Titkolnom kéne azt, amit érzek, tudom jól, mégse vagyok rá képes, a mai nap után nem megy, amikor viszont meghallom a nevetését, kissé megdöbbenek. Viccesnek találja, hogy nem kedvelem? Bizonyára már hozzászokott, mégse gondoltam, hogy majd nevetésbe tör ki... Különös fazon. Nem tudom, hogy mit akar tőlem, de nem is vagyok rá kíváncsi, így megpróbálok kibújni a beszélgetés alól, de érzem, hogy ez nem fog olyan egyszerűen menni. Bernard egészen az Arkanig jött, hogy beszéljen velem, nem mondhatok csak úgy nemet.
- Öhm, nem, dehogy, csak ellenőrzöm, hogy ne legyen gond. A múltkori indulásunk után meghibásodott a kommunikációs rendszer és ez okozott némi kellemetlenséget. Ezeket szeretném elkerülni. - nem hazudok, minden egyes szavam igaz, és a férfi is érezheti, hogy a munkámról és a hajóról bizony szívesen beszélek. Ezek olyan dolgok, amik nem jelentenek problémát, ellentétben a magánéletemmel.
- Dokkoláskor már szóltunk... köszönöm! - próbálom illedelmes lenni, mert egyébként én tudok ám olyat is, nem vagyok reménytelen eset, és azt is biztosra veszem, hogy most a tanácsos se hazudik. Az Arkan épsége az Ő érdekük is, ahogy a miénk is, hiszen a flotta tagjait is gondosan válogatták ki, engem se véletlenül ébresztettek fel. Na de a beszélgetés elkerülhetetlen, így jelzem, hogy az egyik asztalhoz le tudunk ülni, ha ragaszkodik hozzá, Ő mégse ért velem egyet. Apró szájhúzás, miközben tekintetem a nem túl messze lévő helyiség felé terelődik.
- Ahogy akarja... - mindegy, csak legyünk túl rajta. Figyelem, ahogy két testőr besétál a helyiségbe és beszélnek az egyik legénységi taggal, aki eddig tök nyugodtan olvasgatott, és most pár másodpercre ki is zárom a mellettem lévőt, kinek meglepő kérdése kizökkent. Fejem felé is kapom, és tény, sikerült egy picit zavarba hoznia, de próbálom titkolni, elpirulni ettől még nem fogok.
- Nem, dehogy! És nem undorodom Öntől, csak rossz napom van. - nem kérek bocsánatot, erre fogom, Ő értette félre, higgye csak azt. Igazából Bernardot se ismerem, mint embert, ahogy Williamat sem, de egy társasághoz tartoznak, én pedig magát a Consiliumot gyűlölöm. Ha ezt viszont kimondanám, akár alá is írhatnám a kirepítésemet, szóval próbálok most egy mosolyfélét is a másik felé villantani. Tudom, hogy megértette azt, hogy nem akarok hozzá érni és értékelem, hogy nem erőlteti rám, ellenben a helyiségből kisétáló férfivel kezet fog. Udvariasnak tűnik, amilyennek lennie kell, legalábbis látszatra, a legénységi tag viszont nem tagadja undorát. Oké, én is hasonló pofát vághattam, már kezdem bánni, meg kellene tanulnom nem kimutatni az érzéseimet. Besétálok én is a kis terembe, de annak nem örülök, hogy kettesben maradunk, az ajtó becsukódik és se ki, se be, amíg Bernard nem dönt úgy, hogy végzett velem. Mit akarhat? Helyet foglalok én is, akár csak Ő, de az asztal másik oldalán, nem akarok én közel lenni hozzá. Nem értem, hogy miért vetkőzik neki, de próbálom figyelmen kívül hagyni és nemet intek a fejemmel.
- Nem kérek semmit, köszönöm! - milyen ismerős ez az indítás... William is így kezdte, szinte ugyanígy. Viszont azóta már van bennem két sör, amit Ethan társaságában fogyasztottam el, nem óhajtok többet inni, ennyit se kellett volna ezekből a rettenetekből. Térjünk inkább a tárgyra! Nem vár tovább, már szóba is hozza az eljegyzést, de amikor a fekete pirulát is megemlíti, őszintén meglep és ezt láthatja is rajtam. Erre most nem számítottam.
- Már miért örülnék a fekete pirulának? Nem akarok öngyilkos lenni! - szemeim összébb szűkülnek, miközben a férfit nézem. Tudom jól, hogy nem bízhatok meg benne, de sajnos még nem tudom, hogy mire megy ki a játék. Nem lehetek vele őszinte, ez biztos, de az tény, hogy nem akarok meghalni se. Ha akarnék, már megtehettem volna, tudnék én szerezni egy olyan pirulát, ebbe biztos vagyok. Nem örülök az eljegyzésnek, se pedig annak, hogy ki lesz a férjem, de egyelőre még próbálok némi pozitívumot is látni a dologban. Az viszont meglep, hogy egy másik tanácsos ilyesmiket mond. Részvétet érez? Kezd összezavarni...
- Én nem félek magától! - jelentem ki, kezeim pedig össze is fűzöm magam előtt, miközben hátradőlök. - És nincs szükségem a segítségére. Nem ismer, így a részvéte se őszinte. Mondja el nyíltan, hogy mit akar maga... egy tudós tőlem? Miért érdekli, hogy William engem vesz el? - hiszen már volt három felesége is előttem és eddig senki se nézett felém, most meg hirtelen érdekes lettem? Ha egymás ellen akarnak tenni, ahhoz én nem kellek, nem akarok eszköz lenni, szóval hagyjanak csak ki szépen a dologból. Én pedig nem fogom úgy kezdeni a házasságomat, hogy most kifecsegem az őszinte érzéseimet és William-nél meg bajba kerülök. Muszáj vigyáznom, túl nagy a kockázat.
- Eddig se akart megismerni, pedig már három éve felébresztettek. Ma jött el hozzám, miután megtudta, hogy eljegyzett az egyik tanácsos, ennek bizonyára oka van. Ne kerteljen, akar valamit! - nem vagyok hülye, legalábbis nem teljesen. Olyan szinten az vagyok, hogy megint nem fogom vissza magam, túl sok bennem az indulat, amelynek egy részét most Bernardra zúdítom. A francba is, tényleg visszább kellene vennem. Kezeim leeresztem, combjaimra csúsztatom és kissé belemarkolok nadrágomba. Le kell nyugodnom! De baromi idegesítő ez a helyzet, főleg azért, mert még nem látom át a tervet.

Tényleg kezd hasonló lenni a beszélgetésünk stílusa, mint amiben Williammel is részem volt, Bernard szimpatikusnak akar tűnni a szememben. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, én mégse válok barátságossá, nem dőlök be neki, hiába kezd egyre kevésbé zavaró lenni a jelenléte.
- Bármikor repülhet, amikor csak akar, hiszen a Consilium tagja. - nem véletlenül vannak tízen... Szóval ha annyira oda lenne a repülésért, már rég megoldotta volna. De ebbe nem megyek bele mélyebben, nekem végülis teljesen mindegy, de egy picit azért kíváncsivá tett, hogy vajon tényleg volt olyan gyerekkori álma, hogy űrhajós legyen? Teljesen más a szakterülete jelenleg, bár Ő is csak egy kisfiú volt. Mindannyian gyermekként kezdtük.
- A 14.-ről. - persze, hogy én is számoltam. Általában 3 hónapokat voltunk távol, csak ritkán alakult másképp, de most úgy tudom, hogy némi változtatások lesznek és nem leszünk mindig ennyi ideig el, de lesz olyan, amikor viszont hosszabban. Kíváncsi vagyok. Ezeket a gondolatokat viszont tova söpröm, amikor besétálunk a helyiségbe, majd hamarosan mindketten helyet foglalunk. Én Bernarddal ellentétben nem kérek semmit, inkább az zavar, hogy kettesben maradtunk. Nem kéne, hogy így legyen, de William óta már nem vagyok biztos semmiben sem.
- A Földön minden jobb volt, az egész élet jobb volt. - utalok itt elsődlegesen a rendszerre, de tény, az ételek és italok is rémesek lettek. Ezzel viszont Ő is egyetért, én pedig biccentek arra, hogy emlékszem. Már hogyne emlékeznék?
- Mikor ébresztették fel? - ez az első alkalom, hogy én érdeklődöm a férfi felől, de nem tagadom, elkezdtem kíváncsi lenni rá. Most olyan, mintha egy normális, átlagos emberrel beszélgetnék, jelenleg nem érzem felsőbbrendűnek sem. Williamnél azért végig éreztem, de az Ő stílusa teljesen más volt, még csokoládét is szerzett nekem, na meg jobb minőségű kávét, teát... Nem mintha bármit elfogadtam volna, kivéve egy szem csokit, de azt is csak a "tálalás" miatt voltam köteles. De milyen finom volt! Majdnem olyan volt az íze, mint amilyet a Földön ettem. Bernard viszont ismét kizökkent, oly hirtelen tér rá a fekete pirulára, hogy lereagálni se tudom normálisan, nem úgy, ahogy kellene. Az életemhez ragaszkodom, erősebb nő vagyok én annál!
- Sokkal rosszabb férfiak is vannak Williamnél! Ő legalább úriember! - kelek jövendőbeli férjem védelmébe, mert tudom jól, hogy ezt kell tennem. Egyébként se hazugság minden szavam, az a férfi, akivel Louis boltjában találkoztam és chip volt a fejében... aki majdnem megerőszakolt nos, Ő ezerszer rosszabb lenne. De tény, William a Consilium embere, nem felejtettem el, ahogy azt sem, hogy azzal, hogy az ujjamon viselem a tőle kapott gyűrűt, oda kell figyelnem mostantól arra, hogy mit mondok, ha meg akarom élni a holnapot. Ez egy remek teszt lenne, hogy ide küldik Bernardot, én viszont nem fogok megbukni rajta!
- Ezért nincs felesége? Hogy megvédje a Consilium mérgétől? - direkt fogalmazok úgy, ahogy Ő. A tanácsosokról azért mindenki tud dolgokat, így az se titok, hogy bár Bernard jóképű, de nincs felesége, és nem is tudok róla, hogy annyira szoknyapecér lenne. Különös, Ő valahogy másabb, mint az itteni férfiak. Lehet azért, mert a Földön született, Ő is egy másik rendszerben, de nem dőlök be annak, hogy jobb, mint a társai. Ideje lenne elmondania, hogy mit akar tőlem, mert eddig nem nézett felém, most viszont hirtelen igen. Tudom jól, hogy van valami a háttérben, és ideje, hogy kiderítsem, mégis mi. De túl jól ért a szavakhoz, túlságosan könnyen zökkent ki ismét a komfortzónámból, amikor a múltat és a szüleimet említi... na meg az egyetemet. Nem akarom ezt!
- A szüleim mindenben támogattak, és persze, hogy hiányoznak! - az apámra még rá is lőttek, amikor nem egyeztem bele rögtön az alvó programba. Némi haladékot kértem, de aztán aláírtam a papírt, a csapat viszont már ki volt küldve, Ethan pedig parancsra cselekedett... Szerencsére apám túlélte, de a világ végét már nem. Mégse akarok Bernarddal beszélgetni a múltamról, nem vagyunk mi ilyen bizalmas viszonyban. Inkább halljuk az elméleteit, ezekre kíváncsi vagyok! Ad1-nél el is mosolyodom és finoman csóválom meg fejem, de aztán amikor végigmondja gondolatait, akkor felelek, és most meglepően őszintén. Úgyis valamilyen szinten átlát rajtam, mi, akik a Földről jöttünk, jobban megértjük egymást, legyünk egyszerű gépészek vagy tanácsosok. Úgy érzem, hogy ez a közös alap segít a kommunikációban. Szegény William még az egyetemet se tudta megérteni, az ottani bulikat... szerintem a mai napig azt hiszi, hogy orgiákban vettem részt a tanulás helyett.
- Nem hagytam a Földön szerelmet és leszbikus se vagyok Mr. Lavignon, ha már így rákérdezett... - ezen most muszáj elmosolyodnom kissé, de aztán folytatom. - Egyszerűen azért nem akarok szülni, mert nem kötelességből akarom megtenni, hanem azért, mert én is akarom azt a gyereket. Jelenleg nem érzem magam anya-típusnak és nincs mellettem olyan férfi, akit a gyermekem apjának akarnék. Nem csak a világgal van gondom, de a földi dolgokat nehéz magam mögött hagynom. Még dolgozni akarok, nem pedig egy gyereket nevelni, még... még nem jött el ennek az ideje. - számomra nem. 30 évesen se lennék elkésve, én úgy gondolom. - Ezért zavar a kötelező házassági és gyermekvállalási törvény! - tessék, kimondtam, de ezt már úgyis tudta. Vajon megérti azt, amit mondok neki? Úgy érzem, hogy normálisan elmagyaráztam, és tudja, hogy régen mi döntöttük el a Földön, hogy mikor szülünk. Nem volt kötelesség.
- Mi a tervük az Ocannal? Ön tényleg hisz abban, hogy békében élhetünk együtt az ocantisokkal? - ezekkel a kérdéseimmel tudom, hogy túlléptem egy bizonyos határt, hiszen csak pletykákat hallottam erről, de a Consilium döntéseiről az Ocannal kapcsolatban senki se tud biztosat a tanácson kívül. Én úgy hiszem, hogy meg akarják szállni a bolygót, elpusztítani az ott élő népet, de ezt hallani szeretném a másik szájából. Talán most én zökkentem ki Őt ezzel a hirtelen kérdésemmel és rá lesz írva az arcára a válasz... erre számítok. Ha már Ő ilyen mélyen belement a magánéletembe, akkor én is kérdezősködhetek tőle, úgy érzem, jogom van hozzá... pedig nincs. A szemkontaktust egyébként én is tartom, nem leszek ijedt kislány. A pia előkerülése viszont meglep, és ismét olyasmit érzek, mint Williamnél. Kedveskedni akar, csak épp nem csokoládéval, hanem alkohollal. Ezek a tanácsosok túlságosan is kiszámíthatóak.
- Köszönöm, de nem kérek! Soha se szerettem a whiskyt és nem szoktam igazán inni se. - a mai két sörre szükségem volt, de ha innék még, akkor az akadályozhatna a munkámban. Arról viszont nem teszek említést, hogy egyébként se mernék beleinni abba, amivel Ő kínál. Ki tudja, hogy mit tenne a piába, ismerem a szakterületét. Veszélyes ember, még akkor is, hogyha most egyre szimpatikusabbnak tűnik. Ez csak a látszat, de belül romlott, én pedig ezt nem fogom figyelmen kívül hagyni. Mégis, kedves mosollyal arcomon utasítom vissza, kezeim viszont némileg felengednek. Már nem vagyok olyan ideges, mint eddig voltam, talán még egy kicsit szimpatikusabbnak is tűnik, mint eddig, de nem fog megvezetni.
- Elárulja, hogy mit szeretne tőlem? - kérdezek rá ismét, hiszen a kedveskedésen már túl vagyunk, ideje kiböknie. Vagy csak beszélgetni akart, hogy megtudja, milyen vagyok? Áh, valamiért úgy érzem, itt többről van szó, csak ezért nem jött volna el az Arkanhoz, magához is hivathatott volna, így viszont most mindenki tud arról, hogy ki volt a látogatónk, ahogy arról is, hogy kit keresett.

Bernarddal valahogy más beszélgetni, mint amire számítottam. Sokkal elérhetőbbnek tűnik és egyáltalán nem olyan negatív a kisugárzása, mint másnak. William félelmetes volt, de Ő? Nála nem érzem ezt... Persze lehet, hogy mindez csak színjáték, de belül hinni akarom azt, hogy nem, és hogy talán nem minden consiliumi tag egyforma. Williammel szemben is próbálok optimista maradni, ha már Ő lesz a férjem, muszáj lenne valahogy megkönnyíteni a dolgomat. A hirtelen rávágott válaszra csak elmosolyodom, és érdeklődve hallgatom a kérdését, majd finoman nemet intek fejemmel.
- Nem, én soha se próbáltam. Amúgy se érdekelne senkit se az, amit leírok, max a múltam, amikor a Földön éltem. Önnel azért más a helyzet. - hiszen tudom, hogy milyen szerepet tölt be a társadalmunkban, hogy mennyi tudás rejlik a fejében, és talán tényleg segíteni akar az emberiségen. Egy faj vagyunk, és bár nem értek minden törvényükkel egyet, azért nem is lázadok az egész rendszer ellen. Ha úgy tennék, akkor már rég az Ocanon bolyonganék és próbálnék életben maradni... Ahogy viszont Bernard tovább beszél, most már valóban őszintévé válik az arcomon lévő mosoly, és mélyen egyetértek minden egyes szavával.
- Én is azt hittem, hogy más jövőre ébredek majd. Nehéz volt megszoknom ezt az új rendszert, de úgy látom, hogy Önnek nem, hiszen tanácsos lett. - vajon pontosan hogy történt ez? Miért pont Ő? Őt se ébresztették fel sokkal régebben, mint engem és tény, a szakterülete más, igen is fontos, de miként vezetett számára az út a Consiliumig? Tudom jól, semmi közöm sincs hozzá, én csak egy kíváncsi kisembernek tűnhetek a szemében, de akkor is muszáj rákérdeznem erre, hátha mégis csak kapok választ.
A beszélgetésünkben eztán mégis éles váltás következik, William említése felbolygat, akár csak a fekete piruláé, de nem vagyok hülye, tudom jól, hogy mit kell mondanom, hogy mit kell tennem, és nem akarok bajt a saját fejemre. Nem szólhatok jövendőbeli férjem ellen. Látom Bernard reakcióját, így kissé feszültebbé válok, de nem vágok közbe, nem mondok mást. Mondja csak el Ő azt, amit szeretne. Ezek szerint nem akar beleszólni a dolgaimba, de mégse értem teljesen azt, amit mond.
- Miért veszítenének el? - teszem fel azt a kérdést, ami a leginkább foglalkoztat az elhangzott mondatokból, de aztán megköszörülöm kissé a torkom. Lehet tényleg túl támadó voltam, pedig eddig Ő nem adott erre okot. - Elnézést a kirohanásért! - kérek végül bocsánatot, mert talán ez most tényleg kijár neki. Megpróbálom visszább fogni magam, hiszen nekem is kellemesebb így a beszélgetés, hogy normális velem, és nem akarom kihozni esetleg azt az énjét, akit elképzeltem magam előtt. De a kérdéseim azért felteszem, ha nem akar válaszolni, akkor úgyse fog, de vajon mennyire enged bepillantást nyerni az életébe? Némi feleletet kapok, de nem túl sokat, viszont beérem ennyivel, de amikor a pletykát említi, halkan felkacagok, egészen aranyosan téve ezt, mert tudok ám ilyen is lenni.
- Nem is gondoltam, hogy hinnem kellene a pletykáknak. Jobb is, hogy a magánéletét titokban tartja, legalább nem csámcsognak rajta. - egyetértek vele. Úgy hiszem, hogy van valakije, senki se akar magányos lenni, ahogy én se, de jól rejtegeti. De persze tévedhetek is. Amióta felébresztettek, rohadtul egyedül érzem magam, az itteni emberek nem értenek meg, más a felfogásuk, akiket pedig szintén felébresztettek... nehéz. Mindenkim ott maradt, mindenkim meghalt, és bár most lesz egy férjem, mégse ismerem. Alig tudok róla valamit, az viszont egyértelmű, hogy félelmet kelt bennem. Hogy lehetnék így teljesen bizakodó? Bármennyire is próbálkozom, egyelőre még nehezen megy. Ismét rám kerül a sor, hogy beszéljek, és meglepően őszintén mondom el mindazt Bernardnak, amit gondolok. Lehet, hogy ebből még bajom fog származni, de... szeretnék egy picit bízni benne, szeretném, ha valaki megértene. Ő tudja, hogy milyen volt régen az élet, talán valahol megérti a szavaimat, amelyeket William képtelen úgy elfogadni, ahogy azt én szeretném.
- Igen... átlátom. - átlátom, de nem értek vele egyet. Nem mondom el ezt még egyszer, tudja a véleményemet, ahogy viszont tovább beszél, úgy gondolok bele egyre jobban abba, hogy talán részben igaza van. Mégis, engem is érint a dolog, és ez a legkellemetlenebb az egészben. Tudom jól, hogy fenn kell maradnunk, de ez az ár érte számomra nem tudom, hogy mennyire éri meg. Mégis, még itt vagyok, egyelőre fejet hajtok előttük és még Williamhez is hozzá fogok menni. Ez elég behódolás nem? A kirepítést is választhattam volna, szabad lehetnék az Ocanon, de... nem úgy döntöttem. Nem vagyok biztos benne, hogy az jó döntés lett volna. Az utolsó mondatra viszont összébb szűkülnek szemeim.
- Ez igazán kedves magától, de mindketten tudjuk, hogy nem tud nekem több időt nyerni. Wells kapitány se tudott már többet, most pedig, hogy a Consilium egyik tagja vesz el, nem fogja hagyni, hogy más döntsön a saját magánéletéről. - William helyében ebbe én se engednék beleszólást, ő túlságosan is irányító típus. Én viszont imádkozhatok majd, hogy nem esek hamar teherbe. Szerencsére nem leszek mindig vele, hála az Arkannak és a hosszú utaknak, még lehet némi szerencsém, úgy nyerhetek csak időt.
- Miattam nem kell konfliktusba kerülnie Williammal, de igazán kedves magától, köszönöm és... értékelem! - mégha hazugság is, de valamiért nem érzem annak. Máris bedőlnék neki? Nem tudom már, hogy ki Ő pontosan, hogy miként kéne vélekednem vele kapcsolatban. Nem egyszerű ez a beszélgetés. Ezért is váltok, méghozzá nagyon is hirtelen egy olyan témára, amire szerintem Bernard se volt felkészülve, hogy rátérünk. Semmi közöm a Tanács dolgaihoz, de Ő mégis felel... ismét. Nem okoz csalódást.
- Én nem utálom magát, szóval ne mondja azt, hogy nem tudunk békében élni. - vágok közbe enyhe fejcsóválás mellett. Jó, amikor megláttam őt a folyosón, még lehet, hogy nem örültem a jelenlétének, de most már nincs annyira ellenemre ez a beszélgetés, egészen kellemes.
- Ezt jó hallani, hogy Ön nem a lemészárlásuk mellett döntene! - vajon találkozott már ocantissal? Igen... minden bizonnyal. Így, hogy William felesége leszek, én is kapok majd engedélyt arra, hogy ezt megtehessem? Többször járhatok majd az Ocanon? Eddig csak egyszer tudtam lemenni a három év alatt, de reménykedek benne, hogy ez gyakoribbá válik majd. Milyenek lehetnek azok a lények? Mennyire hasonlítanak vagy éppen különböznek tőlünk? Én magam szeretném megtapasztalni, mert az erejükről és a kinézetükről már hallottam, de más hallani valamiről, mint látni.
A whisky is eztán előkerül, meglep, hogy ilyesmivel kínál, de engem nem lehet így lekenyerezni, és egyébként se szeretem ezt az italt... soha se szerettem. Érzem viszont, hogy nem hisz nekem, a reakciója pedig cseppet zavarba ejt. Miért vagyok még mindig elutasító?
- Tényleg nem szeretem a whiskyt, de... ha ragaszkodik hozzá, akkor megkóstolom. - ha ártani akar nekem, akkor megteheti azt másképp is, nem kell ahhoz személyesen ide jönnie hozzám. Így mindenki tudná, hogy benne volt a keze a dologban, ha viszont még csak a közelemben sincs, nem találkozik velem, akkor senki se gyanakodik.
- Én nem... nem arról van szó. Csak furcsa, hogy ennyire kedves velem, de nem szeretném, ha távozna. Őszintén szólva jól esik Önnel beszélgetni. - tényleg nem hazudok. Annyira már megismerhetett, hogy puszta jópofizásból nem fogok ilyet mondani neki, bár tény, el sehogy se küldeném. Nem is tehetném meg, és William se örülne neki, ha ennyire illetlenül viselkednék. De most tényleg maradhat, nem szeretnék rosszba lenni vele feleslegesen, főleg, hogy a házasságom után meglehet, hogy sűrűbben fogunk találkozni. A férjem révén már nekem is közöm lesz a Consiliumhoz.
- Nagyon kevés ember van már, akivel úgy lehet társalogni, ahogy régen. - remélem érti, hogy mire gondolok. Bár sok az alvó, ők alszanak, akik viszont fel lettek ébredve, közülük nem vagyunk olyan sokan, nem kerülök mindenkivel kapcsolatba.
- Ha engedem, hogy megismerjen, akkor Ön is megengedi ezt nekem? - ne legyen egyirányú a dolog. Ő megismer engem, cserébe pedig én őt. Persze, bármelyikünk bármikor hazudhat, egy alap bizalom kell ehhez a dologhoz, de lássa csak, hogy most én is próbálkozom. Testtartásom se merev már, két kezem idő közben az asztalra került, kissé előre is vagyok dőlve, miközben barna íriszeim a férfi kékségeit fürkészik.

Bernard kedvesnek tűnik, de nem látom szükségét annak, hogy miattam konfliktusba kerüljenek jövendőbeli férjemmel. Felesleges lenne, William ha eldönt valamit, úgy hiszem, hogy azt véghez is viszi. Még nem ismerem igazán, de a beszélgetésünk után erre a következtetésre jutottam.
- Én még nem igazán ismerem őt... - nárcisztikus jelleme lenne? Ez nem túl szimpatikus... - De miért lenne miattam konfliktus Önök között? - nem értem, hogy miért lennék én ennyire központi szereplő a történetben. Vagy csak egy plusz ok vagyok? Már fogalmam sincs, de talán nem is kéne most ebbe még belemennem. De Williamtől mindenképpen meg fogom kérdezni, hogy miért ilyen a kapcsolatuk Bernarddal. Vajon Ő mit felel majd? Térjünk inkább át más témára, az Ocanra és az ott élő népre. Hallgatom a tanácsos szavait és bizony el is húzom egy kis idő után a számat. Azonos véleményen vagyunk, együnknek se tetszik az, ahogy alakultak a dolgok és hiszünk abban, hogy lehetett volna másként is. De nem lett...
- Én azért remélem, hogy elkerülhetjük a harcot. - csak ennyit mondok, többet nem, talán nem is kell. A whiskyt viszont több okból se szeretném elfogadni, de egyre inkább érzem, hogy ragaszkodik hozzá, és ha ennyire akarja, ám legyen. Mégis, az utolsó pillanatban inkább visszaönti az üvegbe, nem erőszakoskodik, helyes.
- Nem tagadom, de senkiben sem bízom meg azonnal, legyen flotta tag, tanácsos vagy egyszerű ember... Ne vegye magára. - mosolyodom el kissé, majd hozzáfűzöm. - De a whiskyt valóban nem bírom. - elhiheti nyugodtan, tényleg így van. És bár sok év telt el azóta, hogy utoljára kóstoltam, az emléke nem tűnt el. Szóval köszönöm, kibírom életem végéig, hogy nem iszom többet. Az nem hiányzik. Most már nem vagyok elutasító, hagyom, hogy megismerjen, de cserébe én is szeretném megismerni Őt jobban. Érdekel, hogy ki lakozik a tanácsos mögött, hogy ki az igazi Bernard. Viszont ismét sikerül meglepnie azzal, hogy tudja, Mr. Pavell ma magához hivatott, ahogy azzal is, hogy utána ezek szerint nála van jelenésem. Azt hittem, hogy marad és itt beszélgetünk, mert... őszintén bevallva nem szívesen megyek egy tanácsos lakosztályába se, nem hogy kettőébe egy nap. Willnél még csak nem is jártam, pedig Ő lesz a férjem. Túlságosan is furcsa ez az egész, és láthatja is rajtam, hogy hezitálnék, bár tudom jól, nincs választásom, ez szavaiból és viselkedéséből is lejön.
- Rendben van! - biccentek, miközben magamban őrlődöm. Néha be kell fognom a számat és most is ezt gyakorlom, így figyelem, ahogy kopog, majd int és végül távozik. A feszültségem ma szerintem nem fog eltűnni, így jobbnak látom visszatérni a munkámhoz, muszáj kicsit másra terelnem a gondolataimat, és pár óra múlva vár rám Oscar...