Én az a türelmes típus vagyok így kivárok, de a tervemnek keresztbe tesz Markus. Kissé mérgesen pillantok rá, de nincs sok idő szotkozódni. A lény már ugrik is felé, így a levegőben próbálom őt eltalálni. Igaz pilótának jobb vagyok, de azért lőni is megtanítottak engem. Amennyiben sikerül eltalálnom és megállítanom a szörnyet Jackhez sietek, hogy neki segíthessek az újabb lények elpusztításában. Leguggolok a földre amennyire csak lehet és úgy veszem célba az érkező szörnyeket. Egyelőre elbírunk velük, de ha többen leszünk jobb lesz visszavonulni.

Lady igazi megbízható társ olyan helyzetekre mikor is nyakig ér a szar. Át kapcsolom a tűzváltó kart és egy sorozatban ki engedem a tárban lévő maradék gránátokat. Nincs idő megállni nézelődni. Éppen üresen kattan a fegyver mikor is az egyik dög nekem veti magát. Még meglepődök egy pillanatra, hogy a köcsög hogy nem sodródik ki a nyílt űrbe. A következő pillanatban pedig mintha az egész testem tűzbe mártanák és felsikoltok a fájdalomtól.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!! - Még az utolsó tudat foszlányaim visszhangzanak a fejemben, hogy a dög valamit csinált a szkafanderemmel. Majd a világ elsötétül.

Rendíthetetlenül néz szembe a vele szemben repülő lénnyel, de aztán több lövedék is eltalálja azt oldalról, mire újabb végtagokat veszít a szörny, és tér le a pályájáról a holtteste, elvétve az őrmestert.
-Köszönöm...
Freaya mellé rohan, tárat cserél, és vele együtt kezdi sorozni a maradék apró lényeket, ám amikor meglát egy apróbb hegy mögül előkerülni vagy 30-at belőlük feláll.
-Mennünk kell parancsnok! Ennyivel nem bírunk.
Igen, azt javasolja hagyják a sorsára Jack-et.

Megpróbálok néhány oldalazó mozdulatot tenni a technikus irányába, miközben le sem veszem tekintetemet a támadóról. Elvégre a parancs elhangzott miszerint a tudós személyzetet minél hamarabb biztonságba kell juttatni és valamiért úgy érzem, hogy ez a kölcsönös fenyegetőzés előbb vagy utóbb, de támadássá fog fajulni, akkor viszont jobb lenne, ha nem állna kettőnk között egy földbe gyökerezett lábú tudós.
- Vigyázz Hicks! – előre észlelek valamit, de mielőtt konkrétan tudnám is azt, hogy mi készül, már mozdulok is Ryan felé.
Nem sokon múlik, hogy pillanatok alatt az enyészetté váljak a beszokatós űröltözetemben, mert nem is akármilyen támadás intéződik felénk, aminek fő célja, hogy mindhármunkat semlegesítsen.
- Jöjjön Ryan! – hajolok le a rákimitátorért és egy határozott mozdulattal rántom fel a talajról.
- Nem érünk rá megrémülni hallja!? – rázom meg ballal a vállát, hogy térjen már kicsit észhez.
- Azt megteheti akkor is, amikor meséli a történetet a cimboráinak. Most mozogjon a sikló felé, azonnal! – próbálom a földön tartani, nehogy a ráncigálás következményeként elszálljon, mert akkor leszünk csak igazán bajban.
- Mozgás, mozgás! – kiáltom, és olyan gyorsan hátrálunk a sikló felé, ahogyan egy totális sokkban lévő és egy asztronauta ruhában járni tanuló ember csak tud.
Mindeközben testemmel próbálom védelmezni a bestia támadásától, azonban újabb probléma üti fel a fejét, mert, ahogy elnézem, ennek a dögnek nagyobb falatra lenne szüksége, mint holmi helyi rákcsodák. Egyenesen Hicks közlegényre fáj a fullánkja.
- Inkább ezt kóstold meg, hátha ízlik! – azzal megindul az első hangtalanul suhanó sorozat a teremtmény felé, tele kérdésekkel az útjuk során. Vajon elérik? Meg is érzi? Esetleg le is teríti?

Egy pillanat alatt eldöntöm, ezt a dögöt ki kell csinálni, mindegy mi lesz. Épp csak egyet van érkezésem hátralépni, aztán próbálok Ryan után kapni, de elvétem. A kistudós seggre ül ijedtében, Niko pedig már ott is van, hogy segítsen. Meg sem várom, hogy a mocsok elrugaszkodjon, máris rálövök egy rövid sorozatot, belépve a Ryant magához téríteni próbáló Niko elé.
- Húzzatok vissza a siklóhoz, jövök én is! - nem is nagyon figyelem, mivel próbál hatni Niko a technikusra, én a magam részéről legszívesebben a siklóig rúgnám a seggét. Ilyen minimális nehézkedés mellett talán még működne is, ha ugyan bolygó körüli pályára nem állítanám inkább. Újabb sorozattal kínálom meg anyut, ahogy felém rugaszkodik, de már lépek is oldalra, hogy Nikot se zavarjam és Ryan menekülését is fedezni tudjam.

Pressiéknek sikerül végezni a lénnyel, ahogy a másik kettős is lemészárolja Jack támadóit, még azt is, ami a mellkasára ül, és ráöklendezi gyomra tartalmát. Ez már nem forró magma, inkább valami szürkés dolog, mely ahogy hozzáér, megkeményedik, beterítve a sisakját, és két kezét is, kifeszítve őt a földön. Mielőtt azonban a rák sorsára jutna a kereszt alakba feszített al-Parancsnok, a skorpiót is útóléri a végzete.

A horizonton azonban százával érkeznek még ilyen lények. Szó szerint százával. Rémesen gyorsan szaladnak, sőt, a többség az ágyúgolyó módú haladást választva rohan előre és...túl a csapaton, elhagyva őket. Minden lény, akit nem bántanak rájuk sem hederítve szalad tovább, a távolból érkező, minden lépésével rengéseket generáló gigantikus felnőtt egyedek elől. Valahol hátul látni lehet, ahogy az egyik ilyen rálövi szürke váladékát pár kölyök példányra, aztán be is bekebelezi őket, mintha csak ribizliszemek lennének. Hét ilyen monstrum közeledik. Minden csúcsos barna szikla homokvárként dől össze ami az útjukba kerül, és Jack felé tartanak.

Sikerül az újabb lényeket legyőzni, de Jacket az egyik megtámadja, amitől az al pari eszméletét veszti. Dühösen pillant Markusra, amiért egyáltalán felmerült benne az, hogy hátra hagynak egy bajtársat.
-VISSZAVONULÁS!-Kiáltom el magam, ahogy megpillantom a az újabb pókokat. Ennyivel valóban nem bánunk el. Még az is kérdéses, hogy sikerül e felszállnunk a siklóval.
-Markus vegye a hátára Jacket és irány a sikló! Addig én fedezem!... Kapitány! Túlerőben vannak, visszavonulunk!-Segítek felkaparni az al parit, majd minden olyan lényt lelövök, akik megpróbálnak minket megtámadni.

Arra térek magamhoz hogy ráncigálnak és fájok. Vörös köd. Nem látok semmit de ébren vagyok. A karjaim nem mozognak. A nyelvem hegyével meg érintem a sisak mikrofont.
- llll... - kezdeném de a fájdalom kicsit erős. .. - Parancsnok... ugor.. ugorjunk le .. ugorjunk le a az űrbe... a kapitány...jön. - Préselem a fájdalmas szavakat a rádióba mielőtt újra eszméletem vesztem.

-....
Szinte halalni lehet a csendet Steele felől, de ugyanakkor az is biztos, hogy inkább megdöglik, minthogy parancsot tagadjon meg mindenki szeme láttára. Jack-hez rohan, és nagy erővel rúg a megszilárdult mészkőbe, és amíg kiszabadítja, figyel az üzenetre.
-Ugrani...Ez működhet parancsnok!
Közben a vállára veszi a sérültet.

A hátrálás közepette leadok még egy sorozatot a ráktámadóra, csak, hogy érezze a törődést és ha lehet elmenjen a kedve a további ficánkolástól. Szerencsére Pressia sem sérül meg és már a közelünkben is van, hogy együtt fedezzük a visszavonulásunkat.
Érzékelem, hogy elég nagy a baj a sikló másik oldalán is, amennyire tudtam nyitott füllel kísértem figyelemmel az ottani helyzet alakulását, de az igazság az, hogy velünk szemben is egy egész szép kis probléma áll még mindig sok lábbal a földön, besegíteni pedig csak utána fogok tudni.
Az áldásos tevékenységünk meghozza a várva várt örömöt, végre kieresztettük a belsőségeit, de legalábbis közös erővel ezt a szörnyeteget is ártalmatlanná tettük.
A siklót elértük és, ha minden igaz a technikus biztonságba is került, a feladat ezen része sikerrel zárul, de mi a helyzet a többiekkel. A parancsnok és Steele úgy tűnik a helyzethez képest rendben vannak, durva mészárláson vannak túl ők is elnézve a környéken heverő kilyuggatott lényeket.
Vállamra kapom a fegyveremet és igyekszek ott segíteni, ahol tudok, ha kell csatlakozok az elég rossz bőrben lévő Jack mihamarabbi siklóba való feljuttatásához, ha viszont nincsen szükség a segítségemre, vagy egy parancs másképp nem rendelkezik, úgy Hicks közlegényt keresem és megpróbálok mihamarabb feljutni a fedélzetre, hogy a lehető leggyorsabban léphessünk olajra erről az elátkozott helyről.