz, melyek kézzel tapinthatóak a mindennapjainkba. Mely katonaként jobban lázba hoz és amit jobban tudok kontroll alatt tartani. - Minden élőlény a maga javára valahol önző, ez egyszerű biolgóia. Minden élőlény, ami létezik valamelyik atmoszféra alatt, abban ez kialakul. Biztos vagyok abban, hogy jó indokkal kiadnánk nekünk. Még ha ők “erősebbek” is, nekünk megvan az a technológiánk, amiknek hasznát vehetnék - állítom teljes magabiztosággal. Még ha mi biológiailag nem is vagyunk fejlettek… Mi azok lehetünk technikailag. Ez pedig lépéselőnyt jelethet, ha jól játszuk ki a kártyáinkat. - Nem, mivel nem minden katonát ismerek a bázison. Ők viszont igen. Mióta az Arkanon szolgálok kiestem a mindennapi információkból. Nem kérvényeztem nagyot, alig egy tucat főből álljon. Azon legjobb katonákat kértem, kik elmozdíthatóak a jelenlegi posztukról. Kimértek, türelmesek. Vadász jelleműek, kik bármeddig tudnak várni a prédára, a parancsra. A lobbanékonyakra ebben nincs szükségünk. Természetesen nem kívánom vezetni a csapatot, csakis tagja akarok lenni - vallom meg számára. Fejemet könnyedén rázom meg magyarázatára, amit a terepjáróval kapcsolatban említ meg. - Viszont, addig nálunk a lépéselőny Bejárhatják velük a bázisokat. Ha meg is tudják, hogy nyomkövető van rajta és leveszik, össze kell pakolniuk és elmenni. Az pedig idő. Eddig kell kihasználnunk az előnyünket - felelem. Most vagy soha állapot ez, ezért is szeretném, ha mihamarabb elbírálnák a kérelmemet. Igen, én is vissza akarom kapni a terepjárót, igen le akarok mészárolni minden lázadót, kik veszélyt jelenthetnek a két nép közötti békére, az itteni életünkre. - Az ember a legaljasabb lény a világon - bólintok kérdésére, hogy belegondoltam-e, hogy mit kérek. Bele, de nem pont így. - Nem egyedi készülékre gondoltam… Mh… számos sci-fi szólt arról, hogy egy másik faj passzív képességét képesek voltak egy eszközzel hatástalanítani. Akár, mint a füstbomba, ki belélegzi, az képtelen használni. Első sorban ilyenre gondoltam. És ne légy naiv Simon. Ha a mi eszünkbe, jutott ez, akkor szerinted a Consiliméba még nem? - nincsenek ábrándjaim. Mégis tudom, hogy a Consilium a lehető legjobbat akarja nekünk. Egyéb esetben nem ők ülnének ott. Ez nem naivság, de kevesen vagyunk. Számunk napról napra fogyatkozik. Valahogy fenn kell tartani az emberiséget és hogy máshogy lehetne ezt?
Biccentek Katrina válaszára. - Igen, ismerem. Sejtettem, hogy a stílusa nem lopja be magát a szívedbe. Még én is köszönhetek neki pár ősz hajszálat az alapkiképzése idejéről, de ennek ellenére kedvelem. Egyszer esküszöm elolvasom, mit írt Katrina arra a kartonra. Vagy bármelyikre. Kifejezetten kíváncsi lettem. De a téma elkanyarodik, én pedig a szemrehányó utasítást elengedem a fülem mellett. Nem számít mennyire fáj, erre most szükségem van, csak azért, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom… Megdobogtatja a szívemet, ahogy a legkisebb ellenállás nélkül, lehunyt szemmel a tenyerembe hajtja az arcát. És amikor visszacsókol, a lábujjaimig átjár mindaz az ezernyi érzés, ami az első csók óta minden alkalommal. Minden önuralmamra szükségem van, hogy a csók rövid legyen, és véget érjen. Tudom hogy ez után furcsán hangzik tőlem, hogy félre kell tennünk az egészet, de hiszen éppen ezért nem tudtam megállni. Önzés, azt hiszem, de milyen szívet melengető, csontig hasítóan kéjes önzés! A válaszára bólintok. - Tudom, hogy nem egyszerű, de a bonyolult és a veszélyes dolgokról is döntenünk kell. Akkor is, ha veszélyes, akkor is, ha nem akarunk tudomást venni a problémáról. Sajnos az elnyomott dolgok a legrosszabb pillanatokban hajlamosak felbukkanni. A következő megjegyzésre sóhajtok egyet. - A kettő nem mindig esik egybe… És van amit az algoritmus nem vesz figyelembe… Nem vitatkozom a szükségességén, vagy azon, hogy ez kegyetlen dolog-e. Értem én, hogy a fjnak fent kell maradnia, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a legjobb módja. Nem is az én tisztem megítélni, és mégis: van ami ellen nem tudok küzdeni, és nem is akarok, ami azt illeti. Kivéve ha Katrina azt kéri tőlem. Ha nem derül ki a fogyatékosságom, akkor valóban Eve mellett lennék még. Jól kijönnénk de továbbra sem lennénk szerelmesek egymásba, és meglehet mellőlem vágyódna Katrina férje után. Elcseszett egy rendszer ez, de aki nem tud jobbat, az ugye hallgasson. Talán kicsit könnyebb a munkáról beszélni, segíti az összpontosítást is, főleg amilyen témákat érintünk. Ebben a kérdésben nem feltétlenül értek egyet Katrinával. Az Ocantisok nem emberek, ennyire már rájöttem, hiába hasonlítanak ránk annyira. - Meglehet, bár én nem fűznék hozzá nagy reményeket. Mindenesetre ez azt hiszem a diplomatáink és a politikusaink asztala… Legalább ezzel nem kell foglalkoznunk. A válasz elgondolkodtat. Nem tartom túl valószínűnek, hogy engem beosztanának egy ilyen csapatba, bár ez attól is, függ, milyen intenzitású működést látnak üdvösnek a feljebbvalók. Mindenesetre biccentek. - Ha kapsz róluk listát, szívesen megnézném… Én viszont elég jól ismerem a legtöbb katonát a bázison, és jó lenne tudni, hogy megfelelő embereket kap maga mellé egy ilyen veszélyes feladathoz. - Igen, csakhogy a nyomkövető nem rögzíti az útvonalat, így kéne valaki, aki figyeli a mozgását, vagy össze kell raknom egy programot, ami képes rögzíteni az útvonalat is. Nem tudom eléggé fel van-e már ehhez térképezve a bolygó… Sóhajtok egyet, és hátradőlök, hogy nekitámaszkodjak a kanapé háttámlájának. Igazából én nem vágyom a lázadók lemészárlására. Azt sokkal jobban szeretném, ha nem lenne ok, ami így megosztja a maradék emberiséget. Persze az utopisztikus gondolatok nem segítenek, így aztán marad a háború… Értem, hogy mit szeretne Katrina, csakhogy neki is értenie kell a nehézségeit a kivitelezésnek. - Lehet, sőt valószínű, hogy meg lehet csinálni így is, csakhogy ehhez nagyon pontosan kellene hogyan működik a képességük, melyik szervük dolgozik, vagy milyen környezeti tényezők szükségesek ehhez. Ahhoz, hogy kiiktass egy fő működési faktort, pontosan ismerned kell… Arra a megjegyzésre, hogy nem legyek naiv, halványan elmosolyodom. - Tudom, hogy ez most rohadt nagyképűen fog hangzani, de komolyan gondolom… Az egy dolog, hogy mi jut a Consilium eszébe, az egy másik, hogy mennyien vannak, akik létre tudják hozni a gyakorlatban… És ezt rajtam kívül nem sokan tudják megcsinálni, ha egyáltalán… Engem pedig nem kérdeztek erről, ahogy fel sem kértek ilyesmire, magamtól pedig azt hiszem sosem ajánlanék fel ilyesmit. Éppen a veszélyei miatt. - Van már valami akcióterved arra az esetre, ha megkapod az engedélyt?
Értetlenül vonom össze a szemöldökömet. Bevallom nem teljesen értem a szavait. Nem… - Miért lopta volna be magát a szívembe? - köztudott, hogy nálam ez nem számít. A munkáját akkor és ott jól végezte. Az meg már az én magánügyem, hogy egy pillanatig sem bízok benne. Szemmel akarom tartani és mi más jobb lehetőségem nem lenne erre, mint maga a csapatunk részévé tenni? Meglehet, hogy nyakatekeret egy logika, magam részéről így érzem biztonságosabbnak. Ha tényleg belemegy ebbe. Egyéb esetben sem privilégium senkinél, hogy belopja-e magát valaki a szívembe, vagy nem. Életemben először egy embernek sikerült. Ki épp itt térdepel mellettem. S magam sem tudom, hogy miként tette, hogy hogyan is történt. Egyszerűen csak megtörént? Ő ki ott volt mellettem az utóbbi időben? Nem is a legrosszabb időmbe, mert nem. Ennél voltak már rosszabbak is. Akkor, azokkal mégsem foglalkoztam. Az apróságok lettek volna azok? Az érintései? A szavai? Vagy csak, hogy egyszerűen kitárulkoztam felé? A rövid ideig tartó finom csók után a homlokom támasztom a homlokának. Nem nyitom még ki a szemem, hallgatom mély baritonját, mely a megszaporodó lélegzetem nyugtatja. Egyszerre mégis borzolja azt. Igazából ha jók a számítások egybe esik. De ezt már csak félrehajtott fejemmel jegyzem meg számára. A számok ritkán tévednek. S ha talán nem lenne ő sem meddő… Talán az ő kapcsolata is máshogy alakult volna. S az ő gondolataival ellentétben, Evenek esze ágába sem lenne más iránt vágyakoznia. De ezek csak az én gondolataim, vélhetőleg sose tudjuk már meg, mi történhetett volna. Mi lett volna ha nem létezik a mi szótárunkba. - Ők tudják, hogy miként kezeljék őket - az ocantisieket. - Esetleg ötleteket lehet nekik felvetni, bár nem hinném, hogy meghallgatnák őket - vonom meg a vállamat. Egyik fajnak sem szükséges az, hogy ellenségenként kezeljük a másikat. Mindketten félünk a másiktól, hisz nem tudjuk, hogy mit tudunk. - Szívesen megmutatom őket. Vélhetőleg te több katonát ismersz, mint én - addig meg… Vajon tudja, hogy velük fogok dolgozni. Ajkamat nyitnám, hogy szóljak, de mégsem teszem. Összecsukva hallgatom inkább a szavait. Majd egy megfelelő időpontban. - Számodra. Moore tizedes még ezt is megoldja, hogy merre mentek - vonom fel a szemöldököm elsimerően. Tényleg képes rá, bármi ami kutyu, bármit megtalál. Félelmetes. Ezért sem akarom, hogy a lázadok megkaparintsák. Ezért akarom a közelembe tudni. Mert így biztonságosabb, rajta lehet tartani a szemeket. De ettől fügetlenül igaza lehet Simonnak is. Meglehet, hogy nem tudná megoldani - mégis ebben inkább kételkedek. - Biztos vannak az ocantisoknak is olyan rabjai, kit szívesen ideadnának tanulmányozásra - vonom meg a vállamat. - A hasonló szinten álló civilizációtól nem létidegen a kínzás, az örök életre való bezárás. A nagy bűneseteket nem honorálják, még csak nem is hunynak felette szemet - nem úgy mint, mi. A lázadókkal. Meglehet, hogy szörnyen hangzik, sokan kínzásnak is gondolnák. Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a saját fajunk fenntartása fontosabb. Vélhetőleg nem fogunk ebben egyet érteni. A magam részéről mégsem érzek semmit sem az irányukba. Akcióterv… Hirtelen kapom rá a tekintetemet. Arcom elkomorul. - Van - jelentem ki szűkszavúan, de érzem, hogy ez neki nem lesz elég. - A múltkori tábort kívánom felszámolni elsőkörbe. Körbeszaglászni őket, kideríteni hol vannak. Felszámolás inkább az utolsó fázis lenne. Tudni akarom, hogy merre van a többi bázis is - hajtóvadászat Connor ellen. Ez az én tervem.
Csüt. Okt. 11, 2018 8:43 pm
A messziből szemlélem, ahogyan haladva sántít. Épp az imént oktatot ki finoman - igen, feltűnt szavainak éle - az egészségünkről. S képzelem, hogy miként szakadt fel a combján a sebe. Mégsem mondok semmit. Nem teszek semmit, nem állítom meg. Miért tenném?
