Közelebb lépek hozzá, lassan rakva egyik lábamat a másik után, ahogy ő is feláll ültéből. Menni készül és valamiért hiányérzetem támad. De talán nincsen még itt az ideje, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Az is lehet, hogy én nem vagyok erre felkészülve. Nem vagyok egy megnyílós fajta férfi és ez az edzés az idegeimnek éppen elég volt mára. Bár vannak gondolatok, amiket szavakba szeretnék tudni önteni, mielőtt elmegy. Épp csak az asztalnál állok meg, ahova a dossziét raktam le. - Idővel átesik majd rajta. Azt olvastam, hogy gyermekeken nagyon ritkán jön elé. Inkább fiatal felnőtt korban jelentkeznek az első tünetek. - Nézek egyenesen szemeibe, majd a dossziéra. Nem nyúlok érte, továbbra sincsen rá szükségem. És lehet, hogy nehezményezni fogja, de akkor is újra ki kell majd jelentenem a nyilvánvalót. De még várok vele. Most, hogy a titokra fény derült és úgy néz ki, Teddy képes magával is hordozni mindezt, már nem látom akadályát annak, hogy megvizsgáljon. A büszkeségem finoman játszik velem játékot és ellenkezne, hisz a gyengeségeimet tárom fel előtte, ha belemegyek. De kell az a bizalmas a hajón, mint amilyen az előző doki is volt. Ő is folyamatosan figyelte az állapotomat és úgy állította a gyógyszereket is. Szükséges rossz ez és nem állok ellen. Ez nyeri nekem az időt. - Legyen este. - Adom meg magam a rövid válasszal, majd ujjaimat az asztalra csúsztatom, de nem érek a mappához. Mintha csak valami gonosz dolog csücsülne a kabinom asztalán. - Tedd meg, hogy jobban elrejted, mint az előző doki. Mindig zárd a kabint és senki nem járkálhat ki és be az engedélyed nélkül. Ha találsz egy jó rejtekhelyet a hajón, az is jó lehet. - És ez volt a kellemetlen része. Hiába hiszi, nem gondolom Teddy-t ostobának. Sohasem tartottam. De le kell fektetni a szabályokat kezdetben, hogy ne csússzon el mindez egy apró hibán. Mert sem én sem ő nem hibázhatunk. Nagyon sok múlhat még ezen. Közelebb lépek hozzá, fölé magasodom és mélyen tekintek le szemeibe. Fogalmam sincsen mi tört rám hirtelen. Talán csak a titokkal járó magány kelti bennem a közeledés szükségességét, hisz most már akarva-akaratlan osztozunk benne. Mindez badarság, hisz a nő érzései nem változtak irányomban. Csak a sajnálat került közéjük. - Örülök, hogy itt vagy, Teddy. - Pedig néhány órája nem ezt gondoltam. Néhány órája még a páncélzatom takarásában, biztonságban éreztem magam, most pedig közeledek felé? Talán jobban megrágcsált a betegség tudata, mint gondoltam. Teszek még egy lépést felé.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Ez a helyzet a legutóbbi találkozásnak teljes ellentéte. Nincsenek elnyomott indulatok, megjátszott érzések. Hiába van kín, s csend, mégis kellemesnek nevezhető a légkör. Pedig én azért jöttem, hogy neki essek. Kioktassam, elkalapáljam, számonkérjem. Josh említése viszont, mást hoz. Mindketten szeretjük a kiskrapekot, s azt hiszem a tudatalattink pontosan tudja, hogy miféle kapocs ez. - Majd én megvizsgálom – ez teljesen egyértelmű. Nem fogja más valaki végezni a vizsgálatokat. – De legalább 10 éves koráig várunk, vagy lehet tovább – nem fogok egy gyereket kitenni ennek, főleg ha az apja nem mondja el neki az okot. Mellesleg abban igaza van, hogy ez a betegség később jön elő, bár vannak olyan esetek, hogy korábban is felfedezhető, de a lényegen, hogy gyógyítani nem lehet, nem változtat. Maximum felkészít, előrevetít neked egy életet, melyet hamarabb kell lejátszanod, mint gondoltad volna. S a változás olyan hamar köszönt be közénk, hogy hirtelen el is felejtem, hogy miért is haragszom én rá. Nézem az asztalon lévő dossziét, melynek megtalálása hozta ezt. Jobb lett volna, ha nem találom meg? Jobb lenne négy hónapon át fújni egymásra? Vagy azzal, hogy felfedeztem ezt, talán egy kis nyugalom telepszik ránk, s nem fogom azt érezni, ha meglátom, hogy legszívesebben megfojtanám? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy most el kell engednem a haragomat, a sértettségemet és találni egy olyan megoldást, amivel segítek. Neki. - Alexander – felsóhajtok. Többször nem kezdek bele abba a kérdésbe, hogy mennyire tart ostobának. Nyilván az elődöm az lehetett, mert eléggé bénán rejtette el az aktát. Nem is értem, hogy mi a fenének, nem vitte magával, amikor távozott, vagy semmisítette meg? Ez rejtély számomra, de hát nem láthatok bele más agyába, vagyis nem olyan szinten, mint szeretnék. Mondanivalóm a nevének kiejtésében kimerül, nem folytatom tovább a mondatot, szerintem hangszínem és lesütött pilláim elárulják, mint vágnék a fejéhez. Ez is taszít elfele. A bizalmatlanság, amit én érzek és amit ő közvetít. Azt hiszem ez soha nem fog változni, hiába is vagyunk egymásra utalva. A közös munka eléggé nehézkes lesz, ezt már akkor tudtam, mikor megkaptam, hogy hova kerülök. De felnőtt, okos és bátor emberek lévén, azt hiszem, hogy amikor kell, félretudjuk tenni azt, ami belülről nyom minket. Ő lép, én megtorpanok. Mit akarsz? Nem teszem fel hangosan, csak szemeim árulhatják el értetlenségemet. - Ugyan – elmosolyodom. Nem tudom, mennyire gondolja komolyan ezt a mondatot, de valahogy én azt hiszem, hogy nem annyira igaz, mint remélném. Persze jólesik, szerettem volna ezt hallani tőle, mondjuk azt hittem több időt kell várni, míg eljutunk eddig. Fejemet megemelem, sűrű pislogások közepette nézek fel rá. Változott. Jobb kiállású, férfiasabb, határozottabb és talán még emberségesebb is. Bár ezt ennyi idő után nehezen lehet eldönteni. Majd meglátjuk. Közelségének köszönhetően, megcsap az illata, s megcirógatja egy pillanatra a nőiesebb énem. A fene. - Vigyázok rád, ahogy tudok – nem sok mindent tudok ajánlani, maximum a hallgatásom. Meg azt, hogy jól lövöm be a gyógyszereit és ha kell egy roham közepette, ott kuporgok az ágya mellett és felkaparom a szarból is.
Határozottan állok felette, a külső ezt mutatja az értetlen szempárnak, belül azonban az értetlenség tetőzik és egyetlen mozdulatomra sem találok értelmes magyarázatot. Például arra sem, hogy a köztudottan merev és érzelemmentes Alex Shepard miért nyúl a hajódoki keze után, miközben egyre közeledik hozzá. Úgy kulcsolom össze ujjainkat, mint mikor Teddy még csak tinédzser volt és magával ragadott minket a szenvedély. És ha csúnya vége is lett, valami mindig megmaradt. És ezt a valamit ő haraggal igyekezett palástolni. Nem gondolok most rá, hogy az ex-nejem húga. Hogy a fiam nagynénje. Az agyam racionális részét blokkolja egy egészen másik érzés, amit szint sosem szoktam engedni. Nem keresek kifogásokat, vagy kibúvókat. De nem is értem cselekedeteim okát. És mikor kimondja, hogy megvéd, a büszkeség helyett egészen más tulajdonságom hívja elő, mélyen belülről. Egyáltalán nem fárasztó katonának lenni, betartani a törvényeket és adni az érzelemmentest. Ez a legjobb, amit tehetek és a legbiztonságosabb is. De a levegőben egy képzeletbeli óra hangosan kattog. Tikk-takk. Mintha csak visszaszámolna, de ő sem tudja, honnan is kellene. De attól még ott van. Az időm és lehetőségeim végesek. - Teddy. - Súgom most már egészen közel állva hozzá, test a testhez simul. Egyik kezemmel fogom az övét, a másik kósza útra indul, hogy hirtelen, bár nem kapkodó mozdulatokkal simítson arcára, húzza finoman őt még közelebb, hogy ajkaink találkozzanak. Nem bűnös tett ez, de most megszegem egy fontos szabályom: Nincs helye érzelmeknek a hajón. Ha csak végignéznék a legénységen, rögtön látszódna, hogy ez a legostobább szabály, ami mellett vállvetve ki tudtam eddig állni. Minden tagja a legénységnek érez és szinte mindenkinek van olyan hozzátartozója, aki elől vagy aki miatt a felszín mélyére küldi az érzelmeket. Crash felesége, Felicia ex-férje. Amelia sóvárgása, amiről úgy gondolja, nem veszem észre. Csak mert én a munkát előrébb valónak tartom összezavaró, bonyolító enyelgéseknél, attól még érzek. De nem baj, ha mindenki azt hiszi, hogy ez nem így van. Kivéve most már talán Teddy-t. Miért csókolom őt? Mikor simul most már mindkét kezem arcára és húzza őt még közelebb? Miért zavar, hogy fizikailag ennél közelebb már nem lehetnénk? Elhúzom ajkaimat. Helyes vagy nem helyes, talán butaságot csináltam. Nézem szemeit, pofont várok, valamit.. Reakciót. De nem szólok. A szavak nem tudnák kifejezni a zavartságot, amit érzek. Felfedtem magam, a páncél ezen a ponton megrepedt valahol és az elnyomott érzések süvítő hangot kiadva szaladnak ki a kósza résen.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Nem tudom mi ez, miért van, honnan jött és mit jelent. Csak azt érzem, hogy végigfut rajtam egy jóleső érzés, melyet érintése vált ki belőlem. Feltölt, pedig még csak kezeink kulcsolódnak össze. Az érzelmeknek is megvan a maguk szintje, ahol különbséget tehetünk erőt adó és mérgező érzések, vagy szeretetteljes és kártékony kapcsolatok között. Nem tudom, hogy ez melyik szint, s hova tart, de abban biztos vagyok, hogy mindkettőnkben kárt fog okozni. Nem is kicsit. Ennek ellenére komolyan gondolom szavaimat. Védem őt, a legénységtől, a Consilliumtól, a hülyeségektől, magamtól. Ha azt kéri távozzak, megteszem. Ha maradásra bír, akkor dacolva, de azt is teljesítem. Tudom, hogy hozzáképest hol a helyem, itt csak egy kis dolgos hangya vagyok, akinek egy rossz szava se lehet rá. Ezért is csodálom, hogy most nem az anyahajón vagyok, hanem hozzá dörgölőzők, s újra magamba szívom illatát. Bódító. S ajkaink több év elteltével újra találkoznak. Fejemben hangok ordítanak és figyelmeztetnek arra, hogy ez mekkora hiba. A hajón nincs helye ilyesminek, legalábbis nem szabadna, hogy legyen. Bár nem vagyok itt régóta, de a legénység felhozatalát elnézve, exek, házasok és egyebek. Eléggé lehetetlen elkerülni azt, hogy az érzelmek előtérbe kerüljenek. Szerintem ebben a négy hónapban egy kisebb szappanopera fog kerekedni, amit én egészen addig nem bánok, míg nem kell terhesgondozást tartanom. Kezemmel megtámaszkodom a mellkasán, érzem szíve verését, s ez némileg megnyugtat. Nem álom, nem elmém játszik velem, tényleg itt állok vele szemben, s egy olyan pillanatnak vagyok részese, mely után ki tudja mennyi ideig sóvárogtam. Elmém apró zugaiból előmásznak a sötétebb érzések. Mennyire gyűlöltem őt, értetlen álltam a helyzet előtt, s a mai napig nem találok rá épeszű magyarázatot. Nem értem, hogy jutottunk oda, hogy sógorok legyünk. Sokáig kerestem a választ, s hiába. A legrosszabb pedig az, hogy meg kellett játszanom mennyire örülök nekik. A minta családnak, hát akármennyire is rosszul hangzik, én annak jobban örvendeztem, amikor az egész gallyra ment. Megérdemelték. Sóhajtok, mikor elszakad. Testem többre vágyik, agyam pedig azt mondja ne. Gyűlölöm őt, hogy ilyen helyzetbe hoz, de nem tudok rá igazán haragudni. Ha lélektükreit lesem, látom rajta, hogy ő éppen annyira nem érti, mint én. Lehet egy páncélos barom, aki mindent el szeretne rejteni, most mégis más. - Talán – mennem kéne. Elrohanni, bezárkózni és tényleg csak a legnagyobb szükség esetén előbújni. Nézem őt, abban reménykedem, hogy elküld. Mogorva lesz, közli, hogy mit képzelek magamról, megró a tetteimért és megaláz. Igen, kinézem belőle, annak ellenére, hogy ő közeledett. Szívem és eszem tudja, hogy az a legjobb, ha magamtól indulok. Lábaim mégsem mozdulnak. Mellkasán pihenő kezem, apró, körkörös mozdulatokkal játszik, másikkal pedig hajába túrok. Nem hallgatok az eszemre, közelebb hajolok hozzá és egy újabb csókot kezdeményezek. Fenébe is az észérvekkel, nem vagyok egy gyáva és menekülő alak. Ráérek majd később bánkódni miatta.
Annyi év után csókjának édessége mit sem változott. Keresem a válaszokat szemében, hátha ő majd magától el akar menni és valamiért úgy érzem, nem mehet. Most nem engedem el, ha csak megmozdul, ha csak szavakba önti távozását, visszatartom. Valahogy. Akárhogy. Nem gondolkoztam rajta, mennyire hiányzott is ez. Érintése, csókjai, de még csípős nyelve is. A jelenség, hogy az életem része legyen, pedig sosem került ki a látómezőmből. Ott volt velünk, játszott a fiammal, ha szükség volt rá, vigyázott rá. Régebben, ha dokkoltunk és meglátogattam őket, ő is ott volt. Sosem volt elég messze ahhoz, hogy felejtsek még sem lehetett volna messzebb. Éppen ezért is ragaszkodnék ahhoz, hogy maradjon. Ki akarom adni magamból az évek elfojtását. Mert lehet ez az egyetlen pillanat rá. Összekuszálhat mindent, tovább ronthatja a kapcsolatunkat, de amíg testemmel beszélhetek hozzá, addig ha szavakra terelődne a dolog, ott vége is volna. Nem tudnék az érzéseimről beszélni. Derekára fogok, mikor a talán kicsúszik ajkai közül, de végül nem indul az ajtó felé. Ő is tisztában van vele, mennyi minden bonyolódhat ha itt marad, még sem képes lépni. Egyetlen éjszakát adjon, hogy 'elmondhassam' mit érzek. Néhány kósza órát addig, még egészséges vagyok annyira, hogy megtehessem. Lehet néhány perc múlva már akadályozna a józan ítélőképességem és elküldeném. De ahogy ajkai az enyémekre tapadnak, ez az érzés azonnal elillan és teszek néhány lépést előre, hogy a falhoz nyomhassam. Ajkaim egy mély sóhaj pillanatára elszakad, de utána újra követeli az övéit, én a kabin falához passzírozom és a szenvedély, ami rám egyáltalán nem jellemző, utat tör magának a páncél résén keresztül. Derekánál megragadom, saját csípőmre ültetem és úgy sétálok az ágyamhoz, hogy ledőljek vele rá a takarók kusza forgatagába. Ajkaim elszakadnak, mélyen a szemébe nézek és bár sejtem, nem fog tiltakozni és azt is, hogy nem engedném őt el, szavak esetén kirángatna ebből a bódult állapotból és észrevenném, mire is készülünk. De hallani akarom a hangját, ahogy az enyém lesz, hallani akarom, ahogy a nevemen szólít. Nem értem, mi történik velem.. Lassan szabadítom meg ruháitól, ajkait egy pillanatra sem eresztvén, kivéve, mikor felsőjét húzom le róla. Közben érintem, ahol csak érem és oldalra nyúlva lenyomok egy gombot az éjjeli szekrényem, hogy sötét lepje el a szobát és tényleg csak a csillagok fénye legyen szemtanúja a történteknek. Ebben a pillanatban mindennél jobban vágyok rá és mikor az enyém lesz, hangosan sóhajtok. Katonaként az önmegtartóztatás sohasem könnyű még sem érzem, hogy kihasználnám a helyzetet. Egészen másról szól ez, még ha nem is tiszta teljesen.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
A testünk felismerte a másikét, az érzékeink reagáltak az ismerős érintésre, illatra, ízre. Oly édes, mint, amire emlékeztem, s vágytam. Az első csók a szerelem legnagyobb élménye; nem a testi érintés gyönyöre révén, hanem mert némán, botorkáló szavak nélkül nyitja meg a jövendő távlatát. Én tőle kaptam. Sok-sok évvel ezelőtt, s akkor azt hittem, hogy más sosem érintheti ajkaimat. Ezért is él bennem annyira elevenen az emlék. Az a fajta csók volt, amire az ember egész életében emlékszik. Az érintés olyan hatással volt rám, hogy minden - a hozzám préselődő test, az ajkamat simogató meleg száj, az erő és az irányítás - egy pillanat alatt az emlékezetembe vésődött. Emlékszem mindenre, mit mellette kellett megélnem, pedig nem volt hosszadalmas egy menet. A tinikori naivásgnak köszönhetően egy olyan reménytelen csapdába estem, melyből csak a rideg valóság, a saját házasságom, az ő házassága és két gyerek ébresztett fel. Most mégis itt vagyok, simulok hozzá, bújok, mint egy kölyök cica a szerető gazdijának karjába. Ha képes lennék rá, dorombolnék neki, hogy tudassam vele, mennyire jól érzem magam. Most. Ebben a pillanatban. Mert elengedtem a szürke gondolatokat, hagyom, hogy az ördög vezessen, s belehajszoljon az ölébe. A hideg fal immár nem védelmez, nem ad esélyt arra, hogy felébredjek, hogy józan eszem beférkőzzön kettőnk közé és kimondassa velem, hogy állj. Pedig egy röpke pillanatra, mikor halk nyüszögéssel préselt neki, felvillant a cudar valóság. Beugrott a másnap, az azt követő és még megannyi, melyet ezen a hajón kell eltöltenünk úgy, hogy nem menekülhetünk a másiktól. S még mielőtt ez átjárná egész lényem, felébresztene bennem valamit, már az ágyon nyúlhatok el. Felettem pedig Alexander van. Innen nincs menekvés, nincs agyalás, csak a vágy, mely egymás karjaiba űz minket. Vonzzuk egymást, mint asztalon felejtett hús a döglegyeket, végzetesen. Úgy falom ajkait, mint aki napok óta nem evett, mohó vagyok, s fékezhetetlen. Ha most azt mondaná, hogy elég, még az sem akadályozna meg. Több évnyi elfojtást cirogat, megannyi elfojtott sóhajtást eresztett szabadjára azzal, hogy megcsókolt. S összeolvadásunk, valószínűleg ittlétünk, egyik legnagyobb hibája lesz, én mégsem bánom, hiszen annyira élvezetes. Alávetem magamat az akaratának, úgy játszhat rajtam, ahogy szeretne. Magamra húzom, édesgetem, mint egy szerető asszony a kedvesét. Azt akarom, hogyha már beleesünk ebbe a bűnbe, úgy emlékezzünk rá, hogy mennyire megérte. Úgy akarok ránézni, hogy ne csak szégyelljem magam, hanem egy olyan kép is bevillanjon, ami ebből az éjszakából marad. Izmos teste, búja vágyak, édes csókok és finom érintések. Ez most más. Nem vadállatok módjára kapjuk szét egymást, hanem érzéki táncba rohanunk. Már képtelen vagyok azon gondolkozni, mi lesz holnap, holnapután, s azután. Csak azzal foglalkozom, ami jelenleg van. Két elnyomott lélek, két vágyakozó szív, úgy válik eggyé, mintha ezzel a világot váltaná meg. Én pedig újra és újra sóhajtom nevét ajkaiba, kemény lelkét egy kissé cirógassam, s felszínre csaljam a gyengébbik énjét, ha csak a pásztoróránk idejéig is.
És az éjszaka magával ragad minket. Egyetlen porcikám sem üvölti, hogy álljak meg. Ezek a gondolatok mélyre rejtőznek elmém mélyén, nem zavarva a pillanatot. Nem akarok beszélgetni, se pontot, se vesszőt nem akarok tenni a kapcsolatunk jövőjére. Ezekben a kósza órákban számíthatunk egymásra, hisz a másikért teszünk. Gyönyörért, megnyugvásért, felidézésért, a múltban való elmerüléssel és egy kilátástalan jövővel. Ezekben az órákban nem haldoklom, nem vagyok gyenge és senki sem sajnál. Férfiként érek hozzá és adom meg neki azt, amire régóta vágyik. Mert hiába a rossz szavak és a csúnya tekintetek, a szőkeség rám vágyott régóta. Meg akarom adni neki, míg a racionalitás nem képel fel teljes erejéből, hogy ismét páncélom védelmező takarásában tűnjek el a kíváncsi szemek elől. Akkor majd nem kell bonyolult kérdésekre keresnem a választ és ezek a pillanatok sem kényszerítenek ilyesmire. Ha figyelmesen követi mozdulataimat és velem egy ritmusban mozog, ha érzi szívemnek vad zakatolását akkor tudja a kérdéseire a választ. Tudja, hogyan érzek és ki vagyok a páncél alatt. Mindketten sokat változtunk az elmúlt évek során, de az összhang sosem veszett el. Ezekben az órákban nem gondolkozom rajta és nem is hibáztatom magam, amiért végül a nővérét vettem el. Nem keresem a pillanatokat, amikor a kapcsolatunk elcsúszott és más mellett kötöttünk ki. Nem játszódik le fejemben az ostoba és kellemetlen kép, mikor a fiam megszületett és láttam Teddy arcán a csalódottságot. Nem, most hagyom magam, hagyom, hogy szavai, ahogy nevem meg annyiszor kiejti tovább tüzeljenek. Nem tagadom meg magamtól testünk összeforrását mert rossz ötletnek tűnhet. Az eszemet félre teszem és a szívemnek adom meg a gyönyört, amire régen vágyott. Mikor levegő után kapkodva végre ledőlök mellé, mar hatot mutat az óra. Egy újabb éjszaka, mikor egyetlen percre sem hunytam le szemeimet és nem is bánom. Ahogy a hév alább hagy, eszembe jut, hogy fel kellene kapnom néhány ruhát és a dolgomra sietni. Ilyenkor már régen a parancsnoki hídon szoktam lenni és figyelem a többiek munkáját. Teddy felé fordulok és addig nem teszek semmit, amíg nem látom, hogyan tisztul a feje és ő milyen lépést szeretne tenni. Érzem, ahogy kitárt lelkem szépen lassan visszadöcög a páncél mögé és ismét a komoly Alex lép elő. De ezt még nem láthatja.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Hosszú órákat tölthetek védelmező karjai között. Most ébredek rá igazán arra, hogy mennyire vágytam erre. Mindig is akartam még egyet, egy utolsót, mellyel elbúcsúzhatok attól, mit ő jelent. De míg nővérem férje volt, ez olyan távoli vággyá vált hogy mára már azt hittem kihalt. De nem. Itt van, s belesodor a veszélybe, olyan cselekedetre sarkall, mely ha ostoba vagyok, akkor megbélyegzi az egész utat. Olyan bensőséges, olyan szerethető az egész. Ez nem egy gyors menet, amit mindenáron le szeretnék tudni. Ezzel nyílunk meg a másiknak, s szavak nélkül búgunk egymás ajkaiba olyan dolgokat, melyet már rég nem. Amikor ránézek látom rajta, hogy mennyivel másabb. Érzések vezérlik cselekedeteit, most nem kötelességet teljesít, hanem magát adja. Nekem. Én pedig szeretném kiélvezni, amennyire csak lehet. Fáradtan nyúlok el mellette. Nem képzelem, hogy most csodálatos összebújás és szerelmes csókok lesznek társaink. Fejemet felemelem, s az órára pillantok. Most jött el az a pillanat, amikor szemeinknek fel kell nyílni. Mindketten tudjuk, hogy a szavakkal csak rontanánk. Fejemet felé fordítom, rápillantok. Szemeimben érzelmek vihara tükröződik, nem tudom mit kéne tennem. Ő nem marasztal, én nem erősködöm. A legegyszerűbbet választom. Lassan kicsúszok az ágyból, ruháimat magamra öltöm. Nem kapkodok, mert az olyan benyomást keltene, mintha szégyenkeznék. Itt pedig szó sincsen erről. Imádtam minden pillanatát, ha lehetne újra és újra megtenném, így neki is lenne esélye arra, hogy ne mindig a páncélos lovag legyen. Hajamat felkötöm, egy sóhajtás kíséretében veszem magamhoz az aktát, melynek az egészet köszönhetjük. Átok vagy áldás? Még nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy Alexandernek éppen annyi fejfájást fog okozni, mint nekem. Kihúzom magam, majd elindulok az ajtó felé. - Este vizsgálat Shepard kapitány – nem nézek hátra, s szavaimat már az ajtóból intézem hozzá. Először hívom így, de annyira idegen tőlem ez a megnevezés. Ezzel is szeretném neki megmutatni, hogy elnyomom az egészet. Képes vagyok félretenni, nem az a tini vagyok már, aki legelső találkozásunk alkalmával. Ez az egész egy egyszeri hiba volt, mely várható volt, hogy bekövetkezik. De a fene gondolt volna, hogy ilyen hamar. Nem hiszem, hogy eljön. Valahogy úgy képzelem a következő napokat, hogy a feszültséget vágni lehet majd, s egyetlen rossz mondattól is robbanhat a bomba. Annak érdekében, hogy ne én legyek, aki kitör, én kerülni fogom őt. Elviszem magammal ezt az egész éjszakát, s a sárga aktával együtt jól elrejtem, hogy feledésbe merülhessen. A hajón sokkal fontosabb dolgunk van. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hamis vágyak sokaságával foglalkozzunk, mert annak köszönhetően végzetes hibát helyhetünk. Az ajtó becsukódik halk morajlással csukódik be mögöttem, s én elindulok vissza a saját kabinomba, hogy titkunkat jól elrejtsem.
Take a breath, take it deep Calm yourself, he says to me If you play, you play for keeps Take a gun, and count to three.
Hát ennyit a kitartásról és arról, hogy mennyire nem kívánom látni őt. Mint mondtam, én képtelen vagyok erre, nem tudom megjátszani azt, hogy gyűlölöm és a legkevésbé sem vágyom arra a helyzetre, hogy átnézzek rajta. Magyarázattal nem tudok szolgálni, egyszerűen csak azt érzem, hogy annál, amit jelenleg nyújtani akar nekem több kell. Ő kell. S, hiába gondolja azt, hogy egy kiskutya vagyok, aki csahol utána, valahol mélyen belül remélem, hogy ő ugyan ezekkel az érzelmekkel küzd, csak inkább választja az az utat, mikor magának árt, minthogy mindkettőnket magával rántson. Egyfelől becsülendő eme lépése, másrészt viszont nagyon is dühítő. Mert nem hagyja, hogy magam döntsem el, akarok-e ekkora terhet, ő szeretne az lenni, ki rendelkezik ebben a döntésben. Ez pedig nagyon bánt. Mardossa a lelkemet, s most az üresség közepette úgy érzem, hogy kell lennie még egy utolsó reménynek, mely megbomlasztja az elméjében kialakult gátat és felnyitja a szemét végül. Hogy tervem sikerüljön, a gyengélkedőről lépteim először Tonyhoz kellett, hogy vezessenek. Mivel régi ismerősöm, neki felvázoltam a helyzetet – persze jó pár dolgot elhallgatva – s egy régi szívességet beváltva, kikuncsorogtam tőle a belépési lehetőséget a kapitány kabinjába. Tudom, hogy nem szép dolog csak úgy rátörni valakire, de ha már ő megtehette velem ezt, akkor úgy érzem, hogy jogom van hozzá. Kopogok, egyet, kettőt és hármat, várok is, mint rendes diáklány, aztán mikor már unom azt, hogy nem nyílik az ajtó, betessékelem magam. Tekintetemet lassan jártatom körbe a szobán, s mivel nem látom jelét annak, hogy bárki is itt lenne, beljebb merészkedek. Ahogy haladok előre, megüti fülemet a zuhanyrózsából kifelé csordogáló víz hangja. Ha most más lenne a helyzet, már röppennék is be mellé, bújnék hozzá, mint egy kismacska a szerető gazdijához. Ám elvetve ezt az ötletet, csak letelepszem az ágya szélére, s gondolataimat igyekszem összekaparni, hogy mire kikászálódik a fürdőszobából, meglegyen a tervem. Tudjam, hogy mit akarok, hogyan akarom és miért. Szeretném, ha végre kissé felnyílna a szeme és látná a jó oldalát is a dolgoknak.
Pént. Jan. 05, 2018 11:09 pm
