Újabb küldetés zárult le, és bár nem ment minden simán, összességében mondhatjuk, hogy sikerrel jártunk, elvégre élünk még. A részleteket elég lesz kitárgyalni majd az eligazításon utána, azonban mivel történt egy előléptetés is akció közben, ezért szükség van még egy külön, privát eligazításra is, ahol ezt meg tudom beszélni az újdonsült tizedessel.
A szoba teljesen elcsendesül. Tisztán hallani lehet minden lélegzetvételem, de még azt is, ahogy tenyerem végigsiklik meztelen hasán, és a takaró összegyűrődik,a hogy másik mezemmel a hátát a mellkasomhoz ölelem. A nyakába puszilok, és behunyt szemmel fekszem így egy darabig, mielőtt újra megszólalnék:
-Bevallom, számítottam némi heves ellenállásra, de nem egészen ilyenre...
Fészkelődöm egy kicsit, míg az arcom az ő arcára nehezedik, szinte kispárnának használva őt, és halkan beszélek tovább:
-Egyébként pedig, figyelmeztettelek...ha folyamatosan jól végzed a dolgod, annak bizony következményei lesznek.
Átnyúlok fölötte, és a zubbonyom zsebébe nyúlva veszem elő a tizedesi rangjelzést, ami mostantól minden egyenruháján ott fog díszelegni...nyilván nem ugyanez az egy mindegyiken, de most csak ennyi van nálam. a kezébe is nyomom.
-Nagyon büszke vagyok rád édes.

Halkan pihegve nyúlok a takaró után, de végül meggondolom magam, és Ethan kezére simítom inkább a tenyerem. Kényelmesen befészkelem magam a karjai közé és csak egy elégedett kis morgást hallatok, ahogy a nyakamba puszil. Nem szólalok meg, csak élvezem, ahogy a bőre az enyémhez ér, lehelete pedig a nyakamat csiklandozza. - Ezek szerint még mindig meg tudlak lepni. Ez tetszik. - hangom kissé rekedtesen szól, de még így is érződik rajta az a fajta gyengédség, amit másokkal szemben szinte sosem engedek meg magamnak. A végén még azt hinnék, egészen normális vagyok és az ártana a rólam kialakult képnek.

Ujjaimat az övéi közé fonom, és kicsit fentebb húzom a kezét, ahogy még jobban a karjai közé süppedek. - Csak nem azt akarod mondani, hogy túl rég csináltam hülyeséget? - kérdem vigyorogva, amit ugyan nem láthat, de érezhet. Elengedem a kezét és az arcára simogatok, amíg ő a ruhái között matat valamit, aztán kissé meglepve nézegetem a tenyerembe adott rangjelzést. - Én komolyan azt hittem, örökre közlegény maradok. - kissé elérzékenyülve nézegetem a felvarrót, aztán a markomba zárom és fészkelődni kezdek, hogy megfordulva Ethan szemébe nézhessek. - Már csak ezért megérte. - elmosolyodom és adok egy puszit a szájára, aztán odatartom a felvarrót a mellem fölé. - Na, hogy áll?

Újra végigsimítok feleségem karjain, és játékosan felmordulok a kérdésre.
-Talán ilyen messzire nem menék. Nem volt..."Túl rég" az utolsó hülyeség. Viszont egyértelmű, hogy rég megérdemelted volna ezt. Az eddigi parancsnokaidtól még az első ütközetért adható kitüntetésed sem kaptad meg.
Aztán mosolyogva figyelem, ahogy magán próbálgatja a felvarróst, és megérintve őt húzom arrébb a vállára, ahol tényleg hordani fogja majd.
-Nekem nagyon tetszik...Csak gyorsan rakasd fel, mielőtt a kölyök megtalálja.
Az idillt a konzol pittyegése zavarja meg. A kijelző szerint a Consiliumtól érkezik a hívás egyenesen, méghozzá Azarov tanácsostól. Hatalmában lenne ugyan, hogy egy gomnyomással kényszerítse az eszközöm arra, hogy magától fogadja a hívást, de...szerencsére a tanácsosok sem feltétlen szeretnének engem meztelenül látni, így türelmesek szoktak lenni, egy ideig. Felpattanok az ágyról, magamra kapom a zubbonyom, és a nadrágom, majd rányomok a zöld ikonra.
-Tanácsos úr! A küldetés teljes siker volt, mint leírtam az előzetes jelentésben, a részletest pedig este küldöm.
Még tisztelgek is hozzá, hisz mégis csak a Flotta legmagasabb rangú tisztével van épp dolgom.

Igyekszem az érintésére koncentrálni inkább, mert az jól esik. Amit mond, régi sérelmek emlékét idézi, úgyhogy megpróbálok nem túl komolyan belegondolni. - Volt idő, mikor még annak is örültem, hogy nem hajítottak ki az első légzsilipen, ami útba esett. - vonom meg vigyorogva a vállam, miközben tényleg kurvára igyekszem nem gondolni azokra az időkre. Most semmi pénzért nem szeretném tönkrebaszni az idilli hangulatot, ami kényelmes, meleg burokként ölel körbe minket.
Lehunyom a szemem, ahogy megérint, és a helyére húzza a felvarrót, aztán széles vigyorra húzódik a szám. - Ne aggódj, ő a réginek is örülni fog. De tudod, én minek örülnék még? - kérdezek vissza még mindig huncutul vigyorogva, miközben tekintetem a testén lesikló tenyerem útját követi.  A választ viszont már nem kapja meg, mert szokás szerint telepittyegi a rohadt szobát a kibekúrt kütyüje. Utálom, hogy bármilyen meghitt pillanatot képes elbaszni a tény, hogy Ethan kapitány. Még úgy is, hogy bőven van élvezeti értéke a dolognak. Azon kívül is, hogy imádom Kapitánynak hívni, mikor...  A konzolon megjelenő név kiszakít az efféle gondolatok közül, és ahogy Ethan kipattan az ágyból, már tudom, hogy ennyi jutott mára a nyugiból. Nyakig húzom magamon a takarót, és ideges kis pillantást vetek Ethanre, mielőtt még fogadná a hívást. - Mi a faszt akarhat? - kérdezem tőle szinte csak tátogva, aztán inkább bebújok a hatalmas takaróhalmok alá és fülelek. Általában magasról nem érdekel, mikor, kivel mit tárgyal a Kapitány, de most bőven van miért izgulnom. Magamban az univerzumhoz fohászkodom, hogy ne halljam a nevem, se Nikóét, és olyan mozdulatlanul rejtőzködöm a paplan alatt, hogy a szájbatekert rejtőzködés oktatóm most biztosan megdicsérne, ha látna. Vagyis nem látna, úgyhogy a dicséretet is baszhatnám...mindegy. Azarov hangjától még a víz is kiver, de azt hiszem, ő nem csak nekem mumus. Bármiben lefogadom, hogy még Ethan is vigyázzban áll, és úgy is fog a beszélgetés végéig.

Csak mosolygok rá, és tenyerem az arcára simul. Jól tudom, mennyire problémásnak könyvelték el mások - félig meddig jogosan - de itt nem kell ettől tartania. Most már velem van, és ezen a hajón senki sem próbálhatja meg kidobni őt, aki nem szeretne gyalog hazajönni.
-Nocsak, minek?
Két tenyerem végighúzom a karjain, és már hajolnék hozzá, amikor érkezik a hívás. Lehet nem szerencsés erre gondolni, de ajánlom, hogy fontos legyen. Vigyázzban állva várom, hogy a kép kitisztuljon, és csak futólag pillantok Pressi tükörképére, aki elég...sápadtnak tűnik. Tudom, hogy zavarba ejtő helyzet, de mégis meglep.
-Kapitány...nem egyedül van?
-A feleségem van velem, természetesen. Amennyiben 4-es vagy annál kisebb szintű ügy, nem kell eltitkolnom előle.
-Valóban. És ha jól tudom, úgyis a biztonsági erők tagja, szóval mindenképpen hallana erről. Az újoncairól van szó. Attól tartok, van egy áruló a hajóján. A csatolt dokumentációkban meglátja majd ezt mire alapozom. Legyen óvatos. Először Denisov, most pedig úgy tűnik egy Hacker is a hajójára került az újoncaival.
-Denisov felvétele jó döntés volt ezidáig. Remekül beilleszkedett, és hasznos tagja a legénységnek. Én nem bántam meg.
-Remélem így is marad, az ön érdekében, kapitány! - A tanácsos ekkor közelebb hajol, és megnyom egy gombot a vezérlőjén. Látszólag semmi sem változik, mégis, mintha ellágyulnának a vonásai. - Nézd Ethan, én kedvelek, de ez most tényleg komoly. A fél consilium a Zeta incidens óta be van zsongva, most meg ez. Vigyázz magadra, rendben?
A választ meg sem várva elsötétül a képernyő, Ethan pedig visszaül az ágyra, és megpaskolja a takarónak azt a részét, ahol Pressia lába lapul.
-Ne reszkess már ennyire. Ő is csak ember.

Arcomat a tenyerébe igazítom és lehunyom a szemeimet egy pillanatra. Imádom, hogy tudja, nem kell most ezt a témát erőltetni. A múlt felemlegetése mindig feltép egy-két sebet, ezzel azt hiszem, mindketten így vagyunk. El is evezünk sokkal kellemesebb vizekre. Itt és most legalább, anélkül, hogy gondolkodnom kellene előtte, kimondhatom hangosan, mi mindent akarok még ma este tőle. Az már igazán nem az ő sara, hogy az szájbatekert e-baszogató már megint a lehető legrosszabbkor pofázik közbe.
További malackodás helyett így kussban kell kivárnom, míg a mélyen tisztelt -meg a faszt!- tanácsos úr kinyírja a hangulatot. Elkapom Ethan pillantását, és szinte ijedten rázom meg a fejem, mielőtt bebújok a takaró alá. Egyre csak azon jár az eszem, mekkora csalódást okoznék Ethannek, ha ettől az öltönyös gyökértől kellene megtudnia, mi történt a Volentisen nem rég. Szófosó tizedes szerint én ugyan megúsztam a dolgot, de még mindig nem bízom benne. Meg a tizedesben sem. Még mindig nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebben nem volt benne a keze. Kurvaélet, hogy sosem fogom igazán megkedvelni.

A többrétegnyi takaró alatt csak tompítva hallom a tanácsos szavait, és elakad a lélegzetem. Ez most vagy egy kibaszott nagy véletlen egybeesés, vagy a fickó egy nem túl ravasz játékba kezdett. Egyik verzió se tetszik igazán, még úgy sem, hogy a végére Azarov hangja barátságosabbra vált és figyelmezteti Ethant. Halálos kussban és mozdulatlanságban fekszem a takaró alatt, és csak akkor modzulok meg végre, mikor besüpped mellettem a matrac és Ethan megérint. Csak az orromig dugom ki a fejem a paplan alól, és durcás hangon válaszolok. - Nem tőle félek. Attól, amit megtehet. Utálom őket! -  hagyom, hogy a takaró lecsússzon a testemre, és a kezeimet összefonom a mellkasom előtt. - és amúgy is, amikor bizalmaskodik, még akkor is fenyegető. Nikót is mindig emlegeti. - jegyzem meg durcás képpel, miközben kidugom a lábam a takaró alól, és Ethan combjához érek. hosszan sóhajtok egyet, és a markomban szorongatott tizedesi rangjelzésre nézek, mielőtt Ethanre pillantanék. - Bajban vagyunk, igaz? -

Kedvesen mosolygok a takaró alá rejtőzött szépségre, és bátorítóan megdörzsölgetem a combját is, igaz egyenlőre nem közvetlenül. Véletlenül tudom, hogy ezt a szobát nem hallgatják le, mert azt akarták, úgy érezzem én vagyok O'Brien ebben a mini 1984-ben, de természetesen kudarcot vallottak.
-Én is...De amíg nincs valami értelmesebb kormányzat helyettük, a nyakunkon maradnak. De nem kell félned. Sosem engedném őket a közeledbe.
Kicsit ökölbe szorul a kezem, mert eszembe jut McGrover, és a vele való találkozás. Na igen...miatta most kicsit kedvesebbnek kell lennem a többi szemétládával. Azt viszont látom, hogy Pressit nagyon aggasztja valami. Denisov-ot elég csak emlegetni, és tudom, hogy valami nem oké. Ha rendbontás történik a hajón, akkor az 80%-ban Jack, de ha nincs köze alkoholhoz, vagy pucérsághoz, akkor bizony a maradék mind olyan, amiben benne van az ő keze. Kifejteném neki is, hogy tudom, hogy barátok, de vigyáznia kellene, mit művel, és tisztként egyik hálátlan feladata lesz az, hogy ő is próbáljon hatni rá, de az utolsó kérdésére felszalad az egyik szemöldököm. Nem vagyok olyan naiv, hogy visszakérdezzek, miért lennénk bajban.
-Mi történt?
Nem vagyok vádló, legfeljebb némi aggodalmat láthat rajtam, de a combját továbbra sem eresztem el. Na nem azért fogom, nehogy elszökjön, csak mondhatni kapaszkodom a korábbi idillbe, amíg még lehet. rossz előérzetem van.
-Ennek köze van a kutatóbázishoz mi? És a dokihoz....

Legszívesebben a nyakába vetődnék és összepuszilgatnám, de az eddig őrizgetett bűntudat most olyan erővel tör rám, hogy mozdulni is alig bírok. Tudom, hogy komolyan beszél, én viszont nem tudom rávenni magam, amire kellene. Hiába győzködöm magam, csak egy rakat faszság esik ki a számon. - Egyáltalán nem félek. Ha így folytatod, nemsokára consi feleség leszek, és nézheted, ahogy tanulok tűsarkúban helyből távolmosolyogni.  - rövid kis nevetésemben nagyjából annyi jókedély van, mint hús a tegnapi vacsorámban.  Ha jobban belegondolok, nem is akkora baromság, amit mondtam. Érte még kirakatfeleség is lennék, még ha rövid úton megőrülnék, akkor is.
Jobban meg kellene becsülnöm, amink most van. Túlságosan is készpénznek veszem; túl könnyedén tettem kockára a múltkori kis kirándulással is. Néha tényleg úgy érzem, valami komly baj van velem, de hogy Ethan aggodalmaskodó arcára pillantok, már tudom is. Muszáj elmondanom, mekkora balfasz vagyok, csak ennyi biztos. Meg az, hogy elkezdeni a legnehezebb, és lássuk be, nem is a legkreatívabban nyitok. Lesütöm a tekintetem, és aprót bólintok, amikor kapásból a lényegre tapint. - Amit most mondok, csakis a férjemnek szól, nem a kapitánynak, rendben? - tudom, hogy nem szép dolog ilyesmit kérnem, mivel tisztában vagyok vele, hogy ebben az esetben nehéz lesz elválasztani egymástól a két szerepet. Mégis így érzem tisztának. A legkevésbé sem akarom, hogy Nikónak baja legyen, csak mert én nem tudok titkot tartani a férjem előtt. - Az volt a cél, hogy megtaláljuk a dokit és ha lehet, megakadályozzuk, hogy további szörnyeket szabadítson ránk. De semmi sem a tervek szerint ment. Az infó viszont csapda volt, és csak kicsi híja volt, hogy lebukjunk. - sóhajtok egyet és mivel nem tudom, hogyan folytassam, várom a kérdéseket.

Kissé megdermedek egy pillanatra, amikor azt említi, Consi feleség lesz. Ennek az az oka, hogy teljesen félreértem, és kapásból arra gondolok, hogy valamelyik bunkó tanácsos akarja elvenni őt trófeafeleségnek. Nem tart sokáig, de ami ez a pillanat alatt végigfut a fejemben az több mint aggasztó lenne mindannyiukra nézve.
-Ne álmodozz. Messze vagyok még tőle, hogy én legyek a Flottaadmirális, és szerintem tudják, hogy jobb nekik amíg kartávolságon kívül vannak. Egyébként is, ha oda jutnánk, a fekete egyenruhád kéne hordanod, bakanccsal, valami szexi fegyverrel.
Töltött fegyverrel, mert nem csak dísz lenne. Egyébként is, kizárt, hogy változna az ízlésem, ha hirtelen kitalálnák, maguk közé akarnak. Csak remélni tudom, hogy nem. Bár a mostani rangommal is ez volt a helyzet valahol...nem túl kellemes gondolat. Pressia persze érti a dolgát, ha az ilyesmikről kell elterelni a figyelmem.
Kissé összeszűkülnek a szemeim, amikor belekezd, de azért bólintok. Még a kapitányi zubbony is lekerül rólam megint, pedig nem számítok semmi jóra. Mint kiderül, nem is igazán volt rá okom. Ahogy befejezi a rövid beszámolót, csak nézek rá, és nagyon lassan veszek levegőt. Teljesen csendes az egész szoba, annyira, hogy hallom mindkettőnk szívverését, és bár rémesen hosszúnak tűnik, ez az egész mégsem tarthat tovább egy két másodpercnél.
-Baromi hülyén nézel ki szőkén.
Aztán a tabletért nyúlok, és pár gombnyomással elintézem, hogy most pár percig konkrétan lehetetlen legyen minket elérni, még a consiliumnak is. A legénység számára eddig is tilos volt, most viszont úgy érzem, ez is kevés.
-Azt hiszem...próbálom megérteni, hogy milyen helyzetben lehetsz most. Tudom, hogy megmentette az életed, de ilyesmiket nem szabad eltitkolnod előttem többet. És jobb ha tudod, ha képes lennék rá, ebben a helyzetben, most tombolnék...
Végignézek a meztelen testén, és sóhajtok...és ez a sóhaj megint kellemes sóhajnak hangzik, a pokolba is.
-De, egy csapat vagyunk, szóval próbáljuk megoldani ezt úgy, hogy mind túlélitek, rendben? Először is, arról tegyél le, hogy nem fogtok lebukni. 1200 emberből áll most az egész emberiség, aki nincs jegelve. 300 ebből ott sem volt az állomáson. Másik 300 gyerek még. A katonás társadalmunk miatt a maradékból legalább a felének hasonló a testalkata mint hármótoknak, de remélem átérzed, milyen kibaszott kevés embert kell akár egyenként lecsekkolniuk, volt e alibije az eset alatt.
Kicsit eddigre azért csak megkeményednek a vonásaim, és szigorúan nézve várom, mit javasol, hogyan tud kimászni ebből. egyenlőre még nem említem meg, hogy fel kell dobnia a társait. Félig még én is reménykedem, hogy ki tudok találni valamit, amivel megúszhatjuk ezt. Vagy legalább a többség.