Kimérten bólintok, mint egy istenverte tábornok valami seregszemlén, miután a kedvenc kadétja bemutatta az új nyelvtechnikáját a csizmáján, és biztatóan szólok a feleségemhez:
-Sokkal jobb katona, bár békeidőben durvább káromkodást várnék egy közlegénytől.
beszéd közben próbálom utánozni gyűlölt kiképzőtisztjeim hangját, akik most nyilván forognak a sírjukban, vagy a föld után maradt gravitációs örvényben. És, kivételesen ellen tudok állni, hogy ne nevessem el magam azon amit mond.
-Gondolom csekélyek, de én úgysem akarlak kényszeríteni semmire.
Ezt komolyan is gondolom, bár megfordul a fejemben, hogy lehet nem kéne vele feltétlen tudatni, hogy a hajóra lépése óta elkövetett 3 kihágásából eddig egy sem került bele az aktájába. Tény, hogy egyik sem volt súlyos. Egy tiszt dönthet úgy, hogy nem hallja meg a sértést, a tiltott élelmiszer meg...az ember komolyan azt hihetné, hogy van égetőbb problémánk is pár nyalókánál egy űrhajón!
Ha már égető probléma...
-Jelenleg a testi épséged igen csekély mértékben aggaszt...
Nem, nem vigyorgok rá. ÉS nem, nem leltározok odalent, mert annyira felment bennem a pumpa, hogy nem biztos, hogy el tudnék számolni kettőig. Csapásaim tovább záporoznak, miközben az engem ért ütések és rúgások csak még jobban hergelnek, de látszólag semmi kárt nem tesznek bennem, még csak le sem lassítanak. Ezúttal már tényleg nem követem el azt a hibát, hogy alábecsüljem őt. Miután a falhoz hátráltatom, felkészülök az elrugaszkodására, és megtámasztom magam egyik lábammal hátul, hogy teljes erővel lökhessem vissza a falhoz balommal, jobbom pedig már lendül is szemei magasságában, hogy aztán egy elszabadult tehervonatként suhanjon előre. Becsapódása hirtelen, hangos, és brutális. majdnem 10 centi mély horpadás keletkezik a falat borító fémlemezen Pressia feje mellett. Pár pillanatig fújtatva veszem a levegőt, míg a nő szemeibe nézek, aztán visszahúzom az öklöm, és hátat fordítva neki vizsgálom meg enyhén vérző öklöm.
-Azt hiszem mára elég lesz ennyi.
Mély levegőt veszek, és lecsatolom magamról a sisakot, aztán ledobom a földre.
-Tony majd ad szerszámot, hogy ki tudd javítani a kárt.
Lassú, megfontolt léptekkel indulok meg a vízadagoló felé, hogy felfrissítsem magam gyorsan, mielőtt magára hagynám a nőt. Ugyanakkor, próbálok kerülni minden fölösleges mozdulatot, mielőtt "maradásra bírna" valamivel.

Magasról teszek a dicséretére, főleg, hogy rögtön utána jön a kritika  is. A fele sem komoly, gondolom, de erre is magasról teszek. Pofozni akarok, nem pofázni. Nem válaszolok.  Jobb lesz így mindenkinek.

Hogy nem akar semmire kényszeríteni? milyen édes! Ez nagyjából a következő kihágásomig fog tartani, amikor szegénykém kénytelen lesz arra kényszeríteni, hogy három hétig én takarítsam az összes klotyót a hajón.. na ja. Megvonom a vállam. Ez egy ilyen szakma. Csupa kényszer. De ezt leszámítva tökre értékelem, ha igaz, amit mond. De tényleg.

- Ez aztán kurvanagy újdonság! - vigyorom még mindig ott ül az arcomon, de a hangomba kis kesernyés felhang kúszik. Kurvanagy szerencse, hogy Ethan ilyesmit most úgysem képes regisztrálni. Épp egész mással van elfoglalva. Sürgős verekednivalója támadt a feleségével.
Bármit is teszek, egyszerűen esélyem sincs. Az ütéseimet meg sem érzi, ellökni pedig képtelen vagyok, mert kitámasztotta magát. Ahogy a hátam nagy erővel a falnak csapódik, hirtelen még a levegő is bennakad a tüdőmben, és hiába látom, mire készül, mozdulni sincs időm. Ez az egy mákom van nagyjából, mert így legalább megijedni se nagyon van lehetőségem. A szemeim szikrát szórnak, és csak akkor hunyom le őket egy hosszabb pillanatra, mikor az ökle becsapódik a fejem mellett a falba.  Amikor kinyitom a szemeimet, tekintetem az övével találkozik. Dac és düh sugárzik az enyémből, nagy nehezen megzabolázott harag az övéből. Jobban gyűlölöm most, mint valaha, és mégis, ha képes lennék megmozdulni, kurvára megcsókolnám. Vagy szájba verném. Esetleg így sorban. Nem tudom. Mi a fasz ez? Komolyan bántani akart, mégse tette. Mi a francot árul ez el rólunk? Már azon kívül, hogy a házasságunk tiszta idill.

Először megkönnyebbülést érzek, mikor hátat fordít. Még mindig a falnál állva csatolom le én is a sisakomat, de ahogy megszólal, hirtelen köddé válik ez is, ahogy az összes fizikai fájdalom, amit érzek. A bentiek elnyomnak mindent, és a baszódjmeg-mérőm megint pirosba kúszik, mikor még a javítást is megemlíti. Gondolkodás nélkül, erőből baszom hozzá a sisakot, ami épp a háta közepén csattan, de nem is várok semmiféle reakcióra, idegből indulok utána és ha addig meg nem fordul, két tenyérrel nagyot lökök rajta, miközben dühtől reszkető hangom egyre magasabbra kúszik, ahogy beszélni kezdek. - Elég lesz? Ez nem a házasságunk, baszd meg, hogy önkényesen eldöntsd, mikor elég! - mire a mondat végére érek, már kiabálok, és hiába tudom, hogy megint vesztes csatába indultam, rohadtul nem érdekel. Ha felém fordul, ha nem, újra nekimegyek, de ebben ezúttal semmi sincs a harci tudásomból. Ez színtiszta, szétbaszó ideg, amit már egyáltalán nem tudok kontrollálni, de igazi kárt sem tudok okozni, a lökdőséssel, meg az össze-vissza csapkodással. - Azt hiszed, ha puszta kézzel összeversz, majd jól összeszarom magam és igenisuramozni fogok, mint egy kiskutya? Hogy ezzel most megmutattad, ki a főnök? Magasról leszarom az összes rangodat, akkor is egy kibaszott, rohadt taplógomba vagy! Egy szemét! Egy szájbakúrt rohadék baszdmeg! - Mivel mind egy levegővel mondtam el, kénytelen vagyok szünetet tartani. Higgadnom kell, és e tekintetben néhány nagy levegő is csodákra képes ilyenkor. Nem kiabálok tovább, nem vergődöm,  csak az idegtől reszketve, hangosan fújtatok. Ezer éve nem veszítettem így el a fejem. Ezt is csak ő tudja kihozni belőlem, hogy baszódna meg!

Megérzem ahogy a hátamon koppan a sisakja, és azonnal megtorpanok. Még nem sikerült teljesen lehiggadnom a korábbiak után, s ökölbe szorult kezemre koncentrálok, hogy lazuljon el, mielőtt megint nekiesnék. A sisakok puhák, mint egy párna, és semmi szükség rá, hogy ügyet csináljak ebből. Sajnos, bármennyire is meglepő, Pressia nem sok hajlandóságot érez arra, hogy megkönnyítse a dolgomat...
Egy megfontoltabb ember belátná, hogy szegény csak ideges, és idővel el lehetne simítani ezt az egészet, hogy senkinek se essen bántódása, sem fizikailag, sem lelkileg. Sajnos eközben az is kitűnő ötletnek tűnik, hogy kirúgjam mindkét lábát, körbecsavarjam a gyakorlószőnyeggel, és bezárjam a szertárba. Végül megunom a szóáradatát, meg az ütéseit is, megfordulok, és elkapom a csuklóit, hogy aztán kicsavarva őket a mellkasomhoz húzzam a hátát, szorosan, hogy ne tudjon még egyszer OTT megrúgni.
-Nem akarom, hogy senki pincsikutyája legyél, az enyém a legkevésbé!
Miután ezt közöltem vele hangosan teljes erővel előre lököm, mert nem könnyű ám így tartani. Remélem a falban azért meg tud kapaszkodni. Minden esetre ezúttal már felkészülten várom, hogy újra nekem ront.
-Amúgy gratula...a káromkodásod máris sokat javult... - ez persze szemrehányás. Nem is ő lenne, ha nem ez lenne az egyetlen dolog, amit megfogad. Ha nem jönne a támadás, akkor csak állom a tekintetét, és valamivel lágyabb, szinte már kedves hangon szólok hozzá:
-Nem akarlak bántani, de ahhoz még kevésbé van kedvem, hogy te bánts, és tudom, hogy képes vagy rá. Mi lenne, ha nem tennénk pokollá egymás életét, amíg a hajón vagyunk? Vagy legalább csak annyira, amennyire elkerülhetetlen?

Szomorú tény, de akkor is kurvára az, hogy elbasztam. Több dolgot is, ami azt illeti, de főleg, hogy elveszítettem a fejem. Nem is kicsit, hanem annyira, hogy egy bizonyos ponton túl már képtelen vagyok katonaként viselkedni, vagy bármit is alkalmazni abból, amit tanultam. Mert tényleg bármi jobb lenne annál, mint amit most teszek. Ugyan, ki a fasz csapkod össze-vissza, mikor ököllel is üthetne? Ki lökdösődik, ahelyett, hogy vesén rúgna, aztán hátba, ha megteheti? A kölykök és azok a gyenge, tehetetlen nők, akik nem tudják, hogy kell egy rendes jobbhorgot bevinni. Na meg persze én.  A kurva életbe! Hogy lehet, hogy Ethan még egy ilyen elbaszott helyzetben is képes szinte pillanatokon belül visszanyerni az önuralmát, míg az én agyam elszáll? Mondjuk épp az ő fölényeskedő, gyorsan visszanyert önuralma az, ami elpattint bennem valamit. Elbaszott-kicsavart női logika mentén ugyanis nagyjából egy egész három tized másodperc alatt jutok arra a következtetésre, hogy még ahhoz sem érdeklem eléggé, hogy rendesen elveszítse a fejét. Ami nem kellene meglepetésként érjen, most valahogy mégis kibassza a biztosítékot.
Hogy végülis én fáradok bele az egylevegős szóáradat közbeni püfölésbe, vagy ő unja meg a dolgot és vet véget neki, alighat tudom megmondani. Ahogy arra sem emlékszem már öt másodperccel később, miket is kiabáltam pontosan.  Ennek persze semmi köze ahhoz, hogy az a szemétláda már megint teljesen belemászik az aurámba és a testi erejét kihasználva hatástalanít. Minden erőmmel a szabaduláson dolgozom, de alig enged valamit a szorítása, miközben mond valamit, amit fel sem sikerül dolgoznom. Arra koncentálok, hogy a nyakamat cirógató lehelete, a közelsége, a ... faszomat! Szóval próbálok némileg észnél maradni, ha már neki is ilyen kurvajól megy ez. Nem tudom eldönteni, hogy segít, vagy ront a helyzeten, mikor olyan erővel basz neki a falnak, hogy csak úgy csattanok, igaz nem arccal.  Néhány pillanatig csak állok ott a fallal szemben, és hangosan fújok párat, majd ökölbe szorított kezekkel fordulok felé. Ha valamivel arrébb nem beszélgetés zajaira nyílna az edzőterem ajtaja, biztos, hogy újra nekimennék, igaz, már a kezeimet is alig bírom felemelni. A belépőknek nem is szentelek több figyelmet, csak Ethan szavait próbálom feldolgozni.  - Mi lenne, ha megbaszódnál? Nem minden körülötted forog. - a pulzusom olyan hangosan dobol a fülemben, hogy alig hallom, amit mond, igaz, meg sem nagyon várom, hogy egyáltalán bármit is szóljon.  Ellépek a faltól, és a lábam elé kerülő sisakot idegből Ethan felé rúgom, aztán szó szerint kényszerítem magam, hogy az ajtó felé vegyem az irányt. Egyre csak azt mantrázom magamban, ez nem menekülés. Lehet, hogy tisztek, akik az előbb érkeztek, nem rúgathatom ki magam már az első nap a hajóról. Még el se indultunk, basszameg!

Tekintetem egy pillanatra sem ereszti a bombaként robbanni készülő nőt, azonban nem szólok hozzá, csak némán figyelem, ahogy kis ívben megkerül engem, és elhagyja a szobát. A szobában vágni lehet a feszültséget, én azonban úgy döntöttem, nem fogom tovább hergelni szegény nőt, ma már nem. Szemem rezdülésével sem reagálok a felém intézett utolsó sértésre.
Miután elhaladt mellettem, egy ideig csak nézek magam elé, de aztán a vállam felett hátra fordulok, hogy láthassam még távolodó alakját, ami továbbra is bivalyerős mágnesként vonzza máskor acélos tekintetem, de csak egy pillanatra ragadok le feszes fenekén, és aztán a karjaira nézek, hogy megállapítsam nem tettem-e kárt bennük. Az előbb kicsit elvesztettem a fejem.
Az ajtó csukódásával sem sóhajt senki megkönnyebbülten, én is csak lehajolok a sisakért, és egy szó nélkül a helyére teszem, majd egyik szemöldök felfonva nézek a beszélgetőkre, mint aki nem érti, mi a fenét bámulnak.
-Ő szült nekem egy gyereket, szóval NÉHA lehet vulgáris. Amennyiben ti is szeretnétek ezt a kiváltságot...
Tekintve, hogy mindketten férfiak, aligha hiszem, hogy kapkodnának a lehetőségért. Nem is teszik. Visszafordulnak a felszerelésük felé, és nem szólnak hozzám. Elpakolom a kesztyűimet, és csendben megindulok a zuhanyzók felé. Franc...
A rövid, de annál hidegebb zuhany nagyjából lenyugtatja az idegeim. Ez az út egy agyrém lesz, már tudom...


//Köszi a játékot //

Freya & Jaina
MP3 hiányában, zene nélkül megyek az edző terembe, ahol többnyire a tüc, tüc diszkó féle zene megy általában, s én azért nem nagyon rajongok. A futó pad és a szoba bicikli közt vacillálok. Amint oda érek, már van is tervem. Tíz perc egyik, és tíz perc a másik. Amint oda érek, a futó pad felé megyek. Fel állok rá, és megnyomok pár gombot, és már kezdek is sétálni, ami tar legalább két percig, majd kocogni kezdek, amit a futás követ. A tervezett tíz helyett, több lesz mert a gondolataim közben kergetik egymást. A futás még így is tovább tart, mert a biciklik mind foglaltak, s várni kell arra, hogy egy fel szabaduljon.

Látom mikor utánam valamivel, egy nő érkezik, legalább is mikor beléptem, még nem láttam. Amint a tekintetünk találkozik, mintha egy kacsintást látnék tőle, amire egy mosollyal felelek neki. Még megnézem, ahogy bemelegít, majd egy zsákot kezd püfölni. Megnézve a nőt, egész szép sportos külseje van, és nem az a rondára gyúrt féle. Sajnos Tom a férjem, pont az a kategória, s semmi jót nem találni benne. De mindegy is, hiszen fényévekre vagyok tőle szerencsére. Már futok egy ideje, s kezdem érezni, hogy fájnak a lábaim, és fáradok is, így le állítom a masinát, s valami más után nézek. Nem kell sokat keresni, egy pár női súlyzó csak rám vár, legalább is szeretném ezt hinni.
- Szia! - Bátorkodom így köszönni, mikor mellé érek, vetek rá közelről is egy pillantást, majd tovább a súlyzókért.