Lehunyta a szemeit a lány. Még csak tizenkilenc éves volt, igazából nem is tett semmit, amivel ezt kiérdemelte volna, csupán gondolkodott - legalábbis így gondolta, de a Consiliumnak más elképzelése volt erről. Nem merte kinyitni szemeit, habár ez rosszabb volt, mert ahogyan belegondolt abba, ahogyan zuhanni fog, izmai önkéntelenül is összerándultak, mintha bármelyik pillanatban megindulhatna a végtelen űrbe egymaga, mindenféle segítség és támogatás, végleg maga mögött hagyva mindent, amit eddig elért, noha nemigazán volt ilyen, mert ugyan tehetsége sok mindenhez lett volna, legalábbis így érezte, de a Consilium megkötötte kezeit; nem létező bilincsbe verte azokat, melyek mégis gátolták, mégis akadályozták mindenben, amit szeretett volna és amit akart volna, hiszen ami nem segít az új otthon megtalálásban, annak nem is kell léteznie.
Valamelyest képes volt megérteni felháborodásukat, hiszen ő már ebbe a diktatúrába született, ennek tetsző nevelést kapott - valódi szüleit sosem ismerhette meg, hiszen édesapját nem sokkal a fogantatása után, anyját pedig második szülése után száműzték, ezt követően öccse apjával és annak feleségével élt, akik mindenben kiszolgálták a rendszert - mégis képes volt lázongani ellene. Biztos volt benne, hogy ez neki sem tetszett volna, ha olyan nagy hatalma lett volna, mint a Consiliumnak, viszont ezt még így is túlzásnak érezte.
A halálba küldték, ennél mi sem volt világosabb. Rettegett, hogy sosem fog földet érni, vagy ha mégis sikeresen landol, akkor éhezni fog és szomjazni, az pedig bizony halálhoz vezet, akárcsak bármi más amibe belefuthat odalent és az életére törhet. Csak egy védtelen lány volt, majdhogynem - vagy akár egészen - gyerek! Még erősebben szorította le szemhéjait, majd a kapszula üvegére téve kezét halkan szitkozódni kezdett, mikor megérezte, azt, amitől annyira tartott.
Egyre jobban távolodott a Volentistől és az idő is egyre jobban kezdett sűrűsödni. Mintha már minden mindegy lett volna teltek a percek villámgyorsan, a lány lelki szemei előtt végigpörgetve az addig átélt rövid, de annál tömörebb éveket, aztán egyszer csak, mikor legkevésbé sem számított volna rá, földet ért. Földet ért, ráadásul még életben volt...

Üres tekintettel bámulta a havas csúcsokat, fején megigazgatva csuklyáját. Egy hatalmasat sóhajtott, majd kezeivel felsegítette magát és visszafordult a barlangrendszer sötétjébe, csizmájáról óvatosan lerugdosva a havat.
Újabb útra készült, de előtte még el akart köszönni a többiektől. Akármennyire ki nem állhatták egymást, egy csónakban eveztek, ugyanazon a zavaros tengeren, ráadásul árral szemben. Jobbnak látta, ha tudják róla, hogy éppen merre jár - nehogy azt higgyék, hogy valami baja esett, habár tisztában volt vele, hogy érte egy percig sem aggódna soha senki, de nem ez hajtotta elsősorban. Hosszú útnak nézett elébe és nem akart egyedül menni, de egyértelmű őrültséget is követett volna el, ha így tesz. Az óceán már várta...