A nevem Keeley Sinclair és ez az én történetem. Egy lányról, aki Inverness városában élt egészen addíg, míg egy végzetes napon el nem ragadták erőszakkal a szeretteitől. Egy lányról a skót felvidékről, ami immáron fél évszázada hogy semmivé lett. Egy lányról a Föld nevű bolygóról, amit a Corvus meteorraj pusztított el... minden szerettemmel egyetemben. Csak én maradtam életben, az utolsó a Sinclair klánból. A végén csak egy maradhat... ~Nevetséges, hogy most is egy hülye, ezer éves retro filmen jár az eszem!~

Gyaníthatóan befolyásos apámnak köszönhetem eme nem kívánt megmenekülést vagy inkább a tökéletes génállományomnak amiről fogalmam sincsen, aki jól menő ügyvédi pályáját még jövedelmezőbb politikaira cserélte és meg nem állt míg a Skót felsőházba nem küzdötte magát be a Lordok közé. Hogy gondoltam volna valaha, hogy amikor majd egy évszázad múlva magamhoz térek az űrben ez vár majd rám? Koránt sem. Kissé túlon túl is Orwellinek érzem eme új világrendet.
- Én nem jelentkeztem erre! - Kiáltok már ki tudja hányadszor a velem szemben álló férfire. ~Nem, erre nem kényszeríthetnek! Nem leszek senkinek sem kényszerből a felesége!~ Amikor telepesként az Ocanra küldtek először örültem. Végre kiszakadhattam az űrhajó fullasztó zártságából, ki a fémdobozból. Végre újra szilárd földet érezhettem a talpam alatt és eget a fejem felett, még ha ez nem is a Föld volt mégis csitította a honvágyamat. Mert én még emlékszem arra a régi világra.

Ám arról fogalmam sem volt, hogy azt várják tőlem hogy az általuk kijelölt férfihez hozzámenjek és gyerekeket szüljek. ~Még csak 19 éves vagyok az Istenért! Még nem is éltem, hogy lehetnék minderre mégis képes?!~ De ez őket persze nem érdekelte, csak a gének... Undorodom tőlük. Mind úgy tekint rám, mintha egy szelet ízletes hús volnék, amit mindjárt felfalhat. Először nem vettem észre, hogy mi velük a baj. Azt hittem, hogy csak azért vagyok zavarban tőlük, mert folyton néznek. Állítólag elég nagy szám errefelé, ha valaki a Földön született. És persze minden új volt a számomra és nem értettem semmit sem. Hiszen nemrég ébresztettek csak fel egy igen hosszú álomból. ~Bár hagytak volna aludni örökre!~ De nem volt olyan szerencsém. Információk áradatát zúdították rám és időt sem igazán hagytak rá, hogy felfogjam elvesztettem mindenkit aki valaha is fontos volt számomra. A szüleimet, a barátaimat, az életemet... Minden, amit valaha ismertem és szerettem az enyészeté lett.

Nem volt kérdés, hogy amint lesz rá lehetőségem és az éberségüket ki tudom játszani megszököm innen. ~Még az ocantiszok között is jobb lesz, mint amilyen velük lenne az életem!~ Legalábbis ebben reménykedtem. No meg abban, hogy a földi ismereteimnek hasznát veszem majd terepen. Hiszen a bolygó erdős területei igencsak emlékeztettek a Skót-felföldre, ami különösképpen melengette a szívemet. Odahaza lelkes természetjáró voltam, a cserkész csapat oszlopos tagja, szóval feltalálom én magam az erdőben is és nem fog letörni a körmöm sem némi tűzcsiholástól. Amikor a nagy nap eljött és lehetőségem akadt Ilmin felé venni az irányt a többi piacra igyekvő emberrel, azonnal cselekedtem. Összepakoltam egy hátizsákba minden fontosabb dolgomat, amiknek úgy gondoltam hasznát venném odakint és a forgatagban megléptem. Nem mertem megállni, nehogy az esetleg nyomomba szegődő katonák utolérjenek. Így egészen az erdő széléig futottam, ahol belebotlottam valakibe. Valakibe, aki mint valami elcsépelt, klissés filmben a sorsomat végleg megpecsételte... (526)