Perceken belül lefolyok a kapitányi székemről, ha tovább kell bámulnom az üres, csillagfényes semmit magunk előtt. A hídon dekkoló legénység tagjait elküldtem egy gyors ebédszünetre, azt gondolván, ezzel letudhatom a napi nemes cselekedet kvótát, arra azonban nem számítottam, hogy egyedül dekkolni a hídon ennyire unalmas lesz. Oldalvást fordulok a székben és felpakolom a lábam a karfára, hátamat nekivetve a túloldalt. Esküszöm, azalatt a másfél év alatt, míg Jonsson ült a székemben, teljesen eldeformálta az egészet... Az én drága, jól bejáratott székem már nem is olyan kényelmes többé... Vagy csak a sima féltékenység beszél belőlem, amiért ő másfél éven át élvezhette azt, amiről nekem le kellett mondanom? Valószínűleg nem. Az az igazság, bár ezt gyűlöltem beismerni még magamnak is, hogy vágytam az anyaságra. Talán jobban vágytam rá, mint erre a székre... Lehet, hogy idővel visszasírtam volna a kapitányi posztot a szagos pelenkák mellől, de a tudat, hogy ezt nem deríthetem ki, hogy elvették tőlem az esélyt erre... Néha többnek éreztem ennek a súlyát, mint amennyit el tudtam józan ésszel viselni. Az ajtó nyílására egyből feleszmélek a gondolataimból, mintha bűntényen kaptak volna, olyan riadtan kapom fel a fejem a fotocellák szisszenésére. Kissé ellazul a tartásom, ahogy a vállam felett hátralesve kiszúrom az ismerős arcot. A fejemet egészen hátrahajtom, feje tetejére állítva az űrhajót, benne a felém igyekvő első tisztemmel is. - Jonsson. Csak nem azt remélte, hogy ebédelni mentem, és sutyiban beleülhet a székembe, míg nem figyelek? Eddig is ilyen kényelmetlen volt, vagy csinált vele valamit? Várjon, ne válaszoljon, inkább jobb, ha nem tudom, mit művelt benne... - eltakarom a szemem, mintha azzal megóvhatnám lelki szemeimet is az agyamban felbukkanó, kéretlen képektől. Egyenesbe húzom magam a székben, bár nem igazán sietek haptákba vágódni. Kris előtt nem kell megjátszanom magam, és most amúgy is ebédszünet van... Azért lelógatom a lábamat és összerendezem magam, hogy ne csak úgy folyjak lefelé a székről, mire odaér hozzám. - Történt valami? - érdeklődöm kíváncsian, könyökömet megtámasztva keresztbe font combjaimon, és kissé előre dőlök, kényelembe helyezve magam. Remélem, nem megint valami legénységi mizériáról van szó, minthogy valaki törölközőben rohangál a folyosókon esténként, vagy folyton szétszórva hagyják a holmikat a fürdőszobában. Ezekkel nem tudok mit csinálni, főleg, hogy olykor-olykor velem is megesik mindkettő...
A közös helyiséget elhagyva egyenest Hespera keresésére indultam. Ugyan fogalmam sem volt merre is van éppen, de szinte rögtön belebotlottam az étkező felé igyekvő Alexeibe, így néhány pillanattal később már célirányosan robogtam a parancsnoki híd irányába, menet közben a gondolataimat rendszerezve. Az ajtón belépve meglepetten tapasztaltam, hogy Hespera egyedül maradt a hidat felügyelni, de végső soron így a legjobb. Nem kell azzal törődnöm, hogy a legénység miatt ügyeljek a szavaimra. Lustán pillant hátra, szinte lefolyva a székéből, de amikor rájön, hogy csak én vagyok, rögtön egy viccel indít. Valószínűleg bármelyik másik napon beszálltam volna a játékba, de ezúttal a kimerültség, és stressz nyert, a sürgetőbb ügyekkel karöltve, így csak egy fáradt. – Ne most. Váltanunk kéne pár szót. - a válaszom. Az arcomról valószínűleg lerí, hogy jelenleg nagyobb gondunk is van a szék kényelmességénél, mert már kapom is a kérdést, amiből egyértelmű, hogy hozzá még nem jutott el a hír. – Nem véletlenül esett ki egy napra kommunikációs rendszerünk. - kezdek bele vészjóslóan – Valaki több ponton is célzottan szabotálta a rendszert. Pont Samanthától jövök. - böktem fejjel az ajtó irányába és egyúttal egy pillantást is vetettem rá, de nem úgy tűnt, hogy épp bárki is be akarna nézni. Visszafordultam a kapitány felé, és megpihentettem a kezemet az egyik gépünkön. – Tudom, hogy ez nem fog tetszeni, de eddig túl finoman kezeltük a problémás elemeket. Szeretném megszervezni a fellázadt kadét társainak, és Nikolainak a mielőbbi kihallgatását. Illetve egy időre korlátoznám a mozgásukat is, ha engedélyt adsz rá. - foglaltam össze röviden a helyzetünket, abban bízva, hogy ez elég meggyőző lesz. Szomorú, hogy idáig fajult a dolog, és személy szerint legszívesebben már azon lennék, hogy felgöngyölítsem az ügyet, de ez már túlnő a normál hatáskörömön így csak csendben várom a választ.
- Jaj, ne. Ráncolod a szemöldököd - közlöm, mert ez az első, ami szemet szúrt, még fejjel lefelé is. Na jó, az első az volt, hogy milyen vicces dolog, hogy a plafonon sétál - de aztán megláttam az arckifejezését és rögtön elszállt minden jókedvem. - Miért kell ráncolnod a szemöldököd? Olyan jól indult ez a nap... - zsörtölődöm, miközben ülésbe tornázom magam, hiszen ha Jonsson ráncolja valamijét, abból már tudom, hogy komoly dologról lesz szó. Mármint tényleg komoly dologról, mert kettőnk esetében a komolyságnak több szintje is van. Ez a legfelső, vagy talán az eggyel alatti, és azt nagyon, nagyon, nagyon rühellem. Amint közli velem a nagy hírt, már kezdődik is. - Oh, remek... - A tenyerembe temetem a homlokom, azt remélve, ha elég gyorsan elkezdem masszírozni a fejem, azzal elkerülhetem a kialakuló fejfájást, de érzem, hogy késő. A stressz-szintem megugrik, az indulatok fortyogni kezdenek bennem, a fejem pedig máris visít. - Mi baj van az emberekkel? Komolyan, mi a franc baj van velük? - fakadok ki, mielőtt még tovább hallgatnám Kris jelentését. Hátradőlök a székemben, indulatosan kicsapva oldalra a karjaimat. - Ez a második lázadás, mióta itt vagyok. A második. És most azt akarod közölni velem, hogy talán lesz egy harmadik is? - megengedem magamnak, hogy morcos legyek, mert tudom, hogy Kris jól ismeri ezt az állapotomat, így azt is tudja, hogy nem rá vagyok mérges. A kicseszett karmára, arra vagyok, meg az univerzumra, ami minden erejével azon van, hogy kikészítse a legénységemet. Connor agymenése már így is halálra stresszelt mindenkit, mit kezdenek majd vele, ha kiderül, hogy más társunk is benne lehetett? - Hát, tényleg nem vagyok oda érte - mormogom egy fokkal higgadtabban, és megtámasztom az államat a tenyeremen, így töprengek el a férfi javaslatán. Az ügyet haladéktalanul ki kell vizsgálni, és újra kell gondolnom azt is, hogyan állok a kadét helyzetéhez. Egy darabig csendben maradok, a pillantásomat nem veszem le Krisről, egyszerűen csak kiürítem a fejem és gondolkodom. - Jól van - Kiegyenesedek a székemben, amint sikerült döntésre jutnom, és összefűzöm a karjaimat a mellkasom előtt. - Szabad kezet kapsz, azzal a feltétellel, hogy azt akarom, a hajó minden egyes tagját hallgasd ki az ügyben. Nem kivételezünk. Nem arról van szó, hogy nem bízom bennük, de Connorról sem feltételezte senki, hogy... Tudod... - legyintek, mert még beszélni sem esik jól a történtekről. - Beszélj mindenkivel, hátha valaki tud valamit. És szólj Camnek, hogy csináljon még egy kört a lelki fröccséből. Beszéljen ő is újra mindenkivel a történtekről és bővítse ki az előző kör pszichológiai jelentéseit az újjal. - teszem még hozzá. Bármi is nyomja az embereim szívét, azt akarom, hogy szerepeljen Cam jelentéseiben. Nem szeretnék több meglepetést, sem váratlan bekattanást a hajón. Biztosra akarok menni, hogy mindenki úgy érzi magát, ahogy kell. - A kadétot nem látogathatja más rajtunk, Camen és Katen kívül. A kaját is személyesen én viszem neki, ha kell - biccentek helyeslőn, kitérve a mozgáskorlátozós ötletére, Nikolai említésekor azonban elgondolkodom. Ismerem Kris álláspontját a dologgal kapcsolatban, mégis akad némi ellenérzésem. - Mások meggyanúsításával egyelőre még várjunk. Előbb hallgasd ki az embereket, utána eldöntjük, kit kell lekorlátozni. A kritikus helyszínek védelméről viszont gondoskodnunk kell. Egek, őröket kell állítanom a saját otthonunkba... - döntök végül, és azzal a lendülettel fel is kelek a székből. Felkavartak a hírek, képtelen vagyok nyugodtan ücsörögni tovább, mintha mi sem történt volna, miközben a hajó darabjaira hullik.
Ha lehet hinni a kezemben tartott készülék kijelzőjének, akkor hagytam még hátra dolgokat az Arkanon. Melyet rettentően furcsállok, tekintve, hogy végtelenül maximalista vagyok. És tudom, hogy nem maradt itt már semmim, hiszen mindent elvittem. A csomag mégis a parancsnoki hídon vár. Furcsállom ezt? Annyira nem, ám az utóbbi idők eseményeinek a fényében, nem csodálkozom rajta. Még az is benne van a pakliba, hogy a Consililum így próbál átvilágítani. Nem lepne meg, ha ez következne. Egy komplett hajó fellázadt. Halkan fújtatok csak, miközben haladok előre a folyosón. Kezeim akaratlanul is ökölbe szorulnak. Tudom, hogy ez nem az a lázadó csapat, hogy nekik semmi közük, amelyikhez nekem is. Mégis irritál, amikor ilyen történik, főként ha meg tudtuk volna ezt előzni. Ha előzőleg a lázadókon keményebb büntetéseket hajtunk végig, ha kivégezzük őket, talán nem bátorodnak fel mások is. Példát kellene statuálni, nem pedig… Mély levegőt veszek, szemeimet lehunyom, ahogy befordulok az egyik sarkon. Hónapok óta nem vagyok már a hajón, mégis vaktában is ismerem. Minden folyosóját, minden ajtaját, mi mennyi lépésre van egymástól. A hangját felismerem ezer közül, hogy mi, hova nyílik. A vezetékeket, melyek körbe hálózzák az egészet. Majd tíz évig volt az otthonom a hajó, ismerem, mint a tenyeremet mint a testemet. Minden reakcióját, mégis úgy érzem, hogy elárult. Ez rossz szó. Nem érzem úgy. Elárultak. De nem az Arkan. Két kadét volt, kikben megbíztam. Kiknek elhittem, hogy hűségesek, kik bizonyították a hűségüket. És lásd, mennyien teszik meg, mégis elhagyják a Volentist. Elárulják az itt élő embereket, mintha minden csak róluk szólna. Az emberek esetlenek, menedékre, védelemre van szükségük. Mint katonák erre esküdtünk fel egykor. Szolgáljuk a Consiliumot, igen, de megvédjük az itteni embereket. Életet kell nekik biztosítanunk, megélhetést. Jövőt. Reményt. Sóhajtva állok meg a parancsnoki híd ajtaja előtt. A hermetikusan záró ajtó halkan szisszenve nyílik ki, még csak oda sem kell érintenem a kártyámat, hogy ezt megtegye. Meglehet, már be se engedne. Lefokoztak, tizedessé váltam. Mégsem érzem úgy, hogy megfosztottak volna. A terembe viszont nincs senki. És semmi. Üres, mintha csak a következő bevetésére várna. Az egykori helyem is üres. A kezemben tartott készülékre tekintek. Majd meghallom a halk csiripelést. - Gondolhattam volna, bár nem tettem, F8T - tekintek a kis szemeteskukára. Ajkamra mosolyt nem csal. - Miért hívtál ide? - emelem fel kérdőn a kezemet. Nagyon nem szeretem, amikor játszadozik velem. Mégis megteszi. Körbe-körbe száguld az egykori helyemen. Ismerem, tudom, hogy addig nem jutok vele dűlőre, amíg bele nem ülök. A félhomályba is tudom, hogy merre kell mennem. Nem kapcsolja fel a fényeket, nem illik a mostani helyzethez. Sóhajtva ülök le. - Megmutatnád a NR187524/1548-es jelentést? Hármas hozzáférés, Gardel Tizedes - kérem tőle hátradőlve. A készülékemen legyintek egyet minek hatására a rajta lévő információk máris az előttem magasodó hatalmas áttetsző táblán jelennek meg. Az elmúlt napok eseményei, mely felbolygatta a Volentist. Olvasom a sorokat, sokat mégsem értek belőle. Mi vezetett idáig? Mi?
Mióta áthelyeztek az Arkan-ra, nem panaszkodhatok, hogy napközben unatkozok és túl sok időm jut a lazításra. Cromwell kapitány gondoskodott arról, hogy a kőkemény parancskiosztásának megfelelően el legyek látva gépészeti-mechanikai munkákkal, főleg most, hogy felreppent néhány hír egy lázadásról. Feladataim között szerepel immáron az is, hogy vizsgáljam át A-tól Z-ig a hajó energiaellátó rendszereit és ha valamilyen hibát észlelek, azt jelentsem és cseréljem a szükséges alkatrészeket. Ez egy borzasztó összetett és aprólékos munka, amit, ha napi nyolc vagy tíz órával számolok is nagyon sok idő a teljesítése. Ezért vállaltam plusz éjszakai műszakot is, ahol kihasználhatom és kamatoztathatom a képességeim adta minimális pihenés előnyét. Így bőven lefaragható az előre becsült munkaórák száma és gyorsabban elvégezhetőek a biztonsági tesztek is. A speciális, gépészeknek tervezett kis PDA-m dupla csippanása figyelmeztet, hogy új feladata van az Arkan-nak, melynek piros színe a prioritás jelző, ezért a jelenlegi tennivalót azonnal abba kell hagynom és a Parancsnoki hídhoz kell mennem. „Mágneszárelem-hiba - 003-as egység”. Nagyjából összepakolom a szerteszét heverő alkatrészeket és szerszámokat, majd kikúszok a szerelőjáratból és az oldaltáskámmal együtt megindulok a Híd-hoz, hogy felmérjem a problémát. Nem okoz gondot az odajutás, hiába csak pár napja vagyok itt, korábban otthonomként szolgált a bárka és már akkor a fejembe ültettem az elérhető és a kevésbé elérhető helyiségek rajzát is. Érkezésem után a külső panel arról árulkodik, hogy valaki odabent tartózkodik, bár ez nem különösebben érdekes, az viszont annál inkább, hogy alacsony belépési besorolás mellett a bent lévő személy F8T adatait használja. Még a régi időkből megmaradt a fejemben a kis robot hangja és lelkesedése, mindig is hasznos segítőnek tartottam, még akkor is, ha ő annyira nem csípett engem. Azonban mostanában, mondhatni gazdátlanul egy kissé talán a háttérbe szorult és inkább mellékfeladatokra programozzák be, amit tökéletesen el is végez, panasz még nem érkezett rá. Legalábbis átfutva a naplózást, nem találtam megjegyzést. Átfutottam, mert most, hogy visszatértem a fedélzetre, Katrina után kissé magaménak érzem a szerkezet felügyeletét, hisz ismerjük egymást, más pedig nem viseli egyáltalán szívén a sorsát. - Itt Nikolai Denisov gépész, kérem igazolja magát! - az ajtó előttem is kinyílik és azt kell, hogy mondjam a félhomályban lévő személy sziluettje nem túl ismerős, hirtelen nem is tudom beilleszteni alakját a jelenleg Arkanon szolgáló tisztek közé. Kezdek rosszra gondolni, mert mostanában elég sok érdekesség történt, ami okot ad a gyanakvásra.
Csüt. Dec. 28, 2017 3:18 pm
A közös helyiséget elhagyva egyenest Hespera keresésére indultam. Ugyan fogalmam sem volt merre is van éppen, de szinte rögtön belebotlottam az étkező felé igyekvő Alexeibe, így néhány pillanattal később már célirányosan robogtam a parancsnoki híd irányába, menet közben a gondolataimat rendszerezve. 
