Tilosban jártam. Hivatalosan nem is szabadna itt lennem, de szükségem volt néhány dologra a szökésemhez. A gyűlölt szabályozás - ami elől menekülni készültem - szinte a teljes napját betáblázta az embernek. Ismét gyerekként éreztem magam, mintha újra iskolás volnék vagy legalábbis valami elcseszett szektatag... mint a mormonoknál, hogy az is meg van szabva naponta hány órát nézhetnek tévét vagy használhatnak számítógépet. Viszont az, hogy a Consilum íly mértékben meghatározta a mindennapokat, a teendőket lehetőséget biztosított rá, hogy most ide jöjjek. Tudtam a pontos időbeosztást - mind a sajátomat, mind a közelben jároroző katonákét -, így tisztában voltam vele hogy legalább egy kényelmes negyed-fél órám lesz itt kutakodni mielőtt el kellene hagynom a körzetet és visszatérni a dolgomhoz. Jelenleg pihenőidőmet töltöttem, akkor pedig azt csinálok amihez kedvem van... és nekem épp kutakodni van kedvem a szabadidőmben.

Ahogy megtudtam, a raktárhelyiségekben és hangárokban tárolják az összes limlomot, ami máshol nem fér el. Mertem remélni, hogy számomra hasznosítható kacatokat is elhelyeztek erre. Belépve meg kell állapítsam, hogy van ám itt minden, mint a búcsúban. ~Egyáltalán tudják ők, hogy mi az a búcsú?~ Mindenféle gépezetek, felszerelések vesznek körül, a sarokban takarmányt halmoztak fel szépen egymáson. Miután nagyjából felmértem a terepet a dobozokhoz mentem és találomra felbontottam párat. Konzervek és tartós élelmiszereket találok, protein szeleteket. Ezekből eltettem néhányat a hátizsákomba, jól fog jönni ha megéhezem odakint a pusztában. Sajnálatos módon ruhaneműt hiába találtam nem fért volna el a táskámba feltűnés nélkül így arról le kellett mondjak, hogy valamiféle melegebb öltözetet szerezzek annál mint amit alapból hordanom kell. A régi, földi ruháimat elvették és ezt az eggyen vackot adták rám, nem igen volt választásom... de legalább nem kényszerítettek szoknyába. ~Tisztára középkorban érzem magam!~

A random kiválasztott dobozokra ráunva a ponyvák alá is benéztem és rá kellett jöjjek okkal takarták le az alatta lévő fegyvereket, elrejtve a kíváncsi szemek elől. Én nem kerestem lőfegyvert, inkább valamiféle machéte vagy kés volt az, amit hasznosnak találtam volna ám itt az elképzelésemnek megfelelő eszköz aligha akadt. Egy kis szekercét és kézi sarlót - amit a mezőgazdaságban robotolók is használnak - azonban eltettem, az befért a hátizsákba és feltűnést sem keltett. ~Majd csórok a konyhából kést ha másthol nem találok, csak hogy legyen valami fegyverem.~ Viszont találtam elemlámpát, amit azonnal el is tettem bár ahogy láttam nem igen volt szükség hozzá elemre. Nem igazán értem még ezt az új technológiát, sok minden megváltozott és furcsa számomra ugyanakkor mintha kissé a középkorba kerültünk volna vissza valami időugrással. Fura kettősség ez, hogy a sokszor puritán körülmények mellett mégis sci-fiket megszégyenítő technológia van a mérleg másik serpenyőjében ellensúlyozásul.

Persze mivel nem volt karórám, saccolni meg sose tudtam jól és belemerültem a kutakodásba fel sem tűnt; hogy egyszer csak már nem egyedül vagyok a raktárban, hanem társaságot kaptam. Az illető nem leplezte le magát - talán kíváncsi volt rá mit kereshetek itt, esetleg meg akart figyelni vagy egyéb dolgokat forgatott a fejében velem kapcsolatban, amikre még csak gondolni sem akarok -, azonban amikor ismét a fegyverek között kezdtem volna kutakodni megszólított. Ijedtemben akkorát ugrottam mint valami bakkecske, miközben összerezzentem mielőtt az illető felé fordultam. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekig gondolkoztam, hogy mit mondjak ám végül sikerült a legkissésebbet kinyögnöm lányos zavaromban:
- Nézd, ez nem az, aminek látszik! - Ennél thrillerbe illőbb nyitányt nem is produkálhattam volna és csak remélni mertem, hogy nem valami hithű Consilium bérenccel kerültem össze, akinek első dolga az lenne hogy lejelenti tolvaj szarkát fogott. Fogalmam sincsen, hogy mit művelnének velem ha kiderülne megloptam a közösséget... de valahogy nem vágytam rá, hogy ezt kiderítsem.

Hosszas sóhajjal fújja ki a felgyűlt levegőt, és mielőtt valami illetlent mondana, inkább leteszi az ásót, és odébb áll. Kár, hogy nem termesztenek dohányt, mert most bizony jól esne egy kövér cigiszünet. Vagy lehet van valakinek, de nem fogja megkínálni. Mindegy is. Két ujjával az orrnyergére fogva kezdi el masszírozni, hogy a nyomást, ami a kezdődő fejfájás jele, hamar el is illanjon. Nem a munkával van a baja, talán még azzal sem, hogy mennyi az annyi, hanem inkább ott a probléma, amikor egy okoskodó kerül mellé, akinek aztán az se mindegy, hogy milyen szögben tartja a lapátot, mert bizony ő olvasott erről, és hinni kell neki. Először még csak-csak ignorálja, aztán végül elszakad a cérna, és oda kerül, hogy ezzel a tökéletes szögben tartott lapáttal fogja agyoncsapni, majd elásni a kerítés tövében. De nem, visszafogja magát, mert akkor ő is hamar trágyalap lenne a földnek, azonban nagyon kicsi kell hozzá. Egy hajszál sem, így inkább elvonul. Egy pillanatra követni akarja az alak, azonban határozott mozdulattal, vagy inkább kézjelzéssel tudatja számára, hogy ebből nagyon nem kér. Na, talán erről is olvashatott, mert elsőre megértette. Remek. Tapsot neki.
A fejfájás nem éri el egyhamar, de így sem nyugodhat, majd később visszatér, és befejezi, ha lesz mit. Ellöki magát az egyik siló falától, ami mögé elmenekült és megindul. Nem a szállás felé tart, hiszen még dolgozni kell, és igencsak erős indok, minimum sápadt arc és hányásszag kellene ahhoz, hogy hagyják ledögleni, meg amúgy is, nem fáradt, egyszerűen elege volt kicsit a hülységekből. Saját nyelvét rágcsálva néz körbe azon, amennyit innen lát, és a munkaterületekkel ellentétes irányban halad, mintha amúgy is dolga lenne arra. Csak természetesen, ahogy szokta. Nem aggódik sosem, hogy merre jár, mikor, és ki látja, elvégre ennyi nekik is jár, a munka halad, nem kell naphosszat ott állni mellette, és ő amúgy sem az emiatt aggódó típus képviselője. Egy kicsit mindenki szeghet szabályt, ennyi belefér. A katonák sem különbek.
- Véégre.. - engedi ki a levegőt, amikor már nem hallja mások szavait, vagy épp a szerszámok, gépek hangjait. Tagjait kiropogtatva közeledik a raktárak felé komótos lépteivel, miközben egy letakart ponyvába belekap a szél. Talán nem is gond, hogy erre jár, megnézhetné, akad-e olyan bakancs a lábára, aminek nem lyukad ki lassan a talpa mert ez már igencsak kezdi eljárni. Vagy eleve így is kapta? Fogalma sincs már, igazából egyelőre lopni sem kíván, csupán el kívánja ütni kicsit az időt, és ebben amúgy sem volt sosem jó, mármint nem a lopásban, hanem abban, hogy ellógva ne azt figyelje, ki akarja majd visszazavarni a helyére. Mostanság egy kicsit csalánra vizelt mindenki, úgy érzi, legalábbis, azok tuti, akik a Consilium előtt hajlonganak. Valami készül? Fogalma sincs.
Ettől a helytől kirázza a hideg, noha nem azért, mert annyi minden van bezsúfolva, mint egy kisebb szaküzlet raktárába, hanem az, ahogy. Csak úgy, lepakolva, némán. És ez az, ami biztosan életben fogja őket tartani, de mint mindig minden, ez is véges lehet, ha egyszer csak odafent elvágják a tábor köldökzsinórját. Egy-egy dobozba, vagy épp ami elébe kerül, belekukkant maga is, és hol elektronikus kacat, valami rongy, vagy épp leszegecselt tető fogadja. Aztán megáll, és megrázza a fejét. Minek is jött ide? Mit akar egyáltalán? Céltalan semmittevés az egész, ezt pontosan tudja. Ujjai kissé ökölbe szorulnak, hisz a tehetetlenség jobban fel bírja idegelni, mint az, ha egy hülye próbál okoskodni. Ez az egész helyzet, úgy ahogy vagy, egyre kényelmetlenebb. Nem sok ötlete van arra, mit tudna idelent tenni, ez tény, de azért mégsem akarja élete végéig a földet túrni, elviselni a rengeteg szobatársat, és azt, hogy táncoljon a füttyszavakra. Ezek azonban mindig csak pillanatnyi felindulások, amikből nem lesznek semmik sem. Lehunyja a szemeit inkább pár pillanatra, és hátrálva kezd a kijárat fele indulni. Vagyis indulna, amikor meghallja a zajokat.
Kissé hunyorogva tekint a hang irányába. Tipikus kapkodó, mindenbe belekapó zörej, olyan, mint amikor valaki keres valamit, vagy épp egy nagy zsákba dobálja azt, amit csak talál. Betolakodó!
Az először fel sem merül benne, hogy helyi lehet, vagy épp katona, csak felbukkannak agyában a felsőbb erők szavai, miszerint lázadók, vagy a bolygó kleptomániás lakó osonhattak be, hogy kifosszák békés táborukat. Vagy valami ilyesmi, mert nemigen figyelt. Menet közben óvatosan húz ki egy csövet a telep csőhálózatának készletéből, vagy épp selejtjei közül, és mint holmi ütőt markolva, úgy közelít a forrás felé, és hamar felbukkan maga a tolvaj is, megmutatva magát, amint egy láda aljában keresi a kincset. Csakhogy sem fura lázadó, se nem valami más haramia nem fogadja. Csak egy fiatal lány.
- Hé! - kiált kurtán oda, miközben leengedi a kezét, és a csövet az egyik kupacra hajítja. Nem kertel, így már közelebb lépdel, és hol rá, hol a már megszerzett vagyonokra pillant. - Aha, szerintem is zongoraleckéd van itt – forgatja meg kissé a szemeit. És hogy mit tesz? Nekidől egy ládának, és egyelőre semmit. De szinte érzi a félelmet a másikban. - Minek kellenek neked ezek? - ha fele olyan hülye lenne, mint aki miatt most itt van, biztos azt hinné, milyen ügyesen leltároz vagy épp pakol valaki parancsára. Azonban nem az, és itt más a helyzet, de nem ítélhet előre. Itt már rég nem.

Nem, nem csöng a fülem. Tényleg hallottam valamit. Ettől pedig ijedtemben ugrottam egy nagyot, aminek az lett a következménye hogy hangot csaptam magam körül leverve az épp kezem ügyében lévő dobozt, amiből kiburult a benne lévő energiaszelet halom amiben épp turkáltam. Hátra fordulva egy harmincasnak tűnő férfivel találom szembe magam, aki egy csövet markolászva közelít felém. ~Gratuálok, jókora bajba keverted magad Keeley!~ Korholom magam némán. Hiába hajítja el a kezéből a rögtönzött fegyverét, nem igazán érzem kevésbé pácban magam ettől. Ha nem én lennék bajban, a zongoraleckés poénján felröhögnék vagy minimum megkérdezném tőle ő is a Földön született-e és azért ezt hozta fel példának, mert emlékszik rá milyen is volt. Egyáltalán, fogalmam sincsen hogy mostanság van-e bárkinek is lehetősége hangszeren megtanulni játszani vagy már teljesen mások a preferenciák és a kultúra a háttérbe szorult az életbenmaradást szolgáló ismeretekkel szemben.

Miközben tekintetem egy percre sem ereszti az övét és figyelem, amint ráérősen nekidől a ládának; agytekervényeim ezerrel pörögve keresik a kiutat jelentő választ. Mert valamit nyilván mondanom kellene, adni valami magyarázatot. Na, de megbízhatok az előttem állóban? Lehetek vele őszinte? Fogalmam sincsen és ez talán a legrosszabb dolog az egészben. Hogy nem lehet egymásban megbízni, ez a rendszer ezt is elérte... ember embernek lett farkasa és egymástól kell tartani, hogy ki fogja bemószerolni a másikat mint valami kommunista diktatúrában. Borzalmas, hogy hová fajult a világ ahhoz képest, mint amire én emlékszem. És csupán csak 50 év telt el. Mi lesz így az emberiségből még 50 vagy 100 év elteltével? Hová, milyen irányba tartunk? Belegondolni is borzalmas, pedig az egyetemen nem bölcsésznek tanultam mégis belátom józan paraszt ésszel, hogy rossz irányba tartunk. Ehhez nem kell szociológusnak lennem.

A férfit nézem, ránézésre átlag polgárnak tűnik; hála égnek nem katonába futottam vagy legalábbis nem látok rajta egyenruhát se rangjelzést. Viszont fogalmam sincsen, hogy miféle ember és a bizalmatlanságot kettőnk közt szinte hasítani lehet a levegőben.
- Kempingezni megyek az erdőbe és szükségem lesz pár dologra. Ez elég jó indok ahhoz, hogy békén hagyj vagy feszegessük tovább a dolgot? - Nem tudom, hogy mi ütött belém, hogy így felbuzdulva szinte már szemtelenkedem az idegennel. De nem tudom meghazudtolni magam és mindig is csípős volt a nyelvem, anyám szokta mondogatni hogy ha meghalok azt a nagy pofámat majd utánam kell lecsapni. Talán igaza van, mert tény hogy nem bírok lakatot tenni a számra és feleselek is akár, ha úgy érzem a káromra akarnak igazságtalanul cselekedni legyen az egy polgártársam vagy maga a Consilium, akivel szembe kell mennem. De persze ezt okosabban is csinálhatnám, de nem vagyok se simulékony modorú, se diplomata. Nem kenyerem az alakoskodás.