Simon sokkal hamarabb belátja, hogy mi is történik valójában, mint Carl. Indulatait is jobban tudja kezelni. Nem, most nem hasonlítom össze a két férfit, egyszerűen csak párhuzamot vonok. Az elmúlt napok nekem sem voltak könnyűek, és épp a férjem volt, ki megnehezítette. Ezért is lehet, hogy nem is nagyon voltam itt, egészen ma reggelig. Bolyongtam a Volentison, jobbára az irattárba aludtam.
Kérdésére pilláim megremegnek.
- Ott dolgozom, ahova beosztanak - vonom össze enyhén a szemöldökömet. - Ez nem arról szól, hogy én mit szeretnék és mit nem. A munkámat, eddig jól végeztem ott. Ha visszahelyeznek, visszamegyek. Ha máshova, akkor oda. Ez csak egy munka - amihez nem fűződik semmilyen érzelmem. Sem pedig munkatársaimhoz. Nem alakult ki közöttünk semmi szorosabb viszony.
Természetsen ez nem azt jelenti, hogy nem vállaltam értük felelősséget. Hogy nem álltam ki mellettük, de ez is a munkám része volt. Sem több, sem kevesebb.
Ahhoz képest, hogy mennyire nem akartam erről beszélni, hogy nekem mennyire természetes ez az egész, annyira nem neki. S magamnak is be kell vallanom, hogy ez sokkal többrétű, mint gondoltam? Keresztkérdései akaratlanul is szemöldököm ráncolására késztet.
- Nem teszem félre ezeket és még inkább nem szabadulok meg tőlük. Nem úgy, ahogy bárki is gondolja. Megoldom őket. Ha nem lényegesek, akkor nem ölök bele több energiát - továbbra is fülembe cseng a toron feltett egyetlen apró kérdése.
- Megkérdezted, hogy mi az, amiért megdobban a szívem, amire mindennél jobban vágyok. Akkor és ott azt mondtam volna, hogy semmi. Ha volt is valaha ilyen, a legközelebbi alkalomra, amikor újra találkoztam a jelenséggel, már semmit sem éreztem. Aznap este megkaptam rá a választ, másnap pedig te is. Nem tudom, hogy ez mit jelent, nem vagyok vele tisztába, Simon - közlöm egyszerűen, tényszerűen.
Eddig sem hazudtam neki soha, nem is most fogom elkezdeni. Nem áll ez szándékomba.
- Nem tudom. Eddigi életem során, soha fel sem merült bennem, hogy hasonló dolgok megeshetnek velem. Ez a képletembe nem volt belekalkulálva. Enélkül éltem le életem első felét, és a maradék pár évemet is így kívántam, majd jöttél te és elvetted az eszemet. Fogalmam sincs, hogy mi folyik itt, hogy mi játszódik le bennem, ezeket nem tapasztaltam még - egyszerűbb tiszta vizet önteni a pohárba. Sose értettem, hogy miért nem bírják az emberek hasonló egyszerűséggel elmondani, hogy mi is a bajuk. Mennyivel könnyebb lenne minden.
Mikor rámpillant, észreveszem az egyértelmű mozdulatot. Felvont szemöldökkel mutatom a kendőt a kezembe. Tőlem nincs mitől tartania, noha ha mégis támadna nem érdekelne, hogy ő Simon. Nem hagynám magamat.
- Hívok segítséget - dobom le előbb mellé a kendőt, majd a fali készülékhez lépve az orvosokat tárcsázva tudatom velük, hogy mivel is állok szembe. Ez már túlmutat rajtam, ezt nekem is be kell látnom és neki is. Addig is, amíg ideérnek sétálok vissza hozzá és kitisztítom a sebet.
- Föld elemű ocantis? - ha jól tuodm négy elemmel bíró személyek élnek odalnet. Eggyel nekem is volt szerencsém találkozni. Ám ő mégsem ártani akart nekünk. - A növény spórái lehetnek a ludasok.

Úgy tűnik, hogy elengedte a leszerelésem témáját. Magam sem firtatom tovább, nincs miért. Ezek olyan tények, amiért felesleges bármilyen érzelmet is tanúsítani. Ha a földhöz verem magamat, megmásítani nem fogják. Nekem meg végképp nem lesz jobb.
Újabb kérdésére újra csak szemöldököm ráncolva tekintek rá.
- Katona vagyok. Tudják, hogy máshoz nem értenek, nyilván nem fognak elküldeni takarítónak. A katonaságon belül adnak munkát majd - vélhetőleg ha nem is kerülök vissza, mindent az alapoktól kell majd kezdeni. Ez így lenne logikus.
Nem fogok ahhoz érteni, kezdetben, nem adhatnak felelős pozíciót, főként nem ezek után. Nem is tisztelnének érte. Azt ki kell érdemelni és azért meg kell dolgozni. S én ezt fogom tenni. Megdolgozom ezért ha kell. Ezerszer újra kezdem, ha erre kárhoztatnak. Ez csak az én jellemem erősíti.
Ezt most mégse pedzegetjük, mert új vizekre eveznek témáink. Fogam akaratlanul is összeszorítom, arcomon megfeszülnek az izmok.
- Eddig még semmi sem volt elég lényeges ahhoz, hogy idáig eljussak - felelem, de maga a jelenléte már érzékelteti, hogy ez nem lesz egyszerű megoldani. - Most mégis mit vársz tőlem? - teszem fel tőle a kérdést.
Magam sem tudom, hogy mit várhatnék magamtól, ne kérje, hogy ezt tegyem meg érte. Mert fogalmam sincs. Nem tudok többel szolgálni neki, mint amiket a továbbiakban mondok neki. Talán megérti zavarodottságomat. Talán megérti, hogy ez az egész mennyire szokatlan számomra és nem hétköznapi.
Viszont meglepő, hogy ezzel én sem vagyok egyedül. Egy szekundum erejéig a meglepetés árnyéka suhan át arcomon. Mégis félő, hogy az én érzéseim…
- Simon… - kezdenék bele, sóhajával egy időben. Végigmondani mégsem tudom. Csak remélni tudom, hogy hasonlóan nem várja el tőlem, hogy a világot jelentse nekem.
Úgy, hogy még azt sem tudom, hogy mi is a világ jelenleg számomra.
Ezzel most mégsincs időm foglalkozni, amint leültetem, és ledobom a kendőt máris a telefonhoz lépek. Szemöldökömet összeráncolom. Persze, nem orvoshoz ment először.
- A járása bizonytalan, megvárnánk egy tolószéket, vagy hordágyat - a telefonnal egyidőben tudják, hogy hova is kell jönniük. Több időt nem is fecsérlek erre, oldják meg. Minél hamarabb. - Felelőtlenség volt idejönni először - kötöm az ebet a karóhoz. Addig is, amíg ide nem érnek kitisztítom a sebét.
- Te is hadnagy vagy? - kérdezem elterelve figyelmét. Szóbotlás ez az is, de napok kérdése és hozzászokok, hogy átmenetileg nem vagyok az. - Mit látsz? - kérdezem, befejezve a tisztítást, fejét próbálom két tenyerem között megtartani, szemébe pillantani. Vérvörösségéből mit sem vesztett.
Az ajtó hamarosan kopognak, én pedig ellépve a férfitól nyitom ki, hogy beengedjem az ápolókat. A háttérbe maradva, karba font kézzel figyelem ténykedésüket. A másik fecskendőt meglátva közbeszólnék.
- Fájdalomcsillapítót ne… - emlékeszem még, hogy ezt nem bírja jól. Az egyik ápoló rám néz, végigmég.
- A felesége? - kérdi nemes egyszerűséggel.
- Nem - válaszolom nemes egyszerűséggel. Ennyi sem kell nekik, lefogják a vergődő férfit, és karjába pumpálják a szert.
Halkan sóhajtom el magamat.
- Megkeresem Dr. Greymare-t, ha még nem értesítették. Nem viseli jól a fájdalomcsillapítót a szervezete, legyenek óvatosak - noha nem tudom, hogy mit is csinál ez vele.
Ettől függetlenül könnyű topánt húzva indulok meg, hogy megkeressem a nőt. Előbb a házuknál keresem, majd irodájába, majd bármi helyen, ahol egyáltalán fellelhető lehet.
Amint megtalálom, lépek oda hozzá, köszönés nélkül kezdek bele mondandómba.
- Asszonyom, Greymare hadnagyot most vitték el az orvosi részlegbe. Az ocani küldetése során megsebesült, az ottani flórából a szervezetébe került több spóra - vélhetőleg. - Magát kérette, fájdalomcsillapítót adtak neki - közös tiltakozásunk ellenére is.
Remélhetőleg ennél többet nem is kell mondanom - bár magam sem tudom. Ha el is indul, kényelmes, nyugodt léptekkel követem. Nem toporzékolok az orvosi szobákban sem, meghúzódom a háttérbe egyelőre. Türelmesen várok, karomat keresztbe fonva dőlök a falnak.