Úgy nézek ki, mint akit a fekvőtámaszozás dob fel? - kérdezek vissza könnyed hangon, és még mosolygok is hozzá, pedig egyértelműnek tűnik, hogy a kapcsolatunkban valami valahol máris nagyon elcsúszott.
Ezt az elméletet támasztja alá a csók, és Markus feltűnően elégedett mosolya is. Zavartságomat csak tetézi az ő nyugodtsága, de az, ahogy rám néz is megérne egy misét. Nem is tudom, hogy gondolta ezt az egészet. Ha így próbálja megúszni a vizsgálatot... nos akkor ideje lesz felírnom az eredeti ötletek listájára egy újabb tételt. - Semmit sem mondtam, amiből következtethetne... - elmosolyodom, amikor végre leesik, mit művel, és játékos-fenyegetőn intek felé a mutatóujjammal. - Ne is próbáljon kicselezni, nem fog működni. Legfeljebb zavarba jövök... - persze ehhez sem ragaszkodom, de tudnia kell, hogy nem fog működni, amivel próbálkozik.
- Megtisztelő, köszönöm! - az ajtó felé pillantok, és valahogy fel sem merül bennem, hogy nem hallgatok rá. Előrébb lépek két lépésnyit, és úgy folytatom. - A tegeződést már nem lehet visszacsinálni. Szüksége lehet még a rám. - ezért a mondatért legszívesebben fejbe verném magam de gyorsan javítok is, mielőtt még lecsaphatna rá. -úgy értem, a szakmai segítségemre. - újabb sóhaj ezúttal már szabad levegőből. Akaratlanul is megakad a szemem a férfi megfeszülő izmain, de nem időzik sokáig rajta, nehogy lebukjak. A végén még félreértené. - Hová? - kérdezek vissza szinte kiabálva, mikor már a folyosón állok a... nem is tudom, hirtelen hol. És azt sem, hová kellene követnem őt.

-Úgy néz ki, mint aki csak nézni szeretni...de de ennek ellenére meglepően jó formában van.
A mosolya csak egyre szélesebb lesz a beszélgetés előrehaladtával. Egy idő után úgy érzi, rá itt nincs is szükség, Leda megoldja egymaga is. Azért a kézmozdulatai újfent nevetésre késztetik, de csak egy rövidre.
-És mi van akkor, ha pont, hogy zavarba akarlak hozni?
Igazából ezt már kegyelemdöfésnek szánta, de Leda valahogy tovább folytatja. Innentől viszont már tényleg visszafogja magát, és csak magában jegyzi meg, hogy ezek szerint a cukik a zsánere. Ki gondolta volna?
Halad pár méter, mielőtt visszafordulna, és megvárja a válasszal amíg a technikus elhagyja a színt. Ahogy kettesben vannak a kihalt, és relatív tágas folyosón megszólal:
-Gondoltam, nem ártana tisztázni a történteket valahol ahol nem zavarnak. Szóval? akarsz beszélni róla?
A fejével biccent az egyik folyosó irányába.
-A liftet inkább nem kockáztatnám most meg, de amennyire tudom, mindkettőnk kabinja itt van a közelben. Ha gondolod akár még jegyzetelhetsz is.

Oké, ezt most simán bóknak veszem. - nyelek egyet, és bár folyamatosan töröm a fejem rajta, hogyan kellene innen visszahozni ezt az egész történteket legalábbis semlegesre, halvány gőzöm sincs. És ez nem jó. De tényleg.
- Akkor azt mondanám, hogy eltalálta az irányt. - igyekszem óvatosan fogalmazni, és annak ellenére, hogy ő mostmár következetesen mellőzi a formális megszólítást, én maradok a kezdeti álláspontomon.
A folyosóra kijutva, úgy érzem, sosem esett még ilyen jól a konzerv levegő. Markus viszont ismét meg tud lepni, úgyhogy még a légzőgyakorlatot is elhalasztom, csak, hogy csípőre tett kézzel megrázzam a fejem. - Szerintem ön nincs egészen tisztában a jelenlegi helyzetével. - ez a fejemben tök jól hangzott, és talán hangosan kimondva sem lenne gond vele, ha az arcomon nem ülne elnéző kis mosolyféle, amit sehogy sem tudok eltűntetni. - Jobban örülnék,ha látogatást tenne végre a rendelőmben. Legalább tudnám, hogy odatalál magától is legközelebb, mikor rendesen megvizsgálom. - nagyon ritka, hogy a vizsgálatot fenyegetésnek szánom, sőt, talán elő sem fordult még ilyesmi, hiszen épp az ellenkezőjét szeretném elérni a legtöbb embernél. Markuson viszont nem találok fogást a jól bevált módszerekkel. Most legalábbis még nem.

-Annnak is szántam. Nem osztogatja valami sűrűn a bókokat, és az egysége legtöbb tagja már elpirulna ennyitől is, de persze neki ez nem szokott feltűnni. Most is csak egy kicsit figyel oda jobban a beszélgetőtársára, nem titkolt okokból.
-Arra célzol, hogy hülyeséget csinálok, mert a karrierem kockáztatom ezen a hajón? Tisztában vagyok vele. De hosszú távon úgysem tudnám titkolni.
Megtorpan és visszafordul Leda felé majd elgondolkodva néz a még mindig eléggé sötét liftre. Komolyan fontolóra veszi a rendelőt, de úgy számítja, az túl messze van. Ennyi időt azért nem szeretne adni a nőnek, hogy túlgondolja a dolgot.
-Az a baj, hogy rossz fedélzeten vagyunk. Persze lemehetnénk a lépcsőn is, de az 10 földi emeletbek felel meg. Végülis egész jó bemelegítés, de a kabinod biztos közelebb van, és van egy olyan érzésem, hogy ha álmodból keltenének fel is meglenne nálad minden ami egy vizsgálathoz kell. A következő időpontjaid úgyis lekésnéd már. De, ha ez segít, megígérem, hogy jó fiú leszek.

Ez megnyugtató. - nem szoktam ragaszkodni hozzá, hogy az enyém legyen az utolsó szó, de most úgy érzem, hogy jót tenne a beszélgetésnek. Talán ott követtem el a hibát, hogy hagytam, hogy elbízza magát a férfi. Úgy tűnik, a beragadt lift nem az az élethelyzet, amiben érvényesülni tudok. Ennek persze biztosan nincs köze az előző esethez ugyanezzel a felvonóval.

Szerencsére ebben az esetben nem kell köteleken és más emberek hátán függeszkedve menekülni. Ez pedig bizonyosan hozzájárul ahhoz, hogy hamar összeszedem a gondolataimat, és Markus bűvköréből kikerülve viszonylag értelmesen reagálok a pimasz kezdeményezésre. - Ezek szerint mégiscsak képben van. - felelem valamivel engedékenyebben. - Hosszú távon és rövid távon sem lehet egy ilyen kicsi közösségben titkokat megtartani. A kamerákról pedig még nem is beszéltünk. -
Valóban másik szinten van a rendelő, de egyelőre nem tudom, vajon azért tiltakozik ellene, mert még véletlenül sem akarja, hogy bárki meglássa, amint oda beteszi a lábát, vagy pedig azért, mert meg akarja mutatni a hálóját. Végül úgy tűnik, egyikről sincs szó, sokkal inkább az enyémet nézné meg. - Nem most fogom megvizsgálni, viszont tényleg beszélnünk kellene. - elgondolkodva vizsgálgatom, hol Markus arcát, hol pedig a mellettem tátongó lyukat, ami a felvonókabinba enged bepillantani. Sóhajtok egyet és lemondón megrázom a fejem. - Rendben. Ezt el is várom! - Érzem a kételyt a hangomban, de nem tudom, hogy ez most neki vagy magamnak szól. Tudom, hogy ez most egy rossz döntés, mégis engedek az akaratának. Elindulok,a kabinom felé, és ha mellém szegődik, akkor még tovább is folytatom a tök fölösleges ígérgetést. Valószínűleg úgysem hatja meg. - Ugye tudja, hogy nem ússza meg a rendelőt, bármivel is próbálkozik? - így kell lennie, hiszen amit mondtam, tökéletesen igaz. Nincs másik pszichológus a hajón, úgyhogy mindenképp nekem kell majd elvégeznem a szükséges ellenőrzéseket, kezeléseket.

-Nem áll szándékomban titokban tartani a dolgot.
Valójában de, sőt, teljesen egyetért a nővel mindenben. Lehetetlen lenne hosszútávon titokban tartania itt egy viszonyt bárkinek...aki nem ő. Ha a legénység legtöbb tagja ki is nézi belőle, hogy vannak emberi szervei, nemhogy érzései, akkor is arra tippelnének, hogy valamelyik őrültebb katonacsajra hajt rá, nem pedig az egyik legkedvesebb nőre a hajón.
-Ahogy gondolod. Csak ha ezek után mégis a szüleimről kérdezel, nehéz lesz nem arra gondolni, hogy ismerkedsz.
Hirtelen letörli a vigyort az arcáról, és hátrakulcsolja a kezeit, anélkül, hogy elvesztene egy negyed ütemet léptében. A következő pillanatban befordul két katona, akik őt meglátva haptákba vágják magukat, Steele pedig visszatiszteleg nekik. Még pár lépés, és maguk mögött hagyják ezt a párost, elérve a nő kabinjának otthont adó folyosónak.
-Tudom. Nem lehet könnyű ennyi macsót rávenni a dologra. Biztos sok türelem, és akaraterő kell hozzá. többek közt ez is tetszett meg benned.
Az ajtó előtt megtorpan, és Leda-ra néz.
-Csak utánad.

Nincs dolog, így nincs is mit. - vonom meg a vállam mosolyogva, és picit még hezitálok, mielőtt elindulnék a kabinom irányába. Talán ha most megbeszéljük és lezárjuk ezt fura, szürreális kis kalandot, könnyebb lesz elfogadnia, hogy nem tehet semmit a rendszer ellen. Számomra ugyanis nem kérdéses, hogy ez a helyzet, de úgy tűnik, ő egyelőre még más állásponton van.
- Ígérem, ma már semmiképp nem kérdezek az édesapjáról. - felelem nagy komolyan, ahogy mellé érek és épp készülnék hozzátenni, hogy az majd egy másfajta beszélgetés témája lesz, mikor megpillantom a katonákat. Bár én is egyenruhát viselek, csak állok ott sután és figyelem, hogyan reagálnak Markusra és viszont. Reménykedem valami árulkodóban, de azon túl, hogy a két kiskatona meglehetősen sietve és mereven igyekezett szabályosan üdvözölni a feletteseit, nem látok semmi extrát. Ráadásul ez sem valami kirívó dolog.
A kabinomhoz érve én is követem Markus példáját és megállok. Habozó mozdulatot teszek, hogy kinyissam az ajtót, miközben vetek egy oldalpillantást a férfire. Az ajtó egy viszonylag otthonos kis szobát rejt, amelyet sok személyes tárgy mellett a kis kaktuszom, Arizona díszít. A kabinban rend uralkodik, így legalább nem tűnik zsúfoltnak a hely. Az ágy mellett egy asztal és egyetlen, nagy, kényelmesnek tűnő fotel található még itt. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem vendégfogadásra, és főleg nem terápiás beszélgetésekre lett szánva. Ahogy belépek, vissza is fordulok Markus felé és sóhajtok egy aprót. - Jöjjön be! - A fotel felé intek, hellyel is rögvest megkínálva a vendéget. Mással ugyebár úgysem nagyon tudnám.