Egyszerű folyosók. Ritkán kanyarodnak, annál több kereszteződésbe lehet belebotlani. Ablakok nem jellemzik, ajtók annál inkább. Ezek hermetikusan záró nyílászárók, a legtöbbhöz kártya, vagy kód szükségeltetik, hogy beléphessenek rajta. Dekoráció rendszerint nem találhatóak rajta, egy aprócska kép, vagy növény sem. Veszélyjelző táblák és kiírások azonban igen. Egy beavatatlan szemének ridegek lehetnek, de ki itt él? Azoknak ez már mindennapos, szinte már unalmas látvány.
Jóleső szívvel gondolok vissza az elmúlt pár napra. Végre minden úgy történik, ahogy annak történnie is kell. Nincs hiba a rendszerben, legalább is az általam vezetett úton. Mindenki megkapta azt a büntetést, mely kijár neki tettei miatt. A Töltőállomás részeg zaklatóit - kikről, mint kiderült katonák voltak - az Ocantison büntették meg, szégyenoszlophoz állítva őket. Meg kell tanulniuk, hogy nem viselkedhetnek úgy, ahogy azt csak ők akarják, csak mert katonák. Nekünk is megvannak a magunk szabályaink, melyeket nem hághatunk át semmilyen úton és módon. Főleg ha ártatlan nőket akarnak zaklatni. Továbbra sem tudom, hogy mi történhetett volna, ha akkor nem belém és a Parancsnokhelyettesbe kötnek bele. Vélhetőleg a kiszemelt lányt, ha önszántából nem is, de kényszerítve elviszik, brutális módon megerőszakolják. Ezek a dolgok mindig kiderülnek, így nem kétséges, hogy a Consilium ezek egyikéhez adná a lányt. Főleg, ha véletlenül teherbe is esett volna. Kezem még mindig ökölbe szorul akaratlanul, hogy erre gondolok újra és újra. Mi történhetett volna. Megeshetett volna és semmit sem tehetnénk ez ellen. Nem a rendszert hibáztatom, még ha vannak is hibái… melyiknek nincs? Mégis, továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ennek van a legnagyobb esélye, idefent. Az embereket hibáztatom, kik azt hiszik, bármit megtehetnek. Holott ez már nem a bolygó és abszolút nem érdekel, hogyha alvó volt. Szokjon hozzá. A néptelen folyósokat szedve szenvedek az álmatlanságtól, újra csak. Egy kijelző mutatja számomra, hogy bizony nincs is annyira már késő, mint amikor a céltalan köreimet elkezdtem róni idekint. Az emberek már ébredeznek, már fent is lehetnek. Lassan elindulnak, hogy betöltsék a hajón végzendő feladataikat. Velem ellentétben, akik még mindig idebent raboskodnak. Az Arkan még mindig nem indult el, van már több hete is, hogy kikötöttünk. A sebemből lassan nem marad végleg semmi. A forrasztásnak köszönhetően apró heg marad csak utána, semmi több. Már a kötést is rég levettem róla, szabadon hagyva. Nem nyílt sem bár, mégis rózsaszínen tűnik ki bőrömből. A nyers hús, lassan barnul be, még ha segítséget is kaptam rá. Befordulva egy sarkon, egy ideig a lábaim elé nézve lépkedek. A dolgok a megfelelő módon működnek. A fegyvertartási engedélyemet sikerült meghosszabbítanom, elfogadták szokatlan módszerünket, mellyel bizonyítottuk jól célzok még. Ha nem zavarnának meg, erre mégis oly kevés lehetőségünk volt. Egy fegyelmezetlen katona úgy gondolta, hogy biztos jópofa dolog, hogyha a megzavarás érdekébe a fülembe ordít. Kínos meghallgatások sorozatai kezdődtek meg nála, tettei miatt. Nem engedtem, hogy ezt megússza bárki is. Elmondása szerint, azt hitte, hogy vaktölténnyel dolgozunk, hisz… mégis ki lő a másikra, itt a hajón éles fegyverrel? Mégsem fogadtam el ezt magyarázat gyanánt, ő maga is megkapta a méltó büntetését. Társaival együtt egy héten keresztül ridegtartáson éltek. A kiképzések legkeményebb fajtáját kapták meg, mely edzi a testet, a lelket és a jellemet is, már ha van, ki fogékony rá. Az ő reménységükre tanultak a helyzetből és a következőkben megtanulják, hogy hol is ha helyük. Habár ha engem kérdeznek, akkor az egy hét igen kevés… Lassan emelem fel tekintetem. A folyosón velem szembe, egy ismerős szempár pillant rám. Emlegetett szamár, vagy épp gondolt… Kicsoda is? Válla felett elpillantva viszont. - Franc - szűröm ki fogaim közül, alig halhatóan. Lépteimet felgyorsítva közeledek Simon felé. Sétáltam már vele egy folyosón, még ha nem is érdekelt akkor, mégsem kerülte el figyelmem, hogy minden ismerősének szeret jó hangosan és magabiztosan köszönni. Mi most a lehető legrosszabb lenne. Ezt megelőzve, még mielőtt megtenné, és végképp felismerné, immár rendezett kinézetemet, karját megragadva rángatom be a véletlenül pont mellettünk húzódó ajtó mögé. Még milyen szerencse, hogy vannak oly elektronikus karkötők, melyek belépési engedélyt adnak a legtöbb helyre. Minél magasabb az ember rangja, annál több helyre. Így eshet meg, hogy akaratlanul is egy szűkös szobába kényszerülünk be. Vagyis… akarva. Talán egy raktár, a szoba három oldalán polcok sorakoznak, rajta flakonok, kendők, törölközők. Fényt az ajtó tetején lévő alig 5x10 centis nyílás biztosít számunkra. - Jó reggelt - köszöntöm, suttogva, az elég szűkös helyen, ahol épp csak elférünk egymás mellett állva. Karját elengedve hallgatózom az ajtó túloldaláról. - Sajnálom a hirtelen mozdulatot, de jelen pillanatban átkos lett volna, ha hangosan köszönt - suttogom továbbra is felpillantva a nálam jóval magasabb férfira. Eddig még fel sem tűnt… de feltűnt, de ilyen közel talán még egyszer sem álltam mellette, hogy valóban feltűnjön magassága. Léptek közelednek felénk, majd megállnak. Egy kedvesnek hangzó női hang hallatszódik be, majd egy… kedves férfié is. Lemondó sóhajjal döntöm fejem az ajtónak. Nincs nehéz dolgom, vállam így is hozzáér. A férjem van a másik oldalt, kivel a legkevésbé sem akarok találkozni.
Az elmúlt másfél hétben minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy elrepült az idő, mert egyik feladatból a másikba nyargalásztam az idő nagy részében. A fejlesztési részlegen megkérdezték ugyan mi a frász történt a fejemmel, de a választ már egy vállvonással elintézte mindenki, lévén a lényeg az volt, hogy nem robbant semmi a képembe az ottani holmik közül. A kadétok már szabadszájúbbak voltak a dologgal kapcsolatban, így nagyjából két napig bírtam a csípkelődésüket, és utána a maradék hajamtól is megszabadultam, ezúttal hozzáértő segítséggel. A kopaszság szokatlan volt az első néhány napban, de hamar megbarátkoztam vele, és mára már van néhány milliméter hajam ismét. A varratokról megkérdeztem egy dokit az étkezőben – szigorúan elkerültem az orvosi részleget – és a tanácsát megfogadva azt hiszem a nyolcadik napon álltam neki saját kezűleg megszabadulni tőlük. Egészen könnyen ment ahhoz képest amire számítottam, a seb pedig szépen gyógyul. Talán mire visszanő a hajam nem is fog látszani a keskeny kopasz sáv, ami marad utána. A katonával, aki akkor Katrina fülébe ordított nem foglalkoztam sokat, csak néhány nap múlva utánakérdeztem, él-e még. Ennél mélyebben nem érdekelt a dolog. Azóta a fegyverengedélyemet is meghosszabbítottam. Ahogy számoltam is vele, ezzel kapcsolatban nem ütköztem nehézségekbe. A mai napom elég lazának ígérkezik, majd csak a délután folyamán kell megjelennem az Akadémián oktatást tartani, de mivel nyomasztóan közeledik az az évforduló, - amiről hiába nem szeretnék tudomást venni, nem tágít a tudatom pereméről - egyre kevésbé alszom jól. Ma is hamar kidobott az ágy, én pedig a reggeli után még mindig nem döntöttem el, hogy a lőtérre menjek, vagy úszni… Az egyenruhámban vagyok, nem teljes a menetfelszerelés, de a fegyverem nálam van, hogyha mégis a lőteret választanám, egyenesen arra vehessem az irányt. Jórészt a gondolataimba merülve gyalogolok a folyosón, de ha összefutok valakivel most sem maradnak el a baráti üdvözlések, a néhány mondatos beszélgetések. A közeledő léptek zajára felnézek, és még éppen elkapom a pillanatot, ahogy Katrina pillantása elsötétül, és megindul felém, mint egy tank. Épp kinyitnám a számat, hogy megszólaljak, mikor elkapja a karomat, és bependerít a legközelebbi ajtón. Nem tiltakozom, habár teljesen értetlenül állok a dolog előtt. Talán még kadét koromban sem bujkáltam tisztítószeres szekrényben. Na jó, ez nyilván nem szekrény, bár a méretét tekintve igen közel áll hozzá. Ahogy Katrina belép utánam, én nagyjából felkenődöm a polcokra, hogy helyet adjak neki, de a következő pillanatban egyet vissza is lépek, mert vészjóslóan kezdenek inogni az oda sorakoztatott holmik, így viszont Katrinával kerülök igen szoros közelségbe. Az ajtó szisszenve bezárul előttünk, egy pillanatig hunyorgok, hogy megszokjam az új fényviszonyokat, és elég kis sikerrel próbálom megtalálni azt a helyzetet, ahol sem Katrinával nem ér össze a testem, sem pedig a polcon lévő szarokat nem verem le. Az leesett ugyanis rögtön, hogy bujkálunk, és nem a viszontlátás fergeteges öröme miatt tuszkolt be ebbe a lyukba. - Ömmmm, jó reggelt… Suttogom vissza, és a mellettem húzódó polcsornak vetem a hátam, a vállam és a csípőm, ugyanis az azon lévő törölközők aligha fognak nagy robajjal lezuhanni. Csak annyira feszítem meg magam, hogy Katrinának legyen annyi helye, hogy az ajtó felé hajolva se kelljen hozzá simulnia, bár túl sokáig nem fogok így maradni, mert meg fognak merevedni tőle az izmaim. - Erre kitalálhatnánk valami jelzést a jövőre nézve… Vetem fel, ezúttal anélkül hogy viccnek szánnám, igaz bosszúságot sem lehet kihallani a hangomból. Viszonylag gyorsan tudok alkalmazkodni az új helyzetekhez, ennél is ennyi idő kellett csupán hogy elfogadjam a szituációt, bár a kíváncsiságom csak most ébred fel. - Tulajdonképpen ki elől is bujkálunk? Továbbra is suttogva érdeklődöm, különösen mert a közeledő léptek éppen előttünk haltak el, vagyis akárki elől is ugrottunk be ide, pont az ajtó előtt állt meg. A félhomályban is látom, hogy engem figyel, és nekem is csak most tűnik fel, mennyivel alacsonyabb nálam. Amilyen kemény nő, valahogy észre sem vettem, hogy ennyivel kisebb termetű, bármilyen furcsán hangzik is ez. Most, ebből a közelségből viszont rengeteg mindent nem lehet nem észrevenni. A haja illata – főleg hogy alig néhány centire van az orromtól – azt hiszem örökre az emlékeimbe vésődik. Egy cseppet megpróbálok hátrébb húzódni, mire a könyökömmel meglököm az egyik flakont, az pedig vészesen kibillen az egyensúlyából. A lélegzetemet is visszafogva próbálom valahogy kitámasztani, és csak akkor tudok máshova koncentrálni, mikor végre megáll a helyén. Ketten beszélgetnek az ajtó előtt. A férfi nem ismerős, de van kint egy nő… Még jó, hogy ebben a fényben, és a homlokát az ajtónak támasztva Katrina aligha veszi észre, hogy az összes vér kifut az arcomból, és neki kell támaszkodnom egy röpke pillanatra a törölközős polcnak. Nos, mostantól nincs az az isten, aki ki tudna cibálni ebből a szekrényből, vagy miatökömből, amíg azok ketten ott kint látótávolságon belül vannak. Felnőtt férfi vagyok, merem hinni, hogy elég jó katona, és nem vagyok ijedezős típus sem, de arra biztos nem vagyok felkészülve, hogy így találkozzam újra Eve-vel…
A tompa fényben sejlik fel a férfi alakja, miközben puhán lököm a szekrényeknek. Lendületem talán nagyobb, mint kellene. Hátamat a bezáródó ajtónak vetem. Hallom a halk kattanást, a vákuum halk szisszenését. Zöldben játszó szemeim rögtön a plafon környéki falakat pásztázza. Ha nincs szellőzőnk, ki tudja, hogy mennyi időnk van hátra? Vajon mit választanék? A fulladásos halált, vagy hogy szembe állja a férjemmel? Azt hiszem, hogy ez sose fog már számunkra kiderülni. Simon válla fölött megpillantom két flakon között az aprónyi légrendszert. Levegőmet megkönnyebbülten kifújva hunyom le szemeimet. A férfi suttogása még így is enyhén visszhangzik az apró helységbe. Közelsége miatt, közvetlenül hallom fülem mellett. Fejem felkapva képtelen vagyok a szemébe pillantani, így marad álla, ajka, arcának éle. - Mi lenne, ha a folyosókon nem állna meg mindenkivel cseverészni? - vetem oda, a magam részéről bosszúsabban. Egyedül is kényelmesen elbújdosnék itt. Őt is csak azért rángattam magammal, mert tudom, hogy megszólítana. - Vagy legalább engem kihagyhatna eme tiszteletből - sziszegem fogaim között, oly halkan, ahogy csak tudom, hiszen a léptek az ajtónk előtt halnak el. A hangra újra csak lehunyom szemem. Egész testemmel az ajtónak dőlök, fejem hátravetem rajta. Más sem kellett, minthogy idebent ragadjak, hallgatva az Ő hangját. - A férjem elől - sóhajtom elhalóan. Miért érzem, hogy ennyi nem lesz elég számára. Nem érzek gyengeséget miatta, nem erről van szó. Egyszerűen csak tudom, hogy mi a házastársi kötelességem. Ezért is frusztrál, hogy nem vagyunk még úton. Kezeimet a hűvös fémajtóra simítom. - Jó reggelt, Carl - hallom az üde női hangot, mintha gyöngy peregne a padlóra. - Ilyen korán munkába? - Tudod, hogy van ez. Ha a Consiliumnak sürgős, akkor nem tehetek ellene - hallom férjem könnyed hangját. Alig két napja, hogy beszéltünk egymással. Megbeszéltük, hogy elkerüljük egymást, ahogy csak tudjuk. Mindketten tudjuk, mi lenne abból, ha ez bekövetkezne. - Évi egy találkozóra köteleznek minket, ahhoz tartjuk is magunk, csakhogy addig van még pár hónap. Ha hamarabb összefutnánk, képtelen lenne bármit mondani, azon kívül, hogy menjek haza vele. Mint feleség nem ellenkezhetek ez ellen - hadarom amilyen gyorsan csak lehet felpillantva Simonra. A sötétnek hála nem látom teljesen arcát. Azonban egy flakon súrlódó hangja csapja meg fülem. Ijedten tekintek a hang irányába. Látni vélem magam előtt az elkövetkező pillanatban, mi történne, ha az leesik. Ezt pedig nem engedhetem magam. Testem hirtelen mozdul. Kezemet kinyújtva a férfi teste körül csapódik némán a szekrény polcának. Bal lábamat emelem, egyenesen a flakon esésének útjába tartva. Most még csak az sem érdekel, ha ezzel fogom satuba a férfit. Ketten amúgy is nehezen férünk meg, elkerülhetetlen, hogy egymáshoz érjünk… még ha így is… Jobb lábammal tartom meg magamat, meghallva a következőket: - Hallom feleséged hosszabb ideig van ezúttal itthon. Biztos örültök, hogy egy kis időt tölthettek egymással - kuncogja a női hang. - Ez csak természetes, nehezebben kel ki az ember a kedvese mellől az ágyból, igaz? - neveti zavartan férjem. Szinte látom magam előtt, ahogy kezét felemelve vakarja meg tarkóját, miközben mindkettőnkért hazudik. Szemeimet újra lehunyva hajtom fejemet Simon vállának. Előző testtartásomból mit sem mozdulok, még akkor sem, ha a flakon már biztonságban van. - A francba - suttogom halkan az egyenruhába, mely üdítően friss és tiszta. Reggelitől illatozik. - Nem akartam belekeverni - emelem fel nehezen fejemet, erőt gyűjtve ahhoz, hogy eltávolodjak a férfitől.
A szemem elég gyorsan hozzászokik a félhomályhoz, látom Katrina vonásait, bár csak homályosan, figyelemmel kísérem a mozdulatait. Nem gondoltam volna róla, hogy bármi, vagy bárki elől bujkálna. A suttogásom visszhangjától kiráz a hideg, bár meglehetősen biztos vagyok benne, hogy semmi nem hallatszódhat ki belőle. Látom, hogy felkapja a fejét, gondolom megpróbál a szemembe nézni, de ezen ebből a közelségből még az sem segítene, ha lehajtanám a fejem. A bosszús sziszegésre elhúzom a számat. Persze, nyilván az én hibám, hogy ebben a szekrénynek is nevetséges lukban várjuk a csodát. - Sajnálom, menthetetlenül szociális alkat vagyok, és tetszik vagy sem, kedvelem magát… Magam sem tudom, hogy bosszús vagyok, vagy viccelni próbálok. Nem, nem viccelek, minden amit mondtam, igaz. Akkor csak az marad, hogy bosszús lettem attól, ahogy rám förmedt. Az elhaló sóhajjal érkező válaszon egy pillanatra – de tényleg csupán egy pillanatra – megdöbbenek. Elsőre nehéz elképzelni, hogy az ember nem akar találkozni a házastársával, de aztán eszembe jutnak a zúzódások Eve nyakán, a megannyi pocsék történet, amit hallottam, és inkább meg sem szólalok. A rendszer nem kegyes senkihez, mindannyiunkat kegyetlenül megtapossa. Eve vidám, gondtalan, csevegő hangja úgy hat, mint egy tőrdöfés. Ezernyi emléket idéz, szépeket, keserűeket egyaránt. A fickót nem ismerem fel sem hangról, sem a keresztneve alapján, pedig kíváncsi lennék rá, vajon kihez adták hozzá Katrinát. Habár nem faggattam, Katrina magától magyaráz, én pedig csendben hallgatom a suttogását, közben érzem a lélegzetét az államon. - Jól sejtem, hogy nem igazán szereti a férjét? Nem akarok mélyebben belemenni a kérdésbe, így ha nem válaszol, nem is firtatom tovább. Ahogy meglököm a flakont a könyökömmel, felgyorsulnak az események. Katrina rám veti magát, hogy megakadályozza a katasztrófát, így kicsit elmozdul a könyököm, és már magam sem tudom melyikünk akadályozza meg végül, hogy a flakon leessen, de sikerül. A testemet a polcoknak támasztom, ahogy Kat odaszorít, midegyik polc élét tökéletesen érzem a bőrömbe nyomódni, de újabb vacakokat nem lökök már meg, annál jobban figyelek. A beszélgetés odakint gondtalanul folyik tovább, az iménti információk fényében nyilvánvaló hazugsággal a férfi részéről, amit Eve – a kuncogása alapján – tökéletesen el is hisz. Én lélegzetvisszafojtva fülelek ,egészen addig, míg megérzem, ahogy Katrina a vállamra hajtja a fejét. Apró, egyszerű kis gesztus, de megmozgat bennem jónéhány érzést. Gondolkodás nélkül mozdítom az ép kezem – mindig a jobbat, az egészségeset, a teljes értékűt használom először ilyen esetekben – és átkarolom. Eredetileg a derekát terveztem, de mivel ennyivel alacsonyabb nálam a karom a lengőbordái magasságában simul a hátára. Nem bánom, ha nem húzódik el, az egyenruhámba mormolt szavait éppencsak értem. - Ha ez segít a helyzeten, én sem vagyok oda a gondolatért, hogy találkozzam az exfeleségemmel… Mivel ilyen közel van hozzám, a hajába suttogom a választ, és nem láthatja, hogy az ajtó felé bökök az állammal, de valószínűleg így is elég egyértelmű, hogy ki kacarászik a férjével a folyosón. Érezheti hogy dübörög a szívem, az izmaim feszülnek annak ellenére, hogy őt finoman tartom. - Azt hiszem megmentett egy kínos jelenettől… Legalábbis remélem. Ha most lebukunk, azt nagyon megszívhatjuk, ő legalábbis egészen biztosan. Bele sem akarok gondolni hogy venné ki magát, ha együtt toppannánk ki ebből a raktárból a férje és az exfeleségem orra elé. A Consiliumot aligha zavarja, ha valaki szeretőt tart – mert mi másra gondolhatnának – de nem olyat, mint én… Valószínűleg ezt már nehezményeznék. ha megpróbál elhúzódni, elengedem, de ha marad, nem mozdulok, hagyom hogy a homlokát a vállamnak döntve nyugtassa, és hozzám simulva álljon a lehetetlenül kicsi helyen.
A sötétben elengednek arcvonásaim. Keménysége nem olyan, mint máskor, nem azért, mert „ilyen” lennék valójában. Egyszerűen csak vannak helyzetek, melyek még nekem is fejtörést okoznak. Amiktől inkább menekülnék, mint mennék előre. Mint ez is, a pánikszerűség, melyet a férjem vált ki belőlem… kölcsönös. Ő is ugyanannyira leblokkol látványomtól. Kettőnk között a különbség, hogy ő nem tud úgy tenni, mintha ez semmiség lenne. A kapcsolatunk a távolból jól működik, amíg nem kell egy helységbe lennünk. Kivéve, amikor a családi rendezvényekre vagyunk hivatalosak. Szánom szerencsétlen fickót, vért izzad, hogy megőrizze hideg vérét, kedélyes mosolyát közöttünk. És szó se róla én sem könnyítem meg a helyzetét, habár ezen helyzetekben én vagyok az egyetlen, kinek fején megtámaszkodva kipanaszkodhatja magát. - Kedveljen csendbe, úgy nem kellett volna berángatnom - sziszegem tovább. Talán feltűnt már Simonnak, hogy nem kenyerem mások bevonzása a magánéletembe. Még ha az ilyen… nevetséges is. Ahogy másoktól sem tűröm, hogy a saját nyavalyáikkal próbáljanak fárasztani. Nyilván mások is annyira kíváncsiak rám, mint én rájuk. Nem állítom, hogy rá haragudnék, mert ez nincs így. Mintha tudnék ily érzéseket táplálni. Dühös, az tudok lenni. Tán ez az egyetlen olyan emóció melyet tökéletesen tudok, hogy miként működik. Pont a legveszélyesebb. Mégis ez válhat az előnyömre életem során. Továbbra sem érdekel, ha mások túlontúl érzéketlennek tartanak az élethez, ha világszemléletem kegyetlen. Az emberiségnek túl kell élnie, az érzelmek itt nem vezérelhetnek minket. Mondom ezt úgy, hogy épp az imént említettem, hogy idebent a sötétben engednek el igazán arcvonásaim. Fejem kissé lehajtva gondolkozok miként válaszolhatnék kérdésére. Válla fölött a polcon sorakozó flakonokat szemlélem. - A szeretet igen relatív fogalom - válaszolom csendesen, leheletem talán súrolja nyakát, mégis az egyik felkiáltójeles flakont szemlélem. - Mint hitvestárs semmit sem érzek iránta - talán kegyetlennek hangzik ez is. De ezzel mindketten tisztában vagyunk és ez kölcsönös is. Semmilyen testi vonzódás nincs közöttünk. Mi is csak egy pár vagyunk, kit a Consilium választott ki. - Mint emberi lény… - és ezt mégis miként lehetne elmagyarázni, hogy mi van közöttünk? - Azt hiszem, hogy az emberek ezt nevezik barátságnak - vagy valami hasonlónak. Kapcsolatunk… talán szoros. Igazából fogalmam sincs, heti szinten beszélünk egymással, vagyis inkább ő, én pedig csendben hallgatom. Néha én is megszólalok. De ahogy elnézem a többi házastárs nem épp így viselkedik, szóval a fene sem tudja, hogy mi is van közöttünk. Az események felgyorsulnak és a kintieket mintha hidegen hagyná, hogy miféle csapdába is ejtettek minket. Átkozom a szociális egyéniségeket. Miért nem lehet csak egyszerűen továbbmenni a folyosókon és haladni egyenesen előre? Miért kell kitérőket tenni? Pont itt? Előttünk? Feszélyez a helyzetünk és az ilyenek általában agressziót váltanak ki belőlem, még ha tudom, hogy tartanom is kell magamat. Simon ölelő karjára megmerevednek izmaim. Szinte vibrálnak bőröm alatt, mintha veszélyt sejtetnének. Továbbra sem vagyok hozzászokva az érintésekhez, bár lehet, hogy erre már magától is rájött. Egyelőre mégsem távolodok el. Ha az ajtónak dőlnék, akkor is akaratlanul összeérintkeznénk. Szavaira akaratlanul is halk nevetés tör fel torkunkból. - A hősies házasok - nevetem bele vállába, egyenruhájába, mely elnyeli hangomat. Izgatottsága hasonló az enyémhez, de ez nem a jó értelembe vett izgalom. Ez a… szabadulnánk már mindketten, mégsem tudunk mit tenni idebent. A teljes tehetetlenség. - Mondd Carl, kérdezhetek valamit? Nektek hogy hogy még nincs gyereketek? - s ez az a pillanat, amikor szemeim kipattannak, füleimet pedig jobban hegyezem mint valaha. - Én pedig épp most csöppenek bele még kínosabba - emelem fel fejemet, államat a vállára ejtve figyelem a plafont és hallgatom férjem egyszerű válaszát. - Ez bonyolult. Próbálkozunk, persze, de Katrina katona - nevemre akaratlanul is megremeg testem. - A Consilium minket nem sürget annyira - talán a nő észre sem veszi, de a férjem hangszíne enyhén megváltozott… sötétebb lett egy árnyalattal. - Mégis, titeket nem vizsgáltak meg? - ezt a pillanatot választom karjaimmal lökjem el magam a szekrényektől, és hátamat újra az ajtónak vessem. Fejemet hajtom hátra, szemeimet újra lehunyom. Kezeimet a hűvös ajtóra simítom, ujjaimat enyhén behajlítom, mintha azzal akarnék kapaszkodni. Próbálom légzésem lenyugtatni, mindhiába. - Valami gond van talán, Eve? - kérdi aggodalommal teli hangon. Elmosolyodhatnék, miként érzi mások bánatát előrébb a sajátjánál. Holott tudom, hogy ezt a témát inkább kerüli ő is. - A Consilium gondolkozik, hogy elválasztanak újra a férjemtől, gyermektelenség miatt, és ha még ott dolgoznál… - - Azt mondták, hogy sietniük kell - fakadok ki halkan. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Nem akarom hallgatni mások életét, hiszen semmi közöm hozzá, mégsem tudom a fülemet befogni. Megpróbálok újra feltekinteni a férfira, a félhomályba kivenni vonásait. - Jól van? - kérdezem, még mielőtt újra meghallanám a férjem kedves hangját. - Múlt héten helyeztek át a fegyverszakértői csoportba, de ha gondolod utánanézek az ügyednek, hogy létezik-e. Esetleg egy kávé mellett meg is beszélhetnénk. - Vagy egy vacsora közbe - vág közbe halkan nevetve a nő. Kezemmel idegesen túrok bele hajamba, ezt mégsem tudom véghezvinni anélkül, hogy könyökömmel ne simítsak végig a vészes közelségben lévő férfi oldalán, mellkasán.
Pontosan érzem, hogy ez a helyzet megzavarja Katrina általános szenvtelen nyugalmát. Sugárzik belőle a bizonytalanságnak egy halvány árnyalata, és a csapdába esett állatokra jellemző feszültség. Szabadulna, de nem tudja hogyan. Én nem emlékszem mikor beszéltem utoljára Eve-vel, de azt tudom, hogy rossz volt, gondolom mindkettőnknek. Katrina mindenesetre nem adja fel, dühös sziszegésére a tőlem telhető leghalkabban fújtatok egyet. - Ez a vita már gyerekes… Sajnálom ha kellemetlen helyzetbe hoztam. Továbbra is suttogok, de ezt a témát már szeretném lezárni. A sötétben csendben figyelem az arcvonásait, már amennyit látok belőlük. Ezt nem könnyíti meg az sem, hogy ennyire közel van hozzám. Mikor megszólal, a lélegzete a nyakamat simogatja, az apró pihék égnek állnak tőle a bőrömön, és a gerincem mentén végigfut a borzongás. Teljesen önkéntelen reakció. Mindenesetre a magyarázata felvet bennem néhány kérdést. - De ha barátok, miért kerülik egymást, mint a tüzet? Igazából ez a kérdés különösebb gondolkodás nélkül csúszik ki a számon, lehet hogyha megfontolnám inkább lenyelném. Mi sem voltunk szerelmesek Eve-vel, bár azt hiszem a mi barátságunk mélyebb, vagyis inkább közvetlenebb volt, mint Katrináéké, és a kémia is működött. Egyikünket sem feszélyezte a másik társasága, mindegy miről volt szó. Nos, ez a helyzet nagyon csúnyán megváltozott, mióta elváltunk. Nem csak a válással elmérgesedő kapcsolat, de a válás oka is mélyen bennem hagyta a tüskéket. Odakint úgy fest végleg megálltak a beszélgető felek, és hosszú csevegésre rendezkedtek be. Elkínzottan felnyögök, bár ezt a lehető leghalkabban teszem. ~ A francért nem egy finom, meleg reggeli mellett beszélitek meg? ~ Ahogy átkarolom Katrinát rögtön érzem, hogy minden porcikája megmerevedik, egy pillanatra még aggódom is hogy menekülőre fogja, és a végén miattam bukunk le, de végül nem húzódik el, én pedig nem erőltetem sem a maradását, sem a távolodását. Nekem jólesik a közelsége, a ruháinkon átsugárzó testmelege. Ahogy kínjában elneveti magát, én is keserű mosolyra húzom a számat, és lehet hogy mondanék valamit, de Eve hangja ismét felcsendül, és belém fagy a szó a kérdéstől. Azt hiszem ez olyan téma, ami mind a négyünknek baromi kínos, nem is értem a mindig tapintatos és kedves nő hogy kérdezhet ilyet. Katrina is beledermed, ahogy gondolom az ajtó túlfelén a férje is. Ez a kérdés az, amitől mindenki ereiben megfagy a vér, ha nincsen még gyereke… Semmi jót nem jelent, ha elhangzik. - Nyugi, aligha lesz kínosabb, mint az én sztorim… Reflexből végigsimítok a tenyeremmel az oldalán megerősítésképpen a szóbeli nyugtatásra. Udvariatlanság vagy sem, nem akarok lemaradni a beszélgetésről, ha már ittragadtunk, így egyelőre nem fejtem ki bővebben a válásunk körülményeit. Carl válaszára aprót horkantok. Eve-nek erről hiába rizsázik, az ő első férje is katona, pontosan tudja, mennyire sürgeti a katonákat a Consilium. Kicsit azért együttérzek a fickóval. Sarokba szorult egy nagyon érzékeny témában. Eve-re nem jellemző, de nem ejti a kellemetlen témát. Úgy gondolom, itt valami nincs rendben. A következő kérdésétől megremegnek a lábaim, és hogy Katrina is ezt a pillanatot választja hogy ellökje magát tőlem, a felszabaduló jobb tenyeremmel a combomon támaszkodok meg. - A francba Eve, hagyd már békén… Csak alig hallhatóan sziszegem a fogaim között. Minden porcikámban érzem, hogy nem akarom tovább hallgatni, érzem, hogy baj van… Katrinát is kellemetlenül érinti a dolog, látom hogy küzd, és nagyjából annyira sikeres, mint én, vagy gyanúm szerint az ajtó túloldalán álló két másik. Carl kérdése kézenfekvő, kap tőlem egy jópontot amiért ilyen beleérzésre képes, de Eve válaszától fordul velem egy jókorát a világ. A vérnyomásom nem egyszerűen leesik, úgy vélem megszűnik létezni, talán még a sötétben is látszik, hogy elsápadok, erősen szédülök, a bal kezemmel bele kell kapaszkodnom az egyik polcba, a jobbal erősebben támaszkodom a combomon, most úgy kapok levegő után, mintha nem lenne a kis szellőző a falban. - Nem lehet, vele nincs semmi baj… Nem is suttogom, inkább csak lehelem, képtelen vagyok elhinni, amit hallottam. Amit Katrina mondott talán meg sem hallottam. A következő kérdésre megrázom a fejem. - Nem igazán, de mindjárt… mindjárt összeszedem magam. Lehajtott fejjel, lehunyt szemmel próbálom összeszedni magam. Tönkre fogják tenni Eve-et. Ha megint megcsinálják vele teljesen össze fog törni. Carl következő mondata csak azért jut el az agyamig, mert meghallom benne a fegyverszakértői csoportot. Most ez komoly? Vele kell majd dolgoznom? Eve pedig – nem is hiszem el az iménti téma után – flörtöl Katrina férjével. Ez valamennyire visszarángat a valóságba, némileg sikerül összekapnom magam, és már nem kell támaszkodnom. Ahogy Katrina könyöke végigsimít az oldalamon, megrezzenek. - És maga jól van?
Szemeim megvillannak, de csak egy pillanat erejéig. Igaza van, mégsem mondom neki, hogy sajnálom. Vannak dolgok, melyeket teljes egészébe belém neveltek, ez az egyik. „Sose kérj bocsánatot. Ez a gyengeség jele.” Ehhez kellett mindig is tartanom magam és ehhez is kell, bárki bármit is mondjon, vagy csináljon. Így inkább csak elengedem a témánkat, hiszen egyikünk sem tehet… na jó, én igen, ha vállalnám azt, hogy a kötelezőn kívül is találkozzak a férjemmel. De fogam sem fűlik az egész macerához, mely ezzel jár. Neki is addig jobb, amíg nem megyek haza. Inkább csak hallgatok egészen a következő kérdéséig. Válaszom enyhén kirázza őt, látom a bőrének finom remegését, mely lehetel vált ki belőle. Vannak dolgok melyek ellen az ember nem tud mit tenni, ilyenek az önkéntes reflex. Hatalmas önuralom kell ahhoz, hogy ezt irányítani tudjuk, ez a kegy pedig nem mindenkinek adatott meg. - Ön már volt házas, mit gondol, csak ülünk egymással szembe a szobába és egymást bámuljok? - kérdzem, talán némi szarkazmussal suttogó hangomba. Sose titkoltam valódi „érzéseimet” a házassággal kapcsolatban. Számomra ez nem más, mint egy kötelezettség, akár az évente megújítandó fegyverviselési engedély. Éves együttléteink menetrendszerűek, érzelemmentesek. Ilyen volt már az első pillanattól kezdve. Nincs vele egyikünkkel sem gondja, csak ha tehetjük kerüljük. Igaz, azt nem tudom, hogy férjem ráérős idejébe, mit is csinál és kivel csinálja, de ennek is megvan az oka. Tisztában vagyok azzal, mennyire nem vagyok számára egyszerű eset, a kettőnk jelleme, mint a tűz és a jég. Őszintén kívánom neki, hogy egyszer találja meg igazi társát, mert az nem én vagyok. Simon nyögésében tudnék osztozni. Ezek szerint neki is hasonlóan kínzó a benti létünk. Nem is ez, hanem hogy akaratlanul hallgatjuk ki a kint beszélgető feleket. Kezeimmel támaszkodva a férfi mögötti polcon, hajtom homlokom vállára. Idegen az érintése, valahogy mégis… olyan furcsa. Senki sem ölelt még át, hasonlókra soha nem is volt igényem. De ez most… Nem tudom megmagyarázni. - Fogadjunk? Kevés minden lehet elcseszettebb az enyémnél - és ezzel a ténnyel talán az ajtó túlfelén lévő férfi sem vitatkozna. A maga nemében igazi hős, hiszen a házasság előtt nem tájékoztatták ama apró tényről mely velem kapcsolatos. Ezt meghagyták nekem. Bármikor dönthet úgy, hogy kihátrál házasságunkból és tudom, hogy az első alkalommal megteszi majd. Ez így van rendjén. A szavak mellé apró simítást is kapok oldalamra. Most rajtam a sor, hogy akaratlanul is beleborzongjak, testem enyhén megremegjen, szívem valamiért hevesebben kezd el verni. Idegenül tapasztalom testem reakcióit. A horkanásra felemelem fejemet, nem értvén annak okát. Egyet óvatosan hátralépve az ajtónak támaszkodva, kivételesen egyet értek a férfi szavaival. - Tovább is léphetnének - fizikálisan is, nem csak magán a témán. Újra elővesz rajtam a rohangálhatnék. Nem tudok mit kezdeni magammal idebent, nem akarom hallgatni sem a kintieket sem. Az igazi csapda, mellyel nem igazán tudok mit kezdeni. Csak állni egy helyben és tűrni a csapásokat. Komolyan, inkább tépjék le a körmömet, lőjék keresztül mindkét lábam, érzéstelenítő nélkül szedjék ki belőlem a golyókat… Azokat is jobban viselném, mint ezt a helyzetet. A kintiek beszélgetéséhez képest változik a mi kettőnk reakcióink is. Amíg én kezdek belenyugodni, hogy végighallgatom a férjem miként tér ki a gyermekvállalás valódi okai elől, addig Simon úgy tűnik rosszabbul viseli a hallottakat. Szöget ütött fülembe a mondat. Újra. Exfeleség. A Consilium tőle is elválasztotta. - Simon - ejtem ki a nevét halkan, egyik kezemet a vállára helyezve, óvatosan. Magam sem tudom, hogy mit akarok ezzel kezdeni, de mintha valami filmben hasonlót láttam volna. Szemmel láthatóan felzaklatták a hallottak. A kinti beszélgetés már el sem ér hozzám, jobban izgat, ami idebent történik. Amit valósággal nem értek. Tehetetlenül szemlélem, miként kapaszkodik a polcba, miként kapkodja a levegőt. Egyértelmű, hogy Eve miatt borult ki ennyire. - Persze, csak ha a feleséged nem bánja - kezd bele a nő mentegetőzésbe. - Persze - felelem könnyedén, mintha nem is az én férjem állna kint. - Ki akar menni hozzá? - teszem fel a költői kérdést, mert szemmel láthatóan ki akar. Én legalább is erre következtetek. Ezért is fordulok el féli, még akkor is, ha ezzel belé ütközök és az ajtónyitó panel felé vezetem kezeimet. - Az Arkannal problémák vannak, felügyeli a fejlesztéseket, így nem hinném, hogy hazaérne bármikor vacsoraidőre - vagy bármikor egyáltalán, de ezt csak magamba teszem hozzá. Talán ma este, ha kinyílik az ajtó.
Úgy tűnik a vitát – ami suttogva önmagában is nevetséges dolog – sikerül magunk mögött hagyni, ettől némiképpen megkönnyebbülök. A visszakérdezésen kicsit meghökkenek, és alaposan bele kell gondolnom, vajon mire gondolhat. Esetleg arra, hogyha a házastársak egy szobában vannak, akkor nem is csinálhatnak semmi mást, csak szexelnek, hogy a Consilium elégedett legyen? Az én házasságom merőben más volt. - Őszintén nem tudom… Én közel hét évig voltam házas, nem voltunk szerelmesek egymásba, de nagyon jóban voltunk egészen az utolsó pillanatig. Sokat beszélgettünk, ismertük egymás titkait. Sajnálom, ha tapintatlan volt a kérdésem… Valóban nem tudom beleképzelni magam a helyzetükbe. Igaz, a szüleimmel az is előfordult nem egyszer, hogy csak ültek, és nézték egymást, vagy inkább elnéztek egymás mellett a saját gondolataikba merülve, így ez sem idegen gondolat. Furcsa nekem, hogy Katrina mennyire nem igényli a társaságot, vagy a gyengédséget. Ha nem is igényli az érintés, mégsem húzódik el az ölelésemből. - Ebből nem csinálnék versenyt. A lényeg, hogy jól kijövök a gyerekekkel. Szerettem volna apa lenni, de nem leszek. Miattam kellett elválnunk, mert nekem nem lehet gyerekem. Nem is pontosan tudom, miért mondom el neki. Nem is biztos, hogy érdekli. Suttogva a sötétben talán könnyebb volt kimondani… most először. Érzem, ahogy megborzong a simogatásom alatt, de ezúttal nem rossz értelemben, és meg sem próbál elhúzódni, nem is feszül meg a teste. ez jóleső borzongás részéről. Majdnem meglep. Valóban rosszul viselem a hallottakat. Eve-nek még mindig nincs gyereke, pedig elvileg mindketten egészségesek. Ő egy válás küszöbére sodródott megint, és tudom, hogy bele fog roppanni, és pedig elbizonytalanodtam benne, hogy valóban olyan végleges-e a rólam felállított diagnózis, mint amilyennek mondták. Ahogy megérzem a kezét a vállamon, a szemébe nézek, és a félhomályban megpróbálok rá fókuszálni. Úgy fest, aggódik értem. Megpróbálom gyorsan összeszedni magam. A kérdésére már felkapom a fejem, egy pillanat alatt kijózanodok minden aggodalomból, kétségből, régi emlékből, bánatból. Nem gondolhatja komolyan hogy kimenjünk! Nem gondolhatja komolyan, hogy ki akarok menni innen! Most! Csak egy szívdobbanásnyi idő. Most kihasználok mindent amit csak tudok. A reflexeimet, a kiképzést, a testi fölényemet. Utána kapok – nem kell messzire nyúlnom – remélem nem számít rá, és a két karját a teste mellé fogva tudom háttal nekem magamhoz szorítani, ezúttal erővel, de reményeim szerint komoly fájdalmat nem okozva. Ha sikerül, erősen tartom, mintha satuba fognám, közvetlen közelről suttogom forró lélegzettel a fülébe. - Ne csinálja! Mit művel? Nem akarok kimenni hozzá! Az arcomat a vállgödrébe temetve felkészülök rá, hogy küzdeni fog ellenem, én pedig megpróbálom visszafogni, és isteni szerencsével nem bukunk le. Ha mégis… jókora pácban leszünk. Forró lélegzettel szinte csak lehelem a bőrére. - Kérem… Ezernyi oka van, hogy nem akarok kimenni Eve-hez, és az ebben a sorban sokadlagos dolog, hogy nem érne semmit neki a vigaszom. Már régen nem tartozunk össze, régen nem ismerjük egymás gondolatait. A legfontosabb hogy mindannyiunkat, különösen Katrinát ne sodorjuk abba a helyzetbe, ami kialakul abban a pillanatban, ahogy az ajtó kinyílik négyünk között.
Csendesen hallgatom ahogy az elmúlt házasságáról beszél. Néhány pontban egyezik is a miénkkel, annyi kitétellel… nagyon jóba lennénk? Hiszen még csak azt sem tudtam, hogy áthelyezték másik részlegre. Nyilván említette, csak ezt is elengedtem a fülem mellett. Carl túl sokat beszél, túl sokszor teljesen felesleges dolgokról. Abban mégis egyetértettünk, hogy eme űrhajón, én vagyok az egyetlen kiben meg tud bízni. Tudja, hogy senkinek sem mondanám el, amiket nekem mesél, és nem csak a becsületességem miatt, hanem mert nem érdekel. Ő viszont kiadhatja magából a keserűséget. Szimbiózisban élünk. Még. Tudom, hogy ez nem fog örökké tartani, életünk végéig. Amint megtalálják a gyógymódot, kivesznek a szolgálat alól. - Nem volt az - felelem mégis halkan megpróbálván az arcát fürkészni, mely csak orra hegyéig megy. Mégis ez a látszólag kevés arc többet elárul, mint ahogy azt bárki is gondolná. Az ajkak melyek a legjobban elárulják az embert, a szeme után. Karja ölelésébe, homlokom vállába temetve hallgatom az ő történetét. Furcsa számomra, hogy az annyira tökéletesen kiválogatott emberekből, majdnem minden második egyén meddő. Talán az űr okozta károk miatt, nem tudom, de ahogy tudom, ez nem egyedi. Betegségnek nem hívnám. A férjem is szeretne apa lenni… engem a hideg is kiráz a gondolattól, hogy anya legyek. Egyszerre neveltek katonának és annak, hogyha eljön az ideje mindent feladva gyermeket neveljek. Nem válaszolok neki, hagyom, hogy azt higgye, hogy tényleg az övé súlyosabb, holott pontosan tudom, hogy ez nem verseny. A ritka betegségeket kiszűrték a földön - vagyis próbálták - a mesterséges mutáció miatt azonban olyan károk keletkeztek a sejtekbe, melyek visszafordíthatatlanok. Az orvosaink kísérleteznek, akár rajtunk is. Érintésemre felnéz, ekkor veszem el a kezem róla. A tudatánál van, már amennyire. Az érintésekre legalább is reagál. Ennyi pedig egyelőre elég. Szűkös lenne a hely, ha most döntene úgy, hogy elválik a tudatától. Azon túl, hogy engem a falra, vagy az ajtóra kenne, vélhetőleg mindent ledöntene magával együtt. Törölközők és ki tudja, hogy miket tárolt flakonok alá temetnénk magunkat. Mégis inkább bevállalnám ezt, minthogy kimenjek ahhoz a kettőhöz. S mégis képes lennék kimenni innen. Simonnak levegő kell és a nő. Ez már tiszta, rosszul viseli a hallottakat. A magam részéről kerülném a férfit, odakint, mégsem irtózom annyira tőle. Évi egyszer, mégis csak belefér. Az ezévit előrehozzuk legfeljebb. Fordulatomba enyhén beleütközök. Muszáj vagyok egyet hátralépni, hogy kényelmesen érhessem el a nyitópanelt, ám így a hátam az ő mellkasának ütközik. Mint a lavina és a polip keveréke úgy vetődik hirtelen rám. Ujjam begyei már épphogy elérhetnék a panelt. Kezeimet satuba fogva öleli át szorosan testemet. Minden izmom megfeszül, készülnék arra, hogy előrehajolva, kihasználva a lendületét dobjam át a hátamon. A mozdulat mégis csak a gondolataim síkján maradnak meg. Emlékeztetem magam, hogy a férfi nem az ellenségem, jelenleg még csak kiképzésen sem vagyok. Nem akar nekem ártani. Hangját hallom, fülembe suttogja őket. Meleg lehelete cirógatja babahajamat, a karomon áll fel a szőr tőle. Furcsa értelemben. Testem egyre furcsábban viselkedik. Nem tudom már, hogy én vettem volna át szíve dobogásának ritmusát, vagy ő az enyémet. Szememet újra lehunyva koncentrálok, hűtöm elmémet, nyugtatom magamat. - Ha megtudok valamit, akkor írok neked. Még mindig ugyan az az elérhetőséged igaz? - szűrődik be kintről a férjem hangja, Simon kérlelésével egyetembe, ahogy bőrömhöz szól. Nagy levegőt veszek emiatt. Ránéznék, mégsem tudok. Hajammal együtt fogott satuba, tépném őket, hacsak megpróbálnék oldalra is fordulni. Szemem sarkából mégis látom rövid haját, fülének élét. - Igen, még az, és köszönöm, Carl. Igazán hálás vagyok - hálálkodik Eve, majd két cuppanó csókot hallva újra felcsendülnek a léptek. - Amikor összeválogatták a Volentisre az embereket a genetikailag egészséges egyéneket választották ki. Mit sem számított ki milyen tehetséges volt, az egészség számított. Nagyapám átjutott a rostán, de akkor még senki sem sejtette, ő maga sem, hogy a Huntington-kór bújik meg bennem. Apám DNS-éből kivették, születése pillanatában, mivel a betegség pedig épp genetikailag terjed, mindenki azt hitte, hogy ennyi volt. A szörnyű kórt kiirtották a hajóról. Mégis a gének továbbörökítették, senki sem számított rá - hunyom le szememet, hallgatva, ahogy a léptek távolodnak immár. Mégsem mozdulok, ketten állunk a sötétben, érzem, ahogy testem lassan megnyugszik, izmaim kiengednek. - Ez egy neurodegeneratív idegrendszeri betegség, jobbára a negyvenes évek után jelentkeznek az első tünetek. Lassú és fájdalmas halál vár arra, ki hordozza a kórt. Az agyban idegsejtek folyamatosan halnak el, emiatt kiválthat akaratlan mozgást, labilis személyiséget. Szenilissé válik és mindent és mindenkit elfelejt, mit valaha is tudott, úgy hogy pontosan tudja, hogy mi vár rá, és ezek még csak a legkedvesebb tünetek - magam sem tudom, hogy miért mondom el neki. Senkinek sem kérkedem ezzel, okkal. De ez talán érthető is. - A férjem a hatodik volt a listán, kit a Consilium ajánlott nekem. A szüleim mindenkit visszautasítottak, mondván, hogy egyik sem illik hozzám. A rendszer itt mondott álljt. A házasság elhálása után közölték csak férjemmel, hogy mi is vagyok valójában. A Consilium nem sürgeti a gyerekvállalást, ötven százalék az esély, hogy öröklik a kórt. Amíg nem találják meg, ami kiírtja, nem sürgetnek - hagyom hogy a suttogó szavaim után a csend telepedjen ránk, idebent. Érzem hátamon szívének ütemes dobogását, meleg lélegzetét nyakamon, vállamon. Nem csak ő van elcseszve ezen a hajón. Már legalább ketten vagyunk.
Szer. Dec. 27, 2017 11:18 pm
Jóleső szívvel gondolok vissza az elmúlt pár napra. Végre minden úgy történik, ahogy annak történnie is kell. Nincs hiba a rendszerben, legalább is az általam vezetett úton. Mindenki megkapta azt a büntetést, mely kijár neki tettei miatt. A Töltőállomás részeg zaklatóit - kikről, mint kiderült katonák voltak - az Ocantison büntették meg, szégyenoszlophoz állítva őket. Meg kell tanulniuk, hogy nem viselkedhetnek úgy, ahogy azt csak ők akarják, csak mert katonák. Nekünk is megvannak a magunk szabályaink, melyeket nem hághatunk át semmilyen úton és módon. Főleg ha ártatlan nőket akarnak zaklatni. Továbbra sem tudom, hogy mi történhetett volna, ha akkor nem belém és a Parancsnokhelyettesbe kötnek bele. Vélhetőleg a kiszemelt lányt, ha önszántából nem is, de kényszerítve elviszik, brutális módon megerőszakolják. Ezek a dolgok mindig kiderülnek, így nem kétséges, hogy a Consilium ezek egyikéhez adná a lányt. Főleg, ha véletlenül teherbe is esett volna. Kezem még mindig ökölbe szorul akaratlanul, hogy erre gondolok újra és újra. Mi történhetett volna. Megeshetett volna és semmit sem tehetnénk ez ellen. Nem a rendszert hibáztatom, még ha vannak is hibái… melyiknek nincs? Mégis, továbbra is csak azt tudom mondani, hogy ennek van a legnagyobb esélye, idefent. 
