Running away from problems is a race you will never win
Teddy hamar kiugrott az ágyamból reggel és kavargó gondolatokkal igyekeztem magamhoz térni. Ültem az ágyam szélén, némaságba burkolózva néhány percig, majd egy zuhanyra rávettem magam, felöltöztem és ment tovább a nap. Kár lett volna ámítanom magamat és úgy tennem, mintha semmi sem történt volna, de az arcomon ez látszott. Hiába tört fel a páncél egy kis szakaszon, a lelkem hamar befoltozta a keletkezett hibát és a rendszer ismét hibátlanul működött. Nem akartam kínos pillanatokat kettőnk között, de nem is kerültem őt. Azt akartam, hogy katonákként, profikként legyünk képesek viselkedni egymás társaságában, magunk mögött hagyva az éjjelt és a szenvedélyt. De éreztem, hogy most már nagyobb hatással van rám, mint azelőtt és azon kapom magam nap közben, hogy a szememmel keresem őt. Nem akartam szándékosan az útjába ütközni, de figyeltem, hátha egy légtérben tartózkodunk. Persze a viselkedésem semmit sem változott. A kimért, komoly kapitány nem tűnik el néhány intim és meghitt pillanatot követően. A beszélgetés, a csók, a… Napközben az esti vizsgálaton töröm a fejem. Amíg a kabinomban ellenállás nélkül rábólintottam, most egyre inkább azt érzem, gyengének fog tartani. Sikerült az együttléttel ezt ellensúlyozni bennem és látva tekintetét közben úgy éreztem, férfinek tart. Ezt pedig néhány vizsgálat eredménye és a tény, hogy esetleg rosszabbul vagyok, mint gondoltunk volna, összetörné bennem azt a képet, ami utoljára él benne. Egy erős, tiszteletére méltó férfit, aki úgy bánik vele, ahogy azt megérdemli. Nőként. Rágódom, ahogy közeledne az óra és végül nem veszem a gyengélkedő felé az irányt. És a felgyülemlett fusztrációt hogyan lehet feloldani? Ahogy az éjjel tettük, vagy másképpen. Edzéssel. Ezért is megyek az edzőterembe, ami a maga módján hitech berendezésekkel bír, de egy sarkában megbújik egy egyszerű, hétköznapi bokszzsák. Éppen erre van szükségem. Azt akarom, hogy feszüljenek az izmaim, érezzem a bennük rejlő erőt és, hogy elfáradjak eléggé ahhoz, hogy az éjszaka kimaradt órákat nyugodt alvással tudjam pótolni. Lassan negyvennyolc órája voltam ébren, de még mindig éberen tartott az éjszaka vagy a betegségem gondolata. És már jó ideje püfölöm a zsákot. Testemet elárasztja az edzés okozta izzadtság. Tüneteket a mai napon nem produkáltam és ilyenkor néhány percre meg tudok feledkezni róla. Az órára néhányszor rápillantok és mikor hajnali egyet üt, már a nő is tudhatja, hogy nem fogok elmenni a vizsgálatokra. Mert most arra van szükségem, hogy a végletekig hajszoljam izmaimat. Hogy erős tudjak maradni mindennek dacára.
Hidegzuhany. Ezzel térítettem magamat észhez. Ezzel űztem el a balga gondolatokat, melyek elmémet igyekeztek becsapni. Csak egy kis kapaszkodóra vágyott, valami csalfa reményre, ami azt mutatja neki, hogy innentől más lesz. Alexander más szemmel néz majd rám, nem lesz annyira paraszt, én is el tudom nyomni a sértettséget. De ez csak álom. Az, ami történt megismételhetetlen, egyszeri alkalom, amellyel pontot tettünk a kérdőjelre. Csak azzal nem számoltunk, hogy ezzel a cselekedettel újabb kérdéseket nyitunk meg. A napom úgy telik, mint általában. Néha ugyan beférkőzik gondolataim közé az éjszaka, s ennek köszönhetően többször is elbambulok, de hibát nem vétek. Mindent rendszerezek, amit rám osztanak elvégzem, még társalgok is pár mondatot a többiekkel. S ezután képzeletben vállon veregetem magam, mert ügyes kislány vagyok, hogy a nyomás ellenére is képes vagyok teljesíteni. Az órát nem lesem, tudom, hogy mire számíthatok tőle. Bár láttam tőle a mai napon, lopott pillatásokat, ez nem változtat azon, hogy mit gondolok. Alexander okos ember, s az ő képességeit birtokolva én sem tennék másképpen. Messziről elkerülném azt, aki bajt hozhat rám. Ezért is nem lepődők meg azon, hogy ő nem érkezik meg. Én olvasással foglalom le magam, míg tudom. Keresek és kutatok, magyarázatokat olvasok, régi kutatásokon rágom át magamat. De mindhiába. Nincs megoldás, nincsen értelmes magyarázat, nincs menekvés. Nem akarok ezzel törődni, nem szeretném, hogy az időm és gondolataim nagy részét ez töltse ki, de a női agy… Semmi jóra nem számíthatunk, ha arról van szó, hogy ésszerűen kell cselekedni. Hajnali egy óra, én még mindig nem alszom. Semmi fáradtság, se lelki, se fizikai. Valahogy muszáj vagyok lefoglalni magam, ezért indulok meg az edzőteremhez. Nem hiszem, hogy ily sötét órán még összefutok valakivel, ám a kiszűrődő fény, s a férfias hangok nem sejtetnek semmi jót. Belépek, s szinte érzem, hogy a levegő megfagy. Halk köhögéssel jelzem neki, hogy nincs egyedül, bár azt hiszem, hogy az ajtó nyitódása is elég hangot ad ahhoz, hogy ezt tudja. - Shepard – ez a köszönés, többre nem telik, pontosabban nem szeretném, hogy teljen. Ismerem magam, ha szólásra nyitom a számat, akkor idegességemben olyan szavakat fogok odadobni neki, melyeket nem gondolok komolyan. Hadakozni pedig nincs kedvem, legalábbis egyelőre. Felmérem, hogy melyik gép használatával kerülök tőle a legmesszebb. Törülközőmet ledobom a földre, majd neki állok a bemelegítésnek, úgy mintha ő jelen sem lenne. Mindkettőnk érdeke az, hogy egy kis feszkó lemenjen, mielőtt beszélgetésbe kezdünk.
Running away from problems is a race you will never win
Épp egy utolsó, erősen bemért ütést végzek, mikor is a zsák megadja magát és hangos puffanással érkezik a földön. Ezért sem hallom, hogy nyílna az ajtó és hangos zihálásom közepette érzékelek egy női hangot. Odanézek és a szőkeség áll az ajtóban, nevemen szólít én pedig tetőtől talpig mérem őt végig, ahogy az nem lenne illendő. Amint meglátom, furcsa érzések törnek rám, ami az éjszaka is rám tört. De hamar rendbe teszem vonásaim és biccentek felé. - Bowman alhadnagy. - Szólítom hivatalosan, habár kettecskén vagyunk, még is meg kell húznom egy határt, ha a régi akarok maradni. Egy kézzel emelem fel a súlyos zsákot és teszek néhány lépést a sarok felé, hogy oda letegyem. Egy újat kapok magamhoz és visszasétálok, hogy felakasszam és eközben nem nézek a nőre. Mert így egyszerűbb kordában tartani a szemeimet. - Van kedve csatlakozni? - Invitálom és nézek rá végül, ezúttal szemeire fókuszálok és nem kalandozik el tekintetem testére, hogy felidéződjön bármi is elmémben. Elnyomom a gondolatokat és érzéseket, mielőtt fenekestül forgatnák fel lelkemet. Ki akarok kerülni a hatása alól és az emlékek bűvköréből. Egyszer beadtam egy nőnek a derekam és nem a válás gondolata rémiszt meg. Ha közel kerülne hozzám, végül szenvedne, mikor itt a vég. És becsülöm Teddy-t annyira, hogy ezt ne kelljen átélnie. - Ezt tekerje a kezére. - Odadobok neki egy felgöngyölt, fehér anyagot, ami fáslira hajaz, ám sokkal erősebb anyagból készült. Ez van az én kezeimre is tekerve. Sokkal több szabadságot enged, mint egy kesztyű, még is védi az ujjak ízületeit és nem horzsolja fel a bőrt. Elméletben ő is kapott kiképzést, különben nem kapott volna rangot, csak egy egyszerű doki lenne a hajón. De Teddy sosem lesz egyszerű doki. Igyekszem óvatosan sóhajtani. Csatlakozzon, vagy sem, ismét nekiállok püfölni a zsákot, erős, magabiztos mozdulatokkal. Érzem már a fáradtságot, de egyelőre nem dönt le a lábamról, sokkal inkább jóleső. Ilyenkor még órákig tudom hajtani magamat, hogy utána csak bedőljek az ágyamba és tudjak végre aludni egy jót.
– Bazd meg – morgom halkan magam elé, mikor újfent magázásba kezd. Bezzeg az éjszaka folyamán, milyen kis kegyes volt. Nem mondom, hogy szépen becézgetett, de hirtelen nem Bowman alhadnagy voltam, hanem Teddy. Az a lány, aki régen, akire talán valaha úgy tekintet, mint potenciális társra. Ezzel pedig szépen becsapott. Én pedig újra naiv gyerekként sétáltam be a csapdába, melyet felállított. Bravó. Kiroppantom csontjaimat, megmozgatom merev izmaimat. Nem nézek rá, megpróbálom kizárni őt, ameddig csak lehet. Reccsegés, ropogás, pont olyan szörnyű, amennyire hangzik. Hiába kaptam kiképzést, nekem a terepem nem a harctér, hanem a gyengélkedő. Persze mindennap átmozgatom magam, de nyilván ez nem annyira hatásos, mint az, hogy ténylegesen ennek szenteljem az életem. - Nincs, de gondolom mindegy, hogy mit akarok - vetem neki oda félvállról. Ha lehet, megtartom a pár lépés távolságot, de mivel látom rajta, hogy ebbe nem fog belenyugodni, kelletlen sóhajtok egyet. Felveszem a törülközőmet, s teszek felé pár lépést. - Kösz – elkapom a felém repülő fehér anyagot, majd ráérősen neki állok feltekerni. Én nem a zsákot akarom püfölni. Sokkal jobb szórakozás lenne az, ha az arcát verhetném, rugdoshatnám, ismertethetném meg a földdel. Minden feszültség és rosszérzés távozna belőlem, elég hamar. - Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem úszod meg a vizsgálatot – nézem a mozdulatait, hibátlan. Nincs jele annak, hogy bármi baja lenne, azonban tudom jól, hogy a betegsége mennyire alattomos. Sunyin elbújik, elhiteti veled, hogy jól vagy, élhetsz teljes életet, s egyszer csak hopp, beüt. Én pedig azt szeretném elkerülni, hogy hirtelen jöjjön a következő gebasz. Kellenek a vizsgálatok, az előzőek régiek, s látni akarom, hogy mégis milyen fázisban tart. - A te érdeked – neki akarok jót. Itt nem számít az, hogy én mire vágyom. Egyedül azt kell előre helyezni, hogyha a gyógyszerei nem a megfelelőek, akkor bizony az is megeshet, hogy hamarabb kell visszafordulnunk, mint négy hónap. Ezt pedig mindketten el szeretnénk kerülni, legalábbis szerintem. - Na engedj oda - megkerülöm őt, majd beállok a zsák elé. Bal lábam elől, jobb hátul, kicsi terpesz, kezek fent, majd lendít, s mivel az ő fejét képzelem oda, nem kímélem a zsákot.
Running away from problems is a race you will never win
Hangját hallva hagyom kicsit a zsákot és felé fordulok. Úgy néz ki a hiba már visszafordíthatatlan és a rendszerem megdőlt. Ugyanis magáz és úgy beszél velem, mint Alexanderrel és nem úgy, mint Shepard kapitánnyal. Halkan, de ezúttal jól láthatóan sóhajtok, amíg tekeri a kezére a szalagot. Talán el kellene engednem a saját, merev szabályaimat. De ő vajon látja, hogy ez semmi jóra nem fog vezetni? Hogy nem kellene közel kerülnünk egymáshoz? Teljesen mindegy mit érzek valójában ahogyan az is, hogy mit szeretnék. Semmit nem tudok adni neki, amire vágyna. Egy beteg férfihez csapódna, éjjel és nappal kellene figyelnie rám és azért, mert törődik velem, meg is tenné. Ez szépen lassan kiszipolyozná és megváltoztatná őt. Nem lát engem pár év múlva? Az izmos, erős Alex hamarosan a múlté. Ahogy az izmaim megadják magukat a betegségnek, úgy szűnnek majd meg szépen lassan. Az előző doki felkészített rá. A súlyom felére is lefogyhatok majd. Az pedig ötvenkét kiló a majd két méteres magasságomhoz. Csak elképzelni is borzasztó. - Számít, mit szeretnél, Teddy. - Adom fel végül a magázódást, az éjszaka visszafordíthatatlan sérülést okozott a páncélomon és már a szőkeség sem hajlandó felvenni a régi formát. Igaz akkor is csak néhány percig sikerült neki. Ismét sóhajtok. Azt esetleg említettem már, hogy nem értek a nőkhöz? - Adj időt. - Mondom neki őszintén és talán érthető mindez. Rengeteg mindent kellene fejben helyre tennem és a kialakult kavalkádban egyelőre igyekszem nem megfulladni. Nem láthatja ezt, nincsenek különösebb jelek, de én sem fogom megmagyarázni ezt. Sosem voltam egy önsajnáltatós típus. Ez az én harcom, önmagammal. Így is elég nehéz lehet neki. Ha másért nem is, de az unokaöccse miatt. A nővérének nem hiányoznék. - Kérlek. - Engedem oda udvariasan és karba font kezekkel figyelem a mozdulatokat. Indulatból üt, amin halványan elmosolyodom. El tudom képzelni, kit képzel oda, kettőt sem kellene találgatnom. Erre a válasz egyértelmű. Edzett izmok híján ízületből üt viszont, vállból és könyökből nyeri az erőt hozzá. Ez még fájhat ma-holnap. - Szabad? - Kérdezem tőle és ha engedi, mögé állok. Hozzá simulok ugyan, de nincsenek hátsó szándékaim, csupán megfogom karjait és két-három ütésen keresztül javítom a mozdulatot. Így nem terheli majd az ízületeket és az izmai fejlődhetnek, még ha nem is ezzel a céllal esett ilyen hevesen neki a zsáknak. - Így lesz jó. - Lépek el mögüle és hagyom, hogy az odaképzelt arcomat tovább sorozza ütésekkel, ha akarja. - Ha akarod, üthetsz engem is. Előbb érnéd el a célodat vele. - Mosolyodom el pimaszul, amit ha rám néz közben, akár láthat is, nem igyekszem palástolni. Ha egymás ellen mérkőznénk, akár tanulhatna is belőle. Még szélesebben elvigyorodom.
Hazudik, s oly könnyedén teszi ezt, mintha ő észre sem venné, micsoda hamis szavak hagyják el a száját. Sose számított én mit akarok. Senkit se érdekelt, hogy mire vágyom. Ha így lett volna, akkor most más lenne. Azt nem tudom biztosan, hogy vele is más lenne, de sok minden igen. Vele való ’kapcsolatom’ alatt, sem számított, hogy én mit gondolok, mire vágyom. Könnyű préda voltam, vezethető, hiszékeny és naiv. Meg is lett az eredménye. S bár, azóta eltelt jó pár év, felnőttem és okosabb vagyok, még mindig nem számít, hogy én mit szeretnék. Azt hiszem lassan bele kell törődnöm abba, hogy ez életem végig kísérteni fog. Örülök. Elengedi azt, mivel az őrületbe kerget. Miért kell magázni, ha ketten vagyunk? Amikor hazajött, sosem magázott, amikor ágyba vitt, akkor sem jutott ez eszébe. Meg tudom érteni, hogy másik jelenlétében miért alkalmazza ezt, de kettecskén. Zavar, megőrjít, nyomorba dönt. - Maximum egy hét – akármire is kell neki, többel nem szolgálhatok. Szeretnék ezen túlesni, minél mélyebbre ásni a dologban, tisztán látni. Ismerem magamat, ha kihúzza a hét napot, akkor bizony eléggé hasznavehetetlen leszek a következő időszakban. Nem fogok aludni, állandóan ezen fog pörögni az agyam, úgy belehajszolom magamat, hogy nem fogok tudni arra koncentrálni, amire kell. Odalépek a zsákhoz és ütöm, mint egy félbolond. Pedig pontosan tudom, hogy nem szabad, hogy milyen következményei lehetnek, hogy mennyire sérülhetek. Azt is tudom, hogyan kellene, de hagyom, hogy az indulataim magukkal ragadjanak, így eléggé viccesre sikeredik a zsákpüfölési akcióm. Nem mondok semmit, tudom, hogy az hiába való lenne. Keze hozzámér, simul a derekamra, de most nem azért, mint az éjszaka, mégis ugyanazt váltja ki belőlem. Jól esik, biztonságot nyújt, s irányít. Éppen, amire szükségem van, amit elvárnék tőle. Hagyom, hogy segítsen, élvezem a helyreigazítást, s szomorúan veszem tudomásul, mikor rövidke simulásunknak vége. - Ooookéé – felszívom magam, s ütök párat, éppen úgy, ahogyan ő azt megmutatta. Jó diáklány vagyok, büszke lehet rám. S mondanivalójától, halk nevetés tör ki belőlem. Sikerül megtörnie a feszültséget, a jeget. Annyira tudja, hogy mit képzelek oda, ismer, még ha ezt tagadni is akarja. - Remek ötlet – fordulok felé, szemeim szinte villámokat szórnak, de nem a dühtől vagy csalódástól. Vágytól. De nem olyan ez, mint az elmúlt éjjel, más érzelmek vezérlik. Ugrálok párat, kezeimet lerázom, fejemet mozgatom, majd beállok a kellő pozícióba. Elszánt vagyok, ugyanakkor elesett is. Tudom, hogy vele szemben esélyem sincsen, arra pedig nem vágyom, hogy engedjen. - Hajrá – ez magamnak szól. Őt valószínűleg nem kell bíztatni, biztos vagyok benne, hogy készségesen fogja állni az ütéseket, s próbára teszi a reflexeimet. Erre pedig oda fogok figyelni. Jobb kezemet lendítem, s bordáját célzom meg ezzel a mozdulattal. Nem viszek bele erőt, eléggé lagymatagra sikeredik, ez pedig arcomra is kiül. Elkeseredek, de nem annyira, hogy a kedvem teljesen elszálljon. Hamar összeszedem magam, s lendítek újra és újra, minden lendületet, feszültséget beleviszek, hogy az ütések által adjam át neki azt a kavalkádot, ami bennem lakozik jelenleg.
Running away from problems is a race you will never win
Egy hét, felfogtam. Apró biccentéssel reagálok csupán, s mintha meg is beszélnénk szavak nélkül, hogy majd érkezem, mikor késznek érzem magam a dologra. Miért nem tud minden ilyen egyszerűen menni? Látszólag megértjük egymást, még ha nem is egy csónakban evezünk. Sok párhuzamot lehetne vonni kettőnk között. Nem csak a kölcsönös, kimondatlan rajongás vagy a családi viszony köt minket össze. Olvas bennem sokszor és én is őbenne és a legfurcsább aspektusa mindennek az, hogy ez ösztönösen jön. Nem ismerjük a másikat makulátlanul, de képesek vagyunk ráérezni a rezgésekre. Lehetne ez rémisztő, de most melegséggel tölti el fagyottnak, jegesnek hitt lelkemet. Senki sem tudná ezen a hajón elképzelni, hogy igazán tudok érezni, pedig valahol így van. Teljes egészemet tudnám a megfelelő személy kezébe tenni, minden titokkal, pozitív és negatív tulajdonságokkal. Ez döntés kérdése volt a részemről. A kiképzés során eldöntöttem, hogyan fogom élni az életem. Katona leszek, egyike a legjobbaknak és tapasztalat útján megtanultam, hogy ezt érzelemmentesen érdemes véghezvinni. Mert az ember kivész a katonából és ezzel együtt kell az érzelmeket is elengedni. A legjobb ebbe beletörődni és akkor sosem fog hiányozni. Most sem hiányzik. De időről-időre megmutatni valakinek nyugtatóan hat a fásult idegekre. Teddy pedig különleges. De sosem fogom azt gondolni, hogy őt kellett volna elvennem a nővére helyett. Talán akkor most vele lennék túl a váláson. Ennek valahol így kellett történnie. Hamar belemegy az ötletembe én pedig tovább vigyorgok. Napját sem tudom már, mikor voltam utoljára annyira felszabadult, hogy ajkaim sarkai felfelé görbüljenek. Így legalábbis nem. Kihozza belőlem a férfit, aki nem a katona. Alexet és nem Shepard kapitányt. - Gyere. - Állok be én is egy alap pozícióba és az első ütést, melyet bordámra szeretne mérni, hamar kivédem, de erőt nem adok bele. Halk nevetés hagyja el ajkaim a szomorú tekintetre és lehunyom a szemem egy pillanatra. Ó, Teddy.. - Na, ne add fel. Tovább. - Játékos komolysággal igyekszem ösztönözni és figyelem a mozdulatokat folyamatosan, igyekszem kivédeni valamennyit. Egyik védésnél fordulok mellette és ahogy pördülök, hogy ismét mellette lehessek, játékosan kapok bordái közé. Enyhén fájdalmas lehet, de semmi olyasmi, amit nem bírna ki. És akkor megállok. Leeresztem karjaim és tekintetemmel elárulom, hogy mondani akarok valamit. Valamit, ami vagy nyomja a lelkem, vagy csak egyszerűen kikívánkozik. És bár izzadt vagyok, talán nem áll majd az útjába. - Csókolj meg. - Nem nézek rá komolyan, de nem is egyértelmű a kifejezés, ami kiül arcomra. Akkora baromságot művelek, hogy megfogalmazni is nehéz volna, de vágyom rá. A teste egy hozzáadott bónusz, de arra van szükségem, ami benne lakozik. Évek sóvárgása, minden elfojtott tett és gondolat, fenébe az egésszel. Hadd legyek a szemében Alex. A tahó kapitány aki tizenévesen elragadta a szívét és sosem eresztette igazán.
Vigyorog. Lélektükrének olyan formáját mutatja, melyet már régen láttam. Talán Josh közelében néha megesett, hogy engedte magának előtörni, de máskor. Komor, határozott és magának való, nekem pedig régi önmagát mutatja. Csábít, méghozzá úgy, hogy szerintem sejtése nincsen arról, mennyire jó azt látni, hogy az arcán lévő izmok, görbét formálnak. Azt mondja, gyere. Én előttem pedig felvillan az a nevetséges kép, hogy rohanok felé, mint egy kislány, s ugrok az ölébe, miközben kiabálom, hogy ’megyek, megyek’. Nem lesz jó ez így, ha már egyetlen egy szótól is képes vagyok elkalandozni más fele. Ezért is lesz az első ütés olyan lagymatag. Nem figyelek oda, s ezt ő vigyorogva konstatálja. Ezzel pedig csak feltüzel. Eszem ágában sincs feladni, s kihasználom azt, amíg ő beszél. Aljas mód ekkor indítom következő támadásom, sorozásba kezdek, s kifigyelem a mozdulatait, azért, hogy néhány apró ütést sikeresen tudjak bevinni. Nem vagyok annyira gyenge, mint aminek látszom. Élveztem a kiképzés ezen részét is, bár egyértelműen nem én voltam a legjobb. Ez a test amúgy sem arra teremtetett, hogy test-test elleni küzdelemben parádézzon, jobb szeretem az eszemet használni. Ő pedig ezt tudja, mégsem használja ki. Halkan felnevetek, mikor bordáimat érinti. Persze fáj, de nem annyira csípős, hogy sírva fakadjak tőle. S már készülök az újabb támadásra, lendíteném a kezemet, amikor ő megáll. Olyanra pedig nem támadunk, aki beadja a kulcsot, így hát én is megállok. S szavait meghallva, tátott szájjal, sűrűn pislogva nézek rá. Ez most valami vicc? Így akar szórakozni velem? Ezzel tesztel, vagy mi a fityfenét akar? Nem értem. - Nem lehet – megrázom a fejemet, s lépek egyet. Ám mondanivalómmal ellentétben, nem hátrálok, hanem közeledek. Kezemet nyújtom felé, hogy megcirógassam arcát. Nem érdekel, hogy izzadt, hogy kissé ragad, hiszen ez is ő hozzá tartozik. A lényéhez, amely olyan édesen tud játszani a lelkem húrjain. Pont azt pengeti és akkor, amit kell. Vágyom rá? Igen. Ám ebben a helyzetben előre kell látni. - Bárki jöhet – bugom neki halkan, s visszahúzom a kezemet. Alexander nem engedheti meg magának, hogy más is lássa azt az oldalát, melyet nekem megmutatott. Én pedig megértem és tiszteletben tartom ezt. Nézem őt, halvány borostával borított állán apró gödröcske látszik, amely kisfiús karaktert ad, amúgy szigorú arcának, és azon kapom magam, hogy elveszek a tekintetében. Válaszokért kutatok, bizonyosságot keresek affelől, hogy mit akar, mire vágyik. Mert az egy dolog, hogy mint mond, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg akarja. Fura kettőség ez, s legrosszabb benne, hogy magamon is érzem. Reggel bújtam volna hozzá, legszívesebben ki se másztam volna mellőle, csak azért, hogy ne legyen vége. A zuhanyzás alatt, már azt terveztem, hogy miképpen fogom ma szidni, hogyan alázom meg, hogyan bújok el előle. Ebédnél már megint édesgetni vágytam, s ez így váltakozott egészen eddig. Az előbb úgy kalapáltam volna őt, mint szeget szokás a falba, most meg.. Úgy kéretem magam, mint egy szerelmes kislány. Kifogást keresek, miközben abban reménykedek, hogy majd ő lép. S ekkor jövök rá, hogy ahogy kimondta, ő azzal tette meg a lépést. Nem parancs volt, hanem vágyának szavakban való megtestesülése. Így hát szembe megyek a szavaimmal, s megcsókolom.
Running away from problems is a race you will never win
Tátott szájjal pislog felém a kérésemre és nem érti. Én sem értem, de nem is akarom. Ledöntöttem előtte a falakat, még ha nem is száz százalékosan, de így történt. Az első nap még fröcsögött rám, alkalmatlannak tartott és az arcomba vágta, hogy sohasem fog tisztelni. És ez 180 fokos fordulatot vett a pillanatban, hogy rátalált a sárga dossziéra. Előtört belőle a féltés és valahol az ő falai is leomlottak a beszélgetés során. Ahol két felnőtt, a múltjukat hátrahagyva voltak képesek beszélni egy terhes és veszélyes témáról. Most pedig engem láthat, egy olyan oldalamat, amelyről ki merem jelenteni, senki sem ismeri. Még a volt feleségem sem. A saját húgom sem. És én csak állok döbbenetének kereszttüzében annyi komolysággal csupán vonásaimon, hogy tudja, nem viccelődöm. Ez nem egy olcsó trükk a részemről, nem az összezavarás eszköze, csak életemben egy ritka pillanat, mikor a szám olyan szavakat formál, amiket a lelkem is tükröz. Szükségem van az érintésére, lágy csókjára, őrá. Talán a betegségtudat teszi, a titkon való osztozkodás, hogy nem ragaszkodom megrögzötten a saját szabályaimhoz. Nem erőszakolom rá rangomnál fogva, hogy magázzon és kapitánynak hívjon. Nem tartom meg a több lépés távolságot és kevésbé törődöm azzal, hogy ha bárki meglát minket. Talán elértem egy pontra, ahol ez már mindegy. Nem törekszem a tökéletesség látszatára, mert már Teddy is tudja, hogy ez nem létezik. Alex Shepard már sosem lesz a szemében olyan, mint az első napon. - Ühüm.. - Hümmögök, mert ugyan szavai nemet mondanak, közel lép hozzám, keze arcomat cirógatja én pedig mindkét kezemet derekára fonom és közel húzom magamhoz. Erősen tartom, vágytól égve de fájdalmat nem okozva. Szenvedély csillog szemeimben és ha ezt most bárki látná, el sem hinné, hogy én cselekszem. Mert bár rettenetesen elüt tőlem, a felszín mélyén ez lakozik. - Értem. - Súgom halkan, mit sem törődve a kimondott szavakkal. Ajkaim szinte már súrolják az övét, mikor megadja magát és az enyéimre tapasztja sajátját. Lassú, egyáltalán nem durva, de annál szenvedélyesebb csókban veszünk el, miközben egyik kezem továbbra is derekát tartja, a másik hátára simul már és igyekszik lopni tovább a távolságot. A szívem azt mondogatja, helyes Shepard, így kell ezt csinálni. Az agyam igyekszik sipákolva ellenkezni, de a jó érzés, a melegség, amivel közelsége eltölt, gyenge visszhangot képez az ész tiltakozásából amit így szinte nem is érzékelek már. És nem is törődöm vele. A legénység nagyja alszik, akik ébren is vannak, azok a parancsnoki hídnál figyelnek a navigációra. Szinte biztos, hogy erre nem jár senki, így az affér, aminek neki kezdtünk a kettőnk titka maradhat. És mivel az időm valóban véges, még ha egyáltalán nem is fair, hogy belerángatom ebbe a szőkeséget, nem fogok gátat szabni többé a vágyaknak. Hosszú percek után húzom el ajkaim és bár arcom komolynak tűnhet, szemeimben láthatja a bőrömet is égető vágyat és a megbecsülést, amiért engedi, hogy karjaimban tartsam és átadja magát ennek az ostobának tűnő viszonynak. De a jelen pillanatban semmi sem igazabb ennél. - Mióta érdekelnek téged a szabályok, Teddy? - Mosolygok rá haloványan és két kezemmel fogva derekát, nem eresztem el ebből a közelségből, még ha saját izzadtságom miatt össze is tapadunk.
Szomb. Jan. 06, 2018 8:57 pm
