-...
Aki tud szájról olvasni, annak nyilvánvaló, hogy Ethan az "Apu kapitányt" tátogta el újra egyetlen hang nélkül, némi morgást leszámítva. Megrázza magát, és próbál gyorsan a lényegre koncentrálni megint.
-Igen, és nincs több partizán barkácsolás. Főleg nem konyhakéssel.
A konyha felé sandít, ami jelenleg üresen kong, és szabályosan bizarr, hogy a krumpliszelető be van kapcsolva, csendes, nem füstöl, és nem kapcsol ki másodperceken belül.
-De ne aggódj, lesz alkalmad szerelni...például az érzékelők helyreállítása is a te dolgod lesz a szellőzőben.
Feláll, megsimogatja a kicsi fejét, és észre sem veszi, hogy ösztönösen átkarolja Pressi derekát.
-4 nap múlva visszatérünk az állomásra. Ha jól viselkedsz, meglátjuk utána mi lesz.
Talán ez üres fenyegetésnek hangzik, de többé kevésbé az anyjánál is bejött, szóval ki tudja...

KicsiE buzgón bólogat, mindegy, milyen feltételekkel állunk elő. Neki aztán halálmindegy, csak szabadulhasson anyámtól, gondolom. Ismerős helyzet, túlságosan is. - Nem rontottam ám el őket, csak kiszedtem a biztosítékot belőlük. - a kissrác megint olyan büszke fejjel néz az apjára, mintha legalábbis csillagosötöst hozott volna matekból. Le sem tagadhatnánk, hogy a mi kölykünk... Erre a gondolatra rendesen elérzékenyülök, bár ebből talán kívülről még nem is látszik semmi. Nagyjából addig, míg Ethan keze a derekamra nem simul. Olyan arcot vághatok most, mint akire rászakadt a nemzeti bank.
Ha most kívülről nézném a jelenetet, biztosan nem hinném el, hogy magunkat látom. Annyira bizarr és szívmelengető egyszerre, hogy az már ijesztő. KicsiE csakazértis nekiugrik az apjának és átöleli a derekát, én pedig csak sóhajtok egyet és hagyom, hogy a kezeim lecsússzanak a válláról. - Jólvan, most menj vissza  szobámba és ne javíts meg semmit.-  Irányba állítom az ajtó felé, ő pedig kivételesen nem ellenkezik.  
Ahogy megint ketten maradunk, már nem is emlékszem, mi mindent akartam mondani Ethannek. Talán jobb is. Átölelem és nyomok egy puszit az arcára. - köszönöm! - ezt biztos, hogy mondani készültem, többször is, úgyhogy nagyon nem lőhetek mellé vele.

-Helyes, akkor lesz időd a házi feladatra is.
Figyeli, ahogy a gyerek elhúz a szobába, és csak akkor dobja el a szigorú álarcot, és sóhajt fel. Még mindig az ajtó irányába néz, amikor a felesége hozzá bújva megszólítja, és első reakciója az lenne, hogy valami lezser dumával letudja ezt az egészet, de inkább Pressia felé fordul, gyorsan kikapcsolja a kommunikátort, és megcsókolja a nőt. Majd elhúzódva tőle megsimogatja az arcát.
-Szeretlek. - Aztán, ahogy ezt kimondja, meg köszörüli a torkát, és még gyorsan hozzáteszi. - Egyébként is...már fel akartam hozni párszor, hogy találkoznom kéne vele, csak nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, szóval ezen gondolkodtam volna egész héten.

Ahogy KicsiE-t visszapattintjuk oda, ahonnan csak az előbb küldtük ide, megrohannak az érzések. Hirtelen minden határozottságom és összeszedettségem elillan, és Ethan nyakába vetem magam, ahogy az előbb a fiunk is tette.  Most megint csak Pressi vagyok, aki vigaszt keres egy ölelésben, és nem valami hibbant zsebterrorista lánya, sem pedig valaki anyuja. Ahogy kimondja a szót, amiről végigábrándoztam az egész elcseszett tinikoromat (meg még néhány évet, ha őszinte akarok lenni), elmosolyodom, és hirtelen a szájára tapasztom a tenyerem, valami félig érthető mormolássá torzítva, amit ezután mond. Ha értem is, nem érdekel igazán, és ezt jelzem is, egy nagyon is érthető fejrázással. Amikor elhallgat végre, veszek egy nagy levegőt és cifrázást, grimaszokat és minden egyéb baromságot félretéve egyszrűen csak kimondom. - Szeretlek. - Elveszem a kezem a szájáról, hogy adhassak neki egy gyors puszit, aztán elhúzódom. - csináljak neked is egy szendvicset? - rákacsintok és hátrafelé lépkedve indulok a konyha irányába. Ha Ethan nem akar egy gyomorrontást, akkor most nyugodtan megszökhet.

//Köszönöm, imádtam!

Kicsit sajnálja a srácot, amiért ide oda küldözgetik, de ha tényleg a hajón marad, jobb lesz, ha hozzászokik ehhez. Pláne, ha tartósan a hajón marad. Aztán viszont ez ki is megy a fejéből, ahogy Pressia a szavába vág, és nagyjából elhallgattatja. Talán ez volt az első beszélgetésük, amiben nem viccelődtek, gúnyolódtak, vagy csak küldték el egymást a fenébe. Az első igazán őszinte. Meg is ragadja a nő vállait, és nem hagyja elszökni, mielőtt rendesen elnyújtaná azt a csókot.
-Szendvicset..? - Kérdi, figyelve a nő távolodó alakját, aztán már indul is utána a konyhába.
-Na erre kíváncsi leszek.


//Köszönöm a játékot //