A fülemben egy ősrégi, még valamikor 2010 környékén készült dalt hallgatok. Francia, ami már sok embernek nem mond itt semmit a Volentisen, de számomra nagyon is sokat. Ütemre, ruganyos lépkedek a kantinban a műanyag tálcákhoz. Mivel már tiszt vagyok, ezért vörös egyenruhámban díszelgek. Ma lesz az utolsó gyakorlatom, mielőtt élesbe megyek. Leemelek egyet aztán magamat nem is zavartatva, a tálca két oldalát fogva, azt magamtól eltolom a levegőben és visszahúzom. Ezt a mozdulatot ismételve (ütemre) táncikálok a pulthoz. Lerakom a tálcát a tartóra, míg várom a sorom. Amíg egy helyben állok, addig is rugózok vidáman. Beosztottak a Jolára, holnap után már megyek is a friss szakmámmal a hajóra. Még jó, hogy vidám vagyok! Egy lépés arrébb, újabb várakozás. Még egy arrébb, már kapom is a tányért. Elveszem, a tálcára rakom, épp most érek a legjobb részhez, a refrénhez! - Je veux te voir dans un film pornographique... - indulok el az egyik üres asztal felé a dalszöveget tátogva, halkan dúdolva. Itt keveseknek van fordítója, vagy értenék a franciát, bár ha értenék se zavarna a dolog! Lépteim közben meg is látok egy férfit. Kicsit idegenül fürkészi a helyet, de atyaég de sármos. Őt bámulva, továbbra is ritmusos léptekkel haladok tovább az asztal felé, tovább dúdolgatva a dalt: - ...en action avec ta bite forme patatoes ou bien frites. - hát, vehetné magára, nem mondom, hogy nemet mondanék egy ilyen pasinak. Ha rám néz, kissé elvigyorodom, majd tovább dúdolászva a szöveget (Pour tout savoir sur ton anatomie) rá is kacsintok. Azonban meg is érkezem az asztalhoz, én pedig leülök neki háttal, mintha csak addig tudnám, hogy létezik, amíg látom. Innentől már nem énekelgetek, mert tele a szám, de azért a zene üteme igen erősen keresztül üt a fülbehelyezhető fülhallgatón. Nem mintha bárkit is érdekelne, amúgy is nagy a zsongás, az emberek emelt hangerővel beszélgetnek, hogy hallják a másikat.
Pár napja jöttem ki a „jégládámból”, de még mindig kísértenek az emlékeim. Az ismeretlen környezet és emberek közt, inkább vagyok idegen, mint közéjük való. Tudom, hogy idő kell mindenhez és a testem után az elmémnek is el kell fogadnia a változásokat. Pár éjjelen át riadtan ébredtem minden ismeretlen zajra, míg meg nem szoktam a különös hangokat, de mostanra már elég jól viselem. Ezen a bázison többségében Fagyottak vannak, de sokan inkább magukba zárkóznak, mint beszélgetnének egymással. Én sem vagyok egy beszédes, de azt észre vettem, hogy a legmozgalmasabb helyiség a Kantin. Ott aztán legalább van élet és nem a síri csönd honol, mint a többi helyen. Az órámra nézek és meglep, hogy már lassan ebédidő. Rohadt gyorsan telnek a napok, bár kissé unatkozom a semmittevéstől. A kabinomat elhagyva indulok is az említett helyre, hogy egyek valamit. Éhes lettem, de ha jobban belegondolok, akkor egy pár évig nem is vettem magamhoz élelmet, amit be kell pótolnom. Kell az energia az edzéseimhez is, amit minden reggel el is végzek. A Kantinba lépve egy lányt pillantok meg, aki láthatólag jól érzi magát és a fülhallgatójából kiszűrődő zenére táncol. Egy kis halovány vigyorral ülök le az egyik asztalhoz, miután a pultról elveszek egy ételnek kinéző kajás dobozt. Még nem nagyon szoktam hozzá a mesterségesen előállított élelemhez, de a kényszer törvényt bont. A Seregben is volt, mikor konzerveken éltünk, de messze nem ilyen pocsék íze volt a kanalazott ételnek, mint ez a valami. De étel, és nem vagyok válogatós. Ahogy figyelem a ritmusra mozgó kecses mozdulatokat, akaratlanul is nézem a nőt. Eszembe jut a múltam, amikor a Kedvesemmel táncoltunk, de gyorsan elhessegettem a gondolataimat, nem akarom, hogy megint belevesszek a fájdalomba. Mindig emlékeimben lesznek a Szeretteim, de tovább kell lépnem, hogy az élet menjen tovább. A körülöttem ülök nem is tulajdonítanak nekem figyelmet, és ennek valahol nagyon is örülök. Szépen komótosan falatozok és közben, néha a szomszédos asztalnál ülő hölgyeményre nézek, ahogy a zenére mozgatja a testét, bár most a hangját nem hallom, de nem is lenne ellenemre, ha továbbra is énekelne. Legalább életet visz ebbe az ingerszegény környezetbe.
A pasi, akire rákacsintottam, a mellettem lévő asztalnál ült. Eleinte nem tulajdonítottam neki túl sok figyelmet, de minél többet vettem észre a szemem sarkából, annál egyértelműbb lett, hogy a társaság érdekében lépni kell. Ő nem fog. Nem baj. Elmosolyodtam, felálltam az asztaltól, majd elindultam. Nem mentem el mellette, leraktam a tálcát vele szemben, majd egy érintéssel leállítottam a zenét a fülemben. A férfit figyelve nem volt nehéz észre venni, hogy friss hús. - Meg se szólalj! Most vettek ki a jégről, igaz? Látom rajtad, nem vagy túl jó bőrben. Egyedül vagy itt, tehát valószínűleg az ismerőseid, családtagjaid még a fagyasztóban vannak. Magányosnak lenni pedig piszok rossz dolog, szóval mit szólnál, ha csatlakoznék? - kérdezem vidáman, angolul. Fogalmam sincs, milyen nemzetiségű, de ezt a nyelvet itt már mindenki beszéli, szóval próbálkozom. Igazából kissé pofátlan vagyok, mert meg sem várom, hogy igent mondjon, már le is ülök. - Hogy hívnak? - kérdezem, mielőtt a villámra felszúrnék valami műhúst és bekapom a számba. Olyan, mint a tofu...? Nem tudom, küllemre először eléggé kellemetlen, sőt, gusztustalan, de ízre már sokkal jobb. - Látom a dobozt választottad. Sokszor jobb cucc van benne, mint a "frissen elkészítettben". - bökök az étele felé.
Mire felocsúdnék, már mellettem áll és nem zavartatva magát az asztalomhoz ül, velem szemben. Kissé meglepett a mozdulata, de lassan már nem kezdek csodálkozni semmin ezen a napomon. Reggel sem úgy kezdődött, ahogy terveztem, de legalább történik valami. - Ahogy mondod.. - néztem fel rá, majd falatoztam tovább. Nem tartottam veszélyesnek ezt a helyzetet, de a közvetlensége meglepett. -… Ülj csak le…- mondom ki egy tört mondattal, de igazából nem is volt nagy jelentősége. A lányt nézve, biztos, hogy régebben van itt, de az feltűnt, hogy kis akcentussal ejti ki a szavakat. Nem olyan feltűnően, de én kihallom az apró hanglejtéseket, amit amúgy elég jól korrigál. -Ed vagyok. – válaszolok két kanalazás közben. Lehet, hogy kissé ridegnek tűnik a viselkedésem, de nem tudhatom, hogy kicsoda. - Nem mondanám, hogy ízlik ez a dobozos kaja. A Földön ettem jobbat. – mondom egy vállrándítással, de igazából nem is bántam, hogy társaságban fogyasztom el azt a mű valamit, amit itt kajának hívnak. Bár arra nem is merek gondolni, hogy milyen lehet az a "frissen" készített?
Kiderült, hogy a meglátásaim, és tényleg olvasztott, habár sokat segített a felismerésen a felsőjének a márkája. A címke látszódik a hátoldalán, felül. Végül a becenevét árulja el, a teljeset nem. Nem baj. - Én Angi vagyok. - franciásan, zs-vel ejtem a nevemet. Anzsi. Sokan hívnak így. Kivéve... - Aki nem tud hozzá szokni, az Angelnek hív. - mondom ismét két falat között, majd az ételre térve kijelenti, hogy a földön sokkal jobb volt. - Hát ezzel egyetértek. De fogadj meg egy jó tanácsot: felejtsd el a Földet. Mintha nem is lett volna. Tudom, hogy nehéz, mást se csinálok egy éve, csak próbálok túl esni a tényen, hogy a proteinshake és a húszselé az ételek normál kategóriája a Volentisen, mikor ott voltak a finom tészták és gyümölcsök... De már nem otthon vagyunk. Egy új világ új lehetőségekkel, majd még "harcolunk" érte. - sorolom, megemelve a poharat és a tányért a sorolás alatt. - Láttad már a bolygót? Az Ocant? - ha most ébresztették fel, még lehet, hogy nem látta. Nem túl sok ablak van ezen az űrállomáson, itt a kantinban nincs is. - Ha még nem láttad, de szeretnéd, van egy jó hely. - persze tilos oda lejárkálni, de kit érdekel?
A bemutatkozáson gyorsan túlestünk, de szándékosan nem említettem a teljes nevemet és a rangomat. Nem mintha szégyelleném, vagy bármi ilyesmi, de jobb az óvatosság. Amióta kiolvadtam, azóta annyi meglepő dologgal találkoztam, hogy már zsong a fejem. A hozzám csatlakozó lány, mondhatjuk úgy is, hogy a „legkellemesebb történés”, ami eddig ért az ittlétem alatt. Jobbára, akikkel találkoztam vagy éppen láttam őket, inkább magukba zárkózva és motyogva beszéltek maguk elé. Persze ez sem meglepő, ha azt vesszük, hogy ki több vagy kevesebb ideig volt a jégtömbbe. Nem olyan „sima” az átállás a Földi életről erre a világra. Nekem is sok minden hiányzik, de igyekszem alkalmazkodni. Várva a parancsot az áthelyezésemre, ha egyáltalán az bekövetkezik. A magamfajta katona nem olyan „kelendő”, mint a fiatalabb és evilághoz szokott. De azért még bennem van a remény, hogy hozzászokom majd ehhez a miliőhöz. -Angi.. – ízlelgettem magam elé a nevét, ahogy Franciául ejtette. – Szép név... - bólintottam ismét, és tovább falatoztam. A következő információ, amit elmond, már értem, hogy miért mozog ilyen természetességgel a Kantinban, bár szerintem a többi helyiségben sem teszi másként, mivel egy éve itt van. -Nem. Nem ismerek itt még semmit ….- néztem rá, miután befejeztem az evést. Amint szóba került a „tárlatvezetés” gondolata, egyből bólintottam rá. Igaz, hogy fogalmam sincs semmiről ezen a helyen, de ha most van lehetőség, és van, aki megmutatja nekem a környezetet, akkor miért ne!? -Menjünk. Kíváncsi vagyok arra a helyre. Kérlek, mutasd meg. - néztem rá egy enyhébb ábrázattal, de azért remélem, hogy nem ijesztettem meg a kissé ridegebb hangommal, majd felálltam és a tálcát visszatettem a helyére. Szeretem a rendet, de nem vagyok megszállottja. Angi-re néztem, és ha nem gondolta meg magát, akkor követem, ahová vezet engem.
Hamar túl estünk az üdvözlésen és bemutatkozáson, noha egyikünk sem mondott rangokat, az enyém virított a ruhámon keresztül. Az övé nem, mert ő civilben volt, de úgy voltam vele, hogy nem faggatom, előbb utóbb úgy is fény derül rá. A bókra elmosolyodom. - Köszi, anyám adta. - viccelődök, mintha csak egy hordható ruhadarab lenne a nevem, majd mikor ő is felkel és elteszi a tálcát, felállok és én is így teszek. Nem ismer még itt semmit, szóval én leszek az idegenvezető. Na ez jó lesz! Hát, ha már megmutatom neki azt az eldugott helyet, akkor végül is körbe is vezethetem. - Erre tessék uram! - vigyorgok és elindulok. Kilépve a kantinból a folyosón jobbra indulok el. Kissé köríves, most a Volentis egyik oszlopának felső részében vagyunk. Célunk az alsó rész. - Mosdók minden emeleten vannak és nem koedukáltak, de ha már itt vagy egy ideje, gondolom mutatták. Ez a torony a közéleté, ide bárki jöhet, bár a felsőbb körökből sose látok itt senkit. - mondom, miközben ruganyos, hosszú lépésekkel sétálok. Mivel magas vagyok, azért talán kicsit gyors is lehet, ha beelőzöm, néha megfordulok, hátra felé sétálok pár lépést, míg magyarázok. - Öltözők, kommunikációs panelek, segélyhívó ééés a lift. Ez kell most nekünk. - megnyomom a gombot és míg várunk, rá pillantok. - Mesélj magadról. Hogy kerültél a jégre? Miben vagy jártas? - kérdezem kíváncsian.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy Gímis kissrác, amikor az első nap belép a Kollégium ajtaján és felfedezni készül valami kiejthetetlen-nevű szertárat, hogy ezzel a csínytevésével, „menőnek” látszódjon a többiek előtt. Ez persze, most nem teljesen fedi ezt a valóságot, de számtalan hasonló sztori jut az eszembe gyerekkoromból. A testvéremmel nagyon sokszor lógtunk át a kerítésen, hogy focizhassunk az Iskola udvarán. Volt számtalan sportpálya a környékünkön, de egyik sem volt az a „sima” békebeli, amit nem érzékelőkkel és különböző elektronikával láttak el. Maga a játék örömét élveztük gyerekként és ezt akkoriban csak az Iskolai udvaron felállított kapuk nyújtották nekünk élménnyé. Nem is tudom, miért jut most eszembe a régmúlt, talán az emlékeim derengenek fel a homályból? Vagy ez is a Jégtömb hatása? Ahogy követem Angi-t, egyre jobban felszínre jönnek a fiatal korom évei. Olyan jó látni, hogy vidáman „köröz” fel- alá lépkedve, mintha csak tovább táncolna, és lelkesedéssel mutatja be a folyosókon lévő öltözők és mellékhelyiségek közti teljes információt. Hirtelen nem is tudom, merre nézzek, ahogy haladunk végig az ajtók előtt. Gondolom, hogy ő már rendesen kiismeri magát, de én még kissé lassabban tudom követni a lányt, de igyekszem nem lemaradni. A liftbe érve, már egy kis szusszanásnyi időm is lesz a sok információ feldolgozására. Jó látni, hogy ennyire vidáman és lelkesedéssel segít nekem a hajó bemutatásával. Az ittlétem eddig, nem igazán mondható el valami pozitív dolognak, de a mostani az tényleg feledteti az egyhangúsággal telt napjaimat. -Pontosan nem emlékszem arra a pillanatra, hogy kerültem a jégre, de idővel szerintem erre is fény derül. - válaszolok a kérdésére, bár nincs sok emlékem arról a napról. Gondolom a sérülésem miatt sem voltam teljes tudattal, de aztán lehet más is közrejátszott. Sőt. Biztos. -A Seregben szolgáltam régen. Inkább mondjuk úgy, hogy egy teljesen más terület, mint a tiéd. – bólintottam kedvesen, majd figyeltem a felvillanó gombokat, ahogy közeledtünk a célállomásunkhoz, bárhol is legyen az. De már nagyon kíváncsi vagyok, hová érkezünk.
Láthatóan nem volt olyan fürge mint én, de tudta követni az iramot, és ami a legjobb, hogy nem olyan arccal tette mindezt, mintha idegesítené, sőt, ellenkezőleg. Mintha halovány mosolyt véltem volna felfedezni az arcán? Mi jutott eszébe? Na mindegy. Az ajtókra mutogatok és elmondom, hogy mi van mögöttük, de csak felületesen. Úgy is elfelejtené. Még egy géniusznak is sok egyszerre ez az információ. A kérdésemre nem tud választ adni, legalább is az elsőre, a másodikra pedig elmosolyodom. - A flotta és a sereg nem sok dologban különbözik. Előbbi inkább űrkalandokra készült, de némi fegyver és harci képesítésünk nekünk is van. Jó, nem annyi, mint egy katonának, de bármivel találkozunk oda kint, jó ha tudunk lőni. - mondom, majd beszállunk a liftbe. - Mennyire vagy szabálytisztelő? - kérdezem még bőven azelőtt, hogy leérnénk. Már csak azért is fontos kérdés, mert nem mindegy, kinek mutatom meg a kis rejtekhelyecskémet. Fog-e jelenteni, vagy sem?
Egyre jobban érdekel az a hely, ahová a lány vezet. Nem mintha azon izgulnék, hogy valami veszélyes valamibe „rángatna” bele, inkább kíváncsiságomat keltette fel, mint a vészjelző radarjaimat a fejemben. Kicsit mulatságosnak éreztem ezt a helyzetet, bár nem a viccessége miatt, hanem azért, mert tényleg nem ismerek itt semmit jóformán. Azt nem nagyon részleteztem, hogy miféle harci kiképzéseken voltam túl, de nem is ide tartozik. Élmény követni arra a helyre, amit nagyon titkosnak mond, bár tiszt lévén nekem „tudnom” illene azért pár olyan helyiséget, ami nincs használatban, de ebbe sem merülök most bele. Inkább hálás vagyok, hogy megmutat nekem a Hajón olyan helyeket is, ahová nem hiszem, hogy bepillantást nyerhetnék valaha is. Bár… ki tudja, mit hoz a holnap? – Mosolyodom el magamban, és követem tovább Angi-t. -Ez, igaz. - bólintok a kevés különbözőségre mutató mondatára, ami a Sereg és a Flotta között van. - Szabálytisztelő?- na, erre a kérdésre nem annyira számítottam, de egy vállrándítás után kimondom, amit gondolok. -Vannak dolgok, amit elég egyedien értelmezek, de alapjában véve a parancs, az parancsnak számít. –nevetem el magam, kicsit elterelve a válaszadás konkrét megfelelését. Tudom, hogy mire gondol Angi, de én Tiszt vagyok, és vannak szigorú szabályok, amiket be kell tartani. Most viszont ha úgy vesszük, akkor „közrendűnek” számítok, mert nem vagyok szolgálatban hivatalosan jelen pillanatban. Tudnivaló, hogy ez így egy kicsit elferdített megfogalmazása a mostani helyzetemnek, de annál kíváncsibb vagyok, hogy mi lehet ez a titokzatos hely, ahol még szabálysértés is megeshet. Bár nem hiszem, hogy olyan nagy bűn az, hogy ha körbenézünk. Legalább átfogóbb képet alkotok erről a Hajóról. Meg aztán a volt Parancsnokom mindig azt mondta, hogy „Ismerj meg mindent és mindenkit. Soha nem tudni, mikor lesz rá szükség, hogy ezt a tudást kamatoztasd”. Az „öregnek” volt gógyi a fejében, bár nagyon vasszigorral tartott minket. Akkoriban utáltuk az „aranyköpéseit”, de jó pár év elteltével, most már belátom, hogy nem mondott hülyeséget. Igaz, hogy nekem vagy tíz évbe tellett, míg megismertem igazi jellemét, de most visszagondolva, bölcsebb volt több fejesnél. Angi arcán látom, hogy egy kis kétely merül fel benne, hogy megmutassa-e nekem azt a helyet, de nincs mitől tartania. -Nem fogom elmondani senkinek. - hajolok közelebb a füléhez, és a szám előtt elhúzom az ujjam, ezzel mutatva, hogy lakat a számon. De már nagyon kifúrja az oldalam a kíváncsiság. Remélem, most már nem vagyunk messze.
Szomb. Nov. 17, 2018 8:04 pm
