Crash és Press

Bower tiszt már egy jó hete mondogatja, bármelyik nap megérkezhet a parancs az áthelyezésemről, és álljak készen, mert, a hajók csak rövid időre kötnek ki a Volentisen. Mondjuk ez utóbbi nem éppen új infó, de már kezdtem bekattanni itt, úgyhogy épp jókor jött a füles.
Ahhoz képest, hogy nincs sok holmim, relatíve sok időt elcseszek a pakolással, de még így is tűkön ülve várom a parancsot. Amikor pedig végre megérkezik, semmi más nem jön ki a számon, csak, hogy MIAFXSZ? Ethan rögtön szól is, hogy nagyi ezért megbüntetne, de csak legyinteni tudok; hagyjon most békén, újra kell olvasnom az üzenetet. Nem segít, ugyanis semmi mást nem bírok belőle feldolgozni, csak egyetlen villogó mondatot a kijelzőn: Jelentkezzen szolgálatra a URS Jola fedélzetén.
MI A FxxxSZ? Az Arkanra kértem magam, Bower azt mondta, rendben lesz, és.. Ez csak tévedés lehet. Nem lehet ilyen kegyetlen az univerzum, hogy újra és újra engem rúg seggbe!

- Hicks közlegény, azonosító Bravo-Tango-47445! -
mondom be fahangon az automatának az adataimat, hogy egyáltalán a hajóra tehessem a lábam. Miután sosem jártam még itt, nem tudom, pontosan hová kell mennem, de annyira nem nehéz kitalálni, mert eleget olvastam hajókról a kiképzés alatt. Mind egyforma...többnyire.
A közös helyiség felé veszem az irányt, mert itt a legjobb esélyem, hogy találjak bárkit, aki útba igazíthat az ügyeletes tiszthez eltáv alatt. Szerencsém is van. úgy nagyjából 15 másodpercig legalábbis így érzem. Ennek ellenére haptákba vágom magam és tisztelgek, hogy ne érhesse szó a ház elejét már az első napomon. Pedig a szavak mindegyike szinte a torkomon akar akadni. - Hicks Közlegény szolgálatra jelentkezik, Uram! - mondhatnék férjuramat is, de az nem lenne professzionális, ugye?

Újabb dokkolás. Újabb 2 nap vesztegelés a bázison, mielőtt útnak indulhatnánk, hogy 4 hónapig játszhassunk az életünkkel az űrben, és már alig várom! Szokás szerint magamra akartam vállalni, hogy a hajó fedélzetén maradjak a készleteink feltöltése alatt, mint rangidős tiszt, ezúttal azonban a parancsnok megelőzött, és ő maga utasított erre, de úgy, hogy kicsit az volt az érzésem, mintha azt hinné ezzel nekem rosszat tesz. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, de a parancs az parancs, akkor is, ha arra utasítanak, amit eleve tenni akartunk, szóval legyen.
Nincs sok dolgom egyébként. Felügyelni a feltöltést, ellenőrizni a rendszert, illetve fogadni az újoncot, aki a legutóbbi eltávon teherbe esett közleányt váltja le, legalább két turnéra, vagy örökre, ki tudja. A közös helyiségekben várom a hölgy érkezését, miközben a dokkolási naplót nézem át. A burkolati ellenőrzés nem talált hibát, a szoftver szinkronizációja rendben megtörtént, a hadi ellátmányt pedig már bepakolták. Még a víztartályaink cseréje van hátra, és pár belső ellenőrzés a technikusoktól, és mehetünk is. Végül az újonc lapját nyitom meg. Már a neve láttán összeráncolom a homlokom, azonban ahogy megnyitom a képpel ellátott aktáját, majdnem kiesik a tablet a kezemből.
Már aközben, hogy a férjéről, és fiáról olvasok a digitális dossziéban kezdem gyártani magamban az ötleteket, hogy ugyan kik lehetnek benne ebben a különösen ízléstelen tréfában, de aztán meghallom izgatóan idegborzoló hangját, mely nagyjából olyan lágy, és kedves, mint egy éhes tigris halk morgása, én pedig lassan teszem el a készülékem, és visszafojtott lélegzettel fordulok felé.
-Pihenj. - Adom ki az első parancsot, és kicsit még mindig úgy nézek rá, mint aki nem hisz a szemének. - Hicks Közlegény...Micsoda...váratlan meglepetés. Végre egy újonc, aki pontosan érkezik, és nem téved el a folyosókon.
Mély levegőt veszek, és profi arcot erőltetek magamra. Ha akkor is ment, amikor lőttek rám, ez igazán semmiség. Remélem.
-Megmutatom hol teheti le a cuccát, aztán gyorsan körbevezetem a hajón. Van bármi kérdése, mielőtt hozzákezdünk?

Amikor megtudtam, hogy tényleg a Jolára osztottak be, és ez nem vicc, nem elírás és nem is tárgyi tévedés,  eldöntöttem, hogy mocskosul pró leszek. Azzal tisztában voltam persze már jó előre, hogy nem fog érintetlenül hagyni a férjemmel való találkozás, de tényleg úgy voltam vele, hogy ebből semmit sem hagyok majd átszivárogni a gondosan készített álcafestéken.  

Ez egy kurvajó terv volt. De ahogy Berni apu mondogatta mindig, "a tervek arra vannak, hogy az univerzum telibe szarja őket. Ez a kedvenc hobbija, tudod. " persze csak akkor volt ilyen bátran mocskos szájú, amikor Édesanya nem volt a közelben.  Amíg kicsi voltam, nem tudtam, hogy ilyenkor általában be is volt tépve az öreg, mint a cellux. Ez kicsit csorbított a hitelességén.

Pedig most, amikor meglátom Crash széles hátát és a felismerés borzongatón kúszik az agyamból a testem minden egyes porcikájába, érzem, hogy fájóan igaz, amit apu mondott. Tervek ide, vagy oda, képtelen vagyok rezzenéstelen arccal végighallgatni; egy apró szájrándítás csak kicsúszik a dicséret hallatán, de mosoly azért nem kerekedik belőle. Még csak az kellene, hogy félreértsen itt valamit. Így is megvan az esélye, hogy most azt hiszi, 10 év sem volt elég, hogy kiheverjem őt, ezért követtem a Jolára.  Pedig, ha tudná, milyen helyeken hevertem, csak, hogy kiverjem a fejemből! - Köszönöm, Uram!  - apró biccentés és rendben is vagyunk.

Ahogy ott állok előtte, kisterpeszben, de továbbra is szálegyenes tartással, csak arra tudok koncentrálni, hogy az arcom továbbra se áruljon el semmit abból, ami a fejemben zajlik most. Lassan, egyenletesen lélegzem és bólintok, jelezvén, hogy rendben van úgy, ahogy mondja. Talán az ő terveibe senki sem akar ma belekakkantani. - Most csak egy, uram! Ha megengedi, sehol sem találtam tiltott tárgyak listát. Van bármi, amit nem hozhatok a fedélzetre? A szokásos dolgokat leszámítva persze. -  Most először engedem meg magamnak, hogy lepillantsak a lábaim mellé, ahol a málhazsákom hever. Nem rejtegetek semmi szégyenletes dolgot, de a két dobókés, egy, a felszerelés részét nem képező kézifegyver és egy karton citromos nyalóka közül bármelyik minősülhet tiltottnak. Ha tippelnem kellene, a nyalókát mondanám...

Csaknem kicsúszott a számon, hogy "jól nézel ki". Komolyan, ez lett volna a következő mondatom az után, hogy pihenj. Hála a kemény kiképzésnek azonban a protokoll szinte magától jön, főleg ebben az esetben úgy tűnik. Apropó protokoll. Villámgyorsan veszem elő újra a tabletem, hogy megnézzem rajta, hova van beosztva a hölgy. Alapvetően úgy éreztem, ráérek erre út közben, hisz a közlegények kabinjai teljesen máshol helyezkednek el, mint a tisztek, vagy a technikusoké, azonban a flottánál a házaspárokat közös kabinba szokták helyezni, gondolom hogy ezzel is inspirálják a következő generáció gyártását. Pár laza ujjmozdulattal gondoskodom róla, hogy mindkettőnknek sokkal kényelmesebb legyen.
-Ne köszönjön semmit, mostantól elvárjuk. A hajó terv szerint holnap este 8-tól indul a dokkból. Amennyiben van elintéznivalója még az állomáson, ez az eligazítás után megteheti, de legkésőbb egy órával indulás előtt jelentkezzen a hídon.
Hangom száraz, és hideg, teljesen katonás, és profi. Nem viccelődök, nem mosolygok, és nem jegyzem meg, hogy ha pár percet késne, a kapitány valószínűleg nem fogja leharapni a fejét, már ha elmondom neki egyáltalán. A következő kérdésre is teljesen komolyan válaszolok:
-A hajó szabályzata megegyezik a flottáéval. A fedélzetre lépésekor átesett egy előzetes átvilágításon, ami megállapította, hogy nem hozott magával robbanószert, vagy instabil anyagot, de természetesen a kabinjában tartunk majd egy tüzetesebb ellenőrzést is.
Ha bárki más lenne, letudtam volna annyival, hogy ha sört, édességet, vagy ilyesmit találok nála, meg kell kínálnia belőle, mielőtt nem szól róla senkinek, ma azonban valahogy nem vagyok vicces kedvemben. A végén még kiderül, hogy ez a nő jó hatással van a munkámra...

-Rendben, itt volnánk. Nem egy lakosztály, de legalább nincsenek szobatársak. És most kérem borítson ki mindent az ágyra. A tiltott árukat azonnal elkobozom, és felkerülnek a jelentésembe.
Ezen a ponton egy kicsit már hányok magamtól, de mivel egyeseknek az a képtelen ötlete támadhatna, hogy a feleségemmel kivételeznék, elképzelhető, hogy most jobban figyelnek, ezért aztán nem tehetem meg.
-Továbbá kérem, hogy gondosan kotorjon szét mindent, hogy láthassam az összes tárgyat.

Ahogy arra számítani lehetett, Crash még nálam is profibb. Ezért úgy állunk itt most egymással szemben, mint két tökéletes idegen. Nem tudhatom persze, mi jár a fejében, de én egyre csak dühösebb leszek, ahogy hallgatom. Na nem azért, amiket mond, hanem azért, ahogy teszi. Abban is több érzelmet találnék, ha a fejemet a falba verném, mint az ő hangjában most. De mit is várhatnék? Épp dolgozunk, vagy mi. Itt a rangidős tiszt akkor is uram, ha amúgy 10 éve házasok vagytok. Vagy főleg akkor? Mindegy, pattogni nem érdemes. Amúgy is, a mi ügyünk már régi sztori, ahogy a legtöbb indok is, amiért haragudhatok rá. Nem is akartam, mégis meg-megrándul egy apró kis izom a jobb szemem fölött. Remélhetőleg nem látványosan...

Bólintok és egy pillanatig elbizonytalanodom, mondjam-e, de aztán rájövök, hogy muszáj lesz, ha nem akarok hazamenni. - Inkább hasznossá tenném magam itt, uram! - Akitől kellett, és akartam, már elköszöntem. Senkinek sem hiányzik egy újabb búcsúzkodás. Még engem is meglep, de ha választani lehet, akkor inkább itt az idegennel, aki úgy néz ki, mint a férjem, de közben a felettesem, mint otthon a zsebterroristával, aki úgy néz ki, mint az anyám, de valójában szintén a feljebbvalóm.  Én és a családom. Rohadtul idilli, nem?

A Flotta szabályzatát betéve ismeri mindenki, akinek köze van hozzá, de azt is tudjuk, hol lehet hajlítani rajtuk. Ezért nem igazán értem, mire ez a fene nagy szigor a jelen helyzetben, miközben mindenki tudja, hogy a katonák legalább háromnegyede fegyvermániás és mindig lapul náluk egy-két extra kés, kispisztoly vagy épp egy fojtódrót. Utóbbi tulajdonosa egyébként másfél évig szobatársam volt. Akkoriban jól jött volna egy ilyen szigorú tiszt. Igaz, így legalább megtanultam nyitott szemmel aludni.

-Értettem, uram! - nem tartok az ellenőrzéstől, sem a büntetéstől. Elég kreatívak voltak a feletteseim ilyen téren, én pedig nem véletlenül vagyok még mindig közlegény, az eredményeim ellenére is.
Gondolkodom vagy két másodpercet, mielőtt belépek a kabinba, aztán minden teketóriázás nélkül kiborítom a zsákom tartalmát az ágyra. Szétzilálom kicsit a halmot, hátrébb lépek, és pihenő állásban várakozom a következő parancsig.   Tényleg nincs itt semmi extra, leszámítva a nagy csomag nyalókát, amire kis szalaggal kötöttek egy kártyát, rajta egy színes szívvel. A kártya hátoldalán csak annyi áll: adj belőle neki is. Na persze...  
És hát a kések meg a pisztoly, de ezek is teljesen legális szerzemények. Akár utána is nézhet. Semmi kétség, hogy meg is fogja tenni.
- Ó, majd elfelejtettem! - meg az uramat is hozzátenni, de most még nem javítom ki magam, csak előszedem a zsák egyik zsebéből a tisztasági csomagomat, és kinyitva az ágyra teszem. A fehérneműs tasakot is kinyitom, hiszen fekete, vízhatlan anyagból készült, így nem látni, mi van benne. Szenvtelen arccal szórom az ágyra a többi holmi közé, és a parancsnak megfelelően szét is zilálom ezt a halmot is.  Valahogy sikerül nem elvigyorodni, amikor haptákba vágom magam. - Uram!!! -

Felvonom egyik szemöldököm, és úgy mérem végig a vadonatúj közleányt. Ilyen hozzáállással a parancsnok oda lesz érte. Pazar. Kissé belém fojtja ezzel a szót úgy 3-4 másodpercre is akár, és utána is úgy kell kihúznom magamból a szavakat:
-Biztosan...? Még a fiát sem szeretné meglátogatni..? - a fiunkat igen. Nem, ez nem szemrehányás volt. Ha valaki, én nem szólhatom le ezért. Ha akkor találkozott csak vele, amikor megszülte, az is egyszer több, mint ahányszor én. Bólintok, akármit is felel erre, és a tablaten újra végrehajtok pár változtatást.
-Ebben az esetben, öné az őrszolgálat indulásig, velem együtt. A másik közlegény biztos hálás lesz amiért mégsem kell megszakítania a kimenőjét.
Az ellenőrzés pont olyan gördülékenyen megy, mint eddig minden más. Nem sürgetem, még csak ferde szemmel sem nézek rá, akkor sem, amikor közli, hogy kifelejtett valamit. Először a fegyverekre nézek persze, de félre is söpröm őket.
-Ezeket a fegyvereket nem a flotta biztosította, így nem kell ellenőriznem az állapotuk.
Hogy mennyire szabályos magával hoznia őket? Annyira nem foglalkozik senki vele, hogy már őszintén nem vagyok benne biztos, egyáltalán szabály-e még. Katona, még szép, hogy van fegyvere. A nyalókákon viszont megakad a szemem. Hosszasan megvizsgálom a címkét.
-A küldetés ideje alatt nem fogyaszthat élelmiszert amit nem a flotta biztosít. Ez egy figyelmeztetést jelent.
Aztán átvizsgálom fél szemmel a fehérneműit, majd tovább nézem a holmikat...csak azért, hogy tekintetem vissza kalandozzon a melltartókra. De aztán elkapom onnan a tekintetem.
-Rendben. Pakolja össze ezt a rendetlenséget közlegény, kint megvárom. Egy percet kap, és folytatjuk a túrát!
A nyalókákat végül ott hagyom az ágyon. Inkább nem is gondolok rájuk...

A borúlátás a túlélés egyik kulcsa. Ehhez tartom is magam általában, és folyton legrosszabb eshetőségekre készülök. De hogy lehet akkor, hogy meg sem fordult  a fejemben, hogy lesz mersze megemlíteni Ethant? A fiamként hivatkozik rá, ezzel is jelezve, amit már magamtól is elég rég kitaláltam. Neki nincs semmi köze hozzá. Már a génjein kívül. Értem én. Nagyot nyelek, és önkéntelenül is ökölbe szorítom mindkét kezem. - Tisztelettel, uram, de ehhez nincs köze. -  hogy baszódna meg.. uram! Még, hogy impulzív személyiség vagyok! Ha az lennék, már felrúgtam volna műholdnak.  A többire már nem reagálok, csak egy bólintással.

Úgy követem őt a legénységi szállásokhoz vezető folyosón, hogy csak a bakancsaim ütemes csattogását hallhatja. És érezheti a tekintetemet a hátában. Remélem szúr!

Ahogy megkerülöm, és belépek a kabinomba, még a lélegzetemet is visszatartom. Nem akarom belélegezni őt, nem akarok túl közel kerülni hozzá, és nem akarok most még ránézni sem. Hogy miért, arról talán még magamnak is hazudnom kell. Jó sokáig és mocskosul kitartóan, hogy el is higgyem.
Kissé meglep, mikor a fegyverekkel mégsem foglalkozik, a nyalókát viszont közelről megnézi magának. Most először nézek direkt az arcára, mióta elhagytuk a közös helyiséget, és a dühöm valahogy átalakul valami beteg elégedettségérzéssé. Még úgy is, hogy  a helyettes arcán semmiféle érzelem nem tükröződik, ami erre adna okot. - Írja csak a többihez, parancsnok! -  csúszik ki a számon meggondolatlanul. Eszembe jut Bower, aki azzal indokolta a legutóbbi megrovásom elmulasztását, hogy nincs már több hely, ahová beírhatná. Baromság. A nyalókáknak azért biztos jut majd. A tiszteletlenség mellé pedig már régóta csak strigulázni szoktak.

Az arcát fürkészem, miközben a holmimat vizsgálgatja. Nem, csakazértsem fogok vigyorogni! Pedig a csipkés melltartón megakadó tekintetét épp elcsípem, bármilyen gyorsan is kap észbe. És a legjobb az egészben, hogy tudja, hogy elkaptam. De persze nincs ebben semmi, ez is csak az én fejemben számít valamiféle elbaszott játékban szettpontnak.

- Uram! Igenis, Uram! -  Nem könnyítem meg egyikünk dolgát sem, de ez most nem érdekel. Majdcsak rendbe teszem magamban ezeket a szarságokat, ahogy ő is. Lesz rá időnk az elkövetkező hónapokban.
Ahogy kilép az ajtón, betúrok mindent a zsákomba, ami pedig nem fér bele, az marad az ágyon. Rádobom a takarót, eligazítom a ráncokat, és elintézve. Egy nyalókát azért a zsebembe süllyesztek, és nagyjából 43 másodperccel később már a kabinajtó előtt számolok az egy perc leteltéig. Ahogy hatvanhoz érek, határozottan rácsapok az ajtót működtető gombra és kilépve azonnal vigyázzba vágom magam. - Parancsnok? - kérdőn pillantok rá, várva a következő parancsot, vagy hogy induljunk.

Nyelek egyet. A legtöbb katonától a "tisztelettel uram" valójában azt jelenti: "csókold meg a seggem", így nem meglepő, hogy Pressia is ebben az értelemben alkalmazza. Mély levegőre veszek és bólintok.
-Igaza van közlegény.
Talán titkon reméltem, hogy mond valamit Ethan-ról. úgy évente egyszer-kétszer szoktam kapni róla egy fotót az anyósomtól, mert az a hárpia is imádja, ha kínozhat, de persze nem sikerül neki sosem. Sokkal jobban irritál ahogy Parancsnoknak szólítanak. A fehérneműkből sem sem nézve válaszolok:
-Itt nem vezetünk számlát. Ha dokkolás közben csinál valami hülyeséget, fogdába kerül. Ha pedig út közben, gyalog jön haza, világos?
Oké, ez badarság. Nem tudom elképzelni, hogy olyat tenne, amiért kivégeznék, de...ugyanakkor, ha jobban belegondolok, azt sem tudom elképzelni, hogy nem öleti meg magát már az első napján. Néha én is legszívesebben megfojtanám, és én a férje vagyok.
Míg odakint várok, nem mérem az idejét, bármilyen meglepő is lehet ez. Van mind gondolkodnom. Ha órákig ragadna bent, azt észrevenném, de ezen felül nem igazán érdekel.
-Nem vagyok parancsnok. Ha az lennék, először önt lőném le, majd saját magam. - bukik ki belőlem kicsit túl őszintén. Aztán, mintha nem mondtam volna semmi furcsát, újra kihúzom magam, és megindulok. Remélem követ, mert ha nem, akkor az üres folyosóknak beszélek.
-A hajón mindenkinek saját kabinja van, mint megtapasztalhatta. A gyengélkedő itt van a közelben, de az aktáját olvasva oda magától úgysem megy, legfeljebb viszik majd, szóval ez most kimarad. Egyébiránt, a hajón kihelyezett munkaállomások mindegyike rendelkezik térképpel. A lényeg azonban itt van.
Rámutatok a fegyverraktár ajtajára, majd egy mozdulattal kitárom a megerősített ajtókat.
-A szolgálati fegyvereket itt tároljuk, és indokolt esetben innen veheti fel. Ha riadó lenne, ide jöjjön először, amennyiben nem kötjük ki másképpen. Utána pedig a hídra, ha szintén nem utasítjuk másképpen...
Oda most nem viszem magammal. A technikusok épp átnézik a gépeket a kapitány vezénylete alatt.
-Javaslom tanulmányozza át az alaprajzot, ha még nem tette. Eddig van bármi kérdése?

Szabályosan meghökkent, hogy Crash annyiban hagyja a dolgot, és nem jön az istenkomplexusos ahhozvanközömamihezcsakakarom szöveggel. Ha a felettesed úgy akarja, az alsóneműd méretéhez is van köze, ezt már megtanultam az elmúlt 10 évben. Bár valószínűleg a mostani engedékenység annak tudható be, hogy ő is érzi, ingoványos talajra tévedt. Ő intézte úgy, hogy semmi köze ne legyen a fiához, hát sajnálom, ha nem tetszik a rendszer!

Tudom, hogy a fenyegetésre megszeppent arcot illene vágnom, de legalábbis jeleznem valamilyen formában, hogy hatásos volt a dolog, de őszintén szólva lepereg rólam az ilyesmi. Ha túl sokszor hallod, hogy kibasznak a légzsilipen, egy idő után már nem hat meg. Válaszom mindenesetre azonnal érkezik: - Mint a nap, uram! -
Közlegénynek lenni olyan, mint egy szájbatekert nedves rémálom. Semmi sem felszabadítóbb annál, hogy semmiféle felelősséggel nem tartozol tulajdonképpen senkiért és semmiért. Teszed, amit mondanak, akkor, mikor mondják, ahogy mondják és ennyi. Ennél lentebb nincs, tehát a lefokozástól sem kell tartani. Másrészről viszont egész nap ismételgetheted az igenis és az uram szavakat felváltva, és nyalhatod fel a fedélzetet, akár szó szerint is, ha a felettesednek úgy tetszik Szerencsére a tisztek kreativitásával nincs baj általában, így sosem unatkozom.
És ha elég elbaszott vagy, még szórakozást is találhatsz némelyik feladat végrehajtásában. Nekem például az ellenőrzés okoz most kis boldogságot. Igaz, valami kurvára nyomorult öröm ez, de van, hogy csak ez jut. Tudni kell értékelni ami adatik.

Lusta vagyok rámutatni -vagyis inkább nem elég hülye,- hogy mivel Shepard elsőtiszt nincs itt, ő lépett elő ideiglenesen parancsnokká. Azt azonban megkockáztatom, hogy a többire reagáljak, rangjának megfelelő respekttel persze. - Engedelmével, Parancsnok helyettes, kegyelmet kérvényeznék! - vagy legalábbis sorrend módosítást, de ezt már nem merem hozzátenni. Azt hiszem, sosem fogom megunni ezt. Arcom továbbra is komoly, és úgy követem őt tisztes távolságból, hogy bármi is történjék, legyen időm reagálni. Ha megúszom ezt a beszólást, akkor fintorgok egyet a gyengélkedőre, és örömmel megyek tovább, többé pillantásra sem méltatva a helyet.
Ahogy a raktárajtó kinyílik, a szemem is kistányér nagyságúra dülled. A legbaszóbb fegyverek és harci felszerelések pihengetnek katonás sorban a tárolókban. Képtelen vagyok elrejteni az izgatottságomat, ahogy szemeim végigsimogatják a sarokban pihenő mesterlövészfegyvert. Mit nem adnék, ha úgy hozná a sors, hogy lőhessek vele! Annyira lefoglal a dolog, hogy biccenteni is elfelejtek.
-Ismerem az alaprajzot - felelek elmélázva, aztán felé fordulok. - Kié a Fekete Lovag? - intek az előbb csodált fegyver felé kíváncsian. Én idióta! Miért nem tudok csak továbblépni és a végére érni ennek a tortúrának is beillő közjátéknak?