Részlet a hajónaplóból: "A föld rázkódni kezdett, és tudtam, nem érhetünk vissza időben az Arkanra. Akkor nem, ha minden sérültet magunkkal viszünk. Az első tisztem visszafordult a csapat éléről és rám üvöltött, de nem értettem, mit mond, a fülem még mindig zúgott és csengett a robbanástól, ami beszakította a dobhártyámat. Éreztem, hogy vér szivárog a fülemből, és emlékképek rohamoztak meg a televíziós felvételekről, melyekben a víz alá kerülő San Franciscot mutatják, a számban éreztem a sós ízt, hallottam az emberek jajveszékelését, a robajt, ahogy egy tüzes meteordarab letarolt egy teljes utcát. Rezgett a föld a lábunk alatt. Aztán a következő pillanatban megbotlottam és a földre zuhantam, nyakamban a legénységem egyik eszméletlen tagjával. Ekkor jutottak el hozzám Jonsson szavai.
- Kapitány! A föld! - kényszerítettem magam, hogy arra nézzek, amerre mutogatott, és végre megláttam én is. A talaj a hegy lábából kiindulva elkezdett nagy tömbökben beszakadni, a repedés, mely végtelen, sötét szakadékot nyitott meg alattunk, egyre közelebb ért hozzánk. Ekkor beláttam, hogy a "senkit nem hagyunk hátra" alapelv, melyet én magam tűztem ki az Arkan parancsnoki hídjának falára, tragédiához vezethet, ha nem intézkedek rögvest.
- Menj! - kiáltani akartam, de a torkom kiszáradt a futástól, és minél jobban erőlködtem, a fejem annál inkább sajogni kezdett. Összeszedtem a maradék erőmet és kapitányi büszkeségemet, és a tőlem telhető leghatározottabban az Arkanra mutattam. - Menj!
Ódzkodtak ott hagyni minket - persze, hiszen én magam neveltem beléjük, hogy a csapat az első. A családunk az első. Magam alá húztam a karomat és megpróbáltam felállni, de a szédülés visszarántott a porba. Értékes másodpercek peregtek le, a bolygó darabokra hullott alattunk, az Arkan pedig még vagy három kilométerre lehetett tőlünk. Látván, hogy egyikük sem mozdul, ismét megemeltem a hangom.
- Az isten szerelmére, húzzatok el innét! Most! Ez parancs!
Végre megmozdultak, egymást karon ragadva rohantak tovább. Körbenéztem, és megkönnyebbülten láttam, hogy csak ketten maradtunk hátra. Nyolcan túlélhetik; csekély vigasz, de a semminél több. Közelebb húzódtam a még mindig eszméletlen Smirnovhoz és ellenőriztem, lélegzik-e még. Lélegzett, bár az egyre hevesebben rázkódó föld, a semmibe nyíló szakadékok alatt elmerülő fák és sziklák körülöttünk baljós képet festettek a következő néhány percünkre. Úgy döntöttem, nem fogok tétlenül üldögélni, miközben a bolygó elnyel minket; küzdeni fogok, még ha azzal csupán jóval szánalmasabb halált és néhány plusz percet is nyerek. Megragadtam a mocsoktól szürkévé fakult, sárga egyenruhát, és felkészültem rá, hogy ismét a vállamra vegyem a fiatal fiút.
Bár kezdett tisztulni a látásom és a hallásom, fel sem figyeltem a saját hajóm ismerős duruzsolására, amíg a fejem fölé nem értek. A bolygó, amit órákkal ezelőtt épp csak elkezdtünk felfedezni, atomjaira bomlik, ezek az értetlenek meg visszajönnek értünk - és még engem neveznek őrültnek? Lenyílt az alsó kapu és Jonsson idegesítő, önelégült vigyorát megpillantva szólni akartam, hogy inkább hagyjanak ezen a nevenincs helyen meghalni, mégsem jött már hang a torkomra. Csak elkaptam a hevedert, magunk köré csatoltam, és ahogy kattant a karabíner, már rántottak is fel a földről. Alig szakadt el a talpam a talajtól, az megnyílt alattunk, elnyelve--"
- Az emberei megszegték az ön közvetlen parancsát.
A képernyőn derengő, egyenruhás figura, aki eddig néma csendben hallgatta a monoton hangú felolvasást, félbeszakította a nőt. Hespera egy pillanatnyi szünet után nézett csak fel a hajónapló nyomtatott lapjai közül, és állta az admirális hűvös, számító tekintetét.
- Megmentették a seggemet. - Figyelmeztető köhintés hangzott fel a nő háta mögül, mire a kapitány sietve kijavította magát. - A seggünket. Smirnovét is.
Az admirális sóhajba fojtotta nemtetszését, és hátradőlt bőrkárpitos székén. Ujján ott csillogot a Consilium jelképével díszített gyűrű.
- Az egész küldetés rosszul sült el. Azonnal vissza kéne rendelnem magukat az űrállomásra.
- De nem fog, mert ez csak egy apró szerencsétlenség volt. Ez a bolygó nem élhető, na és? Majd találunk másikat. Talán a következő az lesz, talán az azutáni az lesz. Sosem tudjuk meg, ha most visszarendelnek minket. - Hespera feje még sajgott kissé a minap átélt kalandoktól, ám a lelkesedés, amivel beszélt, a tűz, ami áthatotta a mondandóját, elérte a hatását. Az admirális amúgy sem óhajtott tovább ilyen jelentéktelen ügyekkel foglalkozni.
- Nevelje meg jobban a csapatát, kapitány! - Azzal készült lekapcsolni a beszélgetést, ám a nő még sietve a szavába vágott.
- Ha nem nevelem beléjük, hogy nem hagyunk hátra senkit, most kereshetne a helyemre valakit... Admirális.
A férfi nem szólt semmit, csak lekapcsolta a kommunikátort, mire a képernyő egyből elsötétedett. Hespera elégedett ciccentéssel összerendezte maga előtt a papírokat, majd hátrafordult a mögötte állóhoz, elfintorodva annak irritáló mosolya láttán.
- Mi az? Te is tudod, hogy nem azért neveztek ki, mert szépen beszélek. - felvette a szék mellé ejtett jégcsomagot és a halántékára szorította, ahogy kifelé bicegett a kabinból. Az élet nem állt meg csak azért, mert majdnem ott hagyták a fogukat. Az Arkan legénysége számára az ilyen küldetések mindennaposak; ha egyetlen egyszer is megtorpannak, a missziójuk értelmét veszti. Így hát Hespera a parancsnoki híd felé vette az irányt, ahol a többiek már várták, hogy kiadja az új parancsot. Hiszen pontosan ezt jelenti a kudarc: a kezdetét egy új lehetőségnek.