48 óra pihenő, ami nekem azt jelenti, ledobhatom végre az első tiszti álcámat. Meg is teszem, amint szabadulok kötelességeim alól. Nem mintha panaszkodnék, hogy ez a rangom, nekem tökéletesen megfelel, csak kapitánynak ne kelljen lennem és néha jó, ha az ember kap egy szusszanásnyi időt, így is null huszonnégyben ezt a feladatomat látom el. Legtöbbször jól. Ilyenkor szokás családokat, barátokat látogatni, hiszen alig látjuk őket. Család? Alex, a megmaradt bátyám az utolsó családtagom. Szüleim csak életem feléig fogták a kezemet, és neveltek, majd elvesztek az életemből. Halott bátyám pedig szolgálatban lépett a túlvilágra. Ő az egyik oka, hogy a katonaságot választottam meg. Pontosabban, már csak Alex. Álmom volt, hogy katona legyek, másik oldalról viszont csak így tudok bátyám közelében maradni, aki nem aggódik értem, és én sem annyira érte, viszont így nem csak röpke 48 órát töltünk együtt, mikor éppen a Jola-nak kedve támad dokkolni.
Alexander nagyon fontos a számomra, még ha ezt nem is hangoztatom neki annyira, mint kellene... Szerintem anélkül is tudja. Ott van köztünk az a láthatatlan kapocs, ami nem csak testvérré, hanem bajtárssá, katonatárssá, baráttá is tesz minket. Felnézek rá, tisztelem, de szeretnék vele egyenlő is lenni, nem pedig csak a húgica képében díszelegni.Már felnőttünk, útjaink nem mindig közösek, mégis, néha túlzottan aggódik. Talán, ezért is piszkálom, vagy ezzel fejezem ki a szeretetemet, ki tudja? A lényeg, hogy úgy sem szabadul ettől a szokásomtól!
A Volentisen fel-alá sétálok, míg végül megállok egy ajtó előtt és bekopogok. Szisszenve nyílik az ajtó, mire máris beléptem egy mosollyal. - Cloris? - kiabáltam be, azonban a jól ismert konyhából egy férfi tart felém, nem a jól ismert barát. A mosoly lelohad arcomról, hiszen nem ismerem. Mit keres itt?
- Elnézést - kapom elő a legjobb modoromat, miközben körbenézek. Lehet, Clorisnak pasija lett? Vagy félreértés történt? - Hermann tisztet keresem. Régen itt lakott, és...
- Sajnálom, hogy nekem kell tudatnom a hírt, de Hermann tiszt  meghalt már egy hónapja - vág gyorsan a szavamba, mire köpni-nyelni nem tudok. Meghalt? Hogyan? Mégis...? Olyan váratlanul ért a hír, hogy semmit sem tudok válaszolni, csak kérdések kavarognak a fejembe. Lefagyok, nem reagálok azonnal, az idő szinte lelassul, míg a tudatomig eljut az információ: meghalt. Velem együtt képezték ki, ő is az egyik legjobbak közé számított, viszont nem kapott hajót, hanem küldetésekre járt, hol az Ocanra, hol magán a Volantison. Ő maga választotta ezt, de sosem fejtette ki igazán, mit is takar konkrétan az, amit ő csinál. Nem mesélt... Vagy sosem sokat. De most még annyit sem fog. Meghalt... A hír hideg vödörrel ér fel, kicsúszik talpam alól a talaj, és próbálok fogódkodót keresni - mindhiába. Meghalt! Visszhangzik a koponyámban a mondat egyre hangosabbam. Egyre elviselhetetlenebb, hát igaz lenne?
- Elnézést akkor - hebegtem, ahogy kihátráltam, és máris ott hagytam a férfit. Nem sírtam, egy darab könny sem szökött ki a szememből, pedig a hiánya hasogatta lelkemet, egészen addig, míg olyan sebet nem vágott magának, ami sosem fog igazán begyógyulni, csak én takargathatom. Cloris fontos volt a számomra, legjobb barátnőmnek számított, akivel együtt nőttem fel, most mégis, ő is elveszett. Nincs többé, csak az együtt töltött idő emléke. Csak a nálam megmaradt tárgyak sugallják, hogy valaha élt. Olyan könnyű a halál, olyan egyszerű az élethez képest... Olyan semmit mondó. Egy pillanat, nem több, és az oly sok küzdés az életért értelmetlen lesz. Vagy épp a halál ad értelmet?
Egyidősek voltuk, akár én is lehettem volna a helyében. Miért halt meg? Miben halt meg? Ezek olyan kérdések, amikre a választ örökké homály fedi. Már nem volt hova mennem, pedig volt egy rakat ismerősöm, most mégsem akartam senkit sem meglátogatni. Csak róttam a köreimet amerre lábaim vittek, miközben a szőke hajú, szép arcot néztem magam előtt, akinek volt egy érdekessége, hogy egyik szemöldökét egy heg szakította meg. Cloris, akit annyiszor kértem, jöjjön a Jola-ra, mégis mindig csak azt mondta: majd egyszer. Majd egyszer... Majd egyszer. Soha. Már soha. Többet nem fogom látni, többé a hiánya a találkozásainkkal nem fog pótlódni. Üres marad a helye a lelkemben, melyeket már az emlékek sem éltetnek. Elenyészik az időben, már csak a történelem maradványa marad számomra. Nem a jelené, hanem a múlté.
Fel s alá járkáltam, kerestem a helyemet, ami most nem akart előkerülni. Arcomon nem volt a virgonc mosoly, szememben nem látszott a szórakozott csillogás, mintha kihúzták volna alólam a talajt, és ezen csak rondít a tudat, hogy Marc is lement. Lement az Ocanra. Ahogy Alexben, úgy bennem is volt kétség a bolygóval szemben, nem láttam meg azt a szépséget, mint az Ellenállás és a Consilium. Nem éreztem, hogy egy új faj a megoldás kulcsa arra, hogy letelepedjen az emberiség. Nem olyan fejlettek, mint mi, viszont a négy elemet uralják... És ő oda lement... Miért? Cseppnyi aggodalom költözött a lelkembe iránta is. Már akkor, mikor Alex kiejtette a száján a mondatot, hogy lement. Hazudnék, ha nem mondanám azt, hogy nem fontos a számomra ő is. Van bőven közös múltunk - nem csak annyi, hogy ő is katona, nem csak ez a bajtársiasság. Ennél több. Egy közös fonál, egy közös lehetőség egy álom világban. Én a Jola-n, ő nem tudom hol. Nem volt közös jövőnk, pedig az ellopott csókok, ölelések a mai napig is képesek égetni bőrömet. Voltunk együtt, élveztem testének melegét, olyanok voltunk, mint a borsó és a héja, nem nagyon tudtunk külön létezni, mégis kellett. Mégis külön utakon folytattuk életünket, mely csak néha-néha kapcsolódik össze. De most megint nem, pedig ki tudja, mikor fog megállni megint a Jola, mikor fog ő visszatérni, ha egyáltalán vissza fog térni... Akartam, hogy visszatérjen, de mit számít, hogy én mit akarok? Azt hittem, lezártam az ő fejezetét, el tudok sétálni a neve mellett, most mégis arra kellett rájönnöm, hogy nem. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, megmozgatja a lelkemet, feleleveníti a múltat, ami egy másik világban igaz lehetne. Én az övé, ő az enyém. Lehetne, de csak lehetne. A mostani valóságban erre nincs esély. Csak az emlékek mesélnek, mondják el az érzéseket, történéseket. Csak az emlékek mutatják meg nekem, hogyan is emlékeszem rá, a férfira, a barátra, a katonára. Lelkem elzárt része marad, egy eltemetett vágy, ami nem teljesülhet. Én itt, ő ott, mi sehol... Lassan mindenki eltűnik körülöttem? Lassan ő is? Elveszik a homályban, és nem lesz semmi? Miért ment le? Mit csinál ott? Ez a baj a Jola-val, a sok utazás miatt lemaradunk a Volantison történtekről, nem látunk bele a rendszerbe, és ettől vakokká válunk. Saját elveink lesznek rab láncaink, mert azt hisszük az a jó, az az igaz, szimplán arról van szó, nem látjuk az érem másik oldalát. Marc, mi a jó fenét keresel ott lenn? És Cloris miben halt meg? Két kérdés, de lehet, hogy a válasz egy és ugyanaz?
Kedvetlenül tértem vissza a hajóra, pedig le nem járt a 48 óra, azonban nem akartam kinn maradni, úgy éreztem, megfulladok, ha nem csinálok valamit. Ahogy szobámba léptem, azonnal térdeim engedtek, és hagytam, hogy a saját káoszom, egy pillanatra elnyeljen. Törékennyé váltam, mint egy porcelánbaba, azonban fel kell állni. Feladatom van, felelősséggel tartozok másokért. Mindig is tökéletesen meg tudtam különböztetni a munkát és a magánszférám, mégis sokszor játéknak vettem mindkettőt, miközben nem az. Most nem az.
Ki tudja, meddig ültem ott, talán percek, de nekem óráknak tűntek, míg végül megszólalt a telefon. Hangosítóra kapcsoltam. - Shepard első tiszt!
- Igen? - sóhajtottam fel.
- Levél érkezett az ön számára, hol tudom átadni?
Összeráncoltam a homlokomat, majd végül megadtam a dokk címet. 5 perc sem telt bele, mire megjelent egy köpcös alak, aki csak átadta, és távozott is. Levél? A kacskaringós kézírást először fel sem ismertem, míg kibontva alul megláttam egy "Cloris" feliratot. Mi a fene?
Egy akta volt, rajta egy "szigorúan titkos" felirattal. Honnan van? A legtöbb dolog a mostani világban már digitális volt, azonban ez minden egyes lapja papírforma. Valaki kinyomtatta, eléggé frissnek tűnt, hiszen a lapjai nem voltak meggyűrődve. Nem szívesen vettem kézbe, hiszen nem volt nekem az ilyenhez hozzáférésem. Lojális, hűséges voltam a rendszerhez, pedig alig-alig ismertem. Most mégis a tudat, hogy Cloris küldte, olyannyira megduzzasztotta kíváncsiságomat, hogy azonnal felcsaptam. Nem érdekelt semmi, ha éppen figyelnek, ha éppen ki tudja mi történne, akkor sem, el. Akartam. Olvasni.Mit küldött. Mert ez válasz lehet a kérdéseimre, sőt! Minden kérdésemre. Cloris, Marc, Alex, Consilium, Ellenállás, Ocan, Ocantisok. Álom világban éltem eddig, mert nem vettem észre, hogy az éremnek két oldala van...
A levél úgy végződött: "örökké barátod: Cloris" - és ezzel kicsordult az első könnycsepp a szememből.