- Nem akarok rosszat sem a hajónak, sem pedig a legénységének. Jelen pillanatban ez a hajó az egyetlen hely, ahol biztonságban érzem magamat, eszem ágában sincs ártani itt bárkinek is. – ez valóban így van, akármilyen morcos ábrázatú a navigátor, valahogy sokkal nagyobb bizodalmam van felé, mint a Volentisen némán mosolygó, mindent jegyzetelő fehérköpenyes alakok felé. Csöndesen hallgatom Katrina felolvasásszerű monológját a volentisi, ébresztés utáni kurzusukról, de inkább nem szólok semmit, mert egy az egyben úgy érzem, hogy ő vakon hisz ebben az egészben. Könnyen elképzelhető, hogy bennem van a hiba, talán a nagyon is aktív földi énem miatt, de én valahogy nem tudok ilyen gyorsan megbízni valamiben a fogságom okozta tortúrák után. - Birtokában vagyok olyan képességeknek, melyekkel talán a segítségükre lehetek. – homályosan fogalmazok, mert még magam sem tudom, hogy ezek az új adottságok mennyiben járulhatnak hozzá a sikerhez és hol van a vége. Azt hiszem, hogy amit ez alatt a bő két hét alatt tapasztaltam, csak a jéghegy csúcsa, egészen biztos vagyok benne, ha csak ennyi rejlene bennem, mint, amennyi mutatkozott, nem lettem volna tagja annak az ötezer kiválasztottnak, akit a Volentisre hoztak. - Tisztában vagyok vele hadnagy, igyekszek rászolgálni a bizalomra. – kisvártatva felállok, majd egyenesen a tiszt szemébe nézek, lassan csak megérkezik a főgépész is, hogy rendbe rakja a problémás berendezést. - Többek között a F8T-vel is össze kell ismerkednem, hogy ne kezeljen teljesen idegenként. Remélem nem keltek további gyanút kérdésemmel, de miket tud az a kis robot? A térkép megjelenítést és a diagnosztikát láttam ismeri. – próbálok finoman érdeklődni, éppen elég ennyi bizonytalanságot szülni öt percen belül, mint amennyi a gépházban előfordult, viszont az F8T-vel még terveim vannak. Ha vannak tárolt adatbázisai, akár több dolgot is megtudhatok az itt folyó eseményekről és a jelenlegi világunkról. Persze ezt jobb, ha nem ecsetelem beszélgetőpartnerem előtt.
Szemöldököm újra magasba ível hallva bizalmának tárgyát. - Itt? - csúszik ki akaratlanul a számon, de mégis elgondolkodtat. Nemrég ébredt fel. Az Arkan már az űrben épült. Mégis honnan tudhat rólunk? Nem hinném, hogy ennyi idő alatt utánunk olvasott volna. Vagy talán mégis? - Mit tud az Arkanról? - teszem fel a következő kérdést. Akár vallató is lehetnék - ám nem vagyok - zord kérdéseim miatt. Meglehet, hogy vakon bíznom kellene Hesperában. Tudom, hogy jó döntéseket szokott hozni. Ám nem is benne nem bízok. Az idegenbe. - Tudja, hogy a hajókra való toborzáskor széleskörűen világítjuk át a kadétokat? És a lehető legjobb opciót választjuk ki, ki szolgálni képes itt? - hajtom enyhén oldalra a fejemet. Akárki nem lehet a flotta tagja, jobb ha ezzel ő is tisztában van. Igaz, vannak itt nem katonai múlttal rendelkezők is. - És mily képességek ezek, ha nem vagyok elég tolakodó? - kérdezem hűvös nyájassággal, melyből kihallhatja, hogy kérdésem egyáltalán nem tolakodó és választ viszont várok. De a kedvesség nem az én asztalom. - Ne szolgálja, hanem érdemelje. Mindazonáltal érdekelne, hogy Hesperát mivel győzte meg - vonom össze enyhén a szememet. Döcögősen indul az ismeretségünk, s még én is ráteszek neki egy lapáttal. De jobb az elővigyázatosság, mint a meglepetés. Az utóbbi időben elég hasonlóból volt dolgunk, többet nem kívánok. Figyelem ahogy lassan feláll, kérdése nyomán ajkamon mosoly jelenik meg. - Biztosíthatom, hogy az előbbi mutatványával a szemetes szívébe lopta magát - tudatom, hisz kettőnk közül én értettem, hogy minek szólt éktelen prittyegése. Többek között ezért is gyanús a flótás. F8T nem egy könnyű eset. - Ő a mindenesünk. Mindenhol ott van ahol nem kellene és sehol sincs ott, amikor kellene. Ám, amikor végérvényesen rá lenne szükségünk, akkor hirtelen megjelenik. Gyanítjuk, hogy gondolatolvasásra is képes. Emellett a teljes univerzumról, mindenről készít adatokat, minden adatot megtart, tárul, valamint amit eddig tároltak, mindennek a letöltésére alkalmas. Teljeskörűen tud kommunikálni, minden szavunkat megérti... Az ő nyelvét kell megtanulnia - felelem, méltatva régi barátunkat. S hogy miért vagyok ennyire közlékeny? - De ne aggódjon, sok információhoz hozzáférés szükségeltetik, s rengeteg mindenre csak a kapitány jogosult. Egyéb esetben a két szép szeméért sem árulna el semmit - a retinaolvasóról és egyéb apróságokról nem ejtek említést. Amúgy hasznos kis szerkezet, ezt sose feledtem. Csak néha idegesítő.
Az „itt?” kérdésre nem reagálok, bár lehet rosszul teszem, de a következő kérdést fontosabbnak tartom tisztázni, mielőtt tényleg egy pillanat alatt dobnak ki a légüres térbe. - Hogy mit tudok az Arkanról? – kapom tekintetemet a még mindig szikrázó vezetékről Katrinara - Az igazat megvallva, semmit sem tudok róla. – rázom meg fejem, szavaim őszinték, nem is lehetnének másmilyenek, hiszen fogalmam sincs az űrrepülő mibenlétéről, sem pedig a céljáról, vagy a legénységéről. Nem szerettem volna taglalni a képességeimet másoknak, míg Hesperával nem beszélek, de úgy látom, a navigátor kérdéssorozata elől válaszok nélkül nem igazán lehet kitérni. Lassan emelem fel kezeimet, nehogy a végén még támadásnak gondolja cselekedetemet és előbb a tenyereim belső felét, majd a kézfejeket fordítom felé. - Nem érzek fizikai fájdalmat. – láthatóvá válnak a sorozatos áramütések okozta vöröses csíkok, foltok, melyeket az előbbiekben, a panelen való ügyködés közben szereztem. - A sérüléseim rendkívül gyorsan gyógyulnak, úgy vélem teljes szervezeti regeneráció mellett. – egyelőre többet nem mondok, talán már így is többet beszéltem engedély nélkül, mint amennyit lehetett volna, de úgy érzem ennyit el kellett mondanom ahhoz, hogy kielégítsek némi kíváncsiságot. - Magam sem tudom hadnagy, talán ezzel győztem meg, amit az imént mondtam, de nem tudom. – szól válaszom, mert valóban nem tudom mi az, ami meggyőzte Hesperát arról, hogy itt maradhatok. Talán jobb nem is firtatnom, mert addig biztonságban vagyok, még azzal együtt is, hogy a legénység zöme teljes joggal fúj rám. Némán bólogatok, miközben szívom magamba az információt F8T-ről. Végre egy kapaszkodó a szó szoros értelmében vett semmi közepén, ami talán információval szolgálhat számomra arról mi is zajlik körülöttem, miért kerültem pontosan én ide és mik voltak a tervem velem, akár a Földön, akár ebben az új világrendben. A parancsnoki hozzáférés ténye némiképp nehezítést jelent, de el kell érnem, el fogom érni azt, hogy valamilyen módon információt húzzak ki F8T-ből. Nem lesz egyszerű, de ha lesz rá elég időm, megszerzem.
A visszakérdezésére csak bólintok, majd továbbra is karba tett kézzel állva hallgatom a válaszát, amely… Szemöldököm újra a magasba szökken. Meglehet csak nekem nem logikus néhány ember cselekedete? Vagy csak nem gondolja át, hogy mit tud. - Vagyis itt érzi magát a legnagyobb biztonságban az egész galaxisban de semmit sem tud sem a hajóról, sem a legénységről - összegzem végül, s figyelem, hátha megerősít ebben. Hiszen ezt mondta. Vagyis nagyon sügérnek kell lennem, ha nem ezt akarta kihozni belőle. Végül aztán csak sóhajtva engedem le a karomat. Igazából teljesen mindegy, hogy mennyire ágálok ellen ittlétének, tenni ellene úgysem tudok. De mint mondtam: amíg nem bizonyít, nem tudok benne bízni - nemhogy hinni! - Maga vagy teljesen őrült, vagy oly zseni, ki legalább tíz lépéssel előttünk jár - látom be, hisz más észszerű magyarázat nem létezik a fickóra. Azonban a meglepetés sorozatnak még nincs vége. Korán sem. Kijelentésére újra magasba vonom a szemöldököm. Ha nem vigyáznék szigorú hírnevemre még elismerően füttyentenék is egyet. De nem teszek, csak félrehajtott fejjel szemlélem újra a férfit. - Semmiféle fizikai fájdalmat? - intek fejemmel kézfeje felé. Nehéz elhinnem, s szívem legeslegeslegmélyét valamiféle irigység hatja át. Hát igen, minden valamirevaló katona álma lehetne. De ez egyben veszélyes is. - Szóval ha eltörik a csontja, súlyos sebesülést kap, észre sem venné, hanem menne tovább? - vonom fel újra csak kérdőn szemöldököm. - Vagyis maga a megtestesült mechanikai katona - se nem fájdalom s mindemellett gyors regeneráció. Igaza van, ez hasznunkra válhat. - Mit gondol az emberkísérletekről? - bukik ki belőlem a kérdés, s agyamban apró mag ültetődik el. Félő, hogy ahogy az idő telik, eme gondolat úgy szökken szárba és burjánzik el elmémbe. De egyelőre nem foglalkozok ezzel. Tudnom kellene, ő erről miként vélekedik. Újabb sóhaj tör fel belőlem, hallva miként győzte meg Hesperát. Miért is csodálkozom ezen? Magam sem értem. Mintha nem ismerném jószívűségének változatait. Félig hátat fordítva a férfinak lépek az ajtóhoz. Egy tekergőző, szikrázó kábelre lépve, cipőm talpa meg sem érzi. A hajó térképét hologramikusan hozom elő a falba épített panel segítségével. Újra csak gyorsan ütöm be Samantha számát. Még messze jár. Egymás fejét fogjuk leharapni ha ideér: én hogy miért késett, ő, hogy mit tettünk szeretett kábeljeivel. - Az egész életét úgy akarja leélni, hogy nem lép ki a hajóról? - teszem fel az újabb kérdést. - Hisz egyszer kikötünk, maga akkor is szökevény lesz - tudatom vele, ha már hosszabb távra tervez velünk maradni, mégis miként gondolta.
- A hajó és az űrutazás gyakorlati ismerete nélkül, teljesen ismeretlenül is sokkal nagyobb biztonságban érzem itt magamat, mint a Volentisen. – ismétlem meg részben az általam korábban elmondott gondolatokat és egyben meg is erősítem Katrinat abban, hogy az előbbiekben jól összegzett. Az ébredésem óta ebben az új rendszerben nem ismerek csupán két helyet. A Volentis azon részlegét, ahol az utóbbi időben a mindennapjaimat töltöttem és a teljesen ismeretlen Arkant, mely bármi más is lehetett volna, de szerencsémre vagy éppen a szerencsétlenségemre, mikor távozásra szántam el magamat, akkor éppen bent dokkolt. A következő kijelentésre nem reagálok érdemben, arcizmaim sem rezdülnek, és bár választanám inkább az őrültet, mint a zsenit, ezt a kijelentést megtartom magamnak, mert magam sem tudom, hogy cselekedetem a későbbiekben milyen kimenetellel zárul. Azon viszont ráérek később is töprengeni, hogy mi lett volna a jó választás: maradni a Volentisen, és teljesíteni a Consilium akaratát vagy segíteni az Arkant és legénységét céljaik elérésében. A kezeim felmutatása után egy bólintással reagálok csak a kérdésre. - Ahogy mondja hadnagy. Egészen addig tudnék harcolni, míg a szervezetem, akaratom ellenére fel nem adja az elszenvedett sérülések miatt a küzdelmet. – hogy én volnék-e a megtestesült mechanikai katona azt nem tudom, de valahogy így lehet elképzelni az alapokat hozzá. Aztán persze nagy kérdés, hogy valóban alapokról van-e szó az esetemben, vagy még én sem tudok eleget saját magamról. Értem a tapogatózó kérdést, de nem tudom mit gondoljak magáról az eljárásról. Túl sok ideig éltem a Földön, látva történéseket, kísérleteket és túl kevés ideje vagyok itt teljes tudatomban ahhoz, hogy véleményt formáljak az elmúlt évtizedekről és a kísérletekről. Mindent összevetve, ha személyesen magamra képzem le a kérdést, akkor határozott véleményem van: - Én egyáltalán nem akartam ezt. – árulok el talán jóval többet magamról, mint amennyit erre a kérdésre adott válasz megkívánt volna, de érzelmeim olykor felülkerekednek bennem Kimondatlanul is tudom hol a helyem, katonaként ismerem a hierarchia rendszerét és eszembe sem jut többnek látszani szökevénytől, míg valójában el nem hagyhatom ezt a titulust. - Talán, idővel sikerül bizonyítanom hadnagy, és akkor majd úgy léphetek ki a hajóról, hogy nem vagyok többé szökevény. – hangom határozottan szól a gépházban, mondandóm pedig remélhetőleg elegendő válasznak bizonyul
Én se lehetek ott mindenhol, ez a hajó pedig baromi nagy, így pont amikor szükség lenne rám, akkor nem találnak. Jellemző, pedig nem bújtam el, és azért némi idő elteltével a kis F8T bemér és megérkezik hozzám. Aprókat pislogok a lábamnak ütődő robot felé, majd végül leguggolok elé, úgy figyelem magyarázását. Eleinte még nehezen értettem meg, de most már gond nélkül felfogom, hogy mit szeretne, és mint kiderül, gond van a gépházban. Katrinat már oda csábította - bár nem értem, hogy miért -, így csak fejemet csóválom meg, miközben megindulok a gépház felé. Nincs szükségem egyéb szerszámokra, ott minden megtalálható, így sebes léptekkel haladok a megfelelő irányba, mögöttem meg a kis robot, hogyha kell, hát segít majd. Nem sok mindenre jó szerelés közben, de legalább adogatni tudja azt, amire szükségem van. Most se nézek egyébként túl extrán ki, a szokásos bakancs, fekete nadrág, ujjatlan, fekete felső van rajtam, akár csak a kezeimen lévő kesztyűfélék. Saját gyártmány, munkához tökéletes. Hajam összefogva, szemeim körül pedig némi karika, de azért nem olyan rossz a helyzet. Végre ismét feladat vár rám, így lesz, ami lefoglaljon. Bár ez egy modern hajó, mindig történik rajta valami, mindig kell rajta szerelni vagy éppen újítani, így legalább nem dísznek vagyok itt és járom a sötét űrt a legénység tagjaival. Ahogy közeledek a célomhoz, beszélgetés hangjára leszek figyelmes, viszont a férfiét nem ismerem fel, így rögtön kapcsolok, hogy kivel lehet majd dolgom. Nikolai. Ő a mi kis potyautasunk, akiről semmit se tudunk, de veszélyes lehet. Nem bízom senkiben sem a kapitányon kívül, így egyértelműen morcos arccal sétálok oda hozzájuk, és orromat is azonnal megcsapja az égett szag. Akad még némi füst is itt, ami árulkodik arról, hogy gond van, de bővebben egyelőre még nem látom a problémát, ahhoz túl sokan vagyunk itt. - Üdv! Ahogy látom, ismét probléma adódott, szabad? - nem vagyok túl bőbeszédű, de majd talán változik ez, de jelenleg a csevegésnél előrébb való az, hogy ne történjen még nagyobb probléma a rendszerben. Ha oda engednek, akkor a lábamhoz erősített kis táskából már elő is halászom a megfelelő szerszámokat és elkezdem megvizsgálni a panelt és a kábeleket. Azt rögtön látom, hogy a kommunikáció krepált be, de ahogy nézem, nem csak a gépházban lesz vele gond. - Egyébként Samantha Lewis, főgépész. Maga gondolom a potyautasunk. - csak egy pillantásra nézek a férfire, ejtve meg a bemutatkozást, és nem bánom, hogy Katrina is itt van. Nem szívesen mutatnám a hátam egy idegennek jelenlegi helyzetemben, így jobb, hogyha valaki szemmel tartja az idegent. - Jól sejtem, hogy maga nyúlt hozzá? - a kezemben lévő fogóval a panel felé mutatok, hogy tudja, mire gondolok. A hadnagy nem tenne ilyet, nem az ő munkaköre, így esze ágába se jutna csak úgy itt nyúlkálni, mivel egy áramütés akár az életébe is kerülhetne, de a férfi talán nem elég óvatos ahhoz, hogy erre figyeljen. Nem mintha kárt tett volna bármiben is, de ettől függetlenül utálom, hogyha valaki belenyúl a munkába.
Egyre jobban érik bennem a gondolat: vagy őrült vagy többet tud, mint amennyit elmond. Mindenesetre szemmel kell tartani egy jó ideig a férfit. Nem hinném, hogy ezzel gond lehet. Társaim arcáról is leolvashattam, hogy nem tökéletesen bíznak benne. Még sincs senkinek sem egy rossz szava a kapitány parancsa ellen. Vajon hogy csinálja? Képes lennék megfigyelni, hogy miként képes hatni az emberekre? Utánozni eszem ágába sincs, csak megérteni. De úgy vélem, hogy ezzel nem rendelkezem még elég emberi ismerettel. - Valóban elég érdekesnek és vonzónak hangzik ez képesség, a földön is rendelkezett már ezzel? - kérdezem, noha orvos sem vagyok. Nem tudom, hogy min múlik, hogy valaki ne érezhessen. Mindazonáltal csábító az ajánlat. Hajlok némi együtt működésre. Talán még azt is belátom, hogy Hespera miért engedte, hogy itt maradjon. Kimért válaszára halványan mosolyodok csak el. - Kár, pedig egy élő boxzsák mindig jól jönne, nem beszélve a szemléltetésről - vonom meg a vállamat könnyedén. Ha nem, hát nem. Eddig is megoldottam a kiképzési feladatokat, ezután is megfogom. S ama csírát gyökerestül húzom ki agyam hátsó rejtekéből. Nem kell, hogy burjánzon feleslegesen. Habár, ha parancsba adnám… - Talán.. - s még folytatnám is, ha nem fordulna be az ajtón Samantha, sodorva el a lendülettel engem és állna meg az apró helységbe. Pár értetlen pislogással konstatálom, hogy hajónk szélforgója is megérkezett a szemetessel együtt. Az utóbbi épp a lábamnak ütközik, majd saját tengelye körül forog. - Egyre többször - jegyzem meg hidegen, s félreállva hagyok utat a nőnek, hogy tegye a dolgát. Feltűnhet neki a “barbár” megoldásunk, valamint a padlón kígyózó kábelrengeteg szikrázó mozgása is. Akaratlanul is kezem újra az acélbotra csúszik, látva, hogy a nő gondtalanul fordít hátat az idegennek. Nem szívesen hagynám itt vele kettesbe, így nem is teszem. Amúgy sincs sürgős teendőm a hídon sem. - Mennyire nagy a gond? Mikorra tudod megjavítani? - kérdezem megszokott hideg hangomon a guggoló javítót nézve.. Valamiért frusztrál a tudat, hogy baj esetén nem tudjuk elérni a bázist. Bár ha baj is lenne… mit tudnának onnan tenni? Legfeljebb a Jolát küldik utánunk, de lehet, hogy addigra az már késő lehetne. Aztán feltűnik a ruhája. Újból. Nagy levegőt veszek, hogy ne kérdezzem meg újra, hogy… Jah de ez is feladatom. - Hol az egyenruhája Főgépész? - vonom fel enyhén szemöldököm a kérdés után.
Továbbra sincsenek ellenemre a navigátor záporozó kérdései, hiszen úgy vagyok vele, hogy a válaszaimmal tudom legjobban megismertetni magamat azzal, akit egy kicsit is érdekel, ki is vagyok valójában. Akit persze nem izgat, nyilván nem is fogja keresni a társaságomat, de alapvetően az a célom, hogy amennyire csak lehet, kijöjjek mindenkivel a hajón. Megtűrt potyázóként úgy vélem nem is lehet más célom, mint bizonyos keretek között az egyensúly keresése még akkor is, ha majd nem tetszik valami. - Higgye el Katrina, nem olyan vonzó ez, mint amilyennek látszik. – apró fejrázással egyetemben jelentem ki határozott véleményemet, majd hozzáteszem - Engem egyszerűen kísérleti patkánynak néztek, nem volt választásom. – szólok végül röviden, bár hosszabb mondatot tervezte, mégis úgy gondolom egyelőre ennyi is megteszi. Az élő boxzsák és a szemléltetés példáját elengedem a fülem mellett, igaz válaszolni se lenne lehetőségem, mert megérkezik a várva várt főgépész is, hogy rendet tegyen a kábelek között. Odébb állok az útból, hogy oda engedjem a probléma forrásához, de útja közben bezsebelhetek egy pillantást és egy bemutatkozást is tőle. - Igen, én volnék… - reagálok rangomat hallva - A nevem Nikolai Denisov és jól gondolja, én voltam, aki hozzányúlt a géphez. – mielőtt bármit is szólhatna az újonnan érkezett közleány, egy mentségemre szóló röpke monológba kezdek. - A fekete füst és a szikrázás – mutatok a még mindig sercegve szikrákat vető, gyakorlatilag a panelből kitépett földön heverő kábelre – évtizedekkel korábban sem jelentett semmi jót, azt hiszem pár másodperccel később kigyulladt volna. – nem ragozom a történetet, szorítkozok a lényegre, egyszerűen akkor, abban a pillanatban ez a megoldás tűnt a legjobbnak. Láttam már harci gépeket ennél kevesebb miatt is leégni, nem szerettem volna, ha ez megismétlődik, főleg azzal, amelyik egyelőre a lehető legtávolabbra visz a Consilium karmai közül. A következő dolog, amire figyelmes leszek, hogy F8T szokatlanul méreget, talán éppen most tölt fel az adatbázisába és szedi össze rólam a korábbi világból fennmaradt információmorzsákat az aktámba. Kapóra is jön, hogy a hadnagy éppen az egyenruha regula miatt kapja elő a serénykedő Samanthat, így nyugodtan méregethetem a kis robotot. Nem mozdulok, fejemet sem fordítom irányába, nehogy megzavarjam elmélyült ténykedésében, csupán szemem sarkából követem figyelemmel. Nem baj az, ha gyűjtöget, így talán nekem is könnyebb lesz később kibogozni egyes szálakat a múltammal kapcsolatban.
Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ilyen sokan legyenek a gépházba, de nem mutatom ki azt, hogy zavarna a jelenlétük. Zavarba nem jövök tőlük, nem vagyok már kislány, így pillanatok alatt sietek oda a hibás panelhez, miközben azért pár szó is szólok a többiekhez. Katrina megjegyzésére felé pillantok, majd elkomorodva biccentek. - Igen, amióta elhagytuk a Volentist, azóta meglepően sokszor van valami gond. - értek egyet vele. Eddig is volt dolgom, soha se unatkoztam, de mostanság tényleg ritka az olyan nap, amikor nem hívnak valami probléma miatt. Örülnék, ha végre az egész hajó rendesen működne, mint eddig, de nagyon úgy néz ki, hogy erre még várhatok. - Még csak most értem ide, szükségem van pár percre, hogy felmérjem a probléma okát. De a gond elég nagy, nem működik a kommunikációs rendszer. - ezt már most meg tudom állapítani, de a továbbiakhoz némi türelemre van szüksége. Nem vagyok szuperhős, hogy ránézésre azonnal meg tudjam állapítani, hogy mit mennyi időbe telik majd rendbe hozni, na meg hogy mi a baja. Viszont nem csak ketten vagyunk, így ideje lenne pár szót a potyautassal is váltanom, főleg, mivel látom, hogy valaki hozzáért az egyik panelhez. Nem tett semmi rosszat, de hozzáért! Mint valami főbenjáró bűn, úgy kezelem ezt, de próbálok azért higgadt maradni, magamhoz képest. - Örvendek! Kezet is fognék, de halasszuk későbbre. - mint látja, akad jelenleg más, ami lefoglalja mancsaimat. Nem tagadja, hogy ő volt az, aki hozzáért a géphez, és máris védekezően magyarázatot fűz szavaihoz, mely apró mosolyt csal arcomra. - Én is a Földön éltem, tudom, hogy milyen volt a technológia évtizedekkel ezelőtt, de azért köszönöm az észrevételt. Szerintem kibírta volna, amíg ide érek, de ne aggódjon, nem követett el hatalmas hibát, viszont máskor kérem ne piszkáljon semmit ebben a teremben! - bár lehetőleg máshol se engedély nélkül. Mégis, ezt én nem mondhatom meg neki, nem vagyok olyan magas beosztású. A feje viszont a helyén maradt, de csak azért, mert nem okozott kárt. A sercegő panelt egy erre alkalmas szerszámmal felveszem a földről, majd közelebbről is megvizsgálom, majd ez után annak helyét is. Összetett a gond, de időt még mindig nem tudok megsaccolni. Tovább viszont nem tudok a felméréssel foglalkozni, hála a hadnagy kérdésének, melyet hallva most már csak szemeimet forgatva sóhajtok fel. Ezt tényleg minden alkalommal eljátssza velem? - Ha nem akar naponta új ruhát csináltatni nekem, akkor elfogadja a jelenlegi öltözetemet egyenruhának, ahogy mindenki más is a legénység tagjai közül. - nem véletlenül hordom ezt szereléshez. Ennek nem árt, ha kilyukad - most is akad a felsőmön pár lyuk -, vagy kigyullad vagy bármi baja történik, az egyenruha viszont véges számú. Sokszor hosszú időkre távol vagyunk a Volentistől, így esélyem se lenne újat beszerezni. Kat viszont ragaszkodik a szabályokhoz, mint mindig, így talán kötelességének is érzi, hogy akár minden nap feltegye nekem ezt a kérdést. Vajon egyszer megunja? Még a végén hiányolnám. - Látom érdekesnek találja F8T-t. Számomra is az volt, amikor először láttam. Nemrég ébredt? - a viselkedéséből ezt a következtetést tudom levonni, de persze tévedhetek. Idő közben folytatom a dolgomat, és jó öt perccel később pillantok csak Katrina felé, ideje, hogy válaszoljak arra, ami igazán érdekli, és amit majd a kapitánynak, na meg a parancsnoknak is tudnia kell. - A probléma forrása nem csak itt van, hanem a hajó más részén is. Át kell vizsgálnom az egészet, így egy-két napot igénybe vehet, mire rendbe teszem a rendszert. - tudhatja, hogy nem fogom húzni az időt és aludni se fogok addig, amíg nem működik minden úgy, ahogy kell. Eléggé elhivatott tudok lenni a munkám terén, így nemsokára már törökülésbe is dobom magam és elkezdem szétszedni az előttem álló rendszert, a darabokat pedig szépen magam mögé pakolom. Itt kezdem, aztán majd haladok tovább.
- Nézze a jó oldalát Nikolai. Még ha kegyetlenül is hangzik, az ehhez hasonló kísérletek mindig az emberiség fejlődését tették lehetővé. Gondoljon csak Mengelére. Az ő kísérletei nélkül vajmi nehezen fejlődött volna az orvostudomány - s meglehet, hogy kegyetlen egy hasonlat, de valós. Az utána következő robbanásszerű fejlődés épp az ő kísérelteinek az alapjain alapultak. Minden fejlődésnek megvan a maga áldozata, ezzel együtt kell élnünk. A jelenlegi korban mi vagyunk azok. A mi dolgunk benépesíteni a… igen, előbb egy bolygót kell találni. De az nehezen megy ha a hajónk nem működik. Valamiért nyugtalanít a gondolat, hogy egyre több a gond. Ennek a hajónak nem kellene ennyire… A legmodernebb felszerelésekkel építették és minden alkalommal átvizsgálják a volentisiek is, amikor dokkolunk. Rossz érzés kerít hatalmába az útunkkal kapcsolatba. - És még ki tudja, hogy mi nem… - vetem ezt is csak úgy félvállról oda. Károgó vészmadár is lehetnék akár. Azonban inkább legyünk felkészülve a legrosszabbra és vizsgáljunk át mindent, minthogy bármi másnak nagyobb baja legyen. Ezzel meglehet, hogy Samantha is egyet értene velem. Precíz szerelő, ezt az évek alatt megtapasztalhattam. S ha ő nem fogja tudni megoldani… Mind halottak vagyunk. Csendesen hallgatom a két földi dialógusát, kezemet leveszem a botról. Ösztöneim azt súgják, hogy nincs baj, nem villog a fejemben a vészjelző. Azt már inkább nem említem meg, hogy az eddig tökéletesen működő szenzoraim egy veszélyes egyedet nem jeleztek s azóta vajmi keveset hiszek benne. - S erre újra csak azt tudom mondani, hogy kérvényezhet több ruhát is, vagy strapabíróbbakat - sóhajtom lemondóan. Már nem is értem miért megyek bele újra és újra ebbe a beszélgetésbe. Már rég nem szórakoztat, sose töltött el örömmel. Egyszerű előírás ez csak, ha ennyit képtelenek vagyunk betartani, akkor… De már nem is szajkózok hasonlót. Mintha az utóbbi évekbe mindenki megbolondult volna, mintha a szabályok csak dísznek lennének. Lassan rázkódom vissza a valóságba, s ezt F8T-nek köszönhetem, ki… szokatlanul kezd el pörögni a tengelye körül, mindeközben éktelen prüttyögésbe kezd. Nem is ez a szokatlan, hanem, hogy összefüggéstelenül beszél. Semmi értelme pittyegéseinek. Rosszallóan vonom össze szemöldököm. - Sammy - szólok halkan, mintha attól félnék, hogy az apró szemetes mindjárt hold-körüli pályára áll. - Normális, ha így viselkedik? - ugyanis fémháza körül apró kékes elektromos villámlások jelennek meg. Meglehet, hogy az egyik zsineg miatt viselkedik így, mely nagyon is a közelébe szikrázik. - Több nap? - emelem fel fejem, felfogva, hogy mit is mondott a nő. A rossz érzés csak tovább fokozódik bennem, hisz valami nagyon is nincs rendben itt. - Talán Nikolai segíthetne neked… - teszek egy próbát, hogy lássam mennyire is lenne kész alkalmazkodni egy potyautashoz. Tekintetem azonban nem veszem le a lassan centrifugává gyorsult kukáról.
Pént. Jan. 12, 2018 5:40 pm
Szemöldököm újra magasba ível hallva bizalmának tárgyát. - Itt? - csúszik ki akaratlanul a számon, de mégis elgondolkodtat. Nemrég ébredt fel. Az Arkan már az űrben épült. Mégis honnan tudhat rólunk? Nem hinném, hogy ennyi idő alatt utánunk olvasott volna. Vagy talán mégis?
Én se lehetek ott mindenhol, ez a hajó pedig baromi nagy, így pont amikor szükség lenne rám, akkor nem találnak. Jellemző, pedig nem bújtam el, és azért némi idő elteltével a kis F8T bemér és megérkezik hozzám. Aprókat pislogok a lábamnak ütődő robot felé, majd végül leguggolok elé, úgy figyelem magyarázását. Eleinte még nehezen értettem meg, de most már gond nélkül felfogom, hogy mit szeretne, és mint kiderül, gond van a gépházban. Katrinat már oda csábította - bár nem értem, hogy miért -, így csak fejemet csóválom meg, miközben megindulok a gépház felé. Nincs szükségem egyéb szerszámokra, ott minden megtalálható, így sebes léptekkel haladok a megfelelő irányba, mögöttem meg a kis robot, hogyha kell, hát segít majd. Nem sok mindenre jó szerelés közben, de legalább adogatni tudja azt, amire szükségem van.
