Kicsit olyan arcot vágok, mint akit pofán öntöttek egy vödör jeges vízzel, ám ő ezt méltósággal tűri, és lassan felnyíló szempillái, meg összeszoruló állkapcsán kívül egyetlen porcikája sem moccan.
-Valóban? - Kérdi, nem sok jót sejttető hangon, és kivételesen az apu megszólítástól sem esik le a vérnyomása a felére. Szigorúan néz Pressia-ra, majd megrázza a fejét.
-Nézd fiam...sajnálom, ha csalódást okozok, de ez egy hadihajó, tele fegyverekkel. Nem gyereknek való hely. Most kérlek maradj csendben. Beszélnünk kell nagyanyáddal, hogy tudja, életben vagy.
Egyik kezét a srác vállára teszi, a másikban pedig ott a PDA-n, amin meg is jelenik MRS.Hicks arca, idegesítően hosszú idő után. A hölgy csilingelő hangja kedvességet sugároz, és vidámságot, mindig összeszedett arcát azok is maguk előtt látják, akik felé nem fordul a képernyő.
-Üdv Mrs.Hicks, csak azért hívom mert... - Elgondolkodik egy pillanatra, főleg azon az öt napon, majd folytatja: - ...a kapitányi kinevezésem alkalmából lesz egy kis gála. Még nem tudom mikor, de minden esetre az egész családom meghívták. Lessie férjének tudna szólni? Mindig elfelejtem, hogy hívják. Igen, ez minden köszönöm, akkor majd szólok még a részletekért. Viszont hallásra.
Összecsukja az eszközt, majd leguggol Ethan elé, és halkan szól rá.
-Fiam...menj ki kérlek a szobából. Anyáddal épp tiszteletlenül fogunk beszélni a nagyiról, és nem szeretném, ha hallanád. Na sipirc.

Elkapom "apu" szigorú pillantását és valahogy reflexből teszem fel védekezőn mindkét kezem. Nem én voltam, ne rám nézz!
Megszólalni azonban még most sem igazán sikerül. - De apu! - KicsiE elhallgat egy pillanatra, aztán nagyot sóhajtva bólint egyet. Komolyan, mintha csak az apja tükörképe lenne... - Rendben. de ne mondd el, hogy anyu rám lőtt, mert akkor a nagyi... hát tudod. - a kinyiffantás egyezményes jelét mutatva húzza végig hüvelykujját a torkán, aztán végre elhallgat. Gondolom nem csak azért, mert az apja életében először teszi a vállára a kezét. Nem mondom, kurvára nem így képzeltem el az első találkozást, de ezen már kár rágódni.

Anyám hangját hallva kicsit összerezzenek, aztán, ahogy a beszélgetés zajlik kicseszett fintorba görbül a szám. - Menj a kantinba, és ne nyúlj semmihez, oké? Kerüld a bajt... meg Silver alparit! - Ahogy kinyílik a kabinajtó, a gyerek nem is kérdez semmit. Pont olyan jól tudja, hol lehet kaját találni, mint én, úgyhogy a megfelelő irányba indul. - Mondd csak ki! - sóhajtok feszülten, ahogy bezáródik az ajtó KicsiE után. - Az anyám egy kicseszett robotszörny-

Megvárja amíg kettesben maradnak, és csak akkor fordul Pressi felé, mindkét kezét a vállaira téve.
-Az anyád felelőtlen, és megnézheti magát, ha dokkoltunk. Csaknem egy hete tudja, hogy Ethan elszökött, és mégsem tájékoztatott róla. Gyakorlatilag családtag, szóval nem fogok ártani neki komolyan, de nem fog örülni amikor pár nap múlva közlöm vele, hol találtuk meg az unokáját. Addig meg had idegeskedjen.
Sóhajt egyet, aztán egyik keze a nő válláról felvándorol az arcára, és gyengéden megsimogatja.
-Pihenj közlegény...szóval...ő Ethan...A fiam...a Fiunk...
Szinte meghatódva néz, de aztán kicsit gyanakodva sandít az ajtó felé.
-Biztos nem fog elcsászkálni a kantinból ugye?

Összeszorítom a számat és az orromon keresztül veszek néhány nagy levegőt, hátha az segít. Az elmúlt órákban lezajlott családi dráma olyasmi, aminek a kezelésében kurvára nem vagyok jártas, úgyhogy csak az a meglepő, hogy a fülemen még nem szivárog a gőz, mint egy elbaszódott kuktából. - Én nem kértem, hogy ne árts neki. - jelentem ki meggondolatlanul, de aztán egy nagy sóhajt követően még nagy nehezen hozzábiggyesztem: - De félek, hogy neked esne bántódásod... - egy apró vigyorkezdemény jelenik meg a szám sarkában, de el is tűnik, ahogy Ethan keze az arcomra simul. Lehunyom a szemem és hosszan kifújom a levegőt az orromon át. Elmerülök egy pillanatra az érintésben. A szavaiban, amiket sosem hallottam még ilyen gyengédséggel kimondani. Szinte félve pillantok rá, és bólintok egy minit. - Jó kis bemutatkozás, ugye? - szemforgatva megrázom a fejem. - Te szót fogadtál ennyi idősen? Mert én sosem...  -

-Tudom, de akkor is. Az apád megérdemli a nyugalmat. Egyébként is, elég nekem egy Hicks lánnyal hadakozni állandóan...
Beszéd közben elhal a hangja, ahogy közeledik a nőhöz, és már épp elérné az ajkait, amikor egy sípoló hang jelzi, hogy most őt próbálják elérni. A kommunikációs "tiszt" remegő hangon közli, hogy a kapitányt az anyósa keresi.
-Hát persze...kapcsolja.
Kicsit olyna, mint amikor egy metál számot gyorsított felvételben hallgat az ember. Úgy tíz másodpercig hallgatja csak Ethan az anyósa vádaskodását, de amikor közli a nő, hogy Pressia most azonnal siklóba ül, és hazahozza kicsi Ethant, hirtelen rákiabál a kommunikátorra, és nem olyan barátságosan, mint a katonáira szokott.
-Na idefigyelj te kicseszett robotszörny! Az unokádat potyautasnak nézték, és kis híján lelőtték, mert nem voltál képes szólni, hogy elszökött otthonról! Ha hazaértem, ezért még számolunk, addig viszont szállj magadba, ó, és ha még egyszer ilyen hangon beszélsz a feleségemhez, saját kezemmel doblak ki egy légzsilipből, világos???
A beállt csendre csak biccent, kinyomja, és meghagyja Damon közlegénynek, hogy civilek mostantól csak levélben kommunikálhatnak vele. Különösen ha az anyósa az. Ez után mintha mi sem történt volna, tereli vissza témát a fiukra.
-Én az ő korában már őrmester voltam, szóval inkább nekem fogadtak szót...ugyanakkor a te fiad is...Kérlek mond, hogy nem ment vissza a szellőzőbe máris...

- Velem már nem is.. - elhallgatok, mikor rájövök, hogy igaza van, így is, úgy is. általában ilyenkor jön egy vállvonás, meg valami frappáns beszólás, de most inkább kussolok, és megvárom, amíg a Kapitány úgy dönt, megérdemlek egy csókot. Nem igazán szoktam ezzel időt vesztegetni, de ez most más. Édesanya viszont még ezt is el tudja cseszni. Úgy sejtem, nagyjából eddig tartott kiderítenie, hogy a gála kamu volt, legalábbis abban a formában, ahogy Ethan előadta. Ezer régi és kevésbé régi emlék tolul fel bennem, mikor meghallom a jól ismert, pergő hangot, és hirtelen még megszólalni sem tudok. Ez ma már sokadjára fordul elő velem, és kicseszettül nem tetszik. Mégis, most csak nézek és már majdnem bólintanék anyám parancsoló szavaira, mikor Ethannél elszakad a cérna. Először csak egy rémült pillantást vetek rá, de ez fokozatosan csodálkozóvá válik. Mire rábassza Édesanyára a telefont, már nagyjából úgy nézek rá, mint egy félistenre. Próbálnék máshogy, de nem tudom, menne-e, úgyhogy nagy levegőt veszek és leülök az egyetlen székre, ami a szobámban van. - A szellőzőbe talán nem, de nem vennék mérget rá, hogy sokáig megül a seggén a kantinban. - elmosolyodom és újra megrázom a fejem. - Ugye tudod,hogy te vagy az egyetlen, aki így beszélt az anyámmal, és még életben van?

-Nem vagyok majrés - vágja rá könnyedén, és még a vállait megvonja. Aztán csak figyeli, a leült Pressia-t, mielőtt pár másodperccel később odalépne hozzá, és a kezét nyújtaná neki.
-Egyébként te sem, szóval ne félj tőle. Ha más nem, ketten simán elbánunk vele.
Aztán megfogja Pressi kezét, és álló helyzetbe húzza, majd nem ereszti el, csak megindul kifelé.
-Menjünk, keressük meg a kölyköt. ÉS út közben találjunk neki valami akkora büntetést, ami elfeledteti vele, hogy gyakorlatilag ő nyert...itt marad velünk.
Sajnos bármennyire is igyekszik, nem jut eszébe semmi olyan, amivel garantálni tudná a srác biztonságát. Igaz, nincs is messze a kóter a legénységi szállásoktól. Gyakorlatilag csak sarkon kell fordulni és...
-Mi a f...
Az ebédlőasztalok olajfoltoktól díszelegnek, a konyha ajtaja pedig tárva nyitva. Egy nagyon maszatos kicsi Ethan épp a konyhakéssel húzza meg a krumplipucológép csavarjait, majd belerúg egyet, mire az bekapcsol. Ekkor veszi csak észre a szüleit, és büszkén megjegyzi, hogy most már végre működik ez a vacak, nem kell mindig anyunak pucolni a krumplit.

Nagyot sóhajtok, és olyan gyengének érzem magam, mint már nagyon rég nem. Az anyám mindig remek hatással van rám. - Nem félek, csak legyél mindig mögöttem! - vicces egy dolog, de ez van. Édesanya csak egy van.

Egy pillanatig csak nézem a felém nyújtott kezet, aztán csak adom az enyémet, és hagyom, hogy szabályosan talpra húzzon, mint egy durcás kisgyereket. Lépek kettőt Ethan utána, de meg is torpanok, megállásra kényszerítve őt is. - Komolyan mondod? Én nem hiszem, hogy ez megoldható, de ... - meg kellene ezt normálisan beszélnünk, és egy átlagos napon biztos, hogy ezt szóvá is tenném. Igaz, tuti olyan hangnemben, amiből normális beszélgetés már kurvára nem lenne, de az biztos, hogy nem hagynám, hogy egyedül döntsön egy ilyen fontos ügyben. Ráadásul úgy, hogy eddig maximum képről látta a gyereket. Keresem magamban az erőt, hogy ellenkezzem, hogy kicsit megint haragudjak, felháborodjak, de semmi. Végül csak lépek egyet előre, jelezve, hogy felőlem mehetünk, hátha még ott találjuk a kisebbik Ethant, ahová küldtem.
A kantinba vezető úton a szigorú arckifejezést gyakorlom, de mire belépek, ebből se marad más csak a csodálkozás, amiből egy kisebb vigyor lesz, ahogy E megmondja a tutit. - Hallotta, Kapitány? - büszke vigyorommal együtt fordulok apu felé, akinek valószínűleg tökre új, hogy a fia egy kicseszett Macgyver reinkarnáció. - Pár hete a nagyapja laborjának öntözőberendezését javította meg egy bicskával meg egy kis rágógumival... - vonom meg a vállam, majd odasétálok a gyerekhez és megborzolom a haját, mielőtt elveszem tőle a kést.

Crash kapitány vonásai újra megenyhülnek, és homlokon puszilja Pressia-t, hátha ezzel tud egy kis lelket önteni belé.
-Ott leszek.
Nem vitatkozik Pressivel, csak bólint, hogy komolyan gondolja.
-Ez egy hadihajó, tele fegyverekkel. Itt biztosan meg tudjuk védeni.
A részletek...nos azokat nyilván még nem dolgozta ki, de igyekszik. A konyhában látottaktól viszont teljesen ledöbben.
-Ez megmagyarázza, miért krepált be minden érzékelő. - Mormogja a bajsza alatt, aztán odalép kis családjához, és féltérdre ereszkedik a fia előtt.
-Na idefigyelj pajtás. Egy küldetés közepén vagyunk, szóval egyenlőre semmiképpen sem tudlak vissza vinni. Ezért aztán a hajón maradsz, ha tettszik, ha nem.
Ezen a ponton éljenzésben tör ki a srác, és bár Ethan próbálja esetlenül megakadályozni, a nyakába ugrik fia. A kis srác sok mindent kiabál ujjongva, mielőtt lefejtené magáról, például, hogy övé lehet-e anyu szobája, ő nyilván úgysem használja, mert túl nagy ott a rend. A kapitány vet egy újabb szigorú pillantást a feleségére, és felsóhajt.
-Tehát, ott tartottam, hogy amíg a hajón vagy, dolgoznod kell, és személyesen ellenőrzöm majd azt is, kész-e a leckéd. Világos?

Legszívesebben a nyakába ugranék, amikor nagy magabiztossággal, ráadásul királyi többesben jelenti ki, hogy meg fogjuk védeni a fiunkat. Mégsem teszem, csak bólintok egyet nagy komolyan, és a szokásostól eltérő engedelmességgel követem a kantinba.

Ahogy KicsiE ujjongva az apja nyakába ugrik, úgy érzem, mindjárt szétolvadok, és csak a nyomorult egyenruha tart még egyben, úgy ahogy. Sikerül valahogy nem elnevetni magam, ahogy a nagyobbik Ethan próbálja előadni a szigorú apát, miközben a kölyök bezsongva ölelgeti. Én mindenesetre ártatlanul pillantok vissza a Kapitányra, és hogy kicsit segítsek neki, két kézzel karolom át KicsiE vállát, és magamhoz húzom, hogy lenyugtassam valamennyire. Hajlamos kicsit túlpörögni, úgyhogy nem árt figyelni rá. - Igenis apu kapitány! - KicsiE még tiszteleg is hozzá, én pedig lehajolok, hogy puszit nyomjak a feje búbjára. - Azt is meg kell ígérned, hogy nem császkálsz el olyan helyekre, ahová neked tilos a bejárás, különben nagy bajok lesznek! - a szigorú hangomat továbbra sem találom, de egy kis határozottságot azért sikerült belecsempészni.