Olyanok vagyunk, mint Éva és Ádám vagy Rómeó és Júlia? Előbbi, mert én nyújtom a mérgező almát, utóbbi, mert meghalnék érte. Csodás... Rendkívüli. Szépen mérgezzük egymás elméjét, míg valami törés nem fog történni. Elpusztítjuk egymást, mert azt hisszük, a kötelesség majd rendet épít ki közöttünk, amitől tudunk majd felejteni… Na persze… Legalábbis az én oldalamról ez az elmélet ingoványos talajokon áll valamiért a mai nap folyamán. Mi változott meg bennem? Eddig minden olyan simán ment. Mi történt? Cloris levele ennyire megrázott volna, és az abban lévő ki nem mondott kérdések, hogy mit csinál Marc, mi lesz vele? Mi lesz, ha felpucolják? És én csak azt fogom megtudni, hogy baleset érte? Nem látom a rendszert, és hogy Marc milyen helyet tölt benne, és ez zavar. Ki kellett volna rakni az ajtón, lehet, hogy dühös lenne miatta, de tiszta maradt volna a múlt lezárt lapjai. Csak bennem fordulnak meg ilyen gondolatok? De már nincs visszaút, nem is akarok visszafordulni. Majd holnap elviselem emlékének tengerét, ami égetni fogja a testemet és elmémet, amit nem fogok tudni kizárni. Eddig sem tudtam, de elhalványult... Mi a jó fészkes fenét csinálsz Amelia? Egy fél téglával kéne lecsapni, ebben biztos vagyok, mert ha a közelemben van, máris elvesztem a parancsnok beli helyemet. Csak egy nő leszek, aki lopva álmodozik, akár egy kisgyerek. Mily ostobaság! Marc, te csalfa, elpusztítasz. Átkarolom nyakát, míg átvisz és mohón tapadok a csábító ajkaira. Hogyan is felejthetném el, ha még most is olyan, mint régen? Ebben nem változott. Pedig megismertem másokat, mégis, egyik se hasonlítható hozzá. Csak vele érzem a teljes egészet, már egy csókból is. Hogy lehetsz ennyire tökéletes az én szememben? Rengeteg hibát fel tudnék sorakoztatni, mégis mindegyik elveszik, ahogy most a karjai között tart. Mondanám, hogy az ő tempójában kezdem levetni a ruháimat, de lassan elkalandozik rajta a tekintetem. Rengeteg izmos katonát láttam én már, mégsem ébresztett bennem fel semmit, szinte hozzá szoktam. Marchoz viszont nem lehet...Szemem végig vonul a hegeken, amik el fognak tűnni, tudom jól, mégsem nézem nagy örömmel. Valaki bántotta. Persze, ez mindennapos, katona, mit vár az ember, de akkor is... Megvetésem egy hangyányival nagyobb lett az Ocan iránt. Eddig sem volt szívem csücske a bolygó, továbbra sem került közelebb hozzám. Mégis milyen is ez az állomásozás, hogy így néz ki? Ennél többről volt szó, azonban a kérdéseknek nem most volt itt az idejük, agyam hátsó szegletébe söpörtem őket. Majd máskor keresem meg rájuk a válaszokat, de nem most. Nem akkor, mikor oly közeli hozzám. - Én nem panaszkodnék... - döntöttem oldalra a fejemet, végül kibújtam a felsőmből és a szoros nadrágot kezdtem lehúzni. Más esetben, hagytam volna, hogy ő szedje le, hogy perzselje fel minden porcikámat, de ad egy: erre nem volt szükség, ad kettő: siettem. Vegye el az eszemet, nyissa fel az elzárt emlékek dobozát és birtokoljon. Csak erre a pár órára, míg ő az enyém és én az övé. Utána úgyis minden visszatér a régi kerékvágásba, táncolunk a keringőkben és kerülgetjük egymást. Megfogtam a kezét és húztam. Húztam magamhoz, magamra. Bőröm bizsergett, ahol összeértünk, és lassan a világom leszűkült - nem volt hajó, nem volt Ocan, nem volt kabin, nem volt semmi csakis mi ketten. Én, ő, mi. Együtt. Újra és újra megcsókoltam a régi szenvedéllyel, ami ott lappangott bennem, miközben ujjaim végig futottak hasán, mellkasán, sebeken időzve, egészen válláig, nyakáig.
- Dehogynem... - Igen, hasonlít a jellemünk, épp ezért pendülünk annyira egyhúron. De nem jámbor, simulékony jellemekről van szó. Szeszélyesebb vagyok, mint az időjárás, Amelia pedig csökönyös, mint egy öszvér. Ó, nem vagyok én abban olyan biztos, hogy nem panaszkodna, ha összezárnának minket egy fémdobozba hónapokra. Kétesélyes. Vagy a világ legboldogabb nőjévé tenném, vagy kihajítana a zsilipeken át az első csillagnál. Hosszútávon nem a mi stílusunk az aranyközépút. Legalábbis rám nem jellemző. Mellesleg a szavaira esetlenül felelek, amikor azt mondja, nem panaszkodna. Hisz nem várhat tőlem sokkal értelmesebb megnyilvánulást, amikor épp levetkőzik nekem. A bőrére figyelek, nem a hangjára. A falánk tekintetem mindent elárul. Hallom én, hogy beszél, csak nem érdekel. Majd később. A ruháinktól gyorsan, nem a romantikus úton megszabadulunk és hagyom, hogy finoman irányítsa a mozdulataimat. Hogy magára húzzon, miközben a húsvér kezemmel meglepő gyengédséggel járom be a testét. Csak itt-ott mélyesztem érintésem a bőrébe, jól eső fájdalmat okozva. Nem tudok betelni a csókjaival. Szinte visszaringatnak a múltba. Egy olyan nem létező múltba, ami lehetett volna. Amitől az út minden szakaszán egyetlen apró döntés választott el minket. És mindig rosszul döntöttünk. Vagy jól. Nézőpont kérdése. Ám amikor a sebeimhez ér, érezheti, hogy kelletlenül feszülnek meg az izmaim. Nem szégyellem őket, de nem is akarom Amelia ellenszenvét táplálni az Ocan iránt. Elválok az ajkaitól, csak hogy máshol folytathassam. Szétfeszítem a combjait és a lábai közé csókolok, de néhány mozdulat a nyelvemmel és már ott sem vagyok. Úgy tűnik, ma nem lesz az erősségem az előjáték. A mellei következnek. Muszáj megízlelnem, finoman harapnom. Hideg acél ujjaim közben a belső combján haladnak. Először egy ujjam talál magának utat, majd kettő. Hiába nem bőr, így is érzem, hogy az én édes Ameliám milyen forró. Újra az ajkait ízlelem, szeretném érezni, ahogy az ajkaimba nyög. Szeretlek. Visszhangzik később a fejemben, miután mozdulok és végre körülöleli a legnemesebb testrészem. Ezt persze nem mondom ki, csak egy sokat mondó, halk, jól eső morgás képében hagyom a felszínre jönni. A vallomások ideje évekkel ezelőtt elmúlt, amikor visszautasítottam, hogy az URS Jola legénységének tisztje legyek. Ő elment és én itt maradtam. És milyen jól tettem, szeretem az Ocant. Akkor is, ha tudom, meg fog ölni. Nem mondom hát ki, amit a vágyak ködében érzek, de nem is kell. Hisz érezheti minden lökésemen. Amelia elveszi az eszem. Bárhogy ölelem magamhoz, bármilyen dominánsan szorítom az ágyhoz a finom csuklóit, úgy érzem nem lehet hozzám elég közel. Még, még, még. Csak ez lüktet előttem. És egy érdekes gondolat. Jó, rossz, bármilyen elemzést nézünk, a rossznak mindig győznie kellene. A jóság nem egy praktikus túlélési stratégia, hogy úgy mondjam. Hűségre, önfeláldozásra, szeretetre van szüksége. Miért győz hát a jó? Nézzük csak az én mérlegemet. Az egyik nyelvén állok én. Én vagyok a rossz. És Ocan, és Krennic, és a vágy, hogy újra a morálok nélküli mocsokba márthassam a kezeim. A másik nyelvén pedig olykor felbukkan a nővérem. És most felbukkan Amelia. A Nő. Tudom, hogy nem marad ott sokáig. Hogy csak futólag egyenlíti ki a bennem dúló polaritásokat, én mégis örömmel adom át magam neki. Csak néhány erőszakosabb mozdulaton érezheti, hogy nem száz százalékban vagyok itt fejben. Hogy mennyire szükségem van rá. És ugyanakkor mennyire nincs.
Marc sosem a nagyon romantikusok közé tartozott, ami igazság szerint kicsit sem zavar, sőt, talán jobb is, hogy nem olyan, nem tudom, hogy mit tudnák kezdeni virágcsokrokkal és gyertyákkal. Egyik sem a mi világunk, és soha nem is volt. és nem is kell, hogy legyen. Megtestesíti a mindent és a semmit egyaránt, létre tud bennem hozni valamit, és ugyanakkor el is tudja pusztítani. Ez adja a mi kettőségünket, hogy tudunk élni egymás nélkül és nem is. Érintése bizserget, emlékeket ránt elő, amik meghasonulnak, majd az újak felváltják a régieket. Mindig is élveztem, ahogy a testemmel bánik, mert tudom, hogy akarja, ahogy én is őt, még ha érzelmileg nem is úgy pendülünk egy húron, de fizikailag igen is. Mély érzéseket ébreszt, amikről azt hittem már, hogy elfeledtem, de nem, mindig is ott lappangott bennem, ült lelkem legmélyén, és csak arra várt, hogy Marc újra előhozza belőlem. Istenem, olyan egyszerű, ösztöni minden így a karjai között. Megállítanám az időt, hogy a végtelenségig elhúzzam, de tudom, ez most kevés. Ez nem olyan együtt töltött pillanat lesz, ami után még sokáig élvezzük egymás testének melegét. Nem, mindketten dolgunkra fogunk menni… És pont ez adja a szikrát, hogy kifejezzük a másiknak, mennyire szükségünk van rá. Pont ettől érzem ingerlőnek heves mozdulatait, melyek bebarangolják a testemet. Újra és újra meg akar ismerni, pedig már ismeri minden négyzetcentiméteremet. Oh, Marc, ha tudnád, mennyire akarlak és mennyire elfelejtenélek… Egyszerre érzem perzselőnek és hidegnek. Hátrabicsaklik fejem, ahogy ajka testemet érinti. De nem sokáig, az idegeimen játszik, húzza a józan eszemet, míg az a ködbe nem kerül. Nem marad más, csakis ő, csakis mi, így együtt. Eddig oly megfoghatatlannak tűnt, most pedig itt van rajtam. Itt velem. Elnyílik ajkam a hideg fémtől. Kontraszt az izzó testem mellett, ami egyre csak perzselődik érintésétől. Miért képes még mindig ilyet kiváltani belőlem? Pontosan hol is van a helye az én életemben? Mit akarok tőle? Kérdések, melyek kicsúsznak elmém rétegei közül, nem akarok velük foglalkozni, csakis vele. Marc… Felnyögök, ahogy elsüllyed bennem és tudom, akartam, hogy akarjon. Birtokoljon, legyek az övé, mutassa ki valahogy, hogy még szüksége van rám. Ő az egyetlen, aki most képes összetartani, különben darabokra esnék, elpusztítana. Lábammal körbeölelem derekát, legyen még közelebb hozzám, már-már lehetetlenül közel, kapcsolódjunk minél több ponton, kettőnkből legyen egy. Képtelen vagyok csöndben tűrni mozdulatait, azonban azok az idők elvesztek, amikor még intenzíven fejeztem ki, hogy az övé vagyok, szerezzen meg. Pedig az vagyok, bármennyire is próbáltam felejteni, bármennyire is kísérleteztem azzal, hogy más meg tudja adni azt, amit ő, azonban nem. Hasonmások, de nem tökéletesek. Marc se makulátlan, mégis ő az egyetlen, aki tökéletlenül tökéletes nekem. Hozzábújtam, hozzásimultam, negédesen, csábítóan ismételtem nevét, hogy figyeljen rám, legyen teljesen velem. De nem zökkent ki. Zavarhatna, és majd fog is, de egyelőre én elsüllyedtem az általa adott gyönyörben, kiélveztem, hogy velem lehet, mert holnaptól nem látjuk egymást, nem lesz életem része, mint eddig. Nekünk maximum csak ezek a pillanatok adattak meg. Szinte fájdalmas volt, ahogy épített bennem fel valami újat, ami egyetlen egy pillanatban fog kicsúcsosodni. Kerestem ajkait, még ha pont én voltam az, aki néha megszakította csókjainkat. Szenvedélyesen, hevesen tapasztottam le száját, mutattam meg neki egy olyan oldalamat, amit senki más nem ismer, ami per pillanat most csak tőle függ. Add meg nekem magad, légy a pusztítóm.
A háború az alapvető szükségletekre redukálja a randizást. Mint a vonzalom, néhány tequila, és a hasonló humorérzék. Az italozáson kívül nálunk minden körülmény adott. Elmerülök Amelia jelenlétében, a szó minden értelmével. Úgy érzem ez, itt és most, nem a testiségekről szól. Nem elsősorban arról. Megvannak persze a maga szükségletei a férfinak és a nőnek is, de ez nem a testéről szól, hanem Róla magáról. Nem akarok neki fájdalmat okozni. A teljes gyönyörhöz szükséges minimálisnál többet nem. De a sürgető vágy nyíltan tükröződik a lökéseimről, felkorbácsolva Amelia hangját is. Egy csókkal fojtom belé az édes, halk sikolyt és elengedem a csuklóját, hogy átölelhessen. Élvezem a hangját, a teste melegét, ahogy minden porcikája körém fonódik. Most mégis minden olyan más. Nem jobb, vagy rosszabb. Szimplán csak más. Már vagy tíz éve felnőttnek számítunk mindketten. Most mégis úgy fejezném ki magam, hogy a legutóbbi légyottunk óta felnőttünk. Ki-ki a maga módján. Hűvösebbé válva. Nem gondolkodom, átadom magam a vágyaimnak. Nem gondolok sem a holnapra, sem a körülményekre. Csak szeretem Őt, minden módon, ahogy tudom. Ha másképp tennék, valószínűleg hamar le lenne zavarva az egész, és a bakancsomba visszaugorva el is köszönnék. Az együttlétünk kiteljesedése után sem akarom engedni. De ez most nem az a hely és idő, amikor ezt sokkal tovább húzhatnánk. Ragaszkodóan ölelem magamhoz. Múló másodpercekig úgy érzem, a helyére került minden. Valószínűleg ez épp ellenkezőleg történt. Hamarosan rendbe teszem magam, felöltözök és hagyom, hogy Amelia is így tegyen. Néma minden további mozdulatom. Hisz mit mondhatnék, ami nem rontja el azt a törékeny, távolodó varázst, ami megmaradt? Végül csak visszaülök az ágy szélére és az ajkaimhoz húzom a kézfejét, hogy egy utolsó csókot leheljek rá. - Tudhattam volna, hogy úgysem bírod ki. - Mosolygok baráti kárörvendéssel.
A kettősségünk nem mindennapi, és ha egy ember bele akar látni a kapcsolatunkba, egyszerűen nem tud. Olyan változékony, olyan hullámzó, mint egy tenger. Sosem perdülünk egy húron igazán, még ha harmóniában is rezgünk. Sosincs meg az a közös hang, ami minket feljebb emelhetne, többé tehetne, mint egy titkos szerelem… Bánom? Kicsit sem. Felnőttem, tudom, hogy ez nekünk nem így jár, és én is döntöttem, akkor legalább kihúzott httal tudjak majd tőle elfordulni, nem pedig mint egy butus kislány, aki könnyekkel küszködik. Nem. Az nem vagyok. Amelia Shepard vagyok, aki a kiképzésen az egyik legtökösebb volt, még ha Marc is az, nem tud porrá tiporni. Ő az egyetlen, aki össze tud törni, de akkor sem olyan darabokra, amikből nem tudnék idővel (sok idővel) felállni. Ezek vagyunk mi… Két ember, akik ott vannak ugyan egymás mellett, de mindig háttal dőlnek egymásnak. Sosem vagyunk igaz támaszok, mert, mikor a másikra szükség van, akkor az sosincs ott. A Jolán ezerféle különböző, életveszélyes helyzetbe is csökkentem, melynek semelyik részéről sem tud. Nem volt szükség, hogy elmondjam, mert visszajöttem… Mert, mikor elgondolkodtam, hogy lehet, a következő pillanatban meg fogok halni, akkor sem volt ott, csak az én elmém görgette a képeket róla. Kapcsolat ez? Szeretném annak nevezni, főképp most, ahogy pattanásig feszíti az összes idegszálamat. Minden inger csak tőle jön. Már nem fogom fel, hogy milyen műanyag szálas az ágyhuzatom, teljesen elfelejteti velem, csak is ő létezik a számomra, ő mozgat meg bennem bármit is. Bőrünk összetapad, örömmel simulok hozzá, élvezem testének melegét és hogy karjai között biztonságban érezhetem magamat. Persze, vigyázok én magamra, mégis az ő karjai között… királynőnek érzem magam. Az ő királynőjének. „Maradj velem” – sugallom, azonban szót nem adok neki. Tudom, hogy nem adhatok, csak az érintések által mutatom meg, hogy belőle nem elég. Belőle sosem lesz elég. Ismerem, mégsem ismerem… Tökéletes a maga tökéletlen valójában, ahogy rám néz, ahogy körém fonja a karjait. Ez az a régi Marc, akibe úgy beleszerettem. Ott van még benne, tudom, hogy ott van, különben ez sem esett volna meg. Még reagál rám, még akar, még lehet… szeret is. Egy biztos, én szeretem őt, különleges helye van a szívemben, amit más nem fog tudni pótolni, és amit szóval soha sem fejezhetek ki neki. Lassan elválik tőlem, megint olyanok leszünk, mint régen, mintha mi sem történt volna, pedig vérem forrong bőröm alatt. Még lopnék magunknak pillanatot, ez baj? Egy röpke percig figyelem, ahogy kidolgozott testét végül elfedi a ruhákkal, és tudom, ez nekem is a végszó. Öltözni… Pedig agyam nem akar ráállni a valóságra, még lebegne ebben a köztes, ideiglenes állapotban, de az idő ketyeg… Mindig ketyeg. Tikk-takk-tikk-takk… Ahogy visszaül mellé, megnyugszom. Valószínűleg, a káosz bennem maradt volna, ha azonnal távozik. De így, így a legjobb. Két idegen leszünk megint csak, két barát, akinek van egy közös titka. Igen, ez a mi életünk… a mi pillanatunk. Ezzel kell beérnünk. Megrázkódott a vállam, ahogy megszólalt. Ott a pont. Szórakozottan elmosolyodtam. – Ez a te dicséreted – szorítottam meg a kezét néma üzenetként. Üzenet, hogy vigyázzon magára… Már csak percek voltak vissza, míg ki nem sétál, míg vissza nem megy és a Jola végül felszáll. Minden kezdődik elölről… Minden a régi kerékvágásban.
Néhány percre még mindkettőnk elringathatja magát a tudatban, hogy minden jó. Legalábbis én így teszek. Akkor is, ha nem engedem a felszínre és nem mondom ki. Jobban tudjuk mi annál. Volt idő, amikor egy ilyen alkalom után nem rohantunk sehova. Nem rohantunk, hogy minél távolabb kerülhessünk egymástól. Maradt ott, velem. A karjaimban, míg én a Földről meséltem neki. Ő volt az egyetlen, akinek valaha is beszéltem a szülőbolygónkról. Vagy arról, hogy milyen nehéz volt Földön született gyerekként, a hibernációból felébredve megfelelni, és felvenni a versenyt a korombeliekkel, akik már eleve ebbe születtek bele. De mint látod, sikerült. Fontos pozíciót töltök be az Ocanon, közvetlenül a Consiliumnak felelek. És nem adnám semmiért. - Mh. - Csak egy hümmögő hanggal nyugtázom a szavait, miközben elmosolyodok. Keserédes a kifejezés, de azt hiszem, sokkal inkább az édes felé billen a mérleg nyelve. Tudod mit? Amelia talán nem lehet az enyém -- kettőnk kimondatlan, közös döntése ez -- de amíg másé sem, addig nyugodt vagyok. Nem találom a szavakat. Tulajdonképpen nem is keresem. Hisz mit mondhatnék, amit eddig nem mondtam? Ami fontosabb, mit mondhatnék, amit kicsit is számítana? Beadtuk a derekunkat egy új, buta belsős viccnek. Amelia egyike azoknak, akik végig nézték, ahogy fiúból férfi leszek. Akár pozitív, akár negatív értelemben vesszük is ezt. Nincs olyan, amit nem tud. Vagy amit ne éreztettem volna vele a lökésekkel és az érintésekkel. Az elnyújtott, falánk csókokkal. De mielőtt komolyabban belemerülnék abba, hogy milyen tökéletes is volt ez az örökkének tűnő, rövid idő, amit hmm aktívan együtt töltöttünk, megrázom a fejem. Fel kell ébrednem. Jó ötletnek tűnt megégetni magunkat. Az is volt. De ennyi volt, rajta pedig kezdem azt érezni, hogy most már szeretne inkább az ajtó túloldalán tudni. Nem hibáztatom, sosem tudtunk igazán bánni az érzelmekkel, hisz nem tanítottak meg rá. Hogyan kell bánni a fegyverrel? Tökélyre fejlesztve. De az érzelmek egy teljesen elkerített terület. Ami nem feltétlenül baj. A mi generációnknak -- és valószínűleg még az utánunk következő néhány generációnak is -- nem az egyéni boldogság a feladata. Hanem az Emberiség. Összeszedve magunk, váltok még a Nővel néhány szót. Csak a szokásos, általános kivel-mi-van. De szeretném hallani, hogy jól van. Vagy ha nem is jól, legalább egy darabban. Ahogy Alexander is. Én pedig, bár szűkszavúan nyilatkozom az Ocanról, éreztetem vele az álláspontomat. Jó lesz az a hely. De mélyebben nem akarok belemenni. Magunkat ismerve erős nézeteltérés lenne belőle. Ha nagyon szélsőségesen nézzük, Amelia újbolygó-párti, szerintem meg le kellene rohanni az Ocant és kész. Azt a problémát, hogy lassan ideje lenne távoznom, megoldja az adóvevőm, ami a zsebemben lapulva kezd pittyegni. Elnézést kérő, de még mindig kacér félmosollyal nézek Amelia szemeibe, majd előveszem az eszközt és leolvasom az üzenetet. - Mennem kell. - Azzal a lendülettel fel is állok. Lassan egyébként is távoznék, hisz ők is fel fognak szállni, de így talán könnyebb a búcsú, hogy hív a kötelesség. Semmi életbe vágó, de néhány emberem vár, hogy jelentést tegyen. Hamar az ajtaján kívülre kerülök, de nem sétálok el csak úgy. Muszáj utoljára hozzá érnem. De ez már szimplán baráti. Talán egy hajszálnyival több annál. Futólag a derekára csúsztatom a húsvér kezem, én pedig odahajolok és apró csókot lehelek a homlokára. - Vigyázz magadra odakint. Alexra is. - Bármi is történjen, mindig a Királynőm leszel...
Vas. Jan. 07, 2018 1:20 pm
