Már szaladok is a társamhoz, az utolsó métert pedig a térdvédőmön csúszva teszem meg közvetlen mellé, és aggódó tekintetem a két doki közt kapkodom. hogy tud ez a marha állandóan belekötni minden mérgező bestiába amivel találkozunk?
-Az orvos odafent van. Szabad mozgatni?
Szólni azért csak kell róla. A szőkéhez fordulok azonnal.
-Dr.Collins! Szaladjon fel két katonával, és tájékoztassa a tábori orvost mi történt. Mi addig...
Mi Addig mi? Megint egyenesen Nola-ra nézek, hogy mondja meg ő. A múltkori óta remélhetőleg megtanulta mindenki, hogy nem árt hallgatni a tudóskákra. ráadásul Astrid Szingli is amennyire tudom, szóval nagyon nem töröm magam, hogy önként jelentkezőket keressek rá, hogy felkísérjék.
-Menj fel velük, én befejezem ezt itt. Lejjebb ma már nem hiszem, hogy megyünk.
Ha senki sem ellenkezik, levágom a kábelt, és elkezdem felrakni gyorsan az átjátszó berendezést az egyik magasabb fal részre, ahol nagyjából be tudok nyúlni a világító növény mellett. Óvatosan, nehogy engem is cipelni kelljen felfelé. Munka közben meghallom a távolból az orvos szentségelését. ezek szerint működött az előző pont is, és tudták hívni. Tiszta szerencse...

Ennek magam is örülök, új terület, új dolgokat fedezhetünk fel, de leginkább új dolgokat láthatok. Az állomás most már tudom, hogy egy beszűkült, korlátozott hely. Itt a bolygón, ha vannak is betartandó szabályok, akkor is szabadabb az élet.
- Igen, nagyon izgalmas – mondom mosolyogva, bár most az események nem várt irányba fordultak el. Mondjuk valahol várható volt, mert ismeretlen terep, ismeretlen élőlények, mint az a moha a falon.
- Orvost -szólok hátra, remélem nem gondolják, hogy szórakozunk csak. Tartom a fiolát, mutatom , világítjuk remélve, hogy eredményre jutunk vele.
- Mi az, hogy odafent? – csúszik ki a számon. Azt hiszem az izgalmak közepette megfeledkeztem magamról. Aztán hallom a parancsot, és már állok is felfelé. A két katona már csak arra várt, hogy mozduljak.
Futásnak eredtem, ha nem ilyen lenne a helyzet, és ismernénk ezt a gaz növényt eskü futás közben a világító mohán húzgálnám a kezemet.
Pár perc eltelik mire felérünk, szuszogok, de meg sem állok a dokiig, ahol szinte elhadarom, hogy mi a helyzet. Nem épp kellemes szavakat kapok vissza, de jön. Fújok egy nagyot és bevárjuk a dokit, hogy elkísérjük. Remélem vették az adást , hogy nem nyúlni semmihez menet közben.