Szinten egy hatalmas épületkomplexumnak felel meg a sportpálya. Kör alakban kisebb részekre osztották, a közepét azonban meghagyták egy tágas térnek. Az utóbbi helyen foglal el a futópálya, közepén számos kiegészítő elemmel. Az apró helységek egymástól elszeparálva lelhetőek fel, mindenhonnan csak a közepéről lehet bejutni. Van itt minden, mi szem, szájnak ingere: edzőterem, uszoda, kosárpálya, szimulációs termek, öltözők. Virutális tér, ahol az antigravitációt lehet gyakorolni. Egyes részeken fegyverek tesztelésére kifejlesztett ártalmat prototípusokkal is lehet gyakorolni.
Látom, hogy mennyire bosszantja, hogy az orvos eltilthatja a mozgástól. Na jó, valószínűleg az bosszantja, hogy egy orvos eltilthatja őt bármitől. -Elég kemény tiltás… Ezen eltöprengek röviden. Vajon miért érezhették szükségét ilyen mértékű szigornak? Katrina nem tűnik olyannak, aki szándékosan hátráltatná a saját gyógyulását. Bár, tulajdonképpen az öklén látott egymást fedő horzsolásokból kiindulva az könnyen meglehet, hogy nem is segíti a gyógyulási folyamatot semmi olyasmivel, amivel kímélné magát. Tudom, hogy bosszús, ehhez nem is kell látnom, ahogy ökölbe szorítja a kezét. Mikor aztán elneveti magát meglepődöm, de csupán pár pillanat erejéig, de aztán mosolyogva megrázom a fejem. Hihetetlen, hogy ennyire alábecsüli a saját képességeit. Igenis szépen összevarrta a fejemet, nem vitathatja ezt el tőle senki, talán őt kivéve. Magától úgy látom, könnyedén elvitatja a saját érdemeit. Ahogy meghallom a lépteket, én is arra nézek, hogy szembe találjam magam a legfeljebb létésból ismerős fickó döbbent pillantásával. Az ő értetlensége nélkül is pontosan tudom, hogy mekkora eredmény Katrina nevetése. Részben még büszke is vagyok. Nem magamra, sokkal inkább a helyzetre, és még mindig nem értem, miért félnek tőle ennyire. Vigyorogva intek neki, aztán visszafordulok Katrinához. - Kétségem sincs felőle, hogy a gyakorlópályán is remek munkát végez, de látta már ezt a sebhelyet? Gyanítom nem sokat látott eddig abból, hogyan gyógyul a fejemen a seb, mivel sokkal alacsonyabb nálam. Ha érdekli, le is hajtom a fejem, hogy ő is láthassa, egyáltalán nem próbálom felnagyítani az érdemeit. A hajam szépen lassan nő vissza, eltekintve attól a keskeny sávtól, ahol a heg húzódik, és jó eséllyel kopaszon is marad. A heg egyenes, és még látszanak az egymástól egyenletes távolságra, katonás precizitással sorakozó varratok nyomai. A legtöbb orvos sem csinálta volna szebben. A kadétokra vonatkozó megjegyzésére csak legyintek egyet. - Ugyan már, fiatalok, elevenek, nincs abban semmi bántó szándék, amit mondanak. Ez egyébként így is van. Egyetlen kölyök sem sütött el rosszindulatú tréfákat, azt a fajta ugratást, amit a többség tőlem tanult pedig egészen nyugodtan használhatják, csúnya is lenne ha pont én kérném rajtuk számon, hiszen én mutattam meg nekik. Lehet, hogy egy napon egyikük-másikuk még nálam is jobban fogja ezt művelni. Humorra pedig azt hiszem mindenkinek szüksége van az élethez. Kinek sűrűbben, kinek ritkábban. Valamiért eszembe sem jutott, hogy ő olvasni indul az irattárba, és nem indenféle száraz, unalmas kimutatást, régi parancsokat böngészni, így a válaszon cseppet meglepődöm, és újra kell gondolnom a bennem is nyilvánvalóan élő sztereotípiákat. Óvatosan el is mosolyodom. - Olvasni én is szeretek. Valamiért azt gondoltam, szolgálati anyagokon akarja átrágni magát. Bocsánatkérő gesztussal emelem fel a kezemet. - Van kedvence? Kíváncsi lettem, melyik regény, vagy egyéb könyv áll a legközelebb a szívéhez. Persze ha nem válaszol, elengedem a témát. A folyosókon hagyom, hogy csendben sétáljon mellettem, még én is visszafogom magam, csak köszönésekre korlátozom a találkozásaimat az ismerősökkel, egyikükkel sem állok meg beszélgetni, bár Katrinával az oldalamon valamiért a legtöbbjük ezt nem is erőlteti. Kíváncsi vagyok, vajon tettleg érte el ezt az eredményt, vagy elég a hírneve hozzá, hogy a többség messziről elkerülje őt? Ahogy befordulunk a Sportpályára vezető folyosóra, alig észrevehetően megnyúlnak a lépteim, várom már a mozgást. - Ha odaértünk gyorsan átöltözöm. Marad, vagy megy is tovább az irattárba? Engem nem zavar az sem, ha magamra hagy, ahogy az sem, ha marad, és figyel, esetleg megvárja, míg befejezem. Közben meg is érkezünk a Sportpályákhoz, jobb tenyérrel nyitom a lengőajtót, ami valószínűleg az esetleg felvert port, illetve a zajokat hivatott a folyosótól távol tartani. Jobbra tőlünk az öltözők, előttünk néhány méterrel a futópálya bevető íve húzódik. Ha Katrinának nincs még kedve menni, azt sem bánom, ha az öltözőbe is velem tart, még úgy sem, ha nagy beszélgetésekre ismét aligha számíthatok tőle.
- Én is annak vélem - felelem, még akkor is, ha tudom, hogy joggal hozta ezt a szabályt. Még így is képes vagyok újra és újra áthágni ezt. Igazából nem is hágom át, egyszerűen csak azt teszem, amit mindig is. A hétköznapok mókuskerekéből nem szívesen török ki. Megvannak a magam szokásai, miért ne hódolnék még akkor is neki? Néha felszakad a seb, na és akkor? Mással nem fordult még elő? Miért is annyira képtelenek ezt megérteni? Magam sem értem. A döbbent fickó végül elhalad mögöttünk, fejét rázva, mint aki nem hisz saját fülének, szemének. Megértem szerencsétlen jószágot, azt hiszem a gyakorlópályán volt már szerencsém párszor összefutnom vele. Nem épp a kedvességemről voltam híres, amikor párszor padlóra vittem. Mégsem érzem úgy, hogy magyarázattal szolgálnék neki, arról, ami itt történik. Ennyit valójában megérdemlünk Simonnal, ha már kínos kihallgatásban volt részünk. - Mikor láttam volna? - vonom össze szemöldökömet, ezúttal rajtam az értetlenkedés sora. Egy pillanatra megtorpanok, hátha kihagytam valamit, de… Nem, az utóbbi időben egyáltalán nem találkoztam a férfival, sem pedig az aktájával. Gyanítom, a hivatalosba benne sem szerepel fejsérülése, vagy annak gyógyulása, így… Nem értem kérdését. De azért fejét enyhén lehajtja, hogy megszemléljem egy vékony csíkban kopaszodó fejbőrét. Akaratlanul is végighúzom rajta mutatóujjamat. Nyilván mellette már többé nem fog visszanőni a haja. Szakértő kezek talán megoldották volna úgy számára, hogy ez lehetséges legyen, létezik ma már az a technológia. - Maradjunk annyiban, hogy a terep az én terepem, nem a műtő - lépek el tőle végül, hogy folytathassuk utunkat. - Nem is a bántásukkal van a baj, hanem a engedetlenséggel. Ha most fiatalon nem tanulják meg a tiszteletet, később csak gondjaik akadnak - ezt pedig nap, mint nap én szenvedem el. Mintha a legénységünk fogná és egyszerre akarnának szembe menni a rendszerrel. Egyre többjükben fedezem fel a lázongások apró szikráit. A rendszer megkérdőjelezését. Egyelőre mégsem jelentem őket, egyszerűen csak számon tartom őket, nehogy később nagyobb probléma adódjon belőle. Connor kadét remek tanulópénz volt számomra. A bizalmat nem érdemelheti ki senki, semmilyen tettei árán sem. - Azokból naprakész vagyok - felelem hűvös egyszerűséggel. Jobb, ha napi szinten tartok minden információt. Így ha bármi történne is, semmi sem okozhatna meglepetést. Nem beszélve, hogy unatkozós óráimba, felkeresem az egyes egységeket és eléjük tárom saját magam megoldását, melyet vagy elfogadnak, vagy nem. Egy hajón vagyunk összezárva. Akaratlanul is bíznunk kell egymásba - még ha nekem ez már nem is megy - és az a legjobb mindenkinek, ha minden a leggördülékenyebben megy. - A háború művészete, talán, Szun-cetől - felelem kissé bizonytalanul. Eme kérdést sose tették még fel nekem, ezért… egy pillanat erejéig el kell gondolkoznom a válaszon, mégis ezt érzem a helyesnek. - A mai napig kézzelfogható minden elmélete - magyarázom végül, gyanítva, hogy talán rákérdezne, hogy miért. A kérdés inkább csak az, hogy meglepődik e rajta. Utunk további része csendesen telik. Végül befordulunk a gyakorlópálya felé. Léptei mintha sietősebbé váltak volna, a sajátjaim azonban még így is nyugodtak. - Úgy vélem, hogy lényegtelen a hely ahol olvashatok - adom meg feleletem talán kétértelműen, számomra mégis egyértelműen. Az ajtón átsétálva nem állok meg az öltözőknél. - Bent leszek - felelem könnyedén számára. A futópálya szélén sétálva ülök le a két szintes „lelátó” felső szintjén, kezembe véve apró táblagépemet, melyen olvasni szándékozok. S ha már szóba került Szun-ce, akkor újra átrágom magam tanításain. Az ember holtáig tanul, főleg tőle. Hátamat a terem falának dőlve, lábamat helyezem fel az előttem lévő sor háttámlájára. Ha Simon időközbe be is jön, láthatja, hogy belemélyedve olvasok. Folyton előreugró tincseimet szüntelen simítom fülem mögé. Figyelmem mégis lankad, nem tudom a sorokon tartani. Férjem jár eszembe, a reggeli akaratlan kikérdezés. Nem, nem zavarnak szavai, egyszerűen csak szánom szegény párát. A percek múlása fel sem tűnik számomra. Meredten bámulom a kezembe tartott ketyerét, a szavak nem jutnak el elmémig, a sorokat nem követem már szememmel.
Kétségem sincsen felőle, hogy Katrina is túl szigorúnak találja a tiltást, főként, hogy ahogy észreveszem nem erőssége, hogy kíméletes legyen magával, akár fizikális, akár mentális irányból közelítjük meg a kérdést. Csak gondolatban csóválom meg a fejem kissé helytelenítően. A számomra ismeretlen fickó döbbenetén remekül szórakozom. Sosem fogom megérteni az embereket. Katrina számomra egyáltalán nem ijesztő,így részben mulatságos figyelnem másokat, részben teljesen érthetetlen számomra a viselkedésük vele szemben. A döbbent kérdése ismét megmosolyogtat. - Mindent szó szerint értemez… - megcsóválom a fejem, mielőtt lehajtanám – Ez arra vonatkozott, hogy látnia kellene, mennyire szép munkát végzett. Az érintése puha és kellemes, még friss az élmény az öléléséről a csöpp raktárhelységből, egy pillanatra hagyom, hogy jól essen. A válaszára bólintok. - Ebben megegyezhetünk. Ami a diákokra tett megjegyzést illeti, elmosolyodom. - Nem engedetlenek. Csak addig mennek el, amíg hagyom nekik. Viszont a lehetőséget kihasználják. Többnyire jót tesz a morálnak. Érdeklődőbbek, szeretik a jó hangulatú órákat, és bizonyítani akarnak nekem. A humort tudni kell kezelni, és tudni kell, mikor fordul tiszteletlenségbe amit megengednek maguknak, és ennek mikor elejét venni. Gondolom Katrina szerint már csírájában kellene elfojtani, de hát nem vagyunk egyformák, nem kell mindenben egyetértenünk. A srácok nagy részében megbízok az Akadémián, ahogy bízom abban is, hogy később akár az életemet is kezükbe tehetem majd a terepen. Nem is nagyon van más választása a katonának, mintsem megbízni a társaiban. Viszont a lázadás egyre gyakoribb szikráit én is észrevettem már a Consiliummal szemben. Egyelőre az érzéseim bizonyos egyedi esetekkel kapcsolatban elég vegyesek, de ezt még magamban sem tisztáztam, így nem fejtem ki senkinek. A hűvösen tárgyilagos válaszra bólintok. - Hát persze… Hogyan is gondolhattam, hogy van valami szakmai dolog, amiben ő nem naprakész, különös tekintettel arra, hogy el van tiltva minden fizikailag megerőltető dologtól. A kedvenc könyvére, és a hozzá fűzött magyarázatra bólintok. Nem vagyok meglepve. Nem vártam tőle semmiféle cukros romantikus regényt, sem fantázia szülte kalandokról szóló művet. Elgondolkozom a számomra is ismerős tanításokon, ez az oka, hogy nem válaszolok szóban. A kétértelmű válasza elég egyértelmű számomra, és csak magamban mosolygok rajta – talán egy cseppet simogatja is az egomat -, hogy úgy fest, a maga visszafogott módján keresi a társaságomat. - Nem hiszem, hogy sokan fogják zavarni az olvasásban. Gyanúm beigazolódik, rajtunk kívül nincsen senki a sportpályán. A tényközlésére bólintok. - Gyorsan átöltözöm, és jövök. Befordulok az öltözőkhöz, a szekrényemből gyorsan átöltözöm, a mellkasomra szíjazom a pulzusmérőt, a felkaromra a távolságot és sebességet mérő vevő egységet, ellenőrzöm a zenét szolgáltató kütyü feltöltöttségét, a fülembe igazítom hozzá a fülhallgatókat, atlétát és edzőnadrágot veszek, a futócipőm fűzűjét stabilan megkötöm, törölközőt dobok a nyakamba, és kifelé még felkapok egy üveg vizet. Kifelé elsétálok Katrina mellett, de ha nem néz fel, nem zavarom az olvasásban. Ahogy látom, már alaposan belemélyedt a szövegbe. A külvilágról megfeledkezve harcol a folyton-folyvást előrehulló tincseivel, és a kezében tartott kijelzőre koncentrál. A pályán a korlátra dobom a törölközőt, leteszem a vizet, csak röviden melegítek be. Nem is mondanám igazi bemelegítésnek, mindössze kicsit átmozgatom az izmaimat, ízületeimet. Úgyis az a tervem, hogy szépen bemelegszem a néhány lassú, bevezető kör alatt. Lejátszásra állítom a zenét, és a tempós, direkt futáshoz válogatott számok közül a fülembe robban az első. Kicsit lejjebb tekerem a hangerőt, és a zene által diktált ritmusnál szándékosan jóval lassabban, kényelmes kocogásban indulok neki a pályának. Az első kör alatt meg is tartom ezt a nyugdíjas tempót, a végére el is érem a célom. Érzem, hogy az izmai átmelegedtek, így a következő körbe fokozatosan gyorsítom a tempót, míg már valóban futok, nem csak kocogok. A zene általában segít koncentrálni, néhány körön keresztül nincs is semmi probléma, de a negyedik környékén azon kapom magam, hogy a gondolataim elkalandoznak, Eve, és a gyermektelensége, majd Katrina férje, és végül persze Katrina irányába. A beszélgetés a raktárszoba sötétjében, a szívdobbanásai a mellkasomon, az ostobán szorult helyzet furcsa meghittsége, és már érzem is, hogy a felkaromon rezeg a vevőegység, így figyelmeztetve, hogy a pulzusom kiugrott az elvárt tartományból. Nem figyeltem a levegővételre, kapkodom a levegőt, és megugrott a pulzusom is miatta. Kénytelen vagyok lassítani egy kicsit, és helyrerakni a lélegzetvételeimet mielőtt ismét emelhetnék a tempón. Többet nem engedem elkalandozni magam, inkább hangosítok a zenén, és arra koncentrálok, amit csinálok. Így már jobban is működik a dolog. Ha kellőképpen koncentrálok, elégedett lehetek az állóképességemmel. Jópár körbe beletelik, mire kezdenek égni az izmaim a combomban, és a levegővétel is nehezebbé válik. Leizzadtam, az atlétám a hátamra, mellkasomra tapad, még ráhúzok egy hajrát a korlátra terített törölközőmig, csak ott állok meg, és engedek magamnak egy kis időt, míg előrehajolva, a térdeimre támaszkodva kilihegem magam. Mikor már nem zihálok úgy, mint aki az életéért futott, a nyakamba dobom a törölközőt, felkapom a vizet, és elindulok kifelé a pályáról, menet közben lecsavarva a kupakot, hogy nagyjából levegővétel nélkül meg is igyam a felét. A zenét kikapcsolom, a füleseket visszacsúsztatom a helyükre a karpánt zsebébe, és csak mos jutok el oda, hogy megnézzem, Katrina ittvan-e még, és ha igen, éppen mit csinál. Valószínűsítem, hogy a könyvével van elfoglalva, és saját maga számára észrevétlen háborút vív a rebellis természetű – azaz hozzá tökéletesen passzoló – hajtincseivel. Ha még ottvan, megállok mellette egy pillanatra. - Megvárja, míg lezuhanyozom? Mást talán ugratnék vele, hogy megmossa-e a hátamat, de ő még szó szerint venné, és csúnyán nézne rám a sikamlós megjegyzésért. Persze egy csúnya pillantás még nem a világ, de azt hiszem mára kimaxoltam a kapcsolatunkban jelenleg elérhető határfeszegetéseket. Amennyiben rábólint, és nem szeretne mást, el is tűnök az öltözők irányában – ha van hozzáfűzése, vagy más javaslata, akkor természetesen igazodom hozzá -, hogy nagyjából nyolc perc múlva a találkozásunkkor is viselt egyenruhámban, frissen, még nedves hajjal kerüljek elő. Ha felfigyel rám, nem tudom megállni, csibészes vigyorral beleborzolok a hajamba mikor mellé érek, hogy a hűvös vízcseppekből kapjon egy keveset. - Jelentem, kész vagyok! Elégdetten vigyorgok, a zihálásnak már nyoma sincsen, de azért kicsit fáradtabban mozdulok, mint reggel.
Szemöldököm összevonása nem szűnik kisimulni, sőt mi több, csak tovább ráncosodnak, a férfit hallgatva. Mint aki nem érti szavait és belegondolva… ez tényleg így van… nem teljesen értem őket, hiszen… Ennek semmi értelme, amit mondd. - Mégis miként értelmezzem akkor őket? - egyszerű lélek vagyok, egyszerű ember. Miért nem lehet akkor egyenesen beszélni? Megmondani, hogy miként gondolják a dolgokat? Ehelyett képletesen beszélnek és csodálkoznak, ha az ember lánya nem érti, hogy mit is akarnak és teljesen össze vannak ettől zavarodva. Inkább csak fejemet csóválom meg, értetlenül. Szemöldököm végül újra csak a magasba szökik. Vannak dolgok, mikben teljes mértékben nem értünk egyet. Lényegében többe nem, mint amiben igen, de ezzel nincs gond. Már kezdek ehhez hozzászokni. Nem vélekedhet mindenki ugyanúgy, mint én. Mint a családom, ez így van rendjén. Azt hiszem, ez tényleg így van rendjén. Csak az a baj, hogy aki kikerül az akadémiáról és esetleg az Arkanra érkezik, akkor azt hiszi, hogy eme humorizálást feljebbvalójával szembe is megteheti. S itt jön az első pofon, mely velem szemben érik őket. Nem vagyok vevő a hasonlóakra. Lépteimben csak egy pillanatra fagyok bele, csípős megjegyzését hallva. - Jobb tisztában lenni a tényekkel, mint tudomást sem venni róluk - válaszolom. Nem értem miért nem tetszik neki, hogyha veszem a fáradtságot és a nyílt jelentéseket végigolvasom. Amihez meg nincs hozzáférésem… Azt pedig mindaddig békén hagyom, amíg nem lesz hozzá közöm. Kószán bólintok a bejárat előtt jelezve, hogy valóban én sem tartok attól, hogy bárki megzavarna. Egyébként sem tudnának, ha olvasok, figyelmemet nem lehet elterelni róla. Eddig legalább is senkinek sem sikerült. Ahogy elindulok be, hangja újra csak megtorpanásra késztet. Szemöldököm ráncolva fordulok vissza, ajkaimat szólásra nyitnám, ám… inkább nem felelek semmit. Erre mit is lehet mondani? Ez… Elengedem és inkább a csöpp emelvényen helyet foglalva meredek a képernyőre. Gondolataim elkalandoznak, egyáltalán nem itt vagyok… Újra a sötét raktárban vagyok, érezni vélem Simon friss illatát, leheletét, ahogy arcomat simogatja. Az odakint elhangzott beszélgetés. Szánom a férjemet, nem ilyen feleséget érdemelne. Hogy nem találta magának még senkit, ki méltó lehetne hozzá? Nem hinném, hogy az tartja vissza, hogy utána velem mi lenne. Tudja, hogy bármit elviselek, bárki mellett is ugyanazt tenném meg, mint vele. „A törvény: a katonai szabályok és a rend, a helyes úton való vezetés, valamint a szükségletekről való gondoskodás.” Kószán pillantok fel a futó férfira, hányadik körét róhatja már? Az újabb előretüremkedő tincset most nem simítom füle mögé. Egyenletes, ám gyors tempójú futásából visszavesz. Pár másodperc telik csak bele, egy fél kör és újra úgy fut, mint előtte. Fejem enyhén megrázom és tekintetem visszaviszem a képernyőre, ám az újra nem tud meghatni. Hajamat öt ujjammal túrom hátra, hátamat a falnak vetem. „A hatalom felméri az előnyöket, s tetteinket ahhoz igazítja.” Tudom, hogy a barna tincsek nem tehetek semmiről, de komoly fontolóra veszem, hogy megkopaszítom magam, amint egy olló közelébe kerülök, csakhogy több gondom ne legyen ezzel. Szemem sarkából érzékelem, hogy Simon is lassan végez a futással, ekkor pedig végre megragadnak az olvasottak, gondolataim nem cikáznak. Hangjára enyhén rezzenek össze. - Hogy? - tekintek fel, kissé zavaros pillantással, végül csak kószán pillantok. - Persze - egyenesedek fel és lassan magam is szedelőzködni kezdek. Ami nem áll sokból, csak annyiból, hogy a táblagépem csúsztatom vissza a farzsebembe. Felállva pedig követem a férfit az öltözőig. Türelmesen várom odakint, amikor is… Ismerős hangok csapják meg a fülemet. - Lesz még egy megemlékezés. Holnap este - csattan az erőteljes, markáns férfihang. Minden vér megfagy az ereimbe, amíg eddig a hátamat a falnak vetettem, most felegyenesedek és csak reménykedni tudok… nem tér be ide. - Rendezzék meg. És az ég szerelmére - az acél ajtó halk szisszenéssel nyílik, a hang egyre erőteljesebb. S már fordulok is, hogy a férfi öltözőbe találjak újabb menedéket. Magam sem értem a reakciómat, de ha a férjemmel nem akartam találkozni, akkor - kerítsék elő Gardel hadnagyot! - szól erélyesen a hang, mely mellett felnőttem. Simon talán épp ekkor indul meg kifele. Sebesen befelé hatoló lényemmel találhatja magát szembe. Az egyetlen opcióm, ha itt találok, valami… - Nem látott, nem tud rólam semmit, a létezésem csírájáról sincs tudomása - csattan a hideg hangom, kis hezitálás után mégis a zuhanyzók felé veszem az irányt, nem foglalkozva azzal, ha esetleg mások is bent vannak. Az öltöző ajtaja azonban nyílik… nincs időm…
A vádló hangsúlyú kérdésre megrázom a fejem, és elnevetem magam. - Egyszer megtanítom a szarkazmusra, az iróniára, a képletes, célzatos megjegyzésekre. Ha nem is szereti őket, valószínűleg könnyebben fog átlátni a szociális helyzeteken és az embereken is. Elhiszem hogy nem különösebben érdeklik mások, de ha jobban megérti őket, akkor sokkal könnyebb dolga lesz velük. Nem kell akkor sem bíznia bennük, de egy szájhúzás, egy szemvillanás is árulkodóvá válhat mikor beszélgetni kényszerül. Az én példámon láthatja, hogy minél jobban odafigyel az ember a másikra, és minél értőbben tanulmányozza az akaratlan gesztusokat, annál jobban érti, ismeri a másik gondolatait is. Nem vitázom a srácokkal kapcsolatban. Tapasztalataim szerint nagyon hamar megtanulják, kihez hogyan kell igazodniuk. A legtöbb oktató hasonlóan áll a kérdéshez, mint Katrina, nem is szoktak mókázni velük. A következő megjegyzésére az én szemöldököm szalad fel. - Ebben már korábban is egyetértettünk… Egyáltalán nem volt csípős a megjegyzésem, csak nyugtáztam, hogy ostoba módon nem jutott eszembe, hogy minden munkával kapcsolatos témában teljesen naprakész. Pedig biztosra vehettem volna. - Nem gúnyos megjegyzésnek szántam, csak tudhattam volna… Nem bánom, hogy a pályán már nem válaszol, az öltözőből kifelé jövet már láthatom, hogy kényelmesen elhelyezkedett, minden bizonnyal berendezkedett arra, hogy megvárjon, míg befejezem az edzést. Futás közben már nem nézegetek felé, éppen elég, hogy egyszer kiestem a tempóból. Mire kissé lihegve felsétálok hozzá az emelvényre, addigra teljesen belemerült az olvasásba, látom, ahogy a hangomra megrezzen. A visszakérdezésére nem reagálok, mert pár másodpercen belül felzárkózik a kérdéshez. Míg felegyenesedik, a nyakamban lévő törölközővel még egyszer megtörlöm az arcom, a homlokomra csorduló izzadtságtól így elég hatékonyan megszabadulok. Nem szólok rá semmit, hogy megáll az öltöző ajtajában, teljesen ráhagyom hol szeretne megvárni. Bent megállapítom, hogy pont annyira egyedül vagyok, mint kint a pályán, senki nem érzi szükségét a sportpályákon izzadásnak ebben a kora délelőtti időszakban. Ledobálom az átizzadt ruháimat, besöpröm egy szennyeszsákba, amit a mosásra váró holmik kosarában hagyok, csak a törölközőmet tartom magamnál, és a szekrényemből veszem elő a zuhanyzáshoz használt szappant. Nem sietem el a zuhanyzást, hagyom hogy a hűvös víz lehűtse a bőrömet, csillapítsa a zihálásomat, és még jobban felpörgesse a vérkeringésemet. Csak nagyjából törölközöm meg, a derekamra lazán csavart törölközőben lépek a szekrényemhez, hogy felöltözzek, mikor szembetalálom magam a kissé zaklatottnak tűnő Katrinával. Megszólalnék, de megelőz. Gyorsan felfogom hogy megint bujkálás lesz. Részéről legalábbis biztosan. Csak biccentek az utasítására, és figyelem, ahogy eltűnik a zuhanyzóban. Én kinyitom a szekrényem ajtaját, és csak az ajtónyitásra fordulok a bejárat felé.
Ahogy meglátom a férfit, vigyázzba vágom magam, és előírásszerűen szalutálok. - Erőt, egészséget, Uram! Megvárom, míg pihenjt int, csak utána nyúlok a szekrényem irányába. A samponos flakon remek indok lesz, hogy visszamenjek a zuhanyzóba. Akár bemegy Katrina apja, akár nem, Katrinának nagyobb esélye van elbújni előle, ha én is a zuhanyzóban vagyok. Gyanítom nem tudja, hogy a lánya velem volt itt, így nem is számítok rá, hogy tőlem érdeklődne a holléte felől. Ha mégis, akkor sem buktatom le Katrinát. Legfeljebb megjegyzem, hogy egy ideje nem láttam, és ezzel tulajdonképpen nem is hazudok. Húsz másodperc is valamennyi idő. Szemmel láthatóan itt nem a lányát keresi, gondolom sportolni készül. Már csak az a kérdés, hogy Katrina apja az a fajta, aki előtte-utána zuhanyzik, vagy csak utána? Az első esetben nem lehet semmi gond, az utóbbiban azt hiszem szükség lesz rá, hogy fedezzem Katrinát, és erre készen is van a tervem.
Nevetésére szemöldököm összevonását nem szüntetem meg, sőt mi több… Továbbra is úgy hagyom azt. Szavaira mégis enyhén megemelkednek, hitetlenkedve tekintve rá. - Időt spórol, ha meg sem próbálja. Nem akarom elkeseríteni, de nem maga lenne az első, ki megpróbálkozott hasonlóval - kevés fejlődéssel. Walls Kapitánynak is megrögzött mániája volt, hogy hasonlókra tanítson meg, mindhiába. Nem hiszek a fentebb felsorolt beszédstílusokban és nem csak azért, mert ezáltal nehezebb a kommunikációm másokkal. Sokan hamar felismerik, hogy felesleges kitérőket tenniük a velem való beszélgetésben. Elég gyorsan megkapom a megfelelő, egyenes választ, mert pontosan tudják, hogy nem értem - de nem is érdekelnek - más megoldások. Az már csak rátesz egy lapáttal, hogy nem is nagyon tudná ezt az ember megtanulni, ez nem épp egy olyan dolog. De ezt egyelőre nem kötöm a férfi orrára. Beszélgetésünk további elemeit, hol ő, hol én engedem el, nem foglalkozva ezzel többet. A sportpályán is beállt végre a világ természetes rendje. Ő a futással foglalkozik én végre az olvasással tudok tölteni egy kis időt, mintha nem lenne rá elég időm. Gondolataim mélyén eltöprengek, hogy mit is keresek itt valójában. Az irattár jóval csendesebb, kevésbé zavarnának meg. Még akkor is, ha jobban érzem magam a sportpálya közelében. Érthetetlen számomra saját viselkedésem, amiért ennyire ragaszkodni vélek egy amúgy teljesen idegenhez. A raktártba töltött pár percnyi intim együttlét nem lehetne erre magyarázat. Nem sokat mesélek a betegségemről, a férjemről, a kettőnk lévő viszonyáról, fogalmam sincs, hogy most miért tettem ezt meg. Biztos megvan erre a megfelelő válasz, csak egyszerűen még nem látom. De rá fogok jönni. Rá kell jönnöm, hogy mi ez az egész. Azonban végül mégis csak sikerül annyire belefeledkeznem, hogy ne vegyem észre a közben mellém érkező, enyhén izzadt férfit. Nem szólunk most sem egymáshoz, úgy tűnik, hogy ez már csak így fog menni. Nem hibáztatnám azért, ha ő is feladta volna a velem való kommunikációt. Amikor eltűnik az ajtó mögött az események szinte hirtelen gyorsulnak fel. Magam sem tudom, hogy mit várok el attól, amit csinálok. Nem bujkálhatok örökké, ezzel tisztában vagyok. A remény él bennem, hogy holnap ilyenkor már az űrben lehetek, de látva, miként haladnak a vizsgálatok az Arkannal, egyre kevésbé hiszek ebben. Mégis, ameddig lehetne… Az időm véges, tudom, hogy nem sokáig tehetem meg, ám jelenleg családom álláspontjával teljesen nem egyezik az enyém. Amilyen gyorsan csak lehet úgy süvítek el Simon mellett, de hallom az öltőző ajtaját nyílni. Nem lesz elég időm befordulni, ám mégis… Még két lépés, még egy. Az ajtó kitárul. Barna hajzuhatagom még a levegőben lohol utánam, ahogy a zuhanyzóba fordulok. Csizmám alatt megcsikordul a víz, miközben végigszánkázok vele pár centit. A csempére tapasztott kezem állít utat testemnek. Hátamat a párás felületnek vetem és csak hallgatom a kintről beszűrődő zajokat. Mégis mit gondoltam?
Markáns megjelenésű férfi lépked be az ajtón. Egykor fekete hajába belopta magát az öregség jelei, ősz tincseit még így is rendezetten hordja. Egyenruhája gyűrődésmentesen áll rajta, sehol egy apró hiba, egy folt. Feszesen áll rajta, mintha teljes mértékben rá öntötték volna. Kezeit fehér vászonkesztyű takarja, melyet a háta mögé rejt, amint meglátja a szekrénynél ténykedő férfit. Arca komor, zord, érzelemmentes, akár a lányának, mégis az övében… Az az aprányi érzelem sem lelhető fel, amit olykor Katrináéban igen. - Greymare - biccent a férfi felé, kimérten figyelve őt. - Nemrég a tudomásomra hozták, hogy alig egy órával ezelőtt Gardel hadnagy társaságát élvezte - ajkai mosolyra húzódnak, ebben még sincs semmi érzelem. Ijesztő, rideg. - A folyosókra felszerelt kamerák pedig azt mutatták, hogy önök együtt léptek be a sportpályára, noha az orvosa egyértelműen arra utasította, hogy ezt ne tegye meg - az illúziók elkerülése végett, mindenki számára világos, hogy az idősebb Gardel minden információt megszerez ami a gyermekeit illetően hagyják el a rendszert. Enyhén szólva is zabos a lányára, hiszen az minden előírást megkerülve egyszer sem jelent meg a saját nagyapjának a temetésén. Ez egyszerűen tarthatatlan magatartás. Nincs hát más választása, hogy maga kerítse elő a lányt, hogy végre odaparancsolja. Méltó búcsút kell mindenkinek venni az egykori Admirálistól. - Hol van? - csattan a hangja hidegen, ellentmondást nem tűrően. Nem kerget ábrándokat, hogy nem látta volna. Pontosan tudja, hogy vele volt és együtt jöttek be ide. Hogy itt bent mint csináltak már nem érdekli, csak a lány holléte.
Arra, hogy nem én lennék az első, elmosolyodom, a szemeben is felvillannak a vidám szikrák. - Lehet, hogy nem én leszek az első, de lehet hogy legalább részben tehetségesebbnek bizonyulok majd. Itt nem azon van a hangsúly, hogy mások gyorsan alkalmazkodnak a stílusához, és úgy kommunikálnak, ahogy elvárja tőlük. Sokkal fontosabb, hogy azokból is jobban tudna olvasni, akik nem tartanak tőle, akiknek nincsen érdekük abban, hogy gördülékennyebben menjen a kommunikáció, vagy éppen rejtegetni próbálnak előle valamit. Egy szemvillanás, egy szájhúzás sokat elárul, és ha ezt tudod, ki is tudod használni. De egyelőre nem vitatkozom vele.
Mikor Katrina elsuhan mellettem az öltözőben, nem fordulok utána, mert már én is hallom az ajtó szisszenését. Ettől függetlenül a gondolataimban megjelenik a kép, ahogy sietősen befordul a zuhanyzóba, sötét haja rakoncátlanul lobog utána. Még hallom az apró csikordulást a cipője nyomán, de a figyelmem már a belépő férfié.
Csak néhány pillanat kell, hogy felmérjem az erőviszonyokat. Na persze nem fizikálisan, az a mi esetünkben nem számít. Katrina apja jóval magasabb rangban van nálam, arról nem is beszélve, hogy nyilván jóval tekintélyesebb jelenség is a makulátlan egyenruhájával, a fehér kesztyűjében, mint én a derekamon lazán lógó törölközővel, a halántékomon csordogáló vízzel, feszes vigyázzban. Viszont ahogy figyelem az arcát, gyorsan rájövök, kire próbál hasonlítani, és ahogy a férfi tekintetét figyelem, arra is hamar rájövök, miért tekint rá csalódásként a családja, már amennyire a szavaiból ki tudom venni. Az ilyen emberektől, mint amilyen Katrina apja is, felébred bennem a régi dac, mondjuk már ügyesebben kezelem. Ahogy megszólít, megjegyzem magamban, hogy itt bizony erőfitogtatásra készülhetek. Valószínűleg szándékosan hagyta le a rangomat a nevem mellől, amivel éppen ő nem tartja formális keretek között ezt a társalgást. Lazul a feszes vigyázzállásom. A megjegyzéshez választott szavai miatt enyhén felszalad a szemöldököm. Vannak ötleteim, mire céloz, mit akar kiprovokálni, vagy mi a véleménye rólam, de nem vagyok hajlandó magamra venni. - Tisztelettel, Uram, tudomásom szerint az orvos az aktív sportolástól tiltotta el Gardel hadnagyot, attól nem, hogy a sportlétesítményekben tartózkodjon. Egyedül futottam, és ezután adtam volna át neki az új szolgálati fegyverét. Ebben csak egy egészen apró csúsztatás van, mert valóban intéztem egy új fegyvert, de némiképpen kiment a fejemből a reggeli találkozás viharossága miatt. Felmerül bennem, vajon azt is látták a kamerák, ahogy eltűntünk a szekrényben? Nem mintha ez most számítana. Rezzenéstelenül állom a rideg pillantást. A szemem sarkából észreveszem a zuhanyzókkal átellenes oldalon lévő szervízajtó - a karbantartók használják a fűtés, és ez elektromos vezetékek karbantartásához a folyosót - piros feliratát, és módosítom a korábbi terveimet. Katrina apja tudja, hogy velem volt a lánya, valószínűleg képes a zuhanyzóba is utánam jönni, ha azt gyanítja, rejtegetem Katrinát. Remélem nagyon alaposan figyeli a vonásaimat. A kérdésére megfeszítem az ajkaimat, a pillantásom – külső szemlélő számára akaratlanul, árulkodóan – a szervízajtó felé villan, de elkapom a tekintetemet szinte azonnal. - Nem tudom, Uram! Én ide egyedül jöttem be!
A férfi rezzenéstelen arccal áll a törölközőbe csavart katonával szemben. Tartása továbbra is merev, nem árulkodnak érzelmekről, de nem is ez a dolga. Sokkal fontosabb dolgai is lennének a mai napra, mint lányának felkutatása. Hiába volt az eddigi emlékezések nem jelent meg rajta, sejti, hogy miért. Csakhogy ez nem érdekli őt. Tudja, hogy a lány jó katona, szófogadó. Parancsokat teljesít. Tudja, hogy mivel tudja elérni, hogy megjelenjen, legfeljebb esélyt akartak adni neki, hogy ezt megelőzzék. Azonban ezek ideje lejárt, itt az ideje, hogy az engedetlen lányt rendre intsék. A Volentis nem engedheti meg a lázadásokat, ezért is a hajón lévő biztonság sokkal magasabb, mint azt ahogy bárkik is gondolnák. Ezért is tudja pontosan, hogy mikor merre járnak az emberei kit hol kell keresni. Számos eszközbe ültettek be nyomkövető chipet, melyek úgy működnek, mint a GPS koordináták. Persze ez csak a hajóra van lekorlátozva, lévén, hogy a Föld, már megszűnt létezni. Tudja, hogy a hadnagy itt van, ebben a kócerájban, csak azt nem tudja, hogy pontosan hol. Még ha magas rangú tiszt is, nem törhet csak úgy be a női öltözőbe. Valamiért a nők még mindig szemérmesek és sikítófrászba törnek ki, ha egy férfit látnak meg az öltözőjükbe. Holott kemény kiképzést kaptak ők is. Ezt ki kellett volna nevelni belőlük. De ez most mind lényegtelen, nem emiatt jött ide. Simon vonásait figyeli, arcának apró rezdüléseit. A hadnaggyal ellentétben ő tökéletesen tud olvasni az emberek mimikájából, ő ezt nagyon gyorsan megtanulta. Szemeit aprón összeszűkíti, hallva a választ. Akaratlanul is mosoly terül szét ajkára, pengeéles. Még nem tiszta előtte a kép, hogy a férfi mily szerepet is játszik ebben az egészben. - Miért lehet látogatni még egy sportlétesítményt, ha nem azért, hogy az ember sportoljon, főleg egy katona? - kérdezi újra csak, mit sem törődve azzal, hogy valóban mit csinált itt a hadnagy. A jelenlegi holléte érdekli. Hogy a szabadidejében mikor és mit csinál, az nem rá tartozik, nem is érdekli. Meg kell jelennie egy eseményen. Pont. Simon szeme megvillan, a parancsnok pupillája egy pillanatnyi időre kitágulnak. - Hát persze, nem is gondoltam, hogy itt van Ebben a helységben, hiszen mit keresne itt, igaz? - mosolya továbbra is vérfagyasztó, azonban arcvonásait hamar rendezi. - Ha jól értettem, akkor a fegyvert nem adta még át neki. Úgy tűnik, hogy az utóbbi hetekben ön az egyetlen, ki el tudja érni. Megtenné, hogy átad neki egy üzenetet? - teszi fel a költői kérdést, természetesen korán sem annyira érdekli a válasza. Mindössze hatásszünetet kíván tartani. - Gardel Admirális megemlékezése holnap este a kilátóteraszon lesz, remélhetőleg az utolsó - persze ez függ attól, hogy a hadnagy méltóztatik-e megjelenni. Ezt mégsem köti a férfi orrára, szavaiból mégis kiszűrheti, hogy ezért tart ily sokáig ez. - Bármik is ezzel a nézetei ott a helye. És ez nem kérés tőle, hanem a feljebbvalójától parancs - közli kegyetlenül. Lassan fordul meg, hogy elhagyja a helyet, mégis az ajtóból még egyszer visszafordul. - Greymare Admirális az első három alkalommal megtisztelt a jelenlétével, a feleségével karöltve. Remélem ezúttal maga is a családja mellett lesz, hogy támogassa őket, eme vészterhes időkben. Egy régi barát elvesztése senkinek sem egyszerű - burkolja mázba célzását. Választ már nem várva nyílik az öltöző ajtaja. Hangja immár kintről csattan fel, parancsokat osztogatva a vele érkező katonáknak.
Fejemet hátravetve állok a zuhanyzóba ügyelve arra, hogy a cipőm még egyszer ne csússzon meg. Tenyereimet hűtöm a párás csempén, mely mégsem árad magából hidegséget. Furcsán meleg. Némán hallgatom a Parancsnok szavait, Simon válaszát. A szolgálati fegyverem, nem állítom, hogy teljesen kiment a fejemből, csak épp… Nem erre figyeltem az utóbbi napokban. Persze nem állítom, hogy nincs rá szükségem. Aztán elhangzik a bűvös szó, mely ellen nem tudok mit tenni. Nem mentem el eddig egyre sem, mivel tudom, hogy az Admirális miként állt ehhez az egészhez hozzá. Felesleges felhajtásnak tartotta, tudom, hogy nem értene ezzel az egésszel egyet, de a parancs az parancs. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy haza kell mennem. Holnap. Holnap délután, addig még van időm. A léptek lassan hallnak el, az ajtó újra nyílik, ám nem csukódik be. Oldalra nézve hallgatom a Parancsnok szavait. Szóval a sejtéseim igazak voltak, az apja tényleg ismerte az Admirálist, de ezen nincs is min csodálkozni. Hivatalából az apja váltotta nagyapámat. Nyugdíjba vonulása után már még jobban oda tudott koncentrálni a kiképzésemre. Nem is beszélve arról, hogy betegsége is meggátolta ebben. Egyfajta mentora volt az apjának el. Keserűen húzom el a számat a rákényszerített programra. Nem mintha számára kötelező lenne elmennie. Az ajtó végül becsukódik, a Parancsnok hangját már tompán hallom, mégsem mozdulok el helyemről. Hangos sóhaj tör fel torkomból, hajamat öt újjal tűröm hátra, majd kötöm is fel azt. - Most aztán igazán jól esne az edzés - sóhajtom inkább magamnak, lehajtott fejjel állva. Végül ellököm magam a faltól és kifordulok az öltözőbe. Nem is tudom, hogy igazán mit is mondhatnék Simonnak. Még ha én is kértem, hogy semmit sem tud rólam… - Szükségtelen elismételnie, amit mondott - indulok el kifelé, látszólag nem törődve azzal, mely rám vár holnap. Egy megemlékezés tele magas rangú tisztekkel, céltalan cseverészéssel, sírással. Ahol mindenki csak jókat fog mondani az Admirális életéről. Az alakoskodás azon formája, mellyel képtelen vagyok azonosulni. Katona vagyok, nem olyan aki ezt hosszútávon képes elviselni. Mégis megállok az ajtóban. Hallgatózóm, vajon itt van még? - Nem kell holnap eljönnie - tekintek félig hátra, még pár percet várva arra, hogy biztos elmenjen a közelből.
Nem különösebben hatnak meg Katrina apjának problémái, a ridegsége pedig távolról sem ijeszt meg. Különben sem gondolom, hogy feltétlenül rá kell erőltetni Katrinára egy olyan társasági eseményt, amin nem akar megjelenni. Katona, nem politikus. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, miről tud a Consilium. Sejtem, hogy mindenről, amiről csak akar. Nem lep meg a szoros megfigyelés, a lehallgatás sem adna okot a csodálkozásra. Nem mintha lenne takargatnivalóm. Lojális katona voltam eddig is, ez nem változik ezután sem, hacsak nem történik olyasmi, ami komoly okot adna rá. Az más kérdés, hogy nem érzem át a fontosságát az ügynek, amiben a velem szemben álló férfi ilyen elszántan jár el. Sejtem, hogy megnehezítheti Katrina dolgát a családján belül, ha valamilyen kapcsolatot feltételeznek kettőnk között, de ezzel a jelenlegi helyzetben nem tudok mit kezdeni. Az éles mosolyról egyértelműen süt, hogy nincs benne öröm, vagy vidámság, sokkal inkább a prédához közeledő ragadozó elégedettsége. Nem tudom még, mitől érzi ennyire nyeregben magát, de hamarosan azt hiszem ki fog derülni. Nem aggódom, nem tettem, nem tettünk semmi olyat, amin fogást lehetne találni. A kérdésre finom, kicsi mozdulattal vállat vonok, nehogy pimaszságnak tűnhessen. - Talán egy katona otthonosabban érzi magát a pálya mellett, mint egy irattárban, ha nem is használhatja. Ezen felül praktikus megoldásnak tűnt, Uram. Egy pillanatig azt hiszem bejön a tervem, mikor látom a parancsnok pupilláit tágulni. Mi tagadás remekül szórakoznék rajta, ha becsörtetne a szervízfolyosóra Katrinát keresni, de ennyire nem sikerült jól a megjátszott áruló pillantás. Csak félig értem el a célom. A szúrós megjegyzést figyelmen kívül hagyom, viszont mindkét kérdésre bólintok. - Így van, Uram, még nem. Természetesen átadom neki, ha találkozom vele, Uram. De persze nem törvényszerű ugyebár, hogy ma még találkozunk. Ki tudja merre járhat Katrina a nap hátralévő részében? Az üzenetre ismét feszes vigyázzba vágom magam. - Világos, Uram! Megjegyzetem. Mikor a parancsnok visszafordul, és felhozza a szüleimet, legszívesebben elvigyorodnék, de mégis megállom. Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy beszéljek az apámmal. Ha csalódott is a genetikámban, azt büszkén elismeri, hogy kiváló katona vagyok. Ha a parancsnok azt akarja, hogy ott legyek, nem lehetek annyira udvariatlan, hogy visszautasítom a szíves meghívást. Mivel azonban nem vár választ, nem is mondok semmit. Ellazítom az izmaimat, ahogy távozik. Megvárom, míg az ajtó becsukódik, és felhangzik a parancsnok hangja, ezzel bizonyossá téve, hogy nem fogja hallani, mait idebent mondok. - Ha nem akar elmenni, maradjon bent, amíg felöltözöm. Ha nem találkozunk, nem kell átadnom az üzenetet. Nem fordulok a zuhanyzó felé, időt adok Katrinának, hogy eldöntse mit szeretne. Viszont közben elkezdek öltözni. Ledobom a törölközőmet, és előszedem az egyenruhámat. Akkor sem zavartatom magam, ha időközben kisétál a zuhanyzóból. Az apám tisztelte, és sokra tartotta Katrina nagyapját, az apjáról azért ennyire jó véleménnyel nincsen tudomásom szerint. Nem is lep meg, hogy részt vett a megemlékezéseken. Ha Katrina mégis kijön, biccentek. - Gondoltam. Az apja mindig ilyen megnyerően viselkedik? Gúnyosan elhúzom a számat. Ha elhangzik a következő megjegyzés, meglepetten fordulok felé, de néhány pillanattal később, elégedett vigyor terül el az arcomon. - Ó, de még mennyire el kell mennem! Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy beszélgessek az apámmal, és persze, hogy tisztelegjek a nagyapja emléke előtt… Engem nem taszítanak az ilyen események, csupán nem érdekelnek. Ha mégis mennem kell, akkor viszont remekül feltalálom magam. Nem ajánlom fel Katrinának, hogy elkísérem, azzal azt hiszem nem kívánt figyelmet vonnánk magunkra, és kellemetlen kérdések is felmerülnének.
Szer. Dec. 27, 2017 11:16 pm
- Én is annak vélem - felelem, még akkor is, ha tudom, hogy joggal hozta ezt a szabályt. Még így is képes vagyok újra és újra áthágni ezt. Igazából nem is hágom át, egyszerűen csak azt teszem, amit mindig is. A hétköznapok mókuskerekéből nem szívesen török ki. Megvannak a magam szokásai, miért ne hódolnék még akkor is neki? Néha felszakad a seb, na és akkor? Mással nem fordult még elő? 
Nevetésére szemöldököm összevonását nem szüntetem meg, sőt mi több… Továbbra is úgy hagyom azt. Szavaira mégis enyhén megemelkednek, hitetlenkedve tekintve rá.
