Egy szál cigarettát élvezve bámultam a csövesekből hirtelen prófétává avanzsálódott senkiket. Bibliáról, istenekről, a végről beszéltek. A Föld haldoklik, az emberek haldoklanak, mindenki bűnös, persze volt olyan is, akik az idegenekre fogtak mindent. Térjünk meg, szeressük egymást, és a többi marhaság, ami csak jöhetett.
Röhögtem.
Pedig marhára nem volt vicces.

- Vigyázz magadra – ez nem kérés, de nem is parancs. Kecses ujjait az arcomra simítva váltottunk csókot, miközben körülöttünk akkora volt a zsivaj, hogy a saját gondolataimat nem hallottam. Vigyázni. Azt sem tudom, hova készülünk, és hogy ott mennyire lehetséges ez. Nem akarom megijeszteni, így csak megfogom a kezét, és csókot lehelek rá.
- Mernék máshogy tenni – nevet. Mai napig hallom, ahogy nevet. De ebben szomorúság volt, amit ügyesen, de nem teljesen rejtett el. Úgy tudtam, hogy pár órával a beszállásom után érkeznek meg majd ők is, a civilekkel, az utolsó rajjal. Amikor az első hírek felütötték a fejüket, én rögvest egyenruhát könyörögtem magamra, és amolyan önkéntes idióta lettem. Tudtam, ha bólogatok, akkor mikor vész lesz, talán előrébb kerülök, mint Bill, a szomszéd aki a postarendszer gépeit kezelte. Reméltem.
Nem féltem, amikor felrobbant a média attól, hogy a Földnek vége. Mit tettem? Amit mindenki. Tepertem, nem volt szavam, és mindenem olyan vagyonná tettem, amivel több esélyem volt felkerülni arra a mocskos hajóra. Átadtam. Korrupció, csalás, ugyan ne mond, hogy te nem tettél ilyet sosem, vagy nem láttad már. Miattuk muszáj volt, és nem szégyellem. Elvettem mástól a helyet, és egy percig sem volt bűntudatom. Önző lennék? Meglehet. Örömmel tettem.
- Odafent találkozunk, csak.. ne tagadj le a csajok előtt, jó?
- Majd azt mondjuk, hogy a húgom vagy – oldjuk a feszültséget, amikor csak lehet. Egy apró vigyor, egy nevetés, újabb csókok. Elengedtem, majd Ben-t öleltem. Félt, remegett, rettegett. Ő még ezt nem érthette, és nem is akartam. Azt mondtam neki, szép helyre megyünk, ahol szép házban élünk és ha lesz udvarunk, faházat építek neki. Átlagos ember voltam, a mogorva szomszéd, az, akinek a múltjában akadnak fekete foltok. Sosem voltam szent, csak nekik.
Indulni kell. Az utolsó pillantások, érintések.
Indulni.
Senki sem tudta merre, és hová, de vissza nem nézhettünk. Én abban a hitben hajtottam igába a fejem, hogy a családom közöttük lehet, azok között, akikre új remény vár. Hogy féltem-e? Rettegtem. Aztán jött a hosszú sötétség, a csend, és a végtelen űr.

Olyan hirtelen kaptam levegő után, hogy félő volt, ez visz el, nem a hibernáció lehetséges mellékhatása. Fogalmam sem volt, hogy megérkeztünk-e, vagy csak brahiból tették, az első az volt, hogy őket kerestem. Válasz helyett azonban csak a parancs érkezett. Irány az új Föld, ahogy maguk közt nevezték. 141 ember és jómagam kaptuk azt a becses feladatot, hogy leérve léphessünk sok idő után szilárd, gravitációval ellátott talajra. 141 ember és én voltunk a csalik, hogyha bármi akad, több hiba ne történhessen. 142 ember a halálba?
Ennyit értek a szavak, az ígéretek, és a földi vagyon. Nem azért hoztak fel, mert olyan megbecsült ember lettem, hanem feláldozható valakinek. Névtelen senki, aki ha meghal, 1 perc néma csendet kap, és az élet megy tovább. A szemem akkor nyílt fel, amikor kiolvasztottak.
Anna és Ben pedig a múlt részévé váltak.
Hazugság.
Talán az volt a szerencséjük, hogy mire megtudtam, már lepakoltak. Ölni akartam.

A haraggal barátságot kötve léptem ki a szállítóból. Bánthattam volna azokat, akik szinte egymás kezét szorongatva barátkoztak a világgal. Egy pillanatig kész voltam rá, de elillant, azonban maradéka a mai napig velem él.
Ben imádta volna.

Az idő azonban telik, a lélek és a szív kővé válik. A talpam alatt ágak reccsennek, és életemben  nem láttam ennyi zöldet, mint ami ezt a helyet övezi. Lassú ismerkedés, lassú elfogadás. A levegő nem mérgezett, a víz iható, a növények sem harapnak. Persze, vannak, adódnak furcsa dolgok, de olyan új minden, hogy elsiklik felette az ember. Én nyitott szemmel járva figyelek minden apró részletet, mindenkit, akit csak lehet. Itt se más, mint odafent, még mindig a feláldozható senki vagyok, és csak arra várnak talán, hogy az első valami elé belökhessenek. Mert manapság már kimondom, már nem akarom, hogy örüljenek annak, amit hallanak, már nem hajtok fejet. Elég volt. Vissza az űrbe én már nem megyek, ha pedig látni se akarnak többé, majd.. megpróbálják. Hallani odakint azokról, akik szemétként kidobva végezték valahol ezen a világon, hallani szóbeszédeket, mi a tervük, mik a szavaik és odabent egyre jobban érzem, hogy nekik van igazuk.
Talán nekem is ott lenne a helyem. Nem tudom. Egyelőre még túl zavaros minden, össze kell szednem magam. Vagy valami olyasmi.
Nagyobb a káosz, mint hittem.