☆ A hajó alsó szintjeinek egyikén elkülönített rész szolgál a rakományok lepakolására és tárolására. A legénység a dokkoláskor még nem itt száll ki, csupán a rakományokat teszik le.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Elképesztő, milyen ütemben képesek haladni az események. Soha nem tapasztaltam még ilyen erőt, ami hatással lett volna a mindennapokra és amitől egyszerre éreztem magam a világ hősének és a leggyávább embernek egy időben. Ezt váltotta ki belőlem Teddy jelenléte és valamiért bevonzottuk, vagy bevonzottam minden rosszat, amit csak el lehet képzelni. Könnyűnek tűnt a feladat. Kora reggeli órákban kiosontam a kabinjából és este jelenésem volt a gyengélkedőn. A lelkemre kötötte, ezúttal nem futhatok vagy odázhatom el a dolgot és én vettem egy nagy levegőt. Megjelentem és elvégzett minden vizsgálatot. A kezdeti feszült helyzetet gyorsan felváltotta egyfajta fűtött hangulat. Sokat nevettünk. Abban a pillanatban éreztem először, túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. Eltelt néhány nap, minden a rendes kerékvágás szerint haladt, amibe titokban beépítettem a nőt is. Ismervén a hajó működését, a tisztek beosztását tudtam, hol és mikor tudunk akár csak néhány percet együtt tölteni és bár nekem kellett volna elintézni, hogy ez ne csak egy tinédzser románc legyen, hanem felnőttek módjára tudjunk esetleg mutatkozni, ezt valami megelőzte. A gondolat meg sem születhetett. Rohamot kaptam. Néhány napja a saját kabinomban, épp akkor, mikor Teddy belépett rajta. Ez volt talán az eddigi legrosszabb, amin át kellett esnem, s nem a fájdalom miatt. Katonaként nem úgy érzékeljük ezt, mint egy átlagember, minket megtanítanak kezelni az ehhez hasonló helyzeteket. De akárhányszor képes voltam görcsösen összeszoruló szemeimet kinyitni, aggodalmat láttam a nő arcán. Így a rémálmok, amik napok óta kísértettek, lassan váltak valósággá. Az éjszaka kipihentem a történteket, ezért másnap reggel kicsit megzavarva a hajó életét, egész nap nem lehetett látni. Az edzőteremben voltam, utasítottam a legénységet, hogy senki se merjen zavarni és ha még is halaszthatatlan az adott dolog, akkor Amelia veszi át addig a vezetést. A legénység java része értetlenül állt ezelőtt, de engem nem érdekelt. Elborította elmémet a pánik, az elmúlás, a gyengeség, a halál gondolata és ezt le kellett gyűrnöm. Addig edzettem, míg már állni nem voltam képes és ezt követően elvonultam a kabinomba, ahol aztán magamra zártam az ajtót. Ismét. És mintha mi sem történt volna, reggel a szokott időben a parancsnoki hídon voltam és miután látták rajtam, újra a régi vagyok, szépen lassan megszűntek a kíváncsi tekintetek és dolgozhattunk tovább. Minden a régi volt, kivéve egyetlen dolgot: Teddy-t elkerültem, ahol csak tudtam. Már nem kerestem kiskapukat, apró pillanatokat, amiket együtt tölthettünk, nem látogattam meg a gyengélkedőn és ha esetleg ő keresett volna éjszakánként a kabinomban, nem talált ott. Máshol aludtam. És ez jó pár napja ilyen ütemben zajlik. A mai estén is sikeresen kerülöm őt el, szinte nem is láttam egész nap. El tudom magam foglalni elég munkával, olyan dolgokkal is, amik nem az én feladatom lennének. Kezembe kapok egy listát, majd a rakodótér felé veszem az irányt, hogy az egyik tiszttől elvegyem a munkáját és magam ellenőrizzem, hogyan állnak a készletek. A hajó legalsó szintjének legtávolabbi pontján időzöm már órák óta, mert szinte biztos vagyok benne, itt senki sem fog keresni vagy megtalálni. Járkálok hatalmas fémdobozok és rengeteg rakomány között a hatalmas, hangárnak ható térben és kikapcsolom a fejemben zakatoló hangokat.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Túlságosan idillire sikeredett. Tudtam, hogy ez az egész csak ámítás, s nem folytatódhat így a történet. Amúgy is azzal az elhatározással érkeztem, hogy csak akkor kerülök a látóterébe, ha nagyon muszáj. Ezzel ellentétben, már az első napokban sikerült úgy összegabalyodnom vele, mint régen. Ismét fellobant az a szikra, s megint egy kissé tini lánynak érezhettem magamat. Csak a betegsége végett volt más. Hiába is mondanám azt, hogy ez nem nyomja rá bélyegét dolgainkra, ez hazugság. Elvégre a vizsgálat, az eredmény, minden, ami ezzel kapcsolatos, látom, hogy miféle reakciókat vált ki Alexből. Próbálom palástolni aggódásom, most már lassan sikerül egy olyan pókerarcot kifejlesztenem, mely elrejti érzelmeimet, de tudom jól, hogy őt nem tudom átverni. Látja rajtam a félelem és aggódás keverékét, s ahogy én látom, ez kifejezetten nem tetszik neki. Bárcsak tudnám, hogy miért hiszi azt, hogy a betegsége miatt kisebb, s értéktelenebb. Nem tudom neki már többször kifejezni, hogy éppen a betegsége miatt becsülőm őt jobban. Hiszen nem könnyű, sok mindent olvastam a dologról, s bár még élőpéldáját nem láttam, tudom, hogy miképpen lehet neki segíteni. Mert, ha már meggyógyítani nem tudom, legalább, had legyek neki ott, mint támasz. A fordulópont a rohama lett. Először lefagytam, de viszonylag hamar sikerül felocsúdnom a pánik helyzetből, s vigyázni rá. Borogatni a fejét, lefogni, hogy nyelvét ne nyelje le. A megfelelő gyógyszereket is beadtam neki, hiszen ez a dolgom. Egész éjszaka ott virrasztottam mellette, mert nem akartam, hogy baja essen. Csupán csak pár pillanatra bóbiskolhattam el, de mire felkeltem ő neki már hűlt helye volt. Ez pedig nagyon nem tetszett. Keresni kezdtem, mint egy őrült, hiszen aggódtam érte, ám a többiekkel társalogva eljutott hozzám is a hír, hogy senkire se kíváncsi. Hagytam. Nem vagyok a tapadós fajta, s ha távolságot kérnek, hát megadom, akármennyire is nem tetszik. Így esett meg az, hogy arra a bizonyos napra én is eltűntem, bezárkóztam a gyengélkedőre, s azzal foglalkoztam, ami a feladatom. Gyógyítással, kísérletezgetéssel, megoldás kereséssel. Hiába. A napok teltek, ő pedig kizárt, ezzel azt elérve, hogy szomorúságom és csalódottságom átalakuljon dühé. Már nem epekedek utána, magyarázatokat akarok, s azt, hogy időben megjelenjen egy kiírt vizsgálaton. Kerülési technikájával nagyobb bajba sodorta magát, mint hinné, s ezt szívesen a szemébe mondanám. De tudom, hogy mindkettőnknek jó az, ha nem társalgunk. A végén valaki halott lenne. Mielőtt aludni térnék, le kell ugranom a rakodótérbe, mert pár gyógyszer kezd kifogyni. A kis listámat szorongatva lépkedek be a nagy helységbe, s célirányosan érkezem meg a részhez, mely a számomra szükséges dolgokat tartogatja. Többször is voltam már itt, így nem vagyok annyira elveszett, egész szépen megtalálok mindent, köszönhetően a jól kialakított rendszernek. Már csak egy tételre van szükségem, mely úgy tűnik szeret bújócskázni, hiszen harmadjára futom végig szemeimmel a polcot, melyen lennie kéne, hiába. S tekintetem ekkor fedezi fel a hajó kapitányát, aki nem érdekel, hogy mit keres itt, de csak remélni merem, hogy nem vesz észre. – Na nem, ezt már nem – súgom magam elé, majd sarkon fordulok és elindulok az ajtó felé. Egész eddig került, én pedig lenyeltem a békát és elfogadtam azt, hogy egy puha pöcs, aki inkább megfutamodik. De, hogy egy légtérben legyek vele ilyenkor, azt már nem kell elviselnem. Az ajtóhoz érve, elkezdem ütni a gombot, mint egy félbolond. Nekem innen nagyon gyorsan el kell tűnnöm, mert már most érzem, hogy szaporábban veszem a levegőt, s fojtogat valami. Nem akarok Alexader Sheparddel egy levegőt szívni, úgy, hogy nincsen ott más. – Nyílj már ki, te szar – ütöm én, de nem moccan. Már nem csak a gombot csapkodom, hanem az ajtót is. Kell a kiút, sürgősen.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
A monoton munka remek eszköz arra, ha valaki meg akar szabadulni az őt gyötrő, szűnni nem akaró gondolatok záporától. Így néhány óra és szinte teljesen kikapcsolok, elhitetem magammal, hogy minden rendben. Hisz a kis incidens ellenére én vagyok a kapitány és ezt senki sem kérdőjelezte még meg. Miért is tennék? A legénységem bízik bennem és tudják, számíthatnak rám, mert bárkiért odadobnám magam a halál torkába. És amióta tisztában vagyok a betegségemmel, szinte el is fogadtam és célként tekintek minderre. Másokért fogok odaveszni és nem végelgyengülésben, tehetetlenül. Ahogyan ez katonához illik. Cipő kopogásának hangja és gyorsuló léptek zaja zökkent ki az eddig remekül bevált módszerből. Oldalra pillantok, hiszen nincs olyan tiszt a hajón, aki ne köszönne, hacsak... Közelebb kell sétáljak, a roham óta ismét gyengült a látásom és szokás szerint pár nap, amíg teljesen kitisztul, eddig pedig ez nem történt még meg. De mikor már csak néhány lépésre vagyok a szőke alaktól, a látásom ellenére is tudom, ki áll előttem. Szitkozódó hangja pedig azonnal elárulná akkor is, ha vak volnék. Néhány másodpercig tehetetlenül állok. Ügyesen elkerültem őt és úgy vettem észre, ő sem keresi az én társaságomat. Talán sikerült elérnem nála teljesen, hogy meggyűlöljön, mert úgy tűnik, hogy a beragadt ajtó ellenére hisztérikusan akar eltűnni innen. Teljesen megértem. Óvatosan mögé lépkedek és lefogom az ajtót verő, vékonyka csuklót reménykedve benne, hogy ettől majd az erőszakos mozdulatsor abbamarad és képes lesz megnyugodni. Persze ez olyan dolog, amit álmaimban elképzelhetek és megélhetek, de Teddy nyilván dühös rám. Ismerem őt, nagyon, nagyon régóta és valahol nem csak a társaságának hiányában kerültem őt el, hanem, hogy ezt a reakciót váltsam ki belőle. Mert ő nem érti mivel jár, ha valaki engem szeret. Nem látja, hogyan töltök egyre kevesebb időt a húgommal mostanság, hogyan igyekszem lelkiekben mindenkitől eltávolodni és, hogy valahol a betegség az oka annak, hogy nem szerelek le és megyek haza a fiamhoz. Vagy, hogy a válásom mögött is ez állhat, bár ez nem teljesen igaz. De így a fiamnak nem okozhatok majd akkora csalódást. Mert alig ismeri az apját, nem is hiányozhat majd túlságosan neki. - Megpróbálom megcsinálni. - Szólok hozzá röviden, tömören és hidegen, mintha idegen volna, mintha semmit sem számítana. Muszáj ezt éreznie és a kialakult, rövid kis románcunkat csírájában kell elfojtanom, mielőtt megsérül. És csak ő sérülhet. Én meghalok, ő itt marad. Leszedem az ajtó melletti panelról a fémet és elkezdek matatni a drótok és csavarok között, keresve a hibát, amiért nem nyílik az ajtó, megadva Teddynek a lehetőséget, hogy elfusson. Néhány perc telik el és én mereven bámulom a kezem közé akadó alkatrészeket, igyekezvén nem pillantást vetve a nőre. Tudom, hogy elcsábulnék, ha hosszan időzik a két kékség rajta. - Rövidzárlat. Kelleni fog hozzá Tony. - Közlöm a tényeket és egyetlen pillanat alatt rájövök, hogy a világítás működik csak a szinten. Mert a világítás egységesen működik a hajón egy másik generátorról. - Ha csak nincs nálad kommunikátor, akkor itt ragadtunk. - Sóhajtok halkan. Egy pillanatra a nőre nézek és ha van nála kommunikátor, nyilván hívja Tonyt majd, ha nincs, akkor nekiesek ismét a panelnak és keresem, honnan eredhet a hiba. Ha megtalálom a kábelt, ami kiégett, akkor még ki is tudom cserélni.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Ahogy közeledő lépteit érzékelem, a gombot egyre gyorsabban és erősebben kezdem el ütögetni. Nem akarok egy helyen lenni vele, ha nem muszáj. Egy aljas, gyáva alak, aki menekül saját maga és az érzései elől, én pedig nem kívánok ehhez asszisztálni. – Ne érj hozzám – sziszegem oda neki dühösen, s kezemet gyorsan húzom el tőle. Érintése eddig jövőt és szerelmet ígért, most pedig úgy éget, mint a legnagyobb lángokkal lobogó tűz. Ahogy a panelhez lép, én hátrálok, mert közelsége nem jó. Nem vágyat ébreszt, hanem dühöt és haragot, s félő, hogyha sokáig kell kettecskén lennem vele, akkor egy nyugtatóval teli fecskendőt kap minden egyes végtagjába. – Úgysem tudod – morgok magam elé, majd lépek még párat hátra, hogy maximum csak úgy tudjunk egymással kommunikálni, ha kiabálunk. Ő akart elkerülni, hát én meg nem leszek ez ellen. Jobb időtöltés híján, inkább neki állok megkeresni az utolsó darabot, amiért jöttem. Hagyom, hogy őfelsége, a kapitányok legelvakultabb és legönzőbb seggfeje, próbálkozzon. Isten ments, hogy én az útjába legyek. Morgására nem reagálok, pedig tudnám közölni vele, hogy mekkora egy zseni, amikor ráébredt arra, hogy ehhez Tony kell. Nem véletlenül ő a főgépész és a hajón lévő legkockább ember. Ó mit meg nem adnék most azért, hogy vele legyek inkább itt. Legalább a hangulat biztosan sokkal jobb lenne, elnosztalgiázgatnánk, miközben ő megmenti a bajba jutott hátsómat, s seperc alatt kijutunk innen. De nem, a karma egy olyan átkozott ribanc, aki mocskos játékot űz. Most is gondolt egyet és bedobott ide, éppen ehhez az emberhez, akit a pokol legmélyebb bugyrába kívánok most, mert ő is egy olyan férfi, aki csak kihasználja a másikat, s amint jönne valami más, odébdobja. - Egyesekkel ellentétben, nálam van, mert nem vagyok egy felelőtlen idióta – sziszegem felé és már munkálkodom is azon, hogy Tonyval beszéljek. El kell hadarnom neki, hogy hol vagyok és nagyon siessen, mert itt vér fog folyni, – nyilván nem az enyém – ha nem ér ide időben. Ő meg lazán közli velem, hogy egy óra biztos kell neki, de lehet, hogy több. Egyszerre lenne kedvem üvölteni és sírni, hiszen ne tudom elképzelni, hogy mivel is érdemeltem ki ezt a mai csodás estét. - Jön majd. Remélem addig megbaszatod magad az árammal - kedvesen mosolygok rá, majd jobb híján, leülök az egyik dobozra és nézem tovább a kis listámat. Össze kell tennem fejben, hogy mikre is van szükségem. Kellene mikroszkóp és üvegcsék még, hogy tudjak keverni benne és tűz, hogy fel is forraljam. Gyakorlatilag olyan eszközök kellenének, amik egy genetikai laborban találhatóak meg. Alexenderre nem figyelek, csak az összegyűjtött zsákmányt vizslatom és miután elégedetten jövök rá, hogy minden megvan egy futó pillantással nézek rá. Ebben gyűlölet és csalódottság keveredik, azzal, hogy "ha hozzám szólsz, megöllek". Nincs kedvem bájologni vele, vérig vagyok sértve.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Remek dolog kizárni valamit. Egyszerű, kényelmes, működőképes dolog, ami esélyt ad a fáradt elmének a kiszabadulásra. A végtelen türelmemmel együtt akár robotként is működhetnék és, hogy teljesen őszinte legyek magamhoz, szeretnék is úgy működni. Szeretnék képes lenni arra, hogy elvégezzem a feladatom, ne legyenek érzéseim és ne is kelljen gondolkoznom. De Teddy mindig kihoz egy újabb érzelmet belőlem. Elrántja kezét, szinte szisszen, mintha fájdalmat okozott volna neki érintésem és én egy pillanatra ürességet érzek. Hiányolom a mosolyt, a lágy tekintetet, a csillogást, mikor utoljára hozzáértem. Hiányzik az, hogy örüljön nekem, szeressen a maga módján, jelentsen is ez számára bármit. És ha az ő szemében gyávaság is amit teszek, akkor is ezt tartom helyesnek és nem vagyok az a fajta ember, akinek a véleményét meg lehet változtatni egykönnyen. Egyetlen sóhajjal nyugtázom minden szavát, amit felém intéz, legyen az bármilyen stílusú is. Hagyom azt is, hogy arrébb sétáljon, tartsa a távolságot. Büntessen mindennel, amilye csak az, az sem lesz elég nekem. Azt akarom, hogy őszintén gyűlöljön. Ne csak egy fellángolás legyen mindez, ne a düh keltette érzés, amit egy szép szó megolvaszthat, akár a jeget. És bár dühös, puffog, a halálba kíván, Teddy mindig ilyen módon leplezte, ha valaki megbántotta. Legjobb védekezés a támadás, szokás mondani. De ez nem gyűlölet, nem őszinte utálat. Éveken át beszélt így velem, éveken át szúrkált szavaival és gesztusaival, még is, valódi érzései a kabinomban mutatkoztak meg. Aztán az ő kabinjában. Mérges, de szeret. Férfiként, emberként, családtagként, teljesen mindegy. És azért dühös, mert én ezt a szeretetet támadom azzal, hogy nem osztozunk rajta együtt, hanem semmissé akarom tenni. Utolsó mondatára halkan felhorkanok, mintha átlépte volna a határt, pedig ez kevésbé érdekel. Veszek egy mély levegőt és felé fordulok, álljon bármilyen messze. A szemében keveredő méreg és csalódottság még mindig nem elég. Pimaszul elvigyorodom. - Még is mit vártál, Teddy? Hogy most majd másként lesz, mint mikor gyerekek voltunk? - Próbálom megszúrni azt a pontot, ami a legingatagabb a kapcsolatunkban. Nem tárgyaltuk még át, miért úgy alakultak az események, ahogyan, csak vakon igyekeztünk egy régi érzésbe kapaszkodni ami sohasem tűnt el. De szavak ezt nem követték, nem tisztáztunk egy olyan buktatót, ami hosszú évek együttléte után is bármikor kirobbanthatta volna az apokalipszist. És én most erre játszom rá, még ha nem is igaz egyetlen szó sem belőlem. Szétteszem két kezem, mintha tényleg nem érteném, mit várt tőlem, mikor évekkel ezelőtt is elhagytam őt, most miért lenne másképpen?
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Mindig belehalt egy részem abba, amikor őt láttam. Mivel kettősség uralkodott bennem, a legelejétől fogva, s nyilván ez nem változik, nem lesz azért másképpen, mert ismét az ágyba cipelt, illetve mert kollégák vagyunk. A legelső pillanatban kellett volna pofon vágni, akkor mikor közeledett és a határt sosem átlépni. Ott hibáztuk el ezt az egészet, hiszen abban a pillanatban mindkettőnk sebeit szépen felszakítottuk, s kinyitottunk egymásnak egy olyan világot, melyet nem lett volna szabad. Ezen kell felülkerekedni, s azzal, amiket a napokban művelt, hogy úgy járt kelt a hajón, mint egy tinédzser kis seggfej, bebizonyította azt, hogy mennyire szívtelen és lelketlen egy ember. Nekem pedig nincs szükségem az ő hamis világában járkálni, ezért is jobb az, hogy ez a hisztis és gyerekes énje még az elején megmutatkozott. Ha Alexander Shepard arra vágyik, hogy úgy viselkedjek vele, ahogyan megérdemli és ahogyan az elejétől kellett volna, hát megkapja. Rajtam aztán ne múljon, tudok én is lelketlen ribanc lenni, aki a golyóit úgy tekeri meg, hogy hónapokig fog utána nyüszíteni. Hallom a szavait, de az elvártakkal ellentétben, nem ugrok neki. Lenyelem. Fáj és égeti a belsőmet, de nem adom meg Alexander Shepardnek azt az örömöt, amire vágyik. Nem nézek fel rá, ujjaimat kiropogtatom, majd felemelem a tenyerem és körmeimet vizslatom. – Fenébe, tegnap lakkoztam és máris így néz ki – színpadias sóhaj, úgy nézem a körmöket, mintha ez lenne a világ leghatalmasabb problémája. Azonban egyáltalán nem érdekel, hogy lekopott a kék körömlakk, általában mindig így járok, ez a mozzanat és felfedezés, csupán csak arra szolgál, hogy figyelmet tereljen. A pótcselekedeteim, melyek ezután következnek, mind egy célért vannak, védik Alexander golyóit, ugyanis, ha egyszer csak nem leszek képes arra, hogy nyeljek, akkor neki ugrok. Elkapom a grabancát és nem leszek az a gyenge nő, akinek képzel a haverjával karöltve. Aki tett már azért, hogy a mellé rendelt férfi, ne nyissa ki többet a szemét, az könnyedén tesz kárt olyanban, aki jelenleg úgy játszadozik vele, mint egy gyermekjátékkal. – Hmm és még a hajamat is le kéne vágni – újabb csodás felfedezés. Tényleg töredezett és ráfér az hogy megnyírjam, de nyilván ehhez ennek a pöcsnek semmi köze. Nem vagyok hajlandó úgy ugranni, ahogy ő azt szeretné. Minden szó, mit hozzám intéz hidegen hagy. Képes vagyok én úgy tenni, mintha nem is lenne itt, illetve ha itt van, akkor mintha nem ismerném. Elvégre azt akarta, hogy így álljunk egymással szemben. Fejemet megemelem, s érdektelenség szikrájával csillogva tekintek rá. A pokolba kívánom őt, azt szeretném, hogy megjárja a purgatórium minden egyes lépcsőfokát és úgy szenvedjen, mint egy patkány. Most, hogy belegondolok. Még segíthetek is ebben neki, csak kellene egy… S már pattanok is, hogy keressek a rakomány orvosi részleghez tartozó homijai között, továbbra is úgy tevékenykedve, mintha Alexander jelen sem lenne.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Szerettem volna, ha nekem esik. Ha elhord mindennek, megmutatja, mennyire is gyűlöl valójában, ehelyett pótcselekvésekkel egyszerűen levegőnek néz, én pedig csalódott vagyok. Mert ez így nem elég. Nem azért, mert azt akarom, hogy bántson, nem tudja elképzelni mennyire bánt ez az egész. Mennyire vágyom rá, vágytam rá mindig is. Mennyire szeretném, ha ez az egész működhetne, ha férfi lehetnék a szemében és képes lennék minden szavamat megtartani. De a valóság az, hogy egyetlen ígéretemet sem tudnám betartani neki, vagy lehetnék a férfi, akit érdemel maga mellé. Nem a hazugságok és a gyávaság miatt, még csak nem is a katonaság és a kötelességtudat végett, hanem mert nincsen rá időm. Nem lehetek a fiam apja, képtelen voltam az ex-feleségem férje lenni és most neki sem ígérhetek semmit. Élveztem a néhány napot, amíg önmagam lehettem, de ezt így nem lehet megtartani. És erre a roham ébresztett rá, talán még éppen időben. Visszafordulok a panel felé és nem várom meg, amíg Tony helyrehozza a hibát. Minden eltelt perccel nehezebb egy légtérben lenni Teddyvel, mert az elfojtott vágyak, a kimondatlan szavak még az én acélből készült lelkemet is mardossák, akár a sav. Fojtogatnak én pedig igyekszem egyenletesen venni a levegőt, nyugodtnak maradni. Ha bárki vagy bármi másról lenne szó, ez nem jelentene gondot. De Teddy hatással van rám és ezt nehéz leküzdeni. Dúdolgatni kezdek egy dalt, ami valamikor régen hallottam a Volentisen. Nem szoktam zenét hallgatni és a táncolás vagy éneklés messze áll tőlem, most még is nyugalmat és magányt igyekszem keresni néhány dallam segítségével. Közben a drótokat piszkálom, számban egy csavarhúzó pihen, amíg mindkét kezem foglalt. A panel belsejében látom már, mi történhetett, de még akkor sem hagyom abba a szerelgetést, mikor rájövök, Tony fogja tudni központilag blokkolni a sérült részt és átvezetni máshonnan az energiát, majd szépen leslattyog ide és kicserélni a sérült részeket. Nem nézek hátra, nem nézem a nőt, de a csavarhúzót egy idő után leteszem és elsétálok a paneltől, immáron a dúdolgatást is befejezve. Leülök a nővel szemben egy ládára és figyelem egy darabig, nem túl feltűnően. De azért az feltűnik, ahogyan fecskendők között matat és erre halványan elmosolyodnék, de magállom. Ez lesz a következő lépés? Idáig jutunk majd ebben? - Ha arra készülsz, amire gondolom, akkor kérlek fejezd be a gyerekes viselkedést. - Szólalok meg félhangosan, kissé komolyan. Majd sóhajtok és előre dőlve, könyökeimmel támasztom meg térdeim és nézem őt. De ez a reakció is valójában több, mint a semmi.
Say something, I'm giving up on you I'll be the one, if you want me to Anywhere I would've followed you Say something, I"m giving up on you
Idegesít ahogy levegőt vesz, ahogy matat, ahogy dúdol. Legszívesebben mindkét kezemet a torka köré fonnám és finoman megszorongatnám, egészen ájulásig, csak hogy ne kelljen elviselnem, hogy két lábon áll és még levegőt is úgy vesz, hogy attól az idegszálaim lassanként elpattannak. Nem tudom miért jutottam erre a szintre. Azt hiszem, a csalódás, az elhagyásnak a kivitelezése elérte nálam ismét azt, hogy a tizenéves szintjére jussak vissza, aki annak idején ugyanígy csalódott benne. A különbség az, hogy akkor a padlóra kerültem, napokig elzárkóztam, tervet szövögettem, reménykedtem. Most pedig már nem reménykedek. Akinek nincsen lelke, aki nem képes érzéseit kezelni és a szíve sincsen a helyén, az menthetetlen. Alexander pedig ezen fajba tartozik, hiszen katona. A katonákba beletáplálják azt, hogy mindig hősnek kell lenni. Látszik is rajtuk, mennyire primitívek és visszamaradottak az emberi kapcsolatok terén. Szerinte a nőkben csak potenciális gazdatestet látnak, akiket néha fel kell húzni, hogy mindenki boldog legyen. ár, hogy ő is arra a szintre jutott, mikor egy nő csak játékszer és nem jelent semmit, igazán kár. – Hogy tessék? – halál nyugodtan fordulok felé. Pontosítok. Ez az arc az, amikor semmi jóra sem lehet tőlem számítani. Látszólag nyugalom van bennem, közben pedig belül tombol valami. Szépen lassan építkezik, hogy egyszerre zúduljon rá a szerencsétlen áldozatra, ez esetben Alexanderrel. Feltűnt már valakinek, hogy akkor hívom a teljes nevén, ha rohadtul haragszom rá és utálom? Ha nem, akkor most ezt megemlítem. – Te merészelsz engem gyerekesnek nevezni? – jobb szemöldököm felszökken. Szerintem, ha képes lenne rá, akkor a plafonig ugrana fel, mert annyira hihetetlen számomra, hogy ezzel a jelzővel mert illetni. – Te gyáva féreg, ne merészelj engem gyerekesnek nevezni, miután egy hisztérikus, öt éves értelmiségi szintjének megfelelően viselkedsz – fújok egyet, hogy a kósza hajtincs, mely a látóterembe merészkedett elkotródjon onnan. Még ő is veszélyeztetve van ebben a pillanatban, ugyanis a vihar kezd egyre erősödni, s bizony nem fog kímélni semmit és senkit. – Egy érzéketlen, manipulatív seggfej vagy, aki jobban jár, ha egyetlen egy szót sem szól hozzám, míg innen ki nem szabadítanak, vagy nem egyetlen egy fecskendőt fog a testében érezni, hanem az egész készlettel megismerkedik – hogy megmutassam neki mennyire komolyan gondolom a dolgot, egyet felé hajítok, mintha dartsoznék. Ha jól hallottam úgyis a pszichopata énemre számított, aki hisztérikus rohamot kap bármitől. Hát tessék drágám, megjött, akire vártál, remélem örülsz neki.
Everything is perfectly healthy and normal here in Denial Land
Ki gondolta volna, hogy ezzel fogom tudni kihozni a sodrából? Végül is lényegtelen, az orkán szépen lassan kibontakozik és arcon csap. Azt kapom, amit vártam tőle én pedig, mintha védekezni próbálnék a fröcsögő szavak ellen, karba fonom kezeim mellkasom előtt. Merev, szigorú tekintettel figyelem, ahogy egyre csak építkezik és növekszik a benne rejlő düh, kikéri magának a dolgot és ezen a ponton már nem tudja visszafogni a szavakat. Úgy tűnhet ismét zavar, amiért így mer a kapitánnyal beszélni, de ez most egyáltalán nem igaz. Furcsa nyugalommal tölt el, hogy így viselkedik, mert én ezt szerettem volna elérni. Ha kiadja a benne rejlő gondolatokat és én kihasználhatom ellene. Éppen mély levegőt veszek és válaszolni szeretnék, amiket is egy fecskendő repül felém, én pedig az utolsó pillanatban kapom el, hogy ne álljon arcomba. A düh egy pillanatra szalad át arcomon, rám egyáltalán nem jellemző módon, de kár is volna tagadni, mennyire felzaklat az, ami történik. Nem erre vágyom, sőt, az érintésére, kedves szavaira vágynék, de nem lehet. Miért nem érti ezt meg? Mennyire kell lealjasulnom, hogy felfogja, ez minden, amit tehetek? Mert most fáj, de közel sem annyira, mint ha meghalnék úgy, hogy szeret. A tehetetlen düh ne olyasmi, amit a javára fordíthat főleg, ha összetört szív társul hozzá. Lassan állok fel a fémládáról és magam mellett a földhöz vágom a fecskendőt. Teszek nézek lépést felé, arcom sziklaszilárd, de szemeimből a düh csillogása szabadon kiolvasható. - Tudod mit gondolok, Teddy? - Sziszegem komolyan a szavakat. Már fölöslegesnek tartom a sziklaszilárd, kemény férfit játszani, hiszen a szemében ez a fal ledőlt, mióta rohamot kaptam. Nem tekintene rám már másként, csak egy sajnálandó, tehetetlen kutyára. - Ismét nem kaptad meg, amit akartál és ezért a hiszti. Nem vagy képes elviselni. - Közeledek hozzá folyamatosan és nem állok meg. Vagy elsétál vagy eltaszít magától, de én belemászok az aurájába, olyan közel állok meg előtte, amennyire csak tudok, hogy lenézhessek a szikrákat szóró szempárba. - Ha képes volnál felnőtt módjára vagy a rangodhoz méltóan viselkedni, akkor most nem lenne ez. Túllépnél rajta és nem kellene nap mint nap azzal foglalkoznom, mikor fogsz egy fecskendőt felém dobni. - Nézek már ijesztően komolyan szemeibe, testtartásom egyenes és ellenmondást nem tűrő, bár Teddynél csak ez létezik. Az ellentmondás. Legnagyobb szerencsémre azonban nem gondol túlságosan mélyen bele a helyzetbe sértettsége miatt és nem látja cselekedeteim valós okát.
Vas. Feb. 18, 2018 8:49 pm
