Amíg a két férfi egymás körül forog, addig én tüzetesebben is megnézem a vendégközösséget magamnak. A legtöbbjét soha életemben nem láttam, a másik felét egyszer-kétszer összefutottam már, amikor valamilyen ügyes-bajos dolgokkal kapcsolatban keresték fel hol a Parancsonokot, hol az Admirálist. Másik részével munkám során találkoztam már, habár az alsóbb rétegek nem képviselik magukat, én is csak azért, mert a rokona vagyok.
- Papírmunka. Én fogom intézni az engedélyeket, a hivatalos dokumentumokat, szállításokat, megrendeléseket, a fejlesztésekkel kapcsolatos költségeket. Van egy-két ismeretségem oly körökben, ahol a bürokrácia ezen részét fel tudjuk gyorsítani. Azt hiszem, ez elég hasznos lesz majd mindenki számára is - és amint a munkáról beszél, rögtön megszűnik a feszélyezettsége, amit e hely vált ki férjemből. Természetesen viselkedik, szakmailag. Az egyetlen közös vonásunk. Mindketten a munkánknak élünk, még akkor is, ha ő bárhol képes helyt állni. Tanácsadó volt, a Consilium alatt közvetlenül. Innen feljebb már nem kerülhetett volna, soha, így váltott. Azt hiszem, hogy ez áll az egész mögött. Ez rémlik.
Simon családjának említésére akaratlanul is körbetekint Carl a tömegen és megállapodik a pillantása az admirálison.
- Édesapáddal párszor összefutottam már. Sokszor látogatta az Admirálist, az utolsó éveiben. Vagyis… többször, mint bárki más - hisz tény, sok látogatója nem volt, főleg nem saját családja részéről. Hálátlanságnak tűnik, de amint a társadalom számára nem vált hasznossá, onnantól senkit sem érdekelt. Azokban a ritka alkalmakkor, amikor tovább dokkoltunk, meglátogattam, tán még a bátyám is, de hogy szüleim? Lényegében Carl viselte sorsát, akit a legjobban megvetett. Hisz ő nem volt katona.
Szemmel láthatóan magyarázkodása egyikünknél sem érte el a kellő hatást, noha pontosan tudom, hogy mire gondol. Nem vagyok egy egyszerű beszélgetőpartner. Azt pedig be kell látnom, hogy ő tovább marad a Volentisen, mint én. Minden cselekedetem immár rajta csattan, és köztudott, hogy bár a munkában nagyon is jól bírja a stresszt, a magánéletben kevésbé.
- Ritka kincs vagy, Simon. Igazából kevesen értik meg, pedig valóban nem annyira borzasztó, amilyen mutatja magát - kacsint rám vigyorogva. Szívesen megforgatnám a szememet. Mióta is győzköd már erről? Lassan tíz éve. Mégsem hittem el neki ezt. Erre persze mindig kifejtette, hogyha nem így nevelnek…
De így neveltek. Ezen változtatni nem lehet, én nem is akarnék.
A vállon lapogatást értékeli egyszem férjem, mosolya egyre őszintébb, bár sajnálatról árulkodik. Nem minket sajnál, legfőképp magát, hogy ilyen helyzetbe került, de hibáztathatnám emiatt?
A rendelésre csak bólint és már ott sincs mellettünk.
- Csak családi eseményeken. Így évente párszor. Egyébként fesztelen, kedves, azt hiszem ezt mondják rá - egy pillanatig még követem Carl mozgását, Simon válla felett, hogy aztán visszatérjek a férfi arcának tanulmányozásához.
Kellemetlenül érint, ahogy végigtekint rajtam, mégis állom pillantását. Mi mást tehetnék. Mégis megjegyzésére - mélyen legbelül, bárhogy dobban is meg szívem miatta - csak ajkamat húzom el kelletlenül.
- Nem szívesen vagyok itt- tekintek újra körbe. Azt meg kell hagynom, hogy stílusában valóban az Admirálist próbálták visszahozni a teraszra. Az űr, melyet annyira szeretett, a jazz és a whisky, mely a Földre emlékeztette.
Tekintetem újra csak elkalandozik, ám ezúttal az Ocan bolygó irányába. Innen annyira szépnek tűnik. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon a Föld is így nézett-e ki. Az Admirálist hiába kérdeztem, nem emlékezett már ezekre.
A nevetésre kapom vissza tekintetem.
- Nincs okuk a szájukra venni, kollégák vagyunk - vonom össze szemöldökömet értetlenül. Nem mi lennénk az első katonapáros, kik ha összefutnak a hajón, megállnak egymással beszélgetni, vagy… beragadnak egy raktárba.
Eközben látom, hogy Carlhoz egy férfi megy oda, közel hajolva hozzá suttog a fülébe, kezébe egy összehajtott kártyát adva. Amikor elolvassa szeme egy pillanatra boldogságtól villan fel, majd rendezve vonásait csúsztatja zakójának belső zsebébe, egyik kezébe pezsgőt, másikba konyakot tart. Így sétál vissza hozzánk. Amikor átadja a kért italt Simonnak, a pezsgőt felém nyújtja, torkát köszörülve néz rám.
- Sajnálom, azt hiszem, most magadra kell hagyjalak - összeráncolt szemöldökömmel találja szembe magát. - Bejött egy fontos találkozóm, egy régi ígéret egy jó barátnak. Az elkövetkező időkben ma érne rá, és ige99ff00ős megbeszélnivalóm van.
- Carl… Menj - nézek rá, harag nélkül, még ha arcom rezzenéstelen is. Nekem nem kell magyarázkodnia. Hálás mosollyal tekint rám. Sejtem, hogy hova készül, ki lehet ez a jó barát. Miért tartanám hát vissza. Tőlem Simon felé fordul.
- Ha nem lenne túl nagy kérés, néha ránéznél, hogy nem borította-e ki mindenkit maga körül? Cserébe annyit szabadnapot intézek neked, amennyit csak szeretnél - vigyorodik, egy szava sem valódi, elhülyéskedi az egészet. - Viszont ne próbálkozz viccekkel, nem érti őket - lapogatja meg Simon felkarját, onnan pedig rám néz.
- Csak egy valamire kérlek. Hangosan ne fejtsd ki a véleményed. Itt senki sem fogja az igazat mondani az Admirálisról, ha meg is teszik, a szépekre fognak emlékezni, az esetleges negatív dolgaira nem. Tudom, hogy nehéz, csak próbáld elengedni a füled mellett. De ahogy nézem, nem fognak zavarni, a jelenléted volt csak a lényeg - lép hozzám közel, karomra simítva kezét csókolja meg halántékomat. Ha máshol nem, a köz előtt adnunk kell ama látszatra, hogy szerető házaspár vagyunk… Vagyis legalább ő. Halkan suttog pár szót a fülembe, majd izgatott mosollyal az arcán távozik körünkből, szinte futva.
Egy darabig nézem távolodó alakját, majd a kezembe lévő pezsgőre koncentrálok. Emlékszem még a legutóbbi ivászatból mi lett, ám ha… mértékkel teszem és csak egy pohárral.
- Az Admirálisra? - fintorodok el, felemelve poharamat Simon felé. Azt hiszem ezt a mozdulatot fogom egész este ismételni7e1a és csak újra. - Nem mondom, jobb lett volna, ha inkább sört adnak - méltatlankodom tovább, belekortyolva a szénszavas, keserű nedűbe.

Carl rettentő hálás mindenért, amit Simon mondd neki, de ezen sem csodálkozom. Bárki, akibe szorult némi érzelem, már hálás. Munkája során nem egyszer találkozott hozzánk hasonlókkal, és nem csak katonakörökben fordulnak meg az ilyenek. És akkor ott vannak még az értelmileg kevésbé fogékony emberek, akiknek akárhogy magyaráz, semmit sem értenek meg. Azt nem értem hogy miért foglalkozik ilyenekkel?
- Igazából hatalmas koponya volt, kár hogy nem ismerte - vigyorodik, ám rám való tekintettel, torkát köszörülve vakarja ezt le magáról. - Már amikor utolsó éveiben volt tiszta gondolata. Meg ha épp nem kiképzést tartott. Ettől eltekintve egész… emberi volt - vallja be. Úgy tesz, mintha ez engem meghatna. Pontosan tudom, hogy milyen ember is volt ő valójában. Nem tudnék róla sem rosszat, sem jót mondani. Még ha ő is nevelt fel, akkor sem kötődnek hozzá túl nagy érzelmek. Ügyelt arra, hogy senki iránt ne tápláljak.
Még egy utolsó hálás mosolyt küld Simon felé, mielőtt elmenne az italokért.
- Az… - valakinek mindenképp, csak épp nem nekem. Ahogy én sem neki vagyok a legkevésbé borzasztó személy. A rendszernek vannak hibái, ezt ő is tudja, hiába dolgozott egykor a házassági részlegen, még így sem találta meg magának a tökéleteset. „Majd jön magától” mondogatja. Neki elhiszem. Ő meg is fogja találni idővel. Addig pedig ez kényelmes mindkettőnk számára. Persze ha nem ilyen sűrűn találkoznánk, mint manapság. - Azt hiszem egy katonacsaládot külsősként csak az tudja elviselni, ki maga is katona - még akkor is, ha itt mindenki megkapja a kötelező kiképzést. Tíz éve volt, neki is az. Régen volt és sokan örülnek, ha azután nem kell ezzel foglalkozniuk. Ők csinálhatnak bármit épp ezért sokan azt sem tudják, hogy mihez kezdjenek az életükbe.
Az igazat, valóban. Mégis… Kellemetlen ez akkor is, ha rólam van szó. Nem vagyok eme ruhákhoz hozzászokva, jobban igazodom az egyszerű katonaruhákhoz. Lezser és kényelmes. Amiben szabadon tud az ember mozogni, bármely irányba. Mert azért valljuk meg, egy rajtaütésnél marha nehezen tudnék ebbe bármit is csinálni.
Katona vagyok, nekem mindenre fel kell készülnöm.
- Túl egyszerűen gondolja ezt - pillantok rá, szomorkás mosollyal ajkam szegletébe. Egy pillanatra húzom azt csak mosolyra, aztán már rendeződnek is vissza. A következő megjegyzésére, hogy miként kellene viselkednem, mégis kérdőn pillantok fel rá. Ezt talán még ő sem gondolhatta komolyan. Nem az a fajta vagyok, aki bármikor, bármire, könnyedén mosolyog.
Fejrázására szemöldököm felvonása már homlokráncolásba fordul át.
- Valahogy nem tudnak meghatni a pletykák - azokat is csakúgy könnyedén engedem el a fülem mellett, mint bármilyen más megjegyzést. Ha valamiről, akkor erről kellene szólnia a mai estének. - Az életben lesznek olyanok, kik nem fognak kedvelni, de ezen nem akadhatsz fent újra és újra - ismétlem suttogva az Admirális szavait, amiket folyton folyvást emlegetett nekünk. Ha valaki, tudta, hogy mivel fog járni zord viselkedésünk.
Férjem visszatérte szakítja meg beszélgetsünket, szabadkozása, és mehetnékje. Vigyorogva fordul Simon felé, tekintetében mégis ott a hála, meg egyfajta együttérzés is.
- Áh, bár úgy lenne - neveti, majd búcsút véve tőlem, Simonnal még egyszer kezet fog és már ott sincs közöttünk.
Az ablakon kitekintve szemlélem az űrt a kérdés hallatán megráncolom homlokom.
- Belehabarodva? - tény, hogy hasonlónak sosem láttam még, de igazán másikba habarodott emberrel sem találkoztam, így fogalmam sincs, hogy milyen lehet ez az állapot. Még ha a jelentését ismerem is. - Inkább az a kérdés, hogy ez kölcsönös-e - jelentem ki némileg érdektelenül.
Nem egyszer fejtettem már ki, hogy nekem Carl inkább barát, mint férj és ez nála is így van. Szerencsétlen véletlen csak, hogy hozzá adtak, de szerencsés, hogy ennyire megértőek vagyunk mindketten. Megérdemli az elmúlt tíz év után, hogy végre megállapodjon egy olyan nő mellett, akit immár ő választott. Tudom, hogy ez az idő el fog jönni, és nem érzek emiatt semmit sem.
A pezsgő enyhén bizsergeti torkomat, gyomromat, nem is iszok belőle egyszerre sokat. Hasonlót amúgy sem ittam még, azt hiszem, hogy ezzel vigyázni kell.
Szemöldököm enyhén felvonva tekintek fel rá, kérdése nyomán.
- Téved, ha azt hiszi, hogy az est hátralévő részében én innen elmozdulok - amint megérkeztünk, felvettem a legstabilabbnak tűnő állást és abból nem is szándékozom elmozdulni. Elég volt a hatvan bokatörés közeli állapot, ahhoz, hogy ne akarjak többet. - Amíg az utolsó vendég el nem megy, addig én itt tökéletesen elleszek - aztán pedig kibújok cipőmből és mehetek is vissza, mezítláb a hajómra.
- Gondolom az első háromnál már elmondtak mindent. Erről meg nem tájékoztatta, csak iderendeltek - nézek fel rá, így kevésbé kell kitörnöm a nyakam, hogy láthassam is arcát, mint egyébként. Mindennek megvan a maga előnye, nem igaz?  
Valójában őszintén fogalmam sincs arról, hogy mire lehet számítani. Carl sem említett ezzel kapcsolatban semmit - kivéve a táncot, de ez számomra teljesen lehetetlennek tűnik, még ha a lágy jazz illene is hozzá. Elvileg. Gyakorlatban nem értek hozzá.

Szemöldököm ráncolva hallgatom, miként taglalja, vannak oly családok, ahol normálisan is tudnak bánni a hitvesi társsal. Nálunk ez túl sok sebből vérezne. Valóban nem tudnék elképzelni egy olyan nőt, vagy férfit sem, akivel elégedettek lennének szüleim. Tekintve, hogy kérvényezték a bátyámmal való házasságot. Ő az egyetlen, kit elfogadnának, de rajta kívül?
Azt hiszem, bárki is kerül be a mi családunkba, élete pokollá válik. És se én, sem pedig a bátyám nem könnyítjük meg a dolgaikat.
Felelhetném neki, hogy akkor ők szerencsések, mégsem teszem meg. Az egész légkör, frusztráló. Távolból hallom anyám nevetését, két tábornok között, a Parancsnok valahol a helység másik végébe beszéli meg fontos teendőit - az én szerencsémre. Ha minden jól megy, rám senki sem fog figyelni már. Mégsem mozdulok el innen.
- Nem szokásom mosolyogni - ellenkezek. Nem fogok próbálkozni a semmiért. Az úgy nevezett műmosoly pedig nem az én műfajom. Ez nálam vagy természetes jön, vagy sehogy. De ezt már észrevehette rajtam, talán meg is érti. A pletykákkal most sem értünk egyet, mint oly sok minden másban sem.
- Lényegtelen felkészülni rájuk, úgy vélem, nem is lehet. Ha nincs jobb dolga az embereknek, tegyék. Ez róluk árul el mindent, nem rólam - ami meg nem igaz, azt tudom. A családom is tudja, ha szájra kap egy pletyka rólam mennyire hihetnek annak. Noha halvány lila fogalmam sincs, hogy milyen pletykák kelhetnének szárnyra Simonnal kapcsolatban. Ethannel inkább, vele láttak másnaposan, ami valljuk be… nálam egyáltalán nem mindennapi, sőt mi több.
- Végül is ez az ő dolguk - vonom meg a vállam egyszerűen. Érzelmek halvány cseppjét sem lehet felfedezni bennem. Nem vagyok naiv - annyira - képzelem, hogy nem én vagyok az egyetlen nő Carl életében, talán ecsetelte is már nekem, mely nők tetszenek neki. Sose éreztem haragot iránta, miért is tenném?
- Simon - fordítom felé a fejemet, az oly ritkán kiejtett névvel az ajkamon. - Életemben először viselek ilyen cipőt. Idefelé jövet legalább hatvanszor ment ki a bokám, szóval de. Komolyan mondom, hogy nem fogok innen elmozdulni. Egy bokatörés hiányzik a legkevésbé most - szemem sarkából érzékelem, ahogy hátba bökik a férfit, viszont tekintetem nem viszem el arra, melyre a fivérek igen.
Karnyújtására megfeszül minden izmom, ahogy az arcomé is. Sokatmondóan tekintek fel a férfira és másodpercekig meg sem mozdulok.
Tényleg azt hitte, hogy képes vagyok hazudni ezzel kapcsolatban? Mégis megpillantom a férfit, ki közelít felénk. Így ha sóhajtva és kelletlenül is karolom át a férfit. Érezheti, ahogy ujjaimmal felkarjába kapaszkodom. Lépteim enyhén szólva is bizonytalanok, még ha kívülről ez nem is látszódik. Szerencsémre nem megyünk messzire, és amint megállunk, engedem is el a férfit.
Az érintkezéseket a kelleténél nem hosszabbítom meg, ha nem muszáj.
Csendben, fagyos arccal állva hallgatom a bemutatkozást, mindaddig, amíg nem szükséges nem szólalok meg.
A kézfogásra hasonló erős, magabiztos szorítással válaszolok.
- Admirális - hajtom meg feljebbvalóm előtt a fejemet. Az elhunyt utódjának, ha valaki, neki kellene megértenie, miért nem voltam jelen az eddigieknél. Aztán ki tudja. - Képzelem - válaszolok felé csak ennyit, röviden, tömören.
Ugyanis nem tudok egy olyan szituációt sem elképzelni, amiben bárki is engem említett volna meg neki. De ezen nem fogok leakadni, ugyanis a hasonló kontyot viselő nőt is bemutatják, ki hasonlít anyámra. Szinte ikrek is lehetnének, ha akarnának.
- Asszonyom - a nyújtott ujjakkal azonban nem tudok mit kezdeni, így nem is nyúlok feléjük. Inkább fordulok tovább, az újabb férfi irányába. Az ő kézfogását elfogadom, ám felé már csak biccentek, különösebb érdeklődést magam sem mutatok ki felé. S végül az utolsó nő következik.
Az ölelése hidegen hagy, nem viszonzom, csak állok ott, mint egy fabot.
- Nem szívesen viselem - felelem a könnyed nő, könnyed kijelentésére, őszintén. Hidegen. Sem tekintetem, sem arcvonásom nem árulkodik sem arról, hogy jól érezném magam, sem hogy rosszul. Közömbös a világ iránt, minden iránt, ahogy annak lennie kell.
Ahogy azt az Admirális tanította.
Hank Greymare kijelentésére mégis enyhén összeráncolom a homlokomat. Némán figyelem végig, miként kéri fel mindenki a maga partnerét a táncra. Fogaimat szorítva rosszat sejtően pislantok Simon felé, ki…
Elém állva hajol meg. Én mégsem mozdulok, egyhelyben állva, egyenes háttal tekintek rá.
- Nem táncolok - jelentem ki egyszerűen, magabiztosan, tömören. Nem csak azért, mert minden tánctudásnak híján vagyok, hanem mert ez engem nem is mozgat. Na meg persze nem is tudok, erre nem tanítottak, lévén, erre sosem volt példa. Soha nem jártam még ilyen eseményeken, de ezt Simon pontosan tudja. Még a ez az „elvárás” sem tud rávenni semmivel. Inkább belekortyolok a pohárba a maradék pezsgőt is megiszom.

Az újabb tanácsát már szívesebben fogadom el. Mély levegőt véve, gyorsan fújom azt ki, sóhajtás szerűen. A hátam közepére nem kívánom ezt az egész estét, és még csak tenni sem tudok ellene. Nem véletlenül nem akartam megjelenni, de szemmel láthatóan ezt senkit sem érdekel.
Akit meg igen, az is gyorsan kereket oldott. Persze nem kárhoztatom el érte, helyettem is hármat végig viselt. Feszülten tekintek újra csak körbe, ismerős arcok után kutatva, mégsem találok senkit. Fogalmam sincs, hogy mi ez az esemény, de biztos vagyok benne, hogy nem az Admirális megemlékezése. Hiszen az nem lehet, hogy csak én ismerjem annyira…
- Ahhoz el kell hinni a pletyka tárgyát. Ami nem a munkámmal kapcsolatos rosszhiszeműség, azt nem fogják soha elhinni senkinek - felelem enyhe magabiztossággal. Sokan próbáltak már fogást találni rajtam, de minduntalan bebizonyosodott, hogy az egyik leghithűbb katona vagyok a Volentison. A szabályokat precízen betartom és betartatom mindig, úgy élem a mindennapjaimat, ahogy a Consilium azt kívánja. A rosszhiszemű pletykák nem lesznek rám hatással, főként ha nem rám vall ama cselekedet. Emiatt nem tudok valahogy aggódni, vannak fontosabb dolgok is. Mint például egy áruló a hajón és egy cinkostársa. A hajót ért károk felderítése fontosabb lenne, mint itt parádézni.
Nyughatatlan lelkem, képtelen lecsillapodni, újra kezdem érezni ama haragot, ami akkor fogott el, amikor a kapitánnyal beszélgettem.
Őszinte vallomására egy pillanatra megremegnek pilláim.
- Carl is megérdemelné - jegyzem meg, halkan, hogy csak mi ketten halhassuk. Nem lenne célszerű, ha ezt mások is meghallanák rajtunk kívül. Senki sem tudhatja, hogy milyen a viszony valójában közöttünk. Addig van ő védve, egy újabb házasság elől, amíg azt hiszik, a miénk működik és rendes. Ennyit megérdemel.
- Mégis miért viseltem volna? - vonom össze szemöldökömet, értetlenül tekintve rám. - Katonának neveltek, minden hasonló rendezvény tiltólistán volt a nevelésembe - ezek szerint, amikor legutóbb tárgyaltuk ezt, akkor nem nagyon hitte el, vagy nem gondolt bele komolyabban. Az Admirális soha nem hozott el ilyen eseményekre, bátyámat annál sűrűbb. Ő az, ki a családunkat képviseli a nyilvánosság előtt, nem én.
Ezért sem értem, hogy nekem miért kell itt lennem. Ennek semmi értelme.
A családja elé újabb sóhajjal indulok csak meg. Nem azellen van kifogásom, hogy bemutat nekik, egyszerűen… Ez az egész légkör. Irritál, beleissza magát a bőröm alá az érzés és nem enged el. Zavar, szívem egyre hevesebben ver, alig bírom lecsillapítani.
A bemutatkozást szerencsére hamar letudjuk, senki sem akar velem beszélgetésbe bonyolódni, melyért még hálás is vagyok. Talán tényleg túlélhető lesz ez az este a számomra.
Egészen addig, amíg Greymare admirális meg nem szólal újra. Egyenes tartással állok, úgy nézek Simon szemeibe, ahogy ajkaim szólásra nyílnak. Mit sem törődők jelzésével. Meglehet, Carl erre célzott az első találkozásokkal kapcsolatban.
Ugyanis egyszerű, tömör, de lényegre törő mondatom után, szinte megáll a levegő nyolcunk között. Habár nem látom az Admirálist, sejtem, hogy szemei rám szegeződnek. Ahogy az egész családé, és mindenkié, ki körülöttünk áll.
Az őszinteség valóban sokszor megnehezíti az életemet, de inkább, minthogy egy darab fabotként álljak a parkett közepén.
A férfi hangjára enyhén megemelem fejemet, újabb nagy levegőt véve, fegyelmezetten állva várom szavait, melyeket nekem szán. Képzelem, hogy nincs azzal vége, amiket Simonnak mond.
Egyenesen a szemeibe nézve hallgatom, burkolt becsmérlését. Az első mondata után már meg is adnám magam, ennyi épp elég is lenne számomra. Azonban tovább folytatja és ez… A szavak… A tanítványa volt, hát akkor miért erőlteti ezt az egészet?
Kérdésnek burkolt parancsára, újabb nagy levegőt veszek, kifejezve tiltakozásomat. Ajkaim már nyílnak is, ám hátam mögül erős, női hang akasztja belém az egészet.
- Katrina! - csattan a hang. Fejem hátra fordítása nélkül, egy pislogás kíséretében tekintek a hang irányába, igaz csak a padlót látom. A levegőt nem eresztem ki, hiszen ennek valóban nincs vége. Mindig megérzi, ha valahol feszültség alakul ki és pillanatok alatt ott terem, hogy ezt elsimítsa. - Persze, hogy mehetnek - simítja derekamra a kezét anyám. - Ez soha nem is volt kérdés nála - mosolyog az Greymare admirálisra. A szavak, melyek gyerekként belém ivódtak, melyek ellen soha nem mondok nemet.
Kezem automatikusan emelkedik és fogadja el Simon invitálását. Ebben még sincs semmi természetes. Tekintetem érdektelen, ahogy minden vonásom is. Lépteim vontatottak, merevek.
Egy újabb parancs. Egy újabb feladat. Ennyi ez csupán. Hagyom, hogy a férfi vezessen, kezébe kapaszkodva próbálok bokám kifordulása nélkül lábon maradni. Előtte mégsem tudok megmozdulni. Soha életemben nem táncoltam még, azt sem tudom, hogy miként kell, mit kell csinálni. Így csak állon, akár egy cövek, tekintetem érdektelenül emelve rá.
Ez csak egy parancs.

Férjem oly terhet rótt a férfira, melyet nem kérhetett komolyan és én magam sem vártam el, hogy ezt megtegye. A társasági események a lehető leghidegebben hagynak, hogy ki mit mondd vagy épp mit csinál miközben itt van, valahogy nem érdekel. Így természetes, hogy nem várom el Simontól, hogy egész estéje alatt itt szobrozzon mellettem. A szokottnál is szótlanabb vagyok - már ha ez lehetséges egyáltalán, a legkevésbé sem vagyok alkalmas most semmilyen kommunikációra.
S amúgy is én tökéletesen elvagyok magányomban, noha pontosan tudom, hogy nem azért kérte meg, hogy figyeljen rám. Azon emberek akik egy picivel is jobban ismernek a semmitől nem szívesen állnak velem szóba. A maradék, aki meg merészel idejönni rövidtávon nem marad ebben öröme. Ezért kellett(?) mellém Carl. Ő tökéletesen tudta, hogy mikor, kinek mit kell mondani, persze engem feltüntetve úgy, mint egy értelmi fogyatékos. Ráhagytam, ahogy mindenki másra is. Nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak rólam.
Témáinkat elengedjük, magam sem ragaszkodom tovább hozzá. Meglehet egy másik helyen, másik időben jobban kifejtenénk érveinket, de jelen esetben ez sem nagyon hat meg minket. Megpróbálok kevésbé feszélyezett lenni eme helyen, mégsem megy. Ez egyszerűen… Képtelenség számomra. Harcokra képeztek ki, nem… Erre.
Hiába nézek körbe a fele embert nem ismerem és le merném fogadni, hogy az Admirális sem, vegyük csak Simont és a családját…
A férfi sem ismerte, akkor miért van itt?
Számomra ezek érthetetlen dolgok, főleg ilyeneket ráerőltetni a másikra, anélkül, hogy ő azt akarná.
A boldog házasság gondolata újra csak érintetlenül hagyja lelkem legbelül. Sokan megérdemelnék. Számít az most? Sokan nem látják a fától az erdőt, de versenyt futunk az élettel a fenntartásunkért. Kényszerű idők, kényszerű eszközöket igényelnek, ez mindig így volt és ez így is fog maradni. Nem vagyunk sokan és egyre jobban fogyatkozunk…
S ezt még akkor is így gondolom, ha magam nem veszem ki ebből szerves részemet. Tudom, hogyha egészséges lennék ez is kötelességem lenne és magam egy szót sem szólnék érte.
- Nem kellett kimenteni - vonom össze a szemöldökömet. Úgy tűnik, hogy valamit félreértett velem, velünk kapcsolatban. - Egyszerűen csak nem mentem el - és miért mentem volna el? Az első tizenhat évemben azzal voltak elfoglalva, hogy megalkossák a „tökéletes” katonát, az azt követő tíz évben pedig minden időmet a „karrieremre fordítottam. Volt, hogy egy-egy utunk akár másfél évig is eltartott. Az Arkanról elég nehéz bármi hasonlón is részt venni. Más lett volna a helyzet, ha végül itt vagyok, ezen az űrhajón, ezen a bolygón.
De mindenki szerencséjére nem így történt.
Mégis ennek a jelenlegi helyzet látja a kárát, noha ez is csak nézőpont kérdése. Jelen helyzetben nem figyelek oda Simonra, nem veszek róla tudomást, ez mégsem rá irányul. Farkasszemet nézek az apjával az újdonsült Admirálissal - még ha évtizedek óta is az már. Számomra most vált azzá. Ő az egyetlen, ki megértheti makacsságom okát, mégsem tesz ezért semmit.
Az örökség, melyet ránk hagyott. Mindenki semmibe veszi. Ez az egésznek még értelme is lenne, ha egy Consiliumi tag megjelent volna, legalább az egyik ünnepségen, de nem. Nem is fognak, ez pedig így van rendjén. Nekik tartozott hálával és alázattal, enélkül az egész nem más, mint egy cirkusz.
Érzékelem a megfeszülő bőrt a férfi állán, apró kis elváltozás ezt mégis képes vagyok felismerni a pillanat töredékrésze alatt. Ez mégsem állítana meg abban, hogy elmondjam, mit szeretnék…
Mégsem tehetem meg és látom rajta, hogy ennek még ő sem örül. Annak ellenére, hogy nem tetszett volna ez számára. Ez a kettőnk dolga lett volna, de a békesség nevében avatkozott közben egykoron katona anyám.
Egy pillanat alatt változik meg a kiállásom, kisugárzásom. Mintha a hátamon a nő csak egy gombot nyomott volna meg. Fejben már nem itt vagyok, mégis mindent érzékelek. A szétnyíló tömeget, az összesuttogó férfiakat, anyám fojtott kérdését egy kósza pincértél „Hol van Carl?”. A lassan elcsendesülő tömeget, kik felénk fordítják minden figyelmüket. Testem megfeszül, izmaim merevek, akár a legkeményebb márványok. Arcom színtelen, tekintetem üres.
Hallom Simon szavait, felfogni őket mégsem tudom, testem mégis tökéletesen engedelmeskedik neki. Egy újabb parancs. Hiszen itt ő a rangidős, nem én.
Kérlelése viszont nem jut el elmémig. Hallom, mégsem jut el hozzám. Szembe fordulva velem, csak állok vele szemben, nem tekintek rá, válla felett nézek el. Ha elmondja, hogy mit csináljak, akkor tökéletesen merev mozdulatokkal ezt meg is teszem, még azt is hagyom neki, hogy esetleg útba igazítsa végtagjaimat.
Aztán a zene felcsendül, érzem, hogy a hátamra simult kéz mozdul, a férfi teste lép egyet, én mégis egy helyben állok, már-már botladozva lépek hátra - vagy épp előre, attól függően merre mozdul el.
Újabb kérése azonban az ellenkezőjét váltja ki belőlem, mint azt szeretné. Egész testem megfeszül, érezheti, hátamban, idegektől megremegő ujjaimban.
Az élet folytonos harc. Rajtad múlik, hogy hagyod, hogy legyőzzön, térdre kényszerítsen, vagy szembe állva vele újra és újra felállsz és harcolsz vele. Az életed minden pillanatában harcolnod kell, nem csak a harctéren. Az életed nem lesz más, mint küzdelem, verejték és kín. Rajtad múlik, hogy miként viseled el. Lehetsz gyenge, vagy erőt vehetsz magadon. Minden reménytelen helyzetből van kiút. Mindig van más választás. -
Visszhangzik elmémbe az éltes, a szivartól recés hang. Azt hiszem értem, hogy miért kedvelte olyannyira a Keresztapát.
Az utolsó mondatára azonban mégis Simonra kapom a szememet. Elszakítom magam a körülöttünk lévő tömegtől, a helytől, ettől az egésztől és megpróbálok ránézné. Mintha kétségbe lenne esve, de miért?
- Nem kell - ez csak egy harc - válaszolom, arcom egy leheletnyit felenged, csak épp annyira, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki legalább két citromba is harapott. Hanem csak egybe.
Ha újra megmozdul a férfi, úgy megpróbálom követni, fejem lehajtva figyelve, merre is akarna lépkedni. Az ő léptei ruganyosak - még ha olykor ez azzal is jár, hogy keményen a lábára lépek. Ezzel szemben az enyém merev, élettelen, akár egy falábú. Nem úgy hajlítom a térdem, ahogy kellene vagy nem éppen akkor.
A másodpercek kínzó lassúsággal múlnak, a zene, mintha lassított felvételben hallanám.
- Ez is csak egy harc - nyugtázom magamnak, de oly hangerővel, mellyel a férfi is kényelmesen hallhatja. Ez nem is eshet nehezére, amilyen közel állunk újra egymáshoz. Azonban feltűnik, hogy még így sem érek fel hozzá. Legfeljebb arcának feléig? És még ez is nagy szó lehetne.
Vele ellentétben én ezt nem úgy élem, meg mint ő. Egyszerűen csak…
Lennénk már túl rajta.