Nem lehet egy könnyen meglepni Marcot, pedig egy próbát megért. Nem olyan, mint Alex, nem. Marc folyamatosan készenlétben áll, bármikor képes felvenni a harcot, és pont ez adja a folytonos merevségét, nehezen tud nem katonaként viselkedni. Várnám, hogy megbillenjen, hiszen tudom, hogy erő volt a mozdulatomban. Nem véletlenül lettem Henderson egyik gyöngyszeme, de mivel nem vagyok folyamatos nyomás alatt, kicsit kopik már nekem is a reakció időm, nem gyorsan, de kicsit. Látom, ahogy kinyúlik, mégsem tudom kikerülni. Lehet, mert nem is akarom igazán? Lépésben vagyok, mégis elkap karjával. A fém erősen szorít meg, és ránt magához. De nem érzem, hogy igazán fájna, inkább belemelegedek, hogy szabaduljak. Mellkasára rakom kezem, hogy eltoljam magamtól, de csak ekkor is fogom fel, milyen közel vagyunk egymáshoz. Már nem csak egy kézfogásban kapcsolódunk össze. Ha nem ő lenne, és én sem én, ebből lehetett volna egy szórakozott csetepaté, hogy mégis ki marad tovább fenn. Lehetett volna, ha az a volna ott nem lett volna. - Ugyan… - ráztam meg a fejemet. – Addig nem baj, míg meg nem égetem magam, nemde? – futott ki ajkaimon idő előtt a kérdés, kár volt érte… Nem biztos, hogy kellett volna, nem mintha annyira visszaszívnám, csak éppen éreztem, ami vonz. Ő vonzott. Most, hogy így tartott, szinte engedtem volna, hogy leépítsen… Szinte. Csakhogy gyengének éreztem magam tőle, és túl nyíltnak, olvashat bennem, már pedig azt nem akarom, és nem is biztos, hogy engedélyeznem kéne ezt neki. Régen megtettem volna, most már benőtt feje lággyal, nem igen. Nem tudom, hogy mi lehettem a szemében, de ha bármi is, akkor A Nő akartam lenni, nem egy birtokolható tárgy, nem csak a testi vágy megtestesítése, nem, ennél több. Ahogy ő nekem lehetne… Lehetne… És csak lehetne… Megakad a levegő a torkomon, ahogy nézem arcát, ahogy a kezem mellkasán pihen. Olyan közeli, látszik, ahogy benne is megtörik valami, ahogy észreveszi a kialakult helyzetet. Egyszerre olvasnék a gondolataiban és nem is. Nem biztos, hogy az ő valóságával szembe is akarnék nézni valaha… Elenged, mire az eddig megakadt levegő kiszökik az ajkaim között. Megkönnyebbülés? Nem tudom, de józanabbnak érzem magam, hogy ha az a bizonyos távolság megmarad közöttünk újra. Bár nem mondom, karjai között lenni újra, megint csak más kérdés. - Veled csak szórakozni lehet – kacsintottam rá, ahogy a vörösre festett hajtincsemet, mely éppen szökni akart, visszatűrtem fülem mögé. Vicc és nem vicc egyaránt megbújik a pár szóban. - Amikor úton vagyunk, az unalmas, de mikor bolygót nézünk, vagy aszteroida felhőbe keveredünk, egészen más – mosolyogtam halványan, de őszintén. Szerettem az űrt, mert pont olyan kilátástalan, mint az életem, mégis tele van újdonságokkal. Mindig van benne felfedezetlen rész, valami egészen más, ami káprázatos, és amit Marc nem fog megérteni. - A végén még teljesül, és akkor azt kívánnád, bár úton lennék folyamatosan – hecceltem továbbra is. Könnyebb volt nem komolyan venni a dolgokat. Tőle olyan felszínes lett minden, olyan, ami elengedhető, nem kellett átrágni magamat, belegondolni. Mert így könnyebb volt. Nem gyakran választottam az egyszerűbb utat, de Marcnál ez tűnt lehetőségnek… Ez tűnt nekünk a legjobbnak. Elengedni szépen a múltat és tovább lépni. Én úgyis a Jolan maradok, ő pedig az Ocanon, ki tudja, mit csinálva. Szinte érezhető, hogy még vészterhesebb idők jönnek, melynek fontos alakja lesz Marc is, és a levél is… A levél, ami nálam van, egy rakat emberről és ocantiszról. Vajon Marc tud valamit? - Hermann tisztet ismerted? – bököm ki végül a kérdést, minden vigyor nélkül. Veszélyes vizekre evezni készülök éppen.
Igaz, hogy már elléptem Ameliától, jobbnak láttam elengedni, a szavai mégis beférkőztek a bőröm alá. Az univerzum kicsinylése is csak kicsúszik, kósza gondolatként. Azt mondja, játszadozhat, amíg nem égeti meg magát. De valóban így van ez? Miből gondolja, hogy nem égetett meg mindkettőnket. Már réges rég. Persze nem fair, hogy rá kenjem az egészet. Itt erősen kettőn állt a vásár. - Mi van, ha már megégetted magad? - Epés kérdéssel fordulok felé. A megütött tónus ellenére a tekintetem nem kifejezetten rosszmájún, vagy bántó. Sőt, a mindig olyan szeszélyes arckifejezésem most inkább szenvtelen. Beletörődött. Másrészt ha tényleg beletörődtem volna a „sorsunkba”, miért hoznám fel a témát? Miért kérdezném meg Őt magát, hogy mit gondol? Nem zárom újra a karjaimba, de közel maradok hozzá. Még így is tisztes távolságra. Valószínűleg már rég megégettük magunkat azzal, hogy nem ragaszkodtunk eléggé a másikhoz. Hogy a munka fontosabb volt. Hogy nem kértem meg a kezét, amikor a tekintete még szerelmes volt a semmi helyett, amit most látok. Vagy képzelek oda. - Vagy a Jola elfeledtet veled mindent? - Megrázom a fejem. Nem akarom hallani a válaszát. Hisz mi mást mondana azon kívül, hogy igen? És nem is azért jöttem ide, hogy megbántsam. Hanem hogy mellette legyek egy olyan napon, amikor szüksége van rám. Hisz ezt teszi egy barát. Tudom én, hogy nálam jobban senki sem tudná szeretni Őt. Tudta volna. Nem tudom, beszélhetek-e jelen időben. Mert nem tudom, hogy amit iránta érzek, az ugyanaz a szenvedély-e a szívemben és a farkamban, ami mindig is volt... Vagy pusztán egy tompa vágyakozás az után az élet után, amit egymásnak adhattunk volna. Adhatnánk. Egyszerűbben kifejezve: nem tudom, képes vagyok-e még szeretni egyáltalán, vagy végleg átformáltak. Itt állok előtte és más sem jár a fejemben, mint hogy mikor térhetek vissza az Ocanra. Az az én valóságom. A Jola pedig az övé. - Szórakozni? - Kisanyám, te aztán meg tudod forgatni az emberben a kést. A Nő azt mondja, hogy velem csak szórakozni lehet. Na de nehogy azt hidd, hogy ettől elkomorodok. Ilyenek vagyunk mi, tűz ellen tűzzel. Szórakozottan, finoman felnevetek és helyeselve folytatom. - A volt feleségem is ezt mondta. Jól szórakozott. - Olyan könnyedséggel ejtem ki a szavakat, mintha semmit nem jelentett volna számomra az a két élet. Amelia tudhatja, hogy ez nem jellemző rám. De hogy negatív személyiségfejlődésnek veszi-e, vagy gúnynak, miszerint nem estek jól a szavai... Az tulajdonképpen nem érdekel. - Sosem kívánnék ilyet. - Végre, az első mondat, amikor visszakaphatja az általa ismert Marcot. Őszintén és szeretően felelek. Miért kívánnám, hogy ne legyen mellettem ő és a bátya? Azon maroknyi emberek közé tartoznak, akik fontosak nekem. De az én Ameliám hamar érdekes vizekre evez. Hermann tiszt? Azt a dolgot csinálja a szemöldököm, amit én magam sosem veszek észre, bezzeg a nővérem. Mindig tudta, ha hazudok. De az aprócska ránduláson kívül nem mutatom jelét zavartságnak. Arcot nem tudok társítani hozzá, de biztosan láttam valahol a nevét. Felírva egy olyan helyre, ahol senki nevének nem szabadna szerepelnie. Nos, így érthető, hogy miért múlt időben szól a kérdése. Nem ismertem és valószínűleg már nem is fogom megismerni. - Nem. Miért? - Az érdeklődésem színlelt. Nem ismertem és ő is jobban tenné, ha nem lebegtetne ilyen kétes neveket. De csak egy másodperc csúszással jut el a tudatomig, hogy én mekkora hülye vagyok. Ez a nő elveszi az eszem, hisz az érzékeim mindig ki vannak élezve. Most meg? Elvesztett valakit. Felteszem őt. - Ő a barátod akit... elvesztettél? - Igyekszem nem túl érzéketlen lenni. De nem kifejezetten tudom, hogy kezeljem más gyászát, ha erről van szó.
Olyan igazi lehetne, olyan élő, de most csak elviselhetetlen. Zavaró, olyan, amit az ember legszívesebben kivájna magából, mert gyengévé teszi, mert összeomlasztja. Ki akarom tépni magamból gyökerestül, hogy ne emlékezzek, hogy elfeledjem, hogy sose létezzen számomra másképp, mint Alexander barátja. Olyan könnyű elképzelni és pont olyan tortúra végig csinálni, nemet mondani, ellenállni neki és a múltnak, pedig mindent össze kell omlasztani, elpusztítani, hogy nyoma se maradhasson. Vagyok én ilyen kegyetlen? Képes lennék a szívemnek egyik legfontosabbat tönkretenni, örökké a feledés homályába taszítani? Van bennem ennyi erő, és utána is képes lennék a nyomást cipelni? Nem is inkább az a kérdés, hogy van-e bennem ennyi erő, mert lenne, hanem akarom is? Képes lennék meglépni, úgy, hogy ő itt van pont előttem? csak egy karnyújtásnyira, akit megérinthetnék, akit csókolhatnák, akit szerethetnék? El akarom én őt veszíteni? Szembesülni tudok azzal, hogy a lelkemből kiveszett? Hogy a helye örökké üres marad? Hiszen, már most üres, már most nem lehet az enyém, és nem is lesz, ahogy nem is volt sosem. Más világban élünk, olyanok vagyunk, mint két ember, akik hátat fordítanak egymásnak, és sosem fordulnak egymás felé. Mindig elhaladunk egymás mellett, de utunk már nem kapcsolódik össze, már meghoztuk ezt a döntést, már nincs értelme ezen agyalni. Már nincs… Összevontam a szemöldökömet a kérdésemre. – Már megégettem magamat – feleltem szárazon. Már akkor meg, mikor a karjai közé bújtam, mikor engedtem, hogy elvegye minden józanságomat, és csak ő létezzen akkor. Súlyos sebet ejtett, melynek nyoma marad örökké, melyet sosem fogok felemlegetni neki. Akkor még fiatalabb voltam, azt hittem, a világot le tudjuk magunknak győzni, mekkorát tévedtem?! De jó volt ebben hinni, tőle mindenhatónak éreztem magamat, és magunkat pedig öröknek. Kár érte… Milyen kár. - A Jola? – Szarkazmus csak úgy csöpögött a hangomból. – Az Ocan veled? – ejtettem ki idő előtt a kérdést, majd végül csak komor képpel süllyedtem el saját lelkem posványába. Számon mersz kérni minden után? Azt hiszed, van jogod a lelkembe látni? Nagyon tévedsz, Marc, én vettem tőled el ezt a jogot, mert féltettem önmagamat, önmagunkat, mert mi lehetett volna a mi bimbódzó szerelmünkből, ami csak a falak mögött működött? Semmi, az ég adta egy világon semmi. Titokban jól működött, de mindketten meghőköltünk, hogy a nyilvánosság megtudja. Foghatjuk arra, hogy fiatalok voltunk, de ez a nyomás ég most is megbélyegez mindkettőnket – A Jola, a csapatod, a bátyám, a Consilium. Nagyobb erők folynak a világban, mint egy röpke szerelem. A könyvekben van, hogy a szeretet ereje mindent legyőz, a jó fenét. Talán, néha lehet, de amúgy csak nyomorba dönt, álom világba repít, ami most semmiképp sem működik, lehet, 700-800 évvel ezelőtt csak úgy minden megoldódott, most viszont nem. Ahogy kiejti ajkán a feleség szót, mintha darabokra esnék. A távolság köztünk végtelen lesz, és nem átléphető már egyikőnk számára sem. Nem is akarom. A feleség… gyűlölhetném, de nem teszem meg, kicsit sem, hiszen ez a rendszer, a Consilium engem is be akart passzítani, csak én végül kihagytam a házasságosdit és a babázást, nem volt nekem való, most sem, főképp nem olyan fiatalon. Ezt nem is vetem Marc szemére, nála is valahogy így alakult, de mégis… Mégis csak teherbe ejtette, mégis csak volt valami közöttük. hazudnék, hogy ha a féltékenység nem szikrázott volna föl bennem egy kicsit, mert igen is így volt. Nem azért, mert elvett egy ismeretlent, hanem mert rám sosem nézett így, pedig én rá igen. Bennem sosem látott semmit, lehet, hogy volt köztünk valami, de azt nem lehetett szerelemnek nevezni mindkét oldalról. Szerethettem, de ha ő nem tette úgy, ahogy én, akkor minek… Nem bánom tetteimet, sosem fogom bánni, de hogy sosem vette észre, hogy én hogy tekintek rá, az mardos. Kiöli belőlem a régi fényt, a régi örömöt, összetör, olyan leszek, mint egy porcelánbaba érzelmek nélkül Csak egy test, aki mozog, aki teszi a feladatát, de semmi több, egyre inkább fakul meg a lelkem. Egy lágy mosolyt intézek hozzá, de a legkevésbé sem őszintét. Az öröm eddig, hogy itt van, lassan fakul. Miért nem kergetsz más csajokat? Miért kellett neked pont ma, pont most idejönnöd? Azt hiszed, én leszek a szórakozás? Csalódnod kell, kisanyám! Felveszem azt a kimértséget, amit Alex szokott. Végül is, a testvére vagyok, megvannak a hasonló vonások, még ha ritkán is, de én is tudok a szobor megtestülése lenni, akin nem fog semmilyen érzelem, csak a végtelen türelemmel bábum a vakvilágba. Akció-reakció kifullad. Figyelem arcát, látom, ahogy haloványan megmozdul szemöldöke, és szívem tudja, hazudni fog. Megérzés, mert ismerem, vagy legalábbis ismertem a régi Marcot. Egy érzés, melyben szinte biztos vagyok. Így állunk, katona?! - Igen – jegyeztem meg lassan, miközben még mindig az arcát szuggerálom. A mély tekintetet, mely rejteni akar valamit, az édes ajkakat, amik nem mondanak igazságot, a markáns vonások, melyek leplezni akarnak valamit. Hmm, és mégis milyen módon szeretnéd, hogy kiszedjem belőled? Álljak elő a kérdéssel, vagy csavarjam az eszed, míg köpni-nyelni nem tudsz? Kegyetlennek érzem magam vele szemben, de ő is az velem. Nem fizikailag, lelkileg okoz sebeket, olyan sebeket, amikről azt hittem, sosem eshetnek meg rajtam. Nem kéne… Nem lehet, de csak ez bizonyítja, hogy nem közömbös nekem. Még mindig fontos… Még mindig. - Ő volt az. Az Ocanra járt le, ott állomásozott – biggyesztettem ajkamat, miközben tartásom változott. Nos Marc, ki fogom szedni belőled, hogy mit tudsz. Ha így, ha úgy… - Biztos láttad, hallottál róla… Hátha tudod, hogy halt meg – vágtam borzalmasan bűnbánó, szomorú képet, mintha csak tudni szeretném, hogyan halt meg, mintha az enyhítene rajtam… De ennél többről volt szó. Csak azon múlt, át tudom-e őt verni…
Észre sem vettem, hogy ilyen törékeny kettőnk kapcsolata. Bár ha jól sejtem nem a barátságunkról van szó. Hisz a legpokolibb napunkon is tűzbe tenném érte a kezem. Sokkal inkább a titkon vágyakkal táplált, romantikus kötődésünk a törékeny. Távol vagyunk egymástól. Én azt hiszem, hogy ő az idegen, de valójában én vagyok az. Hisz az én fejemben hangzanak el kétes önismereti kérdések. Igaza van. A Jola, az Ocan... ebből soha nem lesz közös nevező. Egyszerre dühít és tölt el nyugalommal. Dühít, mert valaki mást választ helyettem a Jola „személyében”, egy másik életet. És megnyugtat, mert ezzel leveszi a vállaimról a terhet, még ha gyűlölöm is a tudatot. Futólag talán boldog lehetnék, ha az Ocanon lenne, velem. De tudom, hogy gyűlölné a férfit, aki ott vagyok. És a figyelmem is elvonná a munkáról. Nem lenne elég erőm ellenállni. Vegyes érzelmekkel figyelem Őt... Olyan távol van, olyan közel. A szeszélyes természetem úgy tűnik, ez alkalommal is hamar megtette a magáét. Megint ott vagyunk, ahol a part szakad. Észrevéve szavaim, futólag bűntudat tölt el. Egy múló másodperc az egész. Bocsánatot kérek attól az elfeledett árnytól a múltamban, akit én öltem meg azzal, hogy teherbe ejtettem... Még ha ez nem is így működik, hisz az ő szervezete adta fel. Az embert a körülményei formálják. Mondhatnám, hogy az enyémek manapság igen szarul néznek ki, de tulajdonképpen kié nem? Ez egy ilyen rendszer. Engem inkább a múltam és a jövőm tart sakkban. Az Ocanon úgy érzem önmagam vagyok. Egy senki és mindenki. A tiszt felelősséggel a vállán, a katona mocsokkal és vérrel a bakancsán. És akkor felbukkan a nővérem, aki szeretetével a magasba emel, hogy a távozása után még inkább zuhanhassak. És akkor impulzus alapon megteszek egy ilyen baromságot, meglátogatom életem szerelmét. És akkor, és akkor. Holnapra nem marad más, csak a vívódás. Az édes női hang emléke, ahogy a magasba emelt... És mély zuhanás. Szeretnék felelni, sok mindent szeretnék neki mondani. Bánthatnám, szerethetném, vagy akár mindkettőt egyszerre. De mikor eljutunk a barátja halálához, csak egy mély sóhajjal kerülöm meg és ismét leülök az ágyra, ahol kezdtük az egészet. Kijózanít Amelia fájdalma. Szeretnék neki segíteni. Persze tudom, hogy nem adhatok neki olyan segítséget, amire azzal a vipera természetével szüksége van. De... Itt vagyok, ha az elég. Másrészt meg... Sajnos csak hiszem, hogy kijózanít a fájdalma. Át kellene látnom rajta. Más esetben át is láthatnék. De nem akarok. Hagyom, hogy magával vigyen a színjátéka, ami szinte fel sem tűnik. Az egyetlen amit szeretnék, hogy leüljön mellém. - Sokan megfordulnak az Ocanon. - A válaszom egyhangú, de így van. Az osztagom képviseli a Consilium hatalmát a bolygón. Sem időm, sem kedvem nincs mindenki mással bájologni. Persze látásból biztosan felismerném -- már ha nem bujkált eleve, hogy kulcsfigurák ne jegyezzék meg az arcát -- de az egyetlen ami rémlik, a neve. - Amelia... Szeretnék, de nem tudok neked segíteni. Ha a halála okát keresed, megtalálod az aktájában. - Nem mintha az olyan megbízható lenne. Történnek „balesetek”, vagy hamisítások. És bár azt mondom, szeretnék segíteni... Ez nem feltétlenül van így. Jobban szeretném, ha Amelia elfelejtené ezt az egészet. Jobban szeretném Őt biztonságban tudni.
A mi kapcsolatunk pont attól mérgező, hogy lehetett volna másképp. Egy álomvilágban, de lehetett volna. Maradhattunk volna egymás mellett, igaz, akkor a Consilium skatulyázásában, ki tudja milyen életet élve, ami egyikünknek sem jó. És itt van elásva a kutya. Lehet, hogy felejteni akarom, lehet, hogy átkozni fogom, hogy ma eljött, de ettől még rosszat nem kívánok neki, sőt, legyen boldog. Ha velem, ha nélkülem. Elég klisés duma, és elég nyálas is, de ennyi, akkor megnyugszom, akkor leteszek róla, akkor örökre elfeledem a közös kapcsot, ha tudom, ő boldog. És ennyi. Ezt nem kell túlkomplikálni. Nem vagyunk a lelkizés emberei, adva a kiképzésből, ezért marad minden csak megválaszolatlan kérdés, kimondatlan szó, a sejtés mérge, a kétségbeesés vihara. Ha nem tudja az ember, abba belefulladhat. Én vágyom ezt a tudást, pedig ott van az orrom előtt. Ő maga a válasz, a szeme, melyben tükröződik az én képem, a válasz, ahogy távol állok tőle. És ennyi. Távol. Mindig távol. Zokoghatnék, verhetném a kezem a falba, de attól még távol marad tőlem. Már megszoktam, már rugalmasan kezelem, hogy ami én akarok - még mindig áhítozok lenni - az sosem leszek. Ez a tudat, ez a gondolat pedig összetart, még ha hamis is, hiszen én építettem fel magambak, én akartam így, én hitettem el ezt magammal. A könnyebb út... Képes voltam ezt választani. Rajtunk állt, de mindketten ezt választottuk, mert így volt helyes, így volt jó. Nem volt megkötés. Belegondolva, én ki vagyok békülve ezzel az állapottal, de nem tudom, hogy 10-20 év múlva is kileszek, mikor már nem leszek parancsnok, mikor már egyedül maradok és úgy tengetem az életem. Akkor is azt fogom mondani, hogy helyes volt így dönteni? Helyes volt elhagyni a képet, amibe beleszerettem? Valószínűleg, mert csak egy kép, egy általam létrehozott illúzió. Marc, sejtetted is valah, mit éreztem irántad? Vagy csak a női testet láttad? Vágyaid kielégítőét? Volt köztünk egyáltalán bármi, ami több volt? A tömkeleg kérdés, mely megválaszolatlan üarad. Talán jobb is. Nézem, ahogy megint leül, ahogy próbálja felvenni az emberi gesztusokat, de nem tudja. Ott ül egyedül, lépésekre tőlem. Akár mellé is ülhetnék, akár... Ameliaaaaaaa! Végig visszhangzik józan agyam hangja koponyámba. Mintha felébrednék, mintha eddig csak az álomban lépkedtem volna. Én ezt nem tehetem... én nem lehetek ilyen önző dög és csak magamra figyelhetek. Sok üindent tönkretettem már, de a meghozott döngésünket nem fogom. Nem taszítom a porba, nem fogom szenvedtetni, legalább őt nem. - Az aktához nincs hozzáférésem - jegyeztem csak meg. Ki akartam belőle szedni a választ. Szükségem volt valami kapaszkodóra, nem lehetett minden igaz, ami abba a köteg papírba le volt írva, ami most fiókomat nyomta. Tud valamit, érezhetően tud... - Ha mégis úgy éreznéd, hogy emlékszel rá, majd mond el - feleltem szórakozottan. Nem, nem engedtem még el a témát, de hagytam, hadd lélegezzen fel. Vállon veregettem, ez volt a legtöbb érintés, amit kontroll alatt tudtam tartani. Biztos voltam benne, elvenné az eszemet, ha odaülnék mellé, ha testén hagynám kezemet. Azzal, hogy érinthetem, csak saját elnyomott vágyaimnak teszek eleget, amik csak többre, többre és többre vágynak. Még... Mit teszel velem Marc? Eléállok, és arcára teszem a kezemet.
A témától teljesen függetlenül, gyanakvó tekintettel figyelem őt, amibe önző elégedettség is vegyül. Mintha nekem tetsző dolgot látnék. Ez részben így is van. Nem tudom nem észre venni a vívódását. A tompa vágyat a szemeiben. De most még elengedem. Hagyom, hogy csak a barátom legyen. Ami engem illet, az előbbi apró összezörrenésünk kijózanított. Felszállt a rózsaszín köd, amiben tehetetlenül fuldoklom, ahányszor a közelemben van ez a nőszemély. És csak egy lassú ütemű lüktetés marad utána a mellkasomban. Mint egy harci dob. Miért ne égessük meg magunkat újra? Hisz tudjuk, hogy a holnap úgyis fájni fog. Nem mintha az egészre magam is látnék bármi esélyt, vagy kedvet. Egészen addig, amíg meg nem érinti az arcomat. De erről később. Nincs hozzáférése az aktához. Erre a feleletem szimplán annyi, hogy elhúzom a szám. Azt mondva, törődj bele. Nem kaphat minden gyerek cukorkát. Kimondatlanul persze örülök, hogy nincs hozzáférése. Van egy olyan rossz érzésem, hogy amit látna, nem tetszene neki. Ami engem illet, nem hoz lázba a Hermann-téma. Mind hamar megtanultuk, hogy az empátia nem megengedett, sok esetben a gyász sem. Így azon kívül, hogy itt vagyok, nem tudom, mi mást tehetnék Ameliáért. Van hozzáférésem az aktákhoz, megnyitották számomra másfél évvel ezelőtt, mikor elkezdtük összeállítani a csapatomat. De nem ütöm az orrom olyanba, ami nem az én dolgom. Fogadd el a rendszert, ennyi. Következő szavaira grimaszos mosoly rajzolódik az arcomra. Lehet, hogy a ocantiszokat bedrogozzuk, de én azért még nem tartok ott, hogy random nem létező emlékeim bukkanjanak fel. - Feltétlenül. - Cinkos mosollyal mélyedek el a tekintetében. Mindkettőnknek megvan a maga szeszélyes humora. Nem véletlenül pendültünk mindig annyira egy húron. Ezt nem úgy kell érteni, hogy épp viccet csinálok egy halálesetből. Szimplán úgy reagálok az én Ameliám szavaira, ahogy ő szólt hozzám. Cinkostárs... Képzeld csak el milyen lenne. Mondjuk űrkalóznak lenni együtt, szabadon. Szenvedéllyel. ...Valószínűleg egy hónapig sem bírnám. Olyan szinten préseltek a kiképzőim, a rendszer szabályok közé, hogy mára belehalnék ha nem lennének. Nevetséges. Úgy vették el a szabadságom, hogy nem is kívánom vissza. És eljutottunk ahhoz a részhez, hogy Amelia hozzám ér. Óvatlan pillanatban érinti meg a vállam, mire a reakcióm még engem is meglep. A fém karom össze van kötve az idegrendszeremmel, most mégis mintha magától mozdulna. Amelia mihelyt hozzám ér, a karom robotias szisszenéssel azonnal megragadja a csuklóját. Karakán vonásaim pedig a tekintetét tartják fogságban. A protézisem fájdalom receptorokkal nincs felruházva, de finom érzékelőkkel igen. Érzem a bőre puhaságát, ahol felcsúszódik a ruha ujja. Lassan állok fel és tornyosulok fölé. Eszeveszetten kutatom, de hirtelenjében egyetlen egy kifogást sem találok arra, hogy miért Ne. Az agyam azon részére, ahol az Amelia iránti vágyódásomat ellenző érvek sorakoznak, lakat kerül. Elég volt ebből a nonszenszből, amit egymással művelünk. - Néhány hete egy tűz elemű ocantis csúnyán megperzselt. Ez sem fog jobban fájni. - Duruzsolom felé a szavakat, a legújabb "belsős poénunkra" célozva. A kezeléseknek hála nem vészes, de még mindig magamon viselem az incidens nyomait. A tekintetem pedig letéved az ajkaira, miközben akaratosan magamnál tartom őt a csuklójánál fogva. Ha a továbbiakban nem tiltakozik, szabad kezem a tarkójára csúsztatom és végre megízlelem az ajkait. Épp olyan puhának tűnnek, mint ahogy az emlékezetemben élt.
Olyan igaz, mint ahogy előttem áll. Minden lehetne pont olyan igaz… Karjába szaladok, örökké együtt maradunk, milyen naiv, édes álom. Szórakoztató, ironikus, ki fejében fordult ez meg? Valóban az enyémben? Inkább egy hercegnőjében, aki a toronyban várja a megmentőét… Ugyan már, elfeledett múlt, amit lezártam, és így kell lennie. Sóhajjal küzdök önmagammal, néha nem is gondolnám, hogy ellkem lesz a legnagyobb ellenfelem, de mégis… A csata csak zajlik, ki kerül felülre? AZ én józan eszem, vagy a repdeső szívem? Oh, utóbbi csak a esélytelenek nyugalmával indulhat harcba, semmi esélye sincs, mint mindig, alul marad az eszemmel szemben. Nem engedhetem meg magamnak ezt aluxust, nem választhatom Őt, mint a könnyebb út, mert nem fog megoldani semmit. Lesz a támaszom, de ennyi, ettől még az életem ugyanazon a göröngyös úton halad tovább, amit csak rögösebbé tehet a számomra. Akarom én ezt? Szükségem van erre? A vicces, hogy a válaszom akár lehetne igen is.. Lehetne, de nem lesz. Acél marokkal szorítom szívemet, ami csak verdes. Verdes érte, verdes az álmunkért, képes nagyot dobbanni minden mozdulatára, minden érintésére, míg a világ örök. Képes érezni érte, Ő érte. Hjaj, nem tudom eldönteni, hogy a Pokolba kívánjalak, vagy a mennyekbe, de egy biztos, próbálsz őrületbe kergetni, csak én nem hagyom. Nem fogom engedni. Nem tehetsz gyengévé, nem válhatok olyan nővé, aki érted él, nem lehet ilyen, tovább kell mennem saját ösvényemen egyedül. Senki sem segíthet be, se Alex, se Marc, se senki más. Ez az én életem, én vagyok az irányítója. Gyenge jellemre utal, ha behódolok másnak, engedem, hogy szilánkosra törjön. Gyenge vagy, Amelia? Szinte Henderson szavai konganak koponyám falai között, utasítva, hogy kapjam össze magamat. még most is, mikor a kiképzésemnek vége, még most is képes hatni rám. Ő tanított, ő nevelt, ő csiszolt meg tökéletes katonának, amiért a mai napig is küzdök, nőként, katonaként, emberként akarok helytállni, hogy igen is jó vagyok, szükség van még rám. És úgy tűnik, eddig sikeres voltam, hiszen a Consilium nem adományozott fekete pirulát ajándékba, hogy patkoljak már el a fenébe! Elhúzom a számat, de végül nem mondok semmit. Marc nagyon is tud valamit, amit nem akar velem megosztani. Miért? Miért kell nekünk folyamatosan titkolóznunk? Miért nem vagyunk képesek bizalommal fordulni egymás felé? Te sem, és én sem… És ez a baj. Egyikőnk sem. Nincs meg az a szál, ami ezt a törékeny bizalmat megóvja, pedig a kapcsolat erős, még sem annyira, hogy felépítse a bizalom virágát. Ámbár, úgyis meghalna, nem tudnánk vigyázni rá… Jobb, ha a bizalomnak nem adunk oly teret, túl törékeny, túl eleven, túl sok lenne. Persze, az életemet is odavetném, ha bármi baja lenne, még sem vagyok képes hittel fordulni felé, nem mintha elárulna, de… De valahogy mégsem. Miért futott ki a mi vágányunk ennyire? Lehet, sosem volt jó úton, és jobb ha vége lett? Mily ostoba kérdések, melyeknek véget lehetne venni bármivel. Mondjuk, hogy páros lábbal rúgom ki innen, felszáll a Jola és csak négy hónap múlva látom újra. Igen, nem lenne ez rossz, de olyan, mint egy menekülés. Menekülök. Tőle? Vagy tőlünk? - Ne szórakozz velem – szűröm a fogaim között. Nem egy játékszer vagyok, akit eldobhatsz, és nem fogom hagyni, hogy annak használj, bármilyen csábító is a jelenléted. Lenézek a kezemre, amit már ő fog. Az acél ujjai hidegek, de nem eléggé, hogy kirántsanak a ködből. Szorít, még sem zavar… Igazság szerint sosem zavart, hogy ilyenné vált a keze, elfogadtam, mert ettől nem lett másabb. A sebet ő hordozza, én csak azt tehetem meg, hogy enyhítem a hiányosság adta fájdalmat, mert egy gép sosem lesz olyan, mint egy valódi kéz. Nem olyan precíz, pontos érzékelő, mint az emberi érintés. Hozzám érhet, mégsem pontosan ugyanazt az ingert fogja kiváltani… Felpillantok rá, ahogy magasabb lett, ahogy az árnyékába kerülök. Akár, el is uralhatna, csak éppen nem biztos, hogy hagynám neki. Régen akartam volna, hajlottam volna rá, de most? Nem is tudom. A múltat akarom feleleveníteni, vagy valami újat létrehozni? Lenne rá lehetőségem? Lehunyom szemem, ahogy ajkunk találkozik, ahogy a bennem élő nő felujjong, erre vágyott – Rá. Hogy tudjam, nem reménytelen, még van esély… De ezzel minden összedől, amit eddig felépítettünk. Amitől távol akartuk tartani magunkat. Egymástól. Marc, miért? - Nem – búgom ajkai közé. Ellenkezni akarok, távol maradni, kiszakadni, hogy aztán kitessékeljem, még sem mozdulok, sőt! Kabátjába kapaszkodva tartom magamnál. Ez nem örökre szól. Ez a pillanatnak. Ez a búcsú. Ez a védelmünk.
Amelia egyszerre az a nő, aki bárkit megkaphatna. És az, aki senkit. Csodálatos és elviselhetetlen. Sosem gondoltam azt, hogy nem érdemelném meg őt. Ellenkezőleg. Ha egy valamiben biztos vagyok ebben az életben, akkor az az, hogy csak én tudnám boldoggá tenni. Mert én nem akarom megszelídíteni, sem megváltoztatni. Csak rá van szükségem. Ami paradoxon. Mert ha nem változik meg, akkor sosem lehet az enyém. Régen legalább egyértelmű volt. Barátok voltunk egy aprócska, romantikus vonulattal. Mert amikor mélyen benne mozogtam, érezhette, hogy én nem csak a testét akarom. Úgy tűnik, ez mára megváltozott. Felmerülhetne bennem a kérdés, hogy a távolság tette ezt vele, vagy én, amikor egyre távolabb sodródtam tőle? Én voltam az, aki először előtérbe helyezte a kötelességet. Én vagyok az, akinek hiányzik. Máskor nem. Máskor alig jut eszembe. Egy kósza, kellemes, keserédes gondolat csupán. Sőt, magamra sem ismerek. Oh, mit szólna ehhez a mentális nyáladzáshoz az én Krennic barátom. De most, hogy itt áll előttem, olyan elevenen élem át, mintha itt és most éreznék mindent. Egyetlen pillanatba zárva minden érzést, amit valaha tápláltam iránta. A szerelmemtől a haragomig. A mi kapcsolatunkban sosem volt opció az aranyközépút. Persze voltak kellemes időszakok. Amikor tudtam hogy érez és ő tudta én hogy érzek. Tiszteletben tartottuk egymás karrierjét, tiszteletben tartottuk Alexet - aki vagy mit sem sejtett, vagy csak nem akarta észre venni - de amikor lehetőségünk volt rá, fülledt éjszakákat töltöttünk együtt. Most a szemeibe nézek és nem ismerem fel őt. Nem találok rajta kapaszkodót. Ez pedig érzem, hogy azt az énem csalja újra a felszínre, akit a nővérem nem szeret. A valódi énem, a katona, a tiszt, akire a Consiliumon és Krennicen kívül aligha van bárkinek ráhatása. A csókja mámorító, de a szavai, a gesztusai méregként hatnak. Halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Miért kéreti magát? Ugyan milyen szabályokat sorakoztat fel egy morálok nélküli világban? A kétely, amit sosem érzek, elködösíti az elmém. Elengedem a finom csuklót, fémes ujjaimmal a derekától felfelé indulok. Épp csak az ujjbegyemmel hozzáérve húzom végig a ruha takarta hasán, majd a mellei között, a mellkasán a kezem. És a nyakán állapodok meg. Múló másodpercekre csupán, de üresen a tekintetébe mélyedve, a torkára fonom ujjaimat. Szándékosan nem a hús-vér oldalammal érek hozzá. Arra képtelen lennék. - Kettőnk közül nem én vagyok az, aki szórakozik. - Felelem. Ujjaim szisszennek, mintha erősebben akarnám magamhoz szorítani. Helyette csak elengedem. Ezzel párhuzamosan megfogom a kezét a kezemmel, hagyom, hogy bőr a bőrhöz érjen, még ha csak így is. Ajkaimhoz húzom és csókot lehelek az ujjaira, mielőtt ridegen ellépnék tőle. Nem fogok úgy tenni, mintha nem akarnám őt. De a nem, az nem. Akkor sem, ha valójában igent jelent, ha valójában ő is akarja. Én nem az a férfi vagyok, akit kénye kedve szerint rángathat. Borús gondolataim ellenére mégis meglepően higgadtan folytatom. - Tudom, hogy nincs jogom dühösnek lenni rád emiatt. Ide jöttem, minden bejelentés nélkül. - Azt hittem, jót teszek majd vele. Úgy tűnik nem sikerült. - El... menjek? - A testhelyzetemből ítélve, minden sejtem készen áll rá, hogy a válaszát követően azonnal sarkon forduljak és távozzak egy rövid és felszínes búcsú után. A hangom higgadt, igyekszem éreztetni vele, hogy tiszteletben tartom a döntését, és hogy minden ellenére örülök, hogy láthattam. A tekintetemmel is sugallom. Na de a szemeim. Azok a gyilkos, kék, elborult szemek. Szinte tükröződik bennük, hogy leszállt az agyamban valamiféle köd, ami valami kegyetlent fog előhozni belőlem, mihelyt az Ocan felszínére lépek. És az sokaknak nagyon, nagyon fájni fog.
Voltunk mi olyanok, mint a gitár és a húrja, meg nem tudtunk egymás nélkül lenni, most mégis... Kiveszett minden belőlünk. Vagyis, ez nem pontosan igaz. Ott van bennünk, de már csak elzárva valahol a szívünk mélyén, mert túl léptünk. Először azért mert az Ocan lett a választó, később azért, mert én a Jolára kerültem. A kettő nem egyeztethető. Négy havonta, ha itthon voltam, de akkor sem mindig tudtunk volna találkozni, mert mire felér, letelik az idő... Én ezt elfogadtam. Nem láttam őt, így könnyű volt elfogadni. Könnyű volt túllépni, mert nem volt ott ő, aki befolyásoljon, aki összezvarjon, aki az oly simulékony, rugalmas érzéseimet azonnal egy tornádóba csavarja. Tőle elveszettnek érzem magam, aki csakis vele tudja a viharban megtalálni önmagát. Ennek fényében, inkább kerülöm azt a vihart. Most mégis benne ragadtam, csókja kalitkába zárt, ami csak egyre szorult körülöttem. Kötelesség, kötelesség, kötelesség, Amelia. Az az első, daráltam le magamban a mantrát sokadjára. Hatásos, még ha fájdalmas is, de a ködöt oszlatja, a káoszban oszlopként magasodik. Kötetesség. A hajó, a munkám, az ő munkája, ezzel könnyü túllépni, mert nem lehet jövőnk. Volt múltunk, és néha van jelenünk, de jövőnk sosem lesz. Más világban élünk, ami csak nagyon ritkán kapcsolódik össze. Eddig kibírtuk érintések nélkül, miért most kell, hogy rám szakadjon minden? Miért most lettem újra fontos Marc? Mi folyik körülötted, hogy velem enyhíted? Keze végig fut egészen a nyakamig. Kellemetlenül hideg, és muszáj megemelnem tőle az államat, így egyenesen a szemébe nézek. Nem mozdulok, nem jelez a vészcsengőm, pedig akár a nyakamat is törhetné ebben a pillanatban. De... De bízom annyira benne, hogy nem teszi meg, vagy ha igen, akkor valóban ő legyen a halálom okozója és nem más. Összekapcsolódik tekintetük, ahogy változik. Érzem, ahogy változik, mégis a szavára önkételenül összerándulok. Én lennék, aki saját maga védelmében, őt sebzi meg? Telibe talál a szó, és az igazság az, tudom, hogy igaza van... Milyen igaz, Marcot nem lehet csak az ujjánál fogva csavargatni, ahogy a legtöbb pasinál elérhető. Ő más, és én kezeltem rosszul. A hibámat belátom, de nem hunyászkodom megérte. Hibázni emberi dolog, elismerem, de ettől nem leszek gyengébb. Nem fogok szipákolni hogy jajj. Önző vagyok? Úgy tűnik... Vele nem kéne. A változás szele azonnal megindult, felkap, és magával ragad. Nézem, ahogy távolodik, ahogy már nem lesz közel hozzám. Eddig is így volt, mi döntöttünk így... Legyek rugalmas azért, hogy hamisak legyünk egymásnak? Hogy újra beléd szeressek és majd megint elveszítselek? Ezt akarod Marc, hogy megint csak sebeket ejtsünk a másikon? Miközben úgyis holnap én elmegyek, te pedig vissza le... Mi értelme ennek? Dühös rám, mert nem folytam bele a játékba? Mert jött, látott és majd menni fog. Valóban Marc, ne legyél dühös, ha már én sem teszem meg. Mégis én érzem rosszul magam, én érzem azt, hogy most megbántottam, pedig összesen csak a kötelesség adta szó hangzott el a számból. Látom a fényt a szemébe, és nem félek tőle. Kicsit sem. Mert ismertem a régi Marcot, és ezért ez a tekintet csak csalfa mosolyra bír. Lehet gyilkos, tehet olyanokat, ami nem szép, de ott az a Marc, akit még ismertem. Akit szerettem. Mellésétáltam, megfogtam a kezét újra. Nem a fémet, és hagytam, hogy ujjaink egymásba simuljanak, majd szépen az ajtóhoz kísértem. - Sajnálom - húztam magamhoz, és megcsókoltam. Újra akartam érezni, amit pár pillanattal ezelőtt. Csak még egyszer... Kérlek. Szabad kezemmel pedig manuálisan bezártam az ajtót, aminek végül nekidőltem, ahogy elszakadtunk. - Ha ki akarsz jutni, rajtam keresztül kell menned és elkerülhetetlen, hogy meg ne égesd magad - húztam magamhoz újra. Máris megégetett.
Tudod, van az az érzés, amikor annyira föléd tornyosul az élet, hogy a könnyeiddel ki akarod űzni magadból, de bármennyire is erőlteted, képtelen vagy sírni. Hasonlóan érzek most én is. Na nem könnyekről van szó, közel sem. De a mechanikája kísértetiesen emlékeztet rá. Tárt karokkal várom, hogy elárasszon a düh, a csalódás. Érzem, ahogy épül bennem, minden lépéssel egyre magasabbra tör, amivel az ajtó felé haladunk. Mégsem éri el a plafont. Mégsem jön az enyhülés. Csak egy szimpla, nyomasztó érzés. Hisz egy bizonyos részem szeretné, hogy ezt tegye. Szeretné átadni magát a haragnak, mihelyt elhagyja az űrállomást. Oh, szóval már kezdek harmadik számban beszélni magamról, remek. Keserédes érzés utoljára érezni az érintését. Nem tudtam, hogy Amelia ilyen lett. Mindig azt emlegette a bátyja kapcsán, hogy ő meg akar szabadulni az érzésektől, de más nem. Hogy érző lények vagyunk, csak meg kell különböztetnünk, hogy mi a munka és mi a saját életünk. Márpedig ha ezt mondta, akkor komolyan is gondolta. Most mégsem úgy tűnik, hogy meg akarja különböztetni a kettőt. Szimplán csak ki akarja tenni az egyiket az ajtó túloldalára, hogy ő maga elrepülhessen egy messzi, messzi galaxisba. Akarom mondani, ő és a munka. Amit egyrészt megértek, hisz a fontossági sorrend nálam is így néz ki. Előbb a kötelesség, a Consilium, és csak utána saját magam. Utána meg mindenki más. Cirka. De ahogy az ajtó felé vezet ez a perszóna, az az érzésem támad, hogy nála a sorrendben az „ő maga” részből én valahogy kimaradok. De kimondtam, tiszteletben tartom a döntését. Az ajtóhoz sétálok vele, nem ellenkezem. A tekintetem mégis vészjósló düh járja át. Gondolatban már az Ocanon vagyok, füstölgő fegyverrel a kezemben. Megállunk és ő csókra hajol. A mellkasára helyezem a tenyerem, mintha egy gyereket a homlokánál fogva tartanék. Azt mondom, vele: Ne. De ő vagy gyorsabb, vagy határozottabb, mert a következő, amit érzek, az ajkak cseresznyés íze. Ha tudnád Amelia, hogy minden nő csókjában téged kerestelek... És lévén, hogy már úgyis mindegy, átadom magam az utolsó csókunknak. Egészen addig, amíg el nem jut a tudatomig, hogy mit művel ez a vipera. Meglepő módon - főleg tekintve, hogy mióta „állomásozok” nem túl nagy az étvágyam - nem kell sok idő, hogy alkalmazkodjak és felszínre engedjem az iránta érzett abszurd vágyakat, amik olyan forrók, mint az egyenlítői nyár. Most emlékeztet csak igazán, hogy miért is szerettem bele. - Jó... - Suttogom az ajkaiba, az eddig tétlen kezeim pedig a derekán áthaladva a csípőjére simulnak. - Szívesen átmegyek rajtad... De nem itt. - Mondhatni csak lehelem felé a szavakat, de a férfias duruzsolás még így is betölti a szobát. Remélem, veszi a célzást. Két karom lentebb csúsztatva felemelem, hagyom, hogy néhány másodpercre fölém tornyosuljon, amíg elviszem őt az ágyig. A néhány megtett lépés alatt falánkul ízlelem az ajkait, harapásokkal kényeztetve. Felteszem még emlékszik rá, hogy romantikus vagyok én... de nem kifejezetten gyengéd. Az ágyhoz érve a filmszerű fölé mászás kimarad. Elengedem őt és magammal törődve olyan sietősen kezdek szabadulni a ruháimtól, mintha égetnének. Először a felsőtestem tárulhat elé. Épp olyan edzett, mint volt, a bőröm alatt finoman formálódó izmokkal. De határozottan tükrözi, hogy... „állomásozok”. Múló zúzódások nyomai, az égésből hátramaradt horzsolás a felkaromtól a hátam felé húzódva. Szerencsére fejlett a technológiánk. Még néhány hét és nyoma sem marad. Ha néhányszáz évvel ezelőtt élnénk, azt hiszem igen cudarul festenék. Ami sokkal jobban érdekel, az az ő látványa. - Ezt csinálhatnánk alkalmasabb helyen is. Ha felszálltok velem a fedélzeten... - Fenyegetőzök szórakozottan, az utolsó józan gondolataimat kihasználva. Mert egy ideig biztosan nem fogom kiengedni az ágyból.
Szer. Jan. 03, 2018 9:01 pm
