Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
– Tudod én mit gondolok Alexander? – állom a tekintetét, sőt nem hátrálok el, mikor közeledik. Jöjjön, nem félemlít meg azzal, hogy magasabb és erősebb. Elvégre ez az elvárható egy ilyen formától, mint ő. Legyen bátor és erős, de azért lehetne benne egy kevéske érzelem is, hogy lássa, miféle pusztítást végez másokkal, ha úgy játszik, ahogy eddig csinálta. – Szerintem egy gyáva kölyök vagy, aki nem képes elviselni azt, ha valaki a közelébe kerül – tekintetem ilyenkor jobb esetben lágyulna, de mivel a düh vezérel, csak még jobban forronganak benne az indulatok. – Leszarom a rangot, megmondtam neked az első találkozásunkkor is. De ezek szerint a látásod mellett az emlékeid is eléggé homályosak – nyelvem hegyével ciccegek párat. – Kár, pedig potenciálisan eléggé normális emberi lénynek tűnsz. Micsoda kár, hogy egy gerinctelen, érzelmekre nem képes robot vagy – megrázom a fejemet, s most jött el az a pillanat, hogy lökjek egyet rajta. Minden erőmet ebbe az egyetlen egy mozdulatba összpontosítom. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, azt akarom, hogy tűnjön el a látókörömből és hagyjon békén az utunk hátralévő részében. – Nyilván én vagyok az egészben a hibás igaz? Véletlenül se te, aki gondoltál egyet és elhatároztad, hogy mekkora jó buli lenne ismét eljátszadozni a lánnyal – megrázom a fejemet, aztán nevetek. – Én hülye liba, aki ismét bedőlt ugyanannak a pöcsnek és még a segítségemet is felajánlottam, mert te így forgattad a lapjaidat – tovább nevetek. Ezt az egészet annak köszönhetem, hogy ő okosan forgatta a lapjait, s elhitette velem, hogy lehet más. Holott Alexander sosem lesz más. – S bár kedvem lenne a betegségedet ellened fordítani és jelenteni, amint kikerülök innen. Szerencsédre, nekem vannak érzéseim és képzeld el még csak rossz ember sem vagyok. Szóval nem kell aggódnod, hiába vagy egy gerinctelen fasz, titokban marad a betegséged – mert én nem olyan vagyok mint ő. Ellene fordíthatnám, sőt a legelső pillanatban, mikor belefutottam a leletekbe, már akkor elkellett volna küldenem az anyahajóra. Azonban én naiv liba, azt hittem, hogy megússzuk hadakozás és gyerekes viselkedés nélkül. Nyilván ez esélytelen.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Furcsa érzés kerít hatalmába. Olyasmi, amit nagyon ritkán és nagyon régen éreztem. Mikor a bátyám meghalt egyfajta dühroham lett úrrá rajtam és tombolni kezdtem. A végtelenül türelmes, robot Alexander üvöltött és többeknek kellett lefogva visszatartania, hogy ne rohanjon az ellenséges területre és öljön meg bosszúból mindenkit, amiért vérét vették. Igen, akkor utoljára éreztem ilyesmit. Mint mikor hánynod kell és valójában nagyon hasonló dolog játszódik le: Ki akarod adni magadból a gyomrodat felforgató, elnyomott szavakat. Pedig olyan jól ment, utál engem, szavai minden egyes levegővételnél szúrják a lelkemet és végre taszajt is egyet rajtam, megadva magának az élvezetet, hogy felül kerekedjen rajtam ilyen módon. És azt hihetné, emiatt leszek dühös, mert lökött rajtam egyet, holott mindaz az elfojtott düh csapódik most ki, amit évek óta elnyomok. Ami már egyetlen élő férfi embernek sem volna természetes, én pedig szépen magamban tartottam, ahogy mondta: Akár egy robot. A nő pechére itt most ketten vagyunk, ráadásul ha ráijesztek, nem fog tudni elfutni sem. De mikor észreveszem, hogy mi történik, már későnek érzem, nem tudom visszafojtani és akkor megkezdődik. - Mindig annyira tisztában vagy az általad hitt igazsággal. - Erőből borítok fel egy polcot, amit szerencsére csak dobozok borítanak, nem fecskendők. Semmi törékeny, persze erre szándékosan nem figyelek oda. A vas hatalmas csattanással, a dobozok puffanással érnek földet én pedig hajamba túrok, letörölvén homlokomról a gyöngyöző izzadtságot. - Szeretnék robot lenni, tudod, Teddy? - Követi szavaimat a következő polc, az is hatalmasat csattan és puffan, de nem törődök vele. Ki kell tomboljam magam. Furcsa, hogy hangszínem egyelőre normálisan, nem emeltem fel és annyira sivár, annyira üres, akár a sivatag. - Nagyon sok mindent szeretnék. Szeretnék a fiam mellett lenni. Szeretném látni, milyen remek katona lesz, amikor felnő. Szerettem volna közel kerülni hozzád, jóvá tenni a múlt hibáit. Addig a karjaimban tudni, amíg csak lehet. - Folytatom és hiába a szép szavak, még mindig üresség uralja hangomat, csak mozdulataimból látszik a düh. Ahogy mászkálok és borítok mindent, polcot, dobozt, amit csak érek. Nem vagyok a nő közelében, de nem is távol. Jól láthat és hallhat mindent. Újabb polc, nem szűnő, fülsértő csörömpölés. - De nem tehetem meg mindezt és tudod miért? - Nézek rá szikrákat szóró tekintetemmel és mikor legközelebb megszólalok egy kisebb szünet után, hangom megváltozik. - Tudod miért Teddy?! Mert meg fogok halni! - Szinte kiabálok és ahogy a következő polcot eldöntöm, az magával ránt egy kábelt és a gyorsan feltörő szikra és a villanó fények után hirtelen lesz vaksötét a raktérben. Nem mozdulok, csak szapora, ideges légzésemet lehet hallani. Ökölbe szorítom mindkét kezemet és fújtatok, akár egy bika. Nem mondok többet. Nincs bennem több. De nem is bírok el többet.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
– Igazság, mert képtelen vagy megcáfolni. Gondolom, ha lennének érzéseid, biztosan fájna, de így nem kell visszafognom magam. Kösz, hogy egy érzéketlen bádog ember vagy, megkönnyíted a dolgokat – egyáltalán nem. Ez így sokkal nehezebb. Tudni akarom, hogy mi játszódik le benne, hogy mit érez. Mert éreznie kell valamit, legyen az akár rajongás akár utálat. Mindenkiben ott lapul valahol egy hangya pöcsnyi érzelem, hiába is hadakozik ez ellen. S lám, csak gondolnom kell erre, hiszen ő éppen rombolásba kezd. Végre. Nem ijedek meg, hiába ez lenne az elvárható reakció. Belső istennőm ugrál örömében, hiszen végre sikerült elérni ennél a reménytelen embernél is valamit. Már nem csak belül, némán tombol, hanem szavakkal is fröcskölődik, sőt fizikai erejét is használja. Én pedig ezt akartam, látni, hogy nem csak én szenvedek, hogy nem csak nekem van belső harcom, hanem neki is. Ezzel bizonyítja azt, hogy igenis van benne egy olyan kicsiny porcika, mely hiába küzd, képes érezni. Nézem őt. Szavai sokkal mélyebbre hatnak, mint szabadna. Felzaklat, s ezzel visszavet. Nem dobálózom felé, nem ugrok neki, nem állok az útjába. Képtelen vagyok bármit is mondani neki, egyszerűen nem akarom feszegetni ezt a témát, nem érdekel a múlt és nem érdekel az sem, hogy mi lesz majd, ha.. A most éltet, a jelenünk, ami láthatóan romokban hever, azért mert fél. Én pedig nem tudok mit kezdeni ezzel, mert úgy érzem, hogy most minden próbálkozásom hiábavaló lenne. Lehunyom a szemeimet, számolok. Most nem azért, mert dühömet szeretném vele elnyomni, hanem azért, mert nem akarok bőgni. Alexander előtt nem szabad gyengének és esetlennek mutatni magadat, mert ő nem tud ezzel mit kezdeni. Nem hiszi el, vagy kigúnyol, kinevet. Számára csak az létezik, hogy erős vagy és mindenen túl tudod tenni magadat a lehető legkönnyebben. Pedig ez koránt sincs így. Amióta rájöttem, hogy mi a baja, agyam azon pörög, hogy megoldást és egy kevéske könnyítést találjon a szervezetének. De most, hogy kiejti száján a mondatot, hogy meg fog halni, már értem, hogy nem a testét kell védeni, hanem a lelkét. Kinyitom a szemem, palástolom azt, hogy mennyire féltem őt, hogy mennyi minden kavarog bennem. Legszívesebben odalépnék, átölelni, megnyugtatnám, hogy ez engem nem érdekel és nem szabadna ezzel foglalkoznia. De elnézve őt, ahogy megfeszülve áll, szinte támadásra készen, nem teszem ezt meg. Némaságba burkolódzom. Mindkettőnknek az a legjobb, ha most nem nyitom ki a számat, s visszafogom magamat. Legfőképpen azért, mert a pillanatban, mikor nyitnám a számat, szikrák szállnak fel, s a helységre teljes sötétség hull. Én pedig megfagyok, torkom a szívemben dobban, érzem, hogy lassan pánik telepszik rám. Nem bírom a sötétséget, amikor aludni vágyom, aki kifejezetten szeretem, de ilyenkor gyűlölöm. Hátrafelé lépek, hátam neki ütközik az instabil polcnak, ami ennek következtében leborul és hallom, ahogy valami apró darabokra tör. Mély levegő, nagy sóhaj. Csak remélni tudom, hogy Tony minél hamarabb jönni fog.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Katonaként felkészítenek mindenre. Nem csak a testi küzdelemre, de lélek hadai is. Ennek legfőbb módszere az érzelmek kiölése. Ha nem érzel, tudsz a feladatodra gond nélkül koncentrálni. A katonák a gépezet hajtóereje, az erő és a mag, amitől a rendszer fent maradhat és az aktuális hatalom kezébe kerül majd minden. Rossz katona volnék, mert érzek? Mert hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a tehetetlen düh? Vagy valahol még is csak természetes volna, hisz emberek vagyunk elsősorban? Emberek maradhatunk egyáltalán? A néhány szikrán kívüli vaksötétbe fújom ki a levegőt, de képtelen vagyok elernyeszti izmaimat, minden egyes porcikám készen áll arra, hogy szétvesse testemet. Teddy nem szól és valahol nem is várom el tőle a szavakat. Épp csak előadtam, mennyire gyenge is vagyok valójában. Szerettem volna fent tartani egy álcát, az érzéketlen kapitány álcáját akit a nő nem érdekel. Jóleső érzésként töltött el a gyűlölete, holott nem erre vágytam. A vágyak megölik az elmét és elveszik az akaratot, mi az emberek sajátja és óvni kellene őket. Az, hogy vágyom rá kiforgat önmagamból, összekeveredik a félelemmel, amit a jövőm éreztet velem és szétszakít teljesen. Hadakozom önmagammal, a vágyak az észérvek ellen, az érzelmek a logika ellen. És alig néhány hét alatt részese lehettem mindkettőnek és egyiket sem élveztem. Egyedül Teddy tudja elérni, hogy megkérdőjelezzem önmagamat, hiszen a volt feleségem sem tudta megrengetni azt a tudatot, miszerint én első sorban katona vagyok. Teddy kedvéért ember akarok lenni. Lépteit hallom és a léptek végén ütközik, majd újabb hangos csattanással dől el egy polc. Néhány neoncső még haloványan pislákol és másodpercek erejéig fény lepi el a rakodóteret, aztán ismét sötétség. Látom, hol áll, de lassan haladok az irányába, hiszen látásom nem tökéletes és ennek hiányában a pillanatnyi fénycsóvákra hagyatkozom. Mikor már néhány lépésre érek tőle, karjáért nyúlok és húzom magamhoz. Védelmező ölelésembe zárom és remélem, nem taszít el magától ismét. Edzett acél lelkemnek nagyon kevés dolog fáj, de mikor néhány perce dühében és tehetetlenségében taszajtott rajtam, annak éreztem a jelentését. Az én hibám, amiért elcsábítottam és az is, hogy ebbe az állapotba kergettem. Hajának finom illatában igyekszem elbújni, bár a sötét is takar. Teddy nem az a nő, akit megérdemelnék de az a nő, aki nekem kell. Akit én... - Szeretlek, Teddy. - Szökik ki megállíthatatlan az igazság ajkaim közül és nem láthatja rajtam a sötétség miatt az aggodalmat, de szívem heves zakatolását talán érezheti. Nem ígéret ez, csak a színtiszta igazság. Nem tudom miért most tért vissza ennyi év után az életembe, ahogyan azt sem, hogyan jutottunk idáig. Sosem fogom bevallani, mióta akartam kimondani ezt az egy, annál gyötrelmesebb szót. Nem akarhatja, hogy egy ilyen férfi szeresse.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Bár nem ez a megfelelő reakció, de legszívesebben nevetnék. Az egész helyzet egy rosszul megszervezett színdarab, melynek tetőpontja éppen a sötétség lenne. Én csak szabadulásra vágyom, nem szeretnék tovább ebben az egérfogóban lenni. Ám hiába vágyom ilyesmire. Érzem, hogy kezemet fogja, magához húz, hogy ismét egy álomvilágot tárjon elém. S én egy pillanatra elgyengülök, illatát letüdőzöm, s azt hiszem, ez így rendben van. Aztán szavai ébresztenek fel. Azt mondja szeret, én pedig mélyen belül örülök, hiszen az érzés kölcsönös, ám valamiért mégsem hiszek neki. – Ne haragudj Alexander, de ezt nehezen hiszem el – karjai közül kibújok. Olyan vallomást ad nekem, melyre régóta vágyom, de most mégsem érzem ezt igaznak. Az elmúlt napok történései rossz fényt vetnek erre az egészre. Nem tudok elhatárolódni attól, amit művelt velem, így szavait képtelen vagyok igaznak vélni. – Nem értem, miért most mondod ezt – ha látnám tekintetét mennyivel könnyebb volna. De ezek a villódzások nem sokat segítenek. Sőt mi több, én egyre idegesebb leszek tőlük, ami ehhez a beszélgetéshez nem igazán passzol. – Ha ez igaz, minek kerülsz? Miért nem hagyod, hogy segítsek, hogy a közeledben legyek? – felsóhajtok, kezemet elhúzom, nem érintkezem vele. Nincs bizalom közöttünk, s ez nem esik jól. A szeretetnek más formája kering körbe minket. Régen lobbant, eddig csak parázslott, reménykedett abban, hogy majd jön egy szellő s újra lángra lobbanhat. Azt hiszem megkapta ezt a löketet, készen voltam arra, hogy a titkolózások ellenére itt legyek neki, átsegítsem azon, amin kell, ő mégis kihátrált. – Nézd én nem akarok egy játék része lenni. Közel engedsz, eldobsz, aztán egy ilyet beközölsz. Felnőttünk már, nem kellene újra abba a hibába esni, amibe annak idején. Hidd el nekem, még azt sem nyeltem le neked – sosem fogom. Még, ha látszólag sikerült is, sokkal nagyobb tüske van bennem, mint azt bárki hinné. Nem az elhagyás miatt, hanem annak a kivitelezése és végeredménye, ami ennyire mélyen bennem van. – Döntsd el mit akarsz és ne játszadozz – csak ennyire vágyom. Én nem fogok könyörögni neki, s zaklatni őt. Ha úgy dönt, hogy mellettem akar lenni, nyilván nem ellenkezem. S, ha úgy határoz, hogy inkább hagyná a fenébe az egészet, mint említettem, nem fogom jelenteni miatta. Megmaradok az orvos és barátja, aki ha kell segít neki. Elvégre ez a dolgom.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Eltávolodik tőlem és szavai akár marhatnának is, de nem teszik. Úgy érzi mindez csak egy játék és ahogyan viselkedem, nem hibáztatom egy ilyen feltételezésért. Elmondja őszintén, hogy nem hisz a szavaknak én pedig igyekeznék vonásaiból még többet kiolvasni, de a villódzó fények nincsenek segítségemre. Hagyom, hogy annyi teret nyerjen magának, amennyit csak szeretne, egyelőre annak a néhány másodpercnek is örülni tudok, amennyit a karjaimban töltött. Orromon át fújom ki a levegőt és ha engedi, finoman arcára simítok, mert mivel a szemem még mindig nem tökéletes és a sötét sem biztosít róla száz százalékosan, érezni szeretném, hogy még itt van előttem. Azok az emberek, akiknek egyes érzékszerveik megromlanak tudják csak igazán az érintés erejét értékelni. - Nem baj. Egy napon majd elhiszed. - Súgom halkan. Nem kell, hogy lássa igaz valómat a rengeteg rossz cselekedet mögött. Csak lásson egy embert, aki küzd. Önmagával, a családjával, a világgal és ha csak ímmel-ámmal is, de talpon van még és nem adja fel. - Tudom, hogy mit akarok. - Nézek le alakjára. Ezzel eddig sem volt problémám, mert ha nem akarnám őt, sosem közeledtem volna. Amit ő játéknak tekint, az vívódás, nem pedig más. Nem játszani szeretnék a lelkével és kihasználni, amikor csak tehetem, majd eldobni, mikor nincsen rá szükség. - Teddy, nem elég egyértelmű? Féltelek téged. - És persze ismervén őt, jön a válasz, miszerint ő képes meghozni a saját döntéseit. Képes eldönteni, akar-e egy beteg ember mellett lenni, még ha ő is a kapitánya a hajónak. Mert mikor már romlani kezd majd az állapotom nem leszek önmagam. Nem az leszek, akit megszeretett, már ha így van. - A pillanatnak élni szép dolog, de nem változtatja meg a jövőt. Mi lesz majd évek múlva, hmm? Mi lesz akkor, ha már nem tudok lábra állni? Ha majd pépes dolgokkal kell etetned, mert semmire nem leszek képes? Mert ez a jövő Teddy. Negyven éves leszek és te is tudod, ilyen korban se nem vagyok hosszú ideig tünetmentes, se nem kímél még sokáig a betegség. - Ismét sóhajtok és a hatalmas térnek az egyik sarkát célzom meg tekintetemmel. A nők máshogyan látnak helyzeteket, máshogyan élnek meg történéseket és az érzelmeik által egy egészen más világot élnek meg, mint mi, büszke férfiak. - Tudom, hogy veled akarok lenni. Te pedig azt, hogy nem akarok megnyomorodni. Néhány év Teddy, nem több. Feláldoznál az életedből néhány évet a fátyolos boldogságra, hogy aztán meghúzd a ravaszt? - Ha nem csatában vagy bevetésen veszek oda, akkor kire bíznám ezt rá? És látva a helyzet komoly súlyosságát, miért nem érti meg a vívódásom és kényszerít ki belőlem válaszokat? - Minden porcikám tiltakozik, hogy kitegyelek ennek. Az összes, éjjel és nappal. De amit mondtam neked, az igaz. - Napját sem tudom mikor beszéltem utoljára ennyire őszintén. Sóhajtok ismét.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Némán rázom meg a fejemet. Jelenleg sokkal távolabbinak tűnik az a nap, mikor elhiszem ezt, mint az a nap, hogy ő elkezd jobban leépülni. Egyszerűen képtelen vagyok hinni és reménykedni, a viselkedése és szavai ütik egymást, én pedig nem szeretem az ilyesmit. – Minek féltesz? – kifújom lassan a levegőt. Erős vagyok, meg tudok birkózni ezzel, elvégre ez lenne a munkám. Eléggé szar szakember lennék akkor, ha elrettennék egy ilyen miatt. – Nézd, én nem fogok könyörögni neked. De a véleményem nem változik. Nincsen alkalmasabb ember erre a dologra nálam, ezt jobb lesz, ha lassan te is belátod – csak az igazat tudom mondani. Nem kamuzok neki, hiszen annak semmi értelme se lenne. Nem azt állítom, hogy én vagyok a legjobban kiképzett orvos, de abban biztos vagyok, hogy itt a hajón én vagyok a legfelkészültebb. Illetve az is bizonyos, hogyha visszatérünk az anyahajóra, perpillanat ott sem talál olyat, aki nem nyomná fel egyből. Így örülnék neki, ha végre elszállna a köd a szeme elől, s kitisztulna egy picikét a látása. Nem csak a titoktartás végett vagyok én az embere, hanem azért, mert én el is tudom hordozni a terhet, amit szerinte ez az egész jelent. - Alexander, segítettem én már át mást is a túlvilágra – sóhajtok. Nem tudja, senki sem tudja, hogy mit tettem a mellém kirendelt férjjel. Nem ravaszt húztam meg, hanem gyógyszerrel segítettem neki. Bár a segítés elég merész kijelentés. – De, mint mondtam, ez a te döntésed. Én nem bizonygatom tovább azt, hogy miért kéne ebbe belevágnod. Csak egy pillanatra engedd meg magadnak azt, hogy túllépsz azon, hogy mi lesz majd pár év múlva - ez az utolsó, amit ehhez hozzátehetek. Ez az egész fájdalmas és sok erőt emészt fel, ez pedig egyikünknek se tesz jót. – Ha így játszunk, akkor viszont tönkre tesszük egymást. Ha nem akarsz ennek kitenni, akkor eressz el, s ne ölelgess, ne keress lopott pillanatot, ne mond azt, hogy szeretsz, mert ezzel bántasz – sóhajtok. Ha láthatná a tekintetemet, ha mélyen a szemeibe nézhetnék, ha nem lenne sötét.. Minden más lenne, könnyebben tudnánk egymással szót érteni. Bár az is lehetséges, hogy csak bajt hozna nekünk, ha látnánk a másikat. Sőt. Biztosan nem lenne jó egyikünknek sem, hiszen könnyen kerülnénk egymás karjaiba, amely most csak ártana nekünk.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Szavai mögött ezúttal megbújik az igazság, de ami számára fekete és fehér, az valójában szürke. Bár ilyen egyszerű volna, mint ahogyan mondja. Bárcsak képes volnék átadni magam az érzésnek, a kezébe adnom az életem és végigcsinálni, ami vár ránk. Ha önző ember lennék, gondolkodás nélkül kihasználnám. Legalább nem halnék meg egyedül. És bár Teddy önző embernek tart, ez nem így van. Nem változik percről percre a tény, hogy nem akarom szenvedni látni. Nem volt elég neki egyszer feláldozni a lelkét egy haldokló ember mellett? Miért tenné meg ismét? Én nem akarom, hogy megtegye, nem akarom, hogy mikor elmentem ő egyedül maradjon. Az életem hátralévő részét a kezébe adnám, ha ez nem négy, maximum hat évet jelentene. Az óra ketyeg a fejem fölött, a halál közelít, de ő kimaradhat ebből. Az érzéseimen egy nem változtat, talán soha nem is fog, de ebben senki nem fog megnyomorodni rajtam kívül. - Soha nem akartalak bántani. De igazad van. - Sóhajtok megtörten, mert a lelkem nem visz rá arra, hogy vele legyek, bármennyire is vágyom rá. Meg akarnék ismét szólalni, mikor is a világítás visszatér és a sok előzetes gombnyomástól az ajtó záródik és nyitódik. Tony ügyesen elvégezte a dolgát. Majd az ajtó csapódó hangja elhallgat és én körbenézek a rendetlenségen, amit a hirtelen jött dühroham alatt okoztam. Aztán megakad Teddy szemein tekintetem, mintha csak a hirtelen jött fénytől tisztán látnék. Már igyekszem megnyugtatni lelkem olyan mondatokkal, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek, de főleg neki. Én nem félek egyedül meghalni. Néhány év múlva majd hallja, hogyan esett el Alexander Shepard egy csatában és elmondhatja a fiamnak, az apja hősként távozott. Nem egy beteg emberként. - Békén hagylak Teddy. - Vonom el tekintetem az övéről, hátha így valamivel könnyebb. Ha a szemébe nézve mondanám ki a szavakat, nem biztos, hogy tartani tudom magam hozzá. Így sem biztos, de össze kell szednem magam. Ha robottá nem is válok, vissza kell szereznem az acélként megedzett lelkemet. - Sajnálom. - Teszem még hozzá sóhajtva. Talán egyszer megérti, miért így döntöttem és nem fog gyűlölni egész életében. Lehet ez gyávaság, gondolhatja önzőségnek is, utálkozhat miatta, de én erre nem vagyok képes. Összetörtem az ő szívét is egyszer, a nővéréét is, de az övét még egyszer ilyen formában nem szeretném.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Annak ellenére, hogy azt állítja, nem akar bántani, amióta csak felléptem a hajóra, folyamatosan ezt teszi. Az, hogy közel enged, s újra eltaszít, éppen olyan fájdalmas, mint a fizikai bántalmazás. Új reménnyel kecsegtet, álomvilágba ringat, hogy aztán egyszer csak kihúzza alólam a talajt, s belevessen a mélybe. Egy zord és sötét mélységbe, melyből felmászni nem olyan egyszerű. A borús mélázásból az ajtónak eszeveszett csapkodása ébreszt fel. Tony a legjobbkor avatkozott közbe, majd elrebegek neki ezer hálát, annak ellenére, hogy ő nyilvánvalóan nem tudja, hogy miből mentett ki. Fejemet elfordítom jobbra és balra, a pusztítás olyan, mintha egy tornádó söpört volna végig. Ezen gondolat közepette egy mosoly ül ki az arcomra, hiszen végre sikerült kikényszerítenem némi érzelmet a velem szemben állóból. Persze jobb lett volna, ha szeretett teljesebb és gyengédebb érzések törtek volna felszínre. Nem mondok neki semmit, szavai annyira meglepnek, hogy hirtelen úgy érzem, forog körülöttem az egész terem. Fojtogat és mar belülről, nem akarom ezt érezni, menekülni szeretnék, elbújni a szobám békés és meleg környezetébe, hogy ott essek túl ezen az egészen. Most realizálódik bennem igazán, hogy mekkora hiba volt erre a hajóra jönni. Hogy nem lett volna szabad elfogadni ezt az egészet, s inkább maradni kellett volna az anyahajón. Még az ott zajló szörnyűségek is jobbak, mint ez itt. – Hát, sajnálhatod is – köszörülöm meg a torkomat. Fejemet megemelem, kihúzom a testemet, rajta taszajtok egyet, mert az utamban áll. Nem akarom a szemeim előtt látni, nem szeretnék egy légtérben lennie vele. Innentől annyi érintkezést akarok csak, ami feltétlen szükséges. – Kapitány, további szép estét – elindulok a dobozomért. Ezen megszólítással kívánom azt jelezni neki, hogy megértettem mit szeretne. Nem lesz többé Alexander vagy Alex, megkapja a rangjához méltó megszólítást, a lehető leghűvösebb érzésekkel. Az összeszedett holmikat magamhoz veszem, nem nézek hátra csakis előre. Elvégre ez lesz a lehető legjobb döntés a mai estén. A nyitott ajtó küszöbét úgy lépem át, mintha egy új világba érkeznék. Belül közben meghalt bennem valami, melyet nem hiszem, hogy a közeljövőben bárki is képes lesz újra feltámasztani.
Hétf. Feb. 19, 2018 2:25 pm
