The life of the dead is place in the memory of the living
Biztos hozzá tudnék meg fűzni valamit a megjegyzéséhez. Valószínű, hogy nem csak engem érdekel a téma és még az is biztos, hogy igazat is adnék neki. Én is sokszor lemegyek az Ocanra a bátyámra hivatkozva, még akkor is ha nem is futok vele ott össze. Ha nem is élvezem, számomra teljesen különös, a lélegző bolygó. Nem ahhoz vagyok hozzászokva. Nekem ez teljesen szokatlan, talán soha nem is fogom megszokni azt a közeget. Ezzel jelenleg mégsem tudok foglalkozni, de nem is akarok már. Kezd egyre jobban és jobban az idegeimre menni ez az este. Szinte érzem, ahogy a feszültség egyre nő és nő bennem, egészen addig, s ennek még nagyobb oka, hogy Simon pont olyan témát feszeget, ami nem épp a kedvencem. - Két kadét, ki pontosan ismerte, hogy Wells kapitány nem ölné meg őket, a bírósági tárgyaláson is kiállna mellettük, így legfeljebb csak száműzik őket egy bolygóra ami már amúgy is tele van lázadókkal - hogy nem volt ezzel valami céljuk? Valószínű, de mi? Az, amit akkor mondott nekem… Áh, nem is foglalkozok velük, az idegeimet pedig nem kellene tépáznom. Mégis megteszem amíg meg nem jelenik körünkbe Anthony Miles, remek lehetőséget ajánlva arra, hogy elmehessünk erről a rendezvényről. Pár perc és már a liftben is vagyunk, cipőim a sarokba. Hogy mennyivel kényelmesebb így. Egyáltalán minek hordanak, vagy minek gyártanak ilyen cipőt. - Rendben - felelem nemes egyszerűséggel. Ha nem kell megköszönni, akkor nem fogom. Fejemet hátrahajtva szemlélem, hol a férfi arcát, hol a lift tetejét. Halk sóhaj csúszik ki, ahogy megállunk és már lököm is el magam a faltól. Talán ez volt a probléma, ami miatt kibillent az egyensúlyom - vagy a hirtelen megivott négy vodka. Mégis sikerül nem lefejelni a kinyíló ajtó szélét, s ebben igazán nagy szerepet játszik a férfi segítsége is. Az engedésre csak mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem, mely nem annak tudható be, hogy bajom lenne azzal, hogy segíteni akar. Ami azt illeti, őszintén hálás vagyok érte, a sóhaj inkább magamnak szól. De nem köszönöm meg újra, nem kell egy felesleges kör ebből megint. - Nincs? - vonom fel a szemöldököm. - Az Arkan a bázis másik végébe van - legalább egy örökkévalóság amíg oda eljutunk. De mily szerencse, hogy itt vagyunk az űrbe, idebent is közlekedhetnénk fénysebességgel. Felkínált karját újra csak elfogadom. Lábfejem sajog, érzem, látom hogy számos helyen hólyag fog reggelre képződni. De ez csak apró fájdalom, semmiség mindazokhoz képest, ami eddig történt velem. - Irónikus - csúszik ki a számon akaratlanul is, de szinte fel sem tűnik. Ahogy az sem, hogy Simon megáll egy pillanatra, s mivel én mennék tovább a következő lépésembe akadok fenn karján. Az égbe emelt lábam hatalmasat csattan a Volentis padlóján. S a férfi sem hallja saját szavait. Szemöldökeimet összevonva nézek fel rá, de vélhetőleg tényleg nem nekem szánta ezt a kijelentést. Habár a szurkolást még érteném is, hogy eljussunk a hajóhoz, de nem, nem nekem kíván boldog életet… Miért tenné? Egyáltalán nem érzem magamat boldogtalannak, ennek jelét sem adtam soha. A magam részéről több pillantással nem illetem a párost, inkább csak türelmesen várom, amíg újra elindulunk. - Ez a második. Ne higgye, ha ma nem jövök el, akkor az elsőt sem szegtem volna meg - habár ez is csak egy kifogás, amivel én magam nem élhetek. Nem is élek. Az első alkalommal eléggé… agresszív voltam, ennek most nyoma sincs bennem. Lépteim olmosak, ennyit érzek csak, na meg a kavargó gondolataimat a zsibbadó ajkaimat… - Nem értem a földön miként lehettek az emberek alkoholisták. Ez borzalmas érzés. S még az est hátralévő része sem telt el, és máris az Arkan hangárában vagyunk. És mily csoda! Senki sincs itt. Szégyenteljesen járásomat, így legfeljebb továbbra is csak Simon láthatja, de őt mintha az ilyen érdekelné. Nem a szégyenteljesség hanem a segítség. Miket nem gondolok én össze. Hálókabinom elsőkörbe nem találom meg - nyilván rosszkor fordultam el - másodjára azonban már igen. Senki sincs a fedélzeten mindenki a saját lakrészében alszik. Az ajtómat kinyitva azonban különös látvány fogad. A pár héttel ezelőtti puritán berendezés helyett, most minden tele van, teljesen felesleges tárgyakkal, giccsekkel, apró szobrokkal, fényképekkel - melyen egyen sem szereplek - és hasonló… tőlem teljesen idegen holmikkal. - B8T… - sóhajtom meggyötörten. - Esküszöm a darálóba dobom - harci kedvem hirtelen tér vissza, becsörtetve a szobába, még csak az sem zavar, ha Simon utánam jön, vagy az ajtóban áll, vagy végignézi, amit művelni készülök. Ugyanis az egyik kukát a kezembe véve próbálok mindent kidobni, kezdve a csillogó díszpárnákkal, glitteres keretbe foglalt képekkel. Persze amennyire zavaros elmém és egyensúlyom ezt épp engedi. - Már a legutóbb is elmondtam, hogy ha még egyszer megcsinálja - idegesen nézek körbe, hisz még maga a ruha is zavar, de hogy miként fogom levenni az rejtély. Ledobom a kukát és szinte harci szándékkal tekintek az ajtó irányába, hogy megkeressem azt a hülye robotot.
Minden bizonnyal hosszasan lehetne beszélgetni az Ocanon rejlő lehetőségekről, és mindarról, amit a mi Volentisen született generációnk lát egy élő bolygóra lépve. Az Ocanon nem a megszokott szabályok és törvényszerűségek várnak ránk. Mindenképpen izgalmas, érdekes és új minden tapasztalat, amit szerezhetünk. De leginkább azért mennék, hogy kicsit kiszakadjak a már rutinszerű mindennapokból. Néha kimondottan rám fér, hogy a friss levegő, az ismeretlen tájak és lények megmozgassák a gondolataimat. A saját dolgaimmal kapcsolatban is könnyebben kapok új nézőpontokat. Látom, hogy nagyon nem szívesen beszél a szabotázsról, és az árulókról, a válla íve, az ajkai vonala, az állkapcsa izmaiban látható feszültség világosan árulkodik róla, hogy talán ideje lenne leszállnom a témáról, így a következő válasza után csak hümmentek egyet, és elengedem a dolgot, legalábbis a beszélgetés szempontjából. Még biztos körbejárom párszor a kérdést, talán megpróbálok keresni akár apróságokat is, amik alátámaszthatják, vagy semmissé tehetik az elméletemet.
Később a liftben megmosolyogtat a természetesség, amivel tudomásul veszi, hogy nem várok köszönetet azért, mert törődöm vele. Jobb, ha megjegyzem, ezzel elintéztem, hogy soha többet nem köszön meg nekem semmit, de csak magamra vethetek, hiszen egy ideje már ismerem, mennyire járatos a társalgási formulákban. Nem számít, valóban nem azért csinálom, hogy köszönetet kapjak. Mikor a lift megáll, és ő belebillen a cipője megszerzésébe, kicsit sem tiltakozik ellene, hogy segítek visszanyerni az egyensúlyát, és még a cipőit is különösebb ellenállás nélkül rám hagyja. A megjegyzésére elnevetem magam, igaz csak röviden. - Rendben, akkor mondjuk, hogy messze van! Azért még ma odaérünk. Érzem a fáradtságot a lábaimban és a hátamban, de még inkább azt a részegségnél még gyengébb, de szimpla spiccességnél sokkal erősebb alkoholos befolyásoltságot, amitől – bármilyen hihetetlenül is hangzik – kissé biztosan szédelegnék, ha Katrina nem lépkedne mellettem, karját a karomba fűzve. A halk megjegyzésére felfigyelek, és megkérdezném, mi is ironikus, ha nem vonná el a figyelmemet Carl és Eve párosa, még ha csak rövid időre is. Érzem, hogy a megtorpanásom váratlanul érte Katrinát, de mivel gyorsan alkalmazkodik a helyzethez, nem kérek tőle bocsánatot. Az összevont szemöldökeiről lemaradok, mert a megjegyzésem alatt a férjét és a saját exnejemet figyeltem. Természetesen Katrina is megérdemli a boldogságot, ez nem is lehet kérdés, azonban most nem neki kell szurkolni. Miután ismát elindulunk, a figyelmem töretlenül az övé. A kérdésemre adott válaszára elmosolyodom. - Elhiszem. – neki valóban elhiszem – Van egy gyerekkori barátom, ő minden berúgás után megfogadja, hogy soha többé nem iszik… aztán másnap kiegészíti valamivel. Például soha többé nem iszik hétfőm, vagy éppen rumot… Nagyon változatos kifogásokat tud gyártani… Jót mosolygok az emléken, bár már igen régen fordult elő, hogy rendesen volt alkalmam beszélgetni az említett jómadárral. Viszont Katrina értetlenségét osztom a részegséggel kapcsolatban. - Én sem tudom. Elég pocsék érzés nem csak a másnap, de már komolyabban berúgva lenni is. Megvonom a vállam. Sosem éreztem leküzdhetetlen késztetést arra, hogy a problémáimat hosszútávú masszív italozással próbáljam megoldani, vagy legalábbis elfedni. Az Arkan fedélzetére lépve most is érdeklődve pillantok körbe, így észre sem veszem, hogy Katrina rossz irányba kanyarodik, csak akkor mikor már nyilvánvaló, hogy elvétette a kabinjához vezető utat. Nem teszem szóvá a dolgot. Aztán ahogy kinyílik az ajtó, hirtelen azt hiszem, hogy ismét eltévedtünk, annyira nem ismerős az elém táruló kép. Aztán Katrina elhaló nyögése világossá teszi előttem, hogy a hely jó, csak közben a kis robot sunyiban lakberendezői babérokra tört. Mire sikerül befogadnom a színes kavalkádot, Katrina kilő mellőlem, és nekiáll hurrikánként elsöpörni az útjába kerülő holmikat. Én az ajtókeretnek támaszkodom a vállammal – jól esik a stabil támasz – onnan figyelem, mit is művel. - Ugyan már! Nehogy bedarálja. Kedves kis fickó, és meggyőződésem, hogy csak jót akar magának. Egyébként sem annyira szörnyű… Bár ez utóbbiról annyira magamat sem sikerült meggyőznöm. Belépek a szobába, a fal mellé teszem a magassarkút, és Katrinához sétálok. Felveszem a lehajított kukát, és az ágyhoz lépek vele, onnan leszórom a kezemben tartott szemetesbe az oda nem illő holmikat – csillogó díszpárnákat, bolyhos, rózsaszín műszőrme takarót. - Szerintem mára elég, ha az alváshoz csinálunk magának elég helyet, holnap bőven ráér kihajigálni mindent. A robotjának pedig biztosra veszem, hogy van annyi esze, hogy ma már nem fog előkerülni. Egyébként milyen fotók ezek egyáltalán? Felveszek egy képet az ágyhoz legközelebb eső asztalkáról, és tüzetesebben szemügyre veszem, mielőtt elsüllyeszteném a kukába, feltéve, hogy Katrina is egyetért a mozdulattal. - Ha akarja segítek egy kicsit mentesíteni a kabinját a nem ideillő dolgoktól, aztán hagyom pihenni…
The life of the dead is place in the memory of the living
Valamiért már magamnak is unalmas az amit leművelek. Én megértem, hogy a férfi egy percig sem akar semmi rosszat nekem, mégsem tudok normálisan viselkedni. Vagy ezt most csak az alkohol mondatja velem? Néha már magam sem tudom, hogy melyik is az igaz valójában. Ezen mégsem akadjunk fent egyelőre. Az egyetlen dolog, ami most számít, hogy eljussunk a lakrészbe. Igazából még ezt sem mondanám annyira hű de fontosnak, vagy olyannak, ami mindenki másnak számítana. Nekem számít. Nekem, azért mert már újra csalódnom kellett magamba. Miért is mentem bele az ivásba? Ez semmit nem old meg, főleg nem az estét. És lám Ő újra nevet. Lemondóan sóhajtom el magamat, mely újra csak nekem szól, nem neki. Lehet az lenne a legjobb, ha innentől tényleg meg sem szólalnék? Vélhetőleg mindketten minden koncentrációnkat arra összepontosítjuk, hogy emberi módon tegyük egyik lábunkat a másik után, majd az egyik után és így tovább. Ami már elég jól megy, ha nem torpanna meg mellettem. Hajam egy pillanatig követi lendületem, előbb csak magam mögött suhan, majd előre furakodnak tincseim. - Mégis mennyi alkohol fogyasztást engedélyeznek neki? - igazából már régen néztem utána, hogy miként is működik ez. Az biztos, hogy egy ponton túl nem szabadna embereknek alkoholt adni, épp a berúgást elkerülendően. Nem mintha oly sokat tudnának idefent gyártani. - S mégis mennyiféle ital létezik? - hitetlenkedek, ugyanis ez a fajta tudás teljesen érdeklődésem peremére szorult. Hiába az annyi könyv, melyet olvasok, azokból pont az alkohol az, ami a legkevésbé izgat, vagy vonja magára a figyelmem. - Van már olyan nap, amikor már ihat? - jön az újabb kérdés tőlem. Ha az a földi időt nézzük, lássuk be, hogy elég kevés nap van. Kíváncsi lennék, hogy az Ocantison is így vannak-e ezzel. Vagy ott teljesen máshogy működnek a napok? Hetek? Olykor, főleg az Arkanon teljesen elvész az ember idő érzéke. Itt az űrbe nincs olyan, hogy nappal és éjjel. Nap sincs, amihez tudnánk viszonyítani, még ha eleinte tudták is magukat ehhez tartani, már rég elfelejtődött ez is. De kissé elkanyarodtam témánktól, ami… mi is? - Azt hiszem hogy mindenki szerencséje, hogy még sose voltam berúgva - de tényleg. Ezt a mostanit sem tartom annak, enyhén ittas állapot, amikor nem minden cselekedetemnek vagyok tudatába. - Hallottam olyanokról, kik úgy képesek inni, hogy másnap semmire sem emlékeznek - érdekes az emberi test és az elme. A mai napig nem fejtették meg, hogy pontosan miként is működünk, de lám. Az alkohol ennyire próbál minket befolyásolni. Talán ezért is lehet, hogy nem is lehet annyit inni. Ezeken morfondírozok, amíg végül, tényleg óráknak tűnő percek után megérkezünk az Arkanhoz. Csak egy picit bolyongunk a fedélzeten, és bár én is úgy érezném, amikor végre saját kabinomba lépek be, hogy most is rossz helyen járok. De nem így van. A harci kedvem rögtön feléled és mintha az alkohol ez csak fokozná a szervezetembe. Nem és nem hiszem el, hogy megint képes volt az a mitugrász ezt eljátszani. Mégis honnan szerzi ezt a sok felesleges holmit!? Gyanítom, hogy Wells kapitány kabinjából, mintha a legtöbbjét nála láttam volna. És! Mindennek tetejébe! Simon! Még védi! Harci kedvem mit sem lohad le, megpördülve fordulok felé. Ezer felé szálló hajam újra önálló életre próbálnak kelni, arcomba hullva. Idegesen seprem most ki onnan a két oldalra, fülem mellé. - Jót akar nekem? - meg sem hallom, ahogy sipítozok. Talán soha nem hallattam még hasonlót sem. - Nem szörnyű? - kérdezek újra csak vissza. Miért kell mindig mindenki pártját védeni, fogni, és… Wá, megőrjít. Jelenleg. És még lazán támasztja az ajtófélfát is. Hihetetlen, hogy tud ilyen laza lenni. - Akar itt aludni? Cserélhetünk lakrészt, szívesen magának hagyom, ha ennyire tetszik magának - szavaim tán epések - tőlem szokatlanul - de őszinténk. Én addig itt úgysem fekszem le, amíg el nem tüntetek innen mindent. Ez számomra… nem kényelmes. Tudom, hogy nehéz elhinni… De elhiszi, hiszen most már ő az, ki kisöpri a kukába az oda nem illő dolgokat, én csak, mint felfuvalkodott hólyag, heves levegő vételek közepette állok a szoba közepén és figyelem, hogy ez a férfi, ki igazából alig tud rólam bármit is, mégis az a személy Carl után, ki a legtöbbet tudja rólam, szó nélkül segít nekem. - Miért? - csúszik ki számon a kérdés, hangosan, fel sem tűnik, hogy így teszem. Aztán csak fejemet rázom meg. - Nem akarom feltartani, menjen csak. Én előbb rendbe teszem ezt a helyet - nem tudnék így nyugodtan aludni, még akkor sem, ha az ólom húzza szemhéjaimat. Mégis éberebbnek érzem magam, mint bármikor. A férfi mellé sétálva az ágyhoz, figyelem a képet, és a rajta lévőket. Emberek, kik mosolyognak, kik jól érzik magukat. Mulatoznak. De én nem vagyok a képen, mily meglepő. - Azt hiszem, ez akkor készült, amikor a többiek az Arkan születésnapját ünnepelték - egy merőben teljesen felesleges esemény volt. Egy indok volt nekik, hogy kirúgjanak a hámból. A képen még ott van Connor… Arcizmom akaratlanul is megfeszül. Inkább hátat fordítva neki, lépek az asztalhoz és próbálok onnan minden oda nem illőt eltüntetni. Lényegébe mindent egy egyszerű órán kívül… Van itt minden. Bolyhos gépkapocstűző - ez mégis honnan?! - szőrös, rózsaszín kis lámpa - na és ez!? - Oh, ne… - suttogom inkább csak magamnak és ijedt pillákkal fordulok eddig zárt szekrényem felé. - Már megint a szemét telepen járt, ami… Ami csak annyit jelent, hogyha kinyitom az ajtót oly ruhák fognak szó szerint rám borulni, amit soha az életbe nem vennék fel… Mégis magabiztos léptekkel lépek oda az apró szekrényhez, és kinyitva… Ahogy sejtettem. Konkrétan rám borul egy halom ruha. Konkrétan. Térdig eltemetve, s egy két darabja hol fejemen, hol vállamon akad fenn. - Ki is akar jót? - sóhajtom letargikusan, fejemet lehajtva. Ruhám egyre jobban feszül rajtam, kényelmetlen. Húzgálom az alját, de még fogalmam sincs, hogy miként szedjem le magamról.
Én nevetek, ó lemondóan sóhajt. Kezdem ezt megszokni tőle a ma estére. Nem gyötröm magam a hangulatának megfejtésével. Sejtem, hogy spicces, fáradt, fáj a lába, és minden ami ma este történt csak bosszantotta, idegesítette… Voltam már hasonlóan kapatos állapotban, és ezúttal lenyűgözve figyelem, hogy pusztán a tudat, hogy Katrina léptei a bizonytalanabbak kettőnk közül – nem tudnám megmondani, hogy a cipő okozta kín, vagy az alkohol hatása miatt – elég nekem ahhoz, hogy meglehetősen stabilan közlekedjek, noha azért koncentrálnom kell rá, mégis… Nem szokott ennyire simán menni a dolog. A visszakérdezésre megvonom a vállam. - Halvány fogalmam sincsen. Ha inni akar, mindig lehet találni alkalmat. Mindig akad valakinek születésnapja, tejfakasztó bulija, olykor pedig még a halotti toron is lehet inni… Ha sok embert ismer, rengeteg eseményre eljuthat… És van aki ezt nagyon magas szinten műveli. A következő kérdés fogósabb. - Azt hiszem a fejlesztők megpróbálkoztak mindenféle Földi ital előállításával, de nem hiszem, hogy olyan sokféle lenne széles körben elérhető közülük. Egyszer olvastam egy könyvet az alkoholokról. Döbbenetes miből és mennyi féle szeszt főztek annak idején… A következő kérdésre ismét elnevetem magam. - Ezek a kijelentések elévülnek nála… Pár hét múlva már nem emlékszik rá, mit fogadott meg korábban. Különösebben nem izgatnak mások megszegett fogadalmai, az alkohol pedig vonz igazán, noha ilyen estéken jól tud esni egy kevés. Most persze sikerült túllőnöm a célon, de végtére is az én ötletem volt a gyerekes játék, így csak magamat okolhatom. - Én már voltam – elhúzom a számat, a puszta emléktől is megkörnyékez egy pillanatra a szédülés és a hányinger - Sose bánja, elég pocsék érzés. Bár emlékszem mindenre. Soha nem ittam magamat teljesen öntudatlanra, de egyszer már láttam valakit, akinek sikerült. Valahol az indokait is megértettem. Ahogy belépünk a kabinja ajtaján Katrina felélénkül – nem mondanám, hogy megvadul, mert sejtem, ha ő igazán begurul, az másképpen fest -, és mikor vesztemre megszólalok, sikerül a távollévő robot helyett magamra vonnom a haragját. Ahogy villámló szemekkel felém fordul, hirtelen meg sem tudnám mondani mit érzek. Nem, nem félek tőle, engem aligha dobna a darálóba – és ennek csak egyik oka, hogy aligha tudna felemelni -, és különben is sejtem, hogy leginkább a felgyűlt stresszt kell kiadnia valahogy. Viszont ahogy ott ál mezítláb, az elegáns, testhez álló fekete ruhában, az arca körül örvénylik a haja, és a szemei villámokat szórnak megszólalásig emlékeztet egy régi könyv illusztrációjára egy harcos istennőről – bár az kezében nem egy kuka található egy kikandikáló rózsaszín flitteres párnával. – egyszerűen lenyűgőzö… De nem sokáig kapok lehetőséget ezen morfondírozni, mert kapok is a fejemre, és a hangszíne elsöpri a korábbi gondolataimat… - Persze, hogy jót… Hát… talán egy kicsit szörnyű… Egyezek bele, mert tényleg szörnyű ízlésre vallanak a mindeféle flitteres, csillogó, bolhyos izék – a feléről azt sem tudom pontosan micsoda -, de én legalább a szándékot értékelem… A következő kérdésre nem tudok hirtelen értelmes választ adni. Akarok-e itt aludni? Nos… - Öööööö… De mivel folytatja, a zavar ahogy jött, úgy tűnik el. Akármilyen veszélyes is, újra elnevetem magam. - Nálam sem érezné sokkal kényelmesebben magát. Igaz nem csillog és nem rózsaszín – nagyrészt – de nem én rendeztem be… A lakrész azóta is olyan, amilyennek Eve rendezte be, leszámítva a cuccokat amiket elvitt. Nem csináltam vele semmit. Takarítva ugyan van, de így is egyértelműen látszik, hogy néhány helyről hiányoznak tárgyak, amiknek ott lehetett a helye, a falon akadnak üresen hagyott képakasztók, az éjjeliszekrényen egy törött üvegű fénykép, a szekrényben még ott van néhány ruhája. Egyszerűen csak nem érdekel, hogy a magam képére alakítsam a helyet. Mindenesetre felfogom, hogy addig nem fog lefeküdni, míg egy bolyhos házimamusz is szabadlábon van a kabinban, így inkább segítek. Egyébként meglepőnek találom, hogy ennyi ízlésficamos holmit össze tudott vadászni a kis robot, Katrina párnájáról még egy rózsaszín és zöld tollakkal ékesített strasszköves hajcsatot is a kukába söprök, és közben hősiesen küzdök az arcizmaimmal, hogy ne röhögjem el magam, viszont roppant támogatónak tűnjek. A kérdésére válaszolnék, de mire kinyitom a számat, már továbblépett. - Ugyan már! Ketten sokkal gyorsabban végzünk. Különben is… soha életemben nem láttam még olyan szemkötőt amelyiken pink naplemente előterében türkizkék tenger hullámzik sárga delfinnel… Nem bírom tovább, elnevetem magam, ahogy meglengetem az említett darabot, amit a takaró csücske alól húztam ki, mielőtt a kukába továbbítanám. Aztán a kép kerül a kezembe. Látom, hogy Katrina homloka ráncba szalad, és sejtem, hogy ismét eszébe juttatja a szabotázst. - Akkor a képek is mehetnek. Egy vállvonással a kukába ejtem, azt hiszem jobb ha gyorsan továbblépünk rajta. Az ijedt suttogásra pördülök meg, a kezemben egy mentazöld csipkéből álló hálóköntössel (?), amiről éppen azt próbáltam eldönteni a kukázása előtt, hogy egyáltalán hogyan kellene felvenni, és amúgy mi a frász lehet a funkciója azon kívül, hogy a viselője beleakad, mint egy hálóba… - A szeméttelepről hordja ezeket az izéket? Lengetem meg a zöld madzagkupacot. Ahogy Katrina a szekrényajtóhoz lép, eleinte érdeklődve figyelek, ahogy azonban kinyitja és a sötét tömeg megindul felé, egy pillanat alatt megugrik az adrenalinszintem, és már majdnem ugrok, hogy segítsek, mikor eljut a tudatomig, hogy csak ruhák temették maguk alá. Közelebb sétálok, hogy felmérjem a kínálatot, és ekkor… ekkor nem bírom tovább. Elnevetem magam, még a könnyem is folyik, ahogy lecsippentek a válláról egy kanárisárga, ujjatlan, hosszú rojtokkal ékesített női felsőt, ami valószínűleg alig takar valamit a viselőjéből, és ha jóindulattal nézem, akkor a háta van hosszában csíkokra szabdalva, nem az eleje. - Ne haragudjon, igazán… De ezekből legalább néhányat fel kellene próbálnia… Annyira rémes, hogy az már mókás.. Meglengetek az orra előtt egy nadrágot is, amit nem tudom mi okból kígyópikkelyeket imitáló, szivárványszínű flitterek fednek teljes terjedelmében, és leküzdöm a késztetést, hogy ugyanezt a mozdulatot megismételjem a térdénél a kupac tetején elhelyezkedő mentazöld tangabugyival. Viszont kezdem érteni a csipkecucc funkcióját…
The life of the dead is place in the memory of the living
Még csak nem is sejtem, de valószínű, hogy maga Simon sem, hogy nem fognak az est hátralévő részében oly könnyedén menni a dolgok, mint most. Habár azért kapaszkodok felkarjába. Érzem a ruhája alatt húzódó izmokat, melyek most remek kapaszkodók számomra. - Tejfakasztó? - vonom össze szemöldökömet. - Az mi? - bukik ki belőlem egy újabb kérdés. Mi… fakasztaná a tejet? Hiszen ez ma már egy mesterséges por, amit előállítanak. Minek kellene ezt fakasztani? Milyen új növényt találtak fel? S minek ehhez buli? Minek… Ajj, ez mennyire nem tud amúgy érdekelni, de ez az egy szó mégis megragadt a fejembe. A többi is amit mondd, de kótyagos elmém, eléggé szűri a hallottakat. Na meg azokat, hogy mikre reagálok. - Nem elég néha a mesterséges ételt ennünk? - sóhajtom letargikusan. - Még itallal is mérgezzük magunkat? - ez nem is annyira jogtalan felvetés. A legtöbb vitamin a mai ételekből hiányzik, ezeket gyógyszerekkel próbálják megoldani. Mégis mióta az Ocan itt van, mintha egy fokkal jobb lenne a helyzet. Habár nem minden étel ehető és előtt egy elég nagy át… De most még ez sem nagyon izgat… - Azt hiszem, hogy lényegéből bármiből lehet csinálni. Egyszer olyat is olvastam, hogy gumicsizmából is megpróbálták - de hogy milyen sikerrel jártak? Ha érdekelt volna sem emlékszem már rá. De… Igen mondtam már ma párszor, hogy ez nem érdekel? Mégis erről beszélek újra és újra. - Egek… - jegyzek meg ennyit a barátja felfogására. Ez teljesen lét idegen tőlem és biztos, hogy az ilyen személyt messziről akarnám kerülni. Számomra az ilyenek annyira hiteltelenek. Az önkontroll minden fázisától mentes. Katona vagyok, ki katona fejjel gondolkozik és aki mindenkiből a katonát nézi ki. Nekünk pedig a legelső és legfontosabb erényünk az önkontroll. - Mi vette rá magát erre? - vonom össze újra a szemöldökömet. Ha józanul nem vagyok képes felfogni, hogyha valami témába teljesen beletenyereltem, akkor enyhén spiccesen még inkább nem. A látásom amúgy is homályos, ahogy tudatom is. Ajkam bizsergetése pedig kezd enyhén zavarni. Ez is egy olyan dolog, mely kimaradt az életemből. Az ivászat. De ezt egy percig sem érdekelt soha, nem is bánom. Főleg most. A megemlékezés Róla szólt, s erről kellett volna. Mi mindent meg nem tett értünk, a családjáért, még ha egy kicsit… brutálisak is voltak az eszközei. Mégsem érzem úgy, hogy bármiből is kimaradtam volna. Semmit sem érzek alapjáraton. És amint ide jutnak el gondolataim máris a szobám közepén állok, dühvel átitatva, villámló tekintettel. Izmaim megfeszülve vibrálnak bőröm alatt, oly hatást kelthetek, mint egy ugrásra kész macska. S az ugrást épp Simon biztosítja nekem. Ő az, kin minden dühöm csattan, még ha csak meg sem érdemli. De, még ha gyerekes okokból is, de mi a fenéért ilyen nyugodt még most is!? Persze megnézném, fordított esetben ő hogy viselkedne. De nem, ott áll nyugodtan, engem szemlél, valami különös fénnyel tekintetében, mit nem tudok hova tenni, én pedig érzem, hogy arcom is lassan fújódik fel, mint egy gömbhalnak. - Kicsit? - hajolok enyhén előre, legalább úgy fújtatok, mint egy minotaurosz. Az összes mítosz lényét egyszerre tudnám most produkálni. És újra nevet. Tényleg közel járok hozzá, hogy nekiugorjak, de nem. Nem akarom ártani - még ha nem is nagyon tudnám. Meglepetéseket okozhatnék számára. De nem, Katrina, nyugodj meg. Szemeimet lehunyva nagy levegőt veszek, valamikor ekkor sétálhat el mellettem, hogy az ágyamat próbálja rendbe tenni. - Hogy tud olyan helyen lenni, ami nem önmagának okoz első sorban kényelmet és nyugalmat? - fakad ki belőlem a kérdés, bele sem gondolva, hogy megint milyen témát kerülgetek. Neki ez csak egy játék volt alig egy órája, de nekem ez teljesen hétköznapi. Őszintén kérdezni és őszintén válaszolni. Még ha a kérdés kellemetlen is. A szemkötőre réved tekintetem és érzem, hogy a magamra erőltetett higgadtság elfoszlani készül. A harci kedv visszaköltözik erről szapora lélegzetem árulkodik. - Nem szórakozok tovább a fenyegetéseivel - sziszegem, persze pontosan tudom, hogy miért teszi ezt. Évente egyszer eljátssza. Ez a stressz levezetésem - ő legalább is annak tartja - a férjemmel töltött éjszaka után. Csak hogy most ennek ehhez semmi köze, pontosan tudta, hogy ma még hazajövök. Vagyis szerettem volna, de ezek szerint ő nem hitt ebben. Hülye android. És újra elneveti magát. Nem tehetek a következő mozdulatomról. A hozzám legközelebbi tárgyat nem a kukába dobom, hanem egyenesen a fejéhez vágom. Ez nem más, mint egy gyertya tartó, melyet műanyagból készítettek és egy három majmot ábrázol, ami az egyik nem hal, a másik nem lát a harmadik pedig nem beszél. Mindegyik majom más színben pompáll, s mindegyik neon színűek. És most még örülhet, hogy a kép előkerülése előtt vágtam hozzá. Ezután valódi dühből tettem volna ezt meg. Izmaim újra megfeszülnek, ám most nem az előbbi módon. Idegesebb módon. A kukába végzi az is… Az egész rohadt embernek oda kellett volna mennie, de nem, Hespera nem így gondolta… Valóban többet nem szabad innom. Megszólalnék a kérdésére, de meglátva a kezében tartott… valamit… hirtelen nem tudok rá mit mondani. Teljesen leköti figyelmem az a madzagcsoda… - Sírni fogok - ráncolom össze a homlokomat, rosszat sejtően tekintve szekrényem irányába. Ha az ágyamon ilyeneket hagyott, mi lehet odabent? Amíg ő röhög, kínomon, én csak lehajtom a fejem. Vállam párszor megrázkódik, arcomat takaró hajam miatt képtelenség eldönteni, hogy sírok, vagy nevetek. Valahol mindkettő. Sok minden elviselésére neveltek, de erre valahogy nem. Szerintem még az Admirális sem volt erre felkészülve. Szemem sarkából tekintek fel a mellém sétáló férfira. Tekintetem megvillan. - Öné lehet a megtiszteltetés - felemelném karomat, előzékenyen meglengetve előtte. - Azt próbál fel, amit csak akar… - sóhajtom el magamat, miközben szinte már kétségbeesetten tekintek körbe. Az alkoholszintemmel együtt ez valahogy… valahogy… Nem tetszik. fejemről lehúzom az ott ragadt ruhadarabot, mi nem más, mint egy flitteres, szivárványos overáll, minek az ülepénél valami kidudorodik… - Azt hiszem, ezt magának hagyta - dobom felé közben kétségbeesetten tekintek körbe magamon. Teljesen elleptek a ruhák. Fáj a lábam, le akarok ülni, de… - Volt a földön egy csetreszes, aki mindenféle hülyeséget felhordott a hajóra, mondván, hogy ennyi emlék kell onnan. Az ő helyét nevezik szeméttelepnek. Onnan vannak ezek…
A visszakérdezésre rápillantok. - Igen. Szintén Földi szokás… A baba születése után az apát a barátai elviszik inni. Koccintanak az anya, a baba, és persze az apa egészségére, és isznak, hogy a kismamának legyen teje táplálni a babát. Nem is tudom pontosan, hogy a babona, vagy az alkohol miatt tartják szívesebben a hagyományt. Többnyire ocsmány részegség lesz a vége. Meglepően sok szokásuk szólt az ivásról. Újfent megvonom a vállam. Attól, hogy az anyatejet szinte minden esetben tápszerrel pótolják, próbálkozni azért még szabad. Az igazság az, hogy meglehetősen érdekelnek a régi szokások, a régi, Földi élet emlékei, így elég sokat is tudok róluk. A sóhajjal kísért kifakadásra csak bólintok. - De, azt hiszem elég kellene, hogy legyen. És látja, mégis foglalkozunk ilyesmivel is. Ami pedig azt illeti, hogy mindenből lehet szeszt főzni? - Gumicsizmából? Elég szörnyen hangzik. Bár ami azt illeti, olvastam egyéb szörnyűségekről is, noha ezt meg sem közelítik. Ami pedig James ivási szokásait illeti, azt hiszem nincs is szükség egyéb leírásra az „Egek!”-en kívül, így nem is vesztegetek rá több szót. A kérdésére finom borzongás fut végig az izmaimon, a karomba fűzött kezén érezheti is. - Kicsit rámszakadtak a dolgok. Kiderült, hogy steril vagyok, és ez nagyon fájt, akaratom ellenére elvált lettem, pocsékul éreztem magam, és éppen James volt a közelemben a vállamat lapogatni. Hozott pár üveg rémesen erős piát, én pedig azelőtt sosem voltam részeg, nem tudtam mennyi lett volna az elég. Nos, hamar rájöttem, hogy hiába hittem, hogy rosszabb már nem lehet, tévedtem. Ennyire pocsékul életemben nem éreztem magam. Elmondani sem tudom… A mai napig a hideg kiráz az emléktől, ahogy forgott a szoba, a fejem hasongatott, gyakorlatilag a túlélésért küzdöttem. Megrázom a fejem, mintha ennyi elég lenne hozzá, hogy megszabaduljak annak az estének az emlékétől. Közben enyhén meglepődöm rajta, hogy mintha Katrina tárgyilagos őszintesége rám is hatással lenne. Soha senkinek nem meséltem ezt így el. Valószínűleg nem is fogom. Ő egyszerűen egyedi hatással van rám. Ahogy az is, amikor a szobája közepén állva, dühösen villogtatja rám a szemét. Valószínűleg ha tudná, hogy mennyire nem tartok tőle, sokkal inkább csodálom, már korábban is a hozzám vágna valamit, nem csak később a gyertyatartót. Nem bánom, hogy rajtam csattan a dühe, magam sem tudom megmondani miért, egyszerűen csak jólesik látni, ahogy valódi érzelmeket is szabadon enged a társaságomban. A visszakérdezése vészjósló, nem is merem megismételni a kijelentést, mert azért szándékosan nem cukkolnám magam ellen. Ha valóban nekem ugrana sem bánnám. Szüksége van rá, hogy kiengedje a hosszú ideje felgyülemlett feszültséget. Nem bántanám, a fizikai fájdalomtól pedig sosem féltem, így azt hiszem én lennék a legjobb opciója, ha valóban dühöngeni szeretne. Ahogy elsétálok mellette, érzem a bőre és a vodka illatát. A kérdésére csak egy pillanatig gondolkodom. Őszinte velem mindig, így ő is megérdemli az őszinteséget. - Nem érzem otthon magamat, leginkább csak aludni járok haza, és igyekszem fáradtan hazaérni, így gyorsan elalszom. Megszoktam az évek alatt, régen szerettem is, aztán megtanultam elviselni. Még az is lehet, hogy tudat alatt emlékeztetőnek használom, hogy ne felejtsem el, miért hibáztatom magam… Igen, basszus, ez még mindig fáj, érzem is a menetrendszerűen a témával együtt érkező szorítást a mellkasomban. Lehet, hogy tényleg át kellene rendezni a helyet, és továbblépni, elengedni az egészet. Mindenesetre nem engedhetem, hogy az estén eluralkodjon ez a nyomorult hangulat, ami engem környékez ilyenkor, mert akkor aztán csak belemerülök az értelmetlen önsajnálatba. Így inkább folytatom a lomtalanítást, és az annak során talált holmik feledtetik is velem a korábbi fájdalmas témát. Nem gondoltam, hogy ennyire dühös lesz a giccses szemkötő láttán, hiszen csak viccnek szántam, és azt sem tudom, miért van itt valójában ez a rengeteg holmi. És úgy fest nem is érzem a valósan közeledő veszélyt. - Törődik magával… Tárgyilagosan közlöm, feltett szándékom megvédeni a kis masinát. Ritka az ilyen szemtelenül, mégis érzékenynek tűnőn törődő android. És nem gondoltam, hogy valóban sikerül kihúznom a gyufát, így aztán mikor röppályára áll a fejem irányába a gyertyatartó, először meglepődöm, majd egy gondolattal késve reagálok. Majdnem sikerül elhúznom a fejem, mégis az egyik sarka néhány centin keresztül végigkarcolja a bőröm a szemöldököm felett. Valószínűleg nyomot sem hagy maga után, hiszen csak műanyag, de arra elég, hogy a nevetést beszüntessem. Ideiglenesen. Így inkább kérdezek, addig is könnyebb megállni a nevetést. A megjegyzése összezavar, inkább gyorsan a kukába továbbítom a mentazöld csipke és madzagkompozíciót. - Annyira azért tényleg nem szörnyű a helyzet. Néhány zsák az egész… Vagy egy tucat. Mindenesetre összepakoljuk, és kész. Nem pontosan tudom követni Katrina hangulatingadozásait. Egyébként sem az ő kínján röhögök. Pusztán az egész helyzet annyira szürreális. És ha kicsit felengedne, ő is szórakozhatna legalább egy kicsit. Aztán észlelem, ahogy enyhén rázkódik a válla, de az arcát nem látom a hajától. Csak egy fél lépésre állok tőle, miközben lehalászom róla a sárga felsőt, finoman végigsimítok a válla csupasz bőrén. A kijelentésemmel próbálom oldani a helyzetet, egyelőre nem érzem, hogy segíten ha magamhoz ölelném. Nem tűnik annak a típusnak, akinek ennyi elég hozzá, hogy megkönnyebbülten kisírja magát valakinek. Ahogy felém hajítja a flitteres overállt, még egy utolsó kísérletet teszek a hangulat vicces feloldására. - Oké, ha megígéri, hogy alaposan körberöhög, felpróbálom… Kissé bizonytalanul méregetem a furcsa holmit, dehát, ha egyszer megígértem, ugye… Viszont ha ez sem válik be, és még mindig elveszett kétségbeeséssel tekintget körbe, és látom rajta, hogy egyszerűen kezdnek átcsapni felette a hullámok, akkor a padlóra ejtem a rémes holmikat, és egészen közel lépek hozzá. - Katrina, ez itt – körbeintek a szobában – nem végleges, akkor sem ha szörnyű. Megígérem, hogy az utolsó flitteres iratkapocsig mindent eltüntetünk, de szüksége van rá, hogy pihenjen, és kicsit lecsillapodjon. Jöjjön… Ha engedi, a könyökénél fogva óvatosan kivezetem a ruhahalomból, és az ágy széléhez kísérem, azt már úgyis letakarítottam, csak az eredetileg is oda tartozó holmik találhatóak rajta. A kezébe nyomom a pakolás közben a párna tetején meglelt pizsamának használt ruháit – csak előbb lesöprök róla egy rózsaszín flittert. - Öltözzön át, addig összeszedem a ruhákat egy zsákba, úgy nyugodtabban tud pihenni…
The life of the dead is place in the memory of the living
Szemöldököm továbbra is összevonva hallgatom, azt a tejfakasztót, amire… nem számítottam. - Szóval az apát elviszik, a frissen született gyerek mellől, hogy berúgassák, miközben az anya otthon marad az újszülöttel, feltételezve, hogyha első gyerek teljes mértékben nem tudja mit kell csinálni, vagy legalább egy kis segítség jól esne neki. Nem beszélve arról, hogy ő pont nem ihat. Ez… teljesen fair… - látom be magam is. Egy kis feminizmus néha még belőlem is feltőr, főleg ha a volentisi nőknek ártanak olyan seggfejek, mint a… De az én voltam, nekem sokat nem tudnak ártani. Viszont ez egy másik história, ne is nagyon menjünk bele, egyszerűen csak „otthon” akarok már lenni a biztonságot jelentő kabinomba, teljesen kizárva a külvilágot. Szívesen felhorkannék, hogy mily dolgokhoz vagyunk képesek ragaszkodni, nem teszek. A gumicsizmára pedig csak kószán bólintok. Valóban így van. Valóban olvastam erről, az ízére pedig nem is akarok gondolni. Ha csak a gumi szagára is gondolok… Gyomrom bukfencezik egyet. Vékony ujjaim alatt érzem, miként feszülnek meg izmai, mily különös vibrálást áraszt magából. Tekintetem csak egy pillanatra kapom oda, aztán vissza a folyosóra. - Legalább tanult belőle. Onnantól, hogy tudja, milyen érzés többször nem kívánja már. Van aki többszöri próbálkozás után sem képes erre rájönni. Vannak akiknek pedig meg kell próbálni, mielőtt azt mondaná, hogy ebből nem kér - és vannak az olyanok, mint én, akik egyszerűen csak megtapasztalni sem akarják. Nem vigasztalni szándékozom, valamiért mégis úgy érzem, hogy ezt el kell neki mondanom. Sok ember a hasonló esetekből kudarcokat von le magának, holott ez sokkal nagyobb tanulólecke, mint bármi más. S ezáltal sokkal többet ér. Hiszen a gyakorlatból tanul az ember, nem igaz? A komoly témákat még a felforgatott lakrészembe sem hagyjuk el. Különös amiket mondd. Mindezek után magát hibáztatja, saját nyílt sebébe újra és újra sót hint, hogy még véletlenül se gyógyuljon be. Az még inkább különösebb, hogy hasonlóságot vélek felfedezni közte és köztem. Meglehet magam sem azért nem hagytam begyógyulni a sebet, mert annyira mozoghatnékom van. Minden egyes fájdalomhullám mely a karomat járja át arra emlékeztet, hogy miként buktam el. Mint hadnagy. - Maga nem hibás semmibe - vonom össze újra csak a szemöldököm értetlenül tekintve rá. Fejem enyhén megrázom hozzá. - Nem maga tehet róla, hogy ezzel született, ezt sose tudták volna kontrollálni, ez nem olyan, mintha balesetet okozott volna, mit meg lehetett volna előzni. Ne hibáztassa magát olyanért, amiért egyáltalán nem tehet - nem értem miért marcangolja újra és újra magát, de teljes mértékben feleslegesen teszi. Az én meglátásom szerint. A helyzet azonban mielőtt még komolyabbra fordulna teljes katasztrófába torkollik. Ő nevet - jobbára jobban szórakozik mint én, én pedig dühömet próbálom visszanyelni. De persze újra csak B8T-t védi. Hogyne védené, ha hinni lehet a közbeszédnek, őt hím androidnak gyártották - már ha ez számít valamit. - Sose kértem belőle - soha senkitől nem várom el, hogy törődjön velem, foglalkozzon vele, ápolgassák a lelkemet. Erre nekem nincs se szükségem, se igényem. Én ezeket nem csak azért mondom, mert kéretem magam, hanem mert valóban így érzem. És ezt a legjobban annak a mitugrásznak kellene tudnia. Nem, ő csak élvezi, ha borsot törhet az orrom alá. Végül aztán befejezi a nevetést. Óvatlan volt, fejét későn hajtotta félre. Még így is elérte a gyertya. Bólintva veszek tudomást a találatomról, habár pontosabb is lehetett volna. És újra jön, a nem annyira szörnyű helyzettel. - Esküszöm még egyszer ezt mondja, kihajítom a légzsilipen - rázom meg a fejemet. Elsőre sem hittem el, most sem fogom és továbbra sem fogom, bármennyire is értékelem a segítő szándékát. De, a helyzet szörnyű. Nekem szörnyű és ez épp elég. - Megjegyzem, pár órára dugtam ki a lábam és ez a vége - bele sem merek gondolni mi várt volna, ha egész éjszakára kint maradok. Érzem ujjainak érintését bőrömön. Újra megrázkódik testem, ám ez immár ennek a következménye. Libabőrré válik vállam, karom, mellkasom, s érzem, hogy valami szokatlan érzés járja át a testemet. Felvetésére már nyitnám is a ajkaim, hogy tiltakozzak, mégsem teszek. Egyszerűen csak figyelem a férfit, ki itt áll, elviseli hirtelenjébe jött dühkirohanásomat. Máskor ilyenkor megtartják tőlem a legalább száz lépés távolságot, de ő nem. Sőt mi több, még közelebb is jön. Egy szekundum erejéig vonom fel a szemöldökömet, mély levegőt véve tekintek fel rá. Szememet lesütve tekintek lopva körbe a helységen. Újra. Tudom, hogy igaza van, tudom, hogy le kell nyugodnom és utána már gyorsan végzek a holmik szemétbe dobálásával. Már nem zavar annyira az érintése, mint az első alkalmaikor. Engedem, hogy könyökömnél vezessen ki, de a mai este folyamán nem is én lennék, ha a ruhakupacba nem buknék fel és nem fejelném le erőből a vállát. Annak is a csontos részét. Ez kellett pont a kótyagos fejemnek. - Akkor hozzon egy ollót, mert ezt a ruhát nem lehet máshogy leszedni - forgatom fejem körbe, esélytelen. Semmi emlékem arról, hogy ezt miként adták rám, hát még hogy miként kell leszedni magamról.
Nem csodálom, hogy nem tetszik neki a tejfakasztó, mint esemény. Én sem találom túl korrekt eljárásnak, de ha egyszer ez volt a szokás, amit egyesek még itt is igyekeznek életben tartani, nem tehetek ellene mást, mint hogy nem veszek részt ilyen eseményeken. - Annyi különbésggel, hogy ilyenkor többnyire az anya az újszölöttel még kórházban volt, de igen, jól látja. Jókora ökörség… Ami az én egyszeri kegyetlen berúgásomat illeti, bólintok. - Azt biztos megtanultam, hogy soha többet nem vágyom arra az állapotra. Jó kis tanulópénz volt… Pfejj… Még most is megkörnyékez a hányinger a puszta emléktől is. Ő nem szánja vigasztalásnak, én nem veszem annak, nem úgy, mint a következő szavait. A válaszára sóhajtok egyet, és megcsóválom a fejem. - Az eszemmel tudom. Maga is mondta már, de mégis… Valahogy hiába tudom, és akarom, még nem sikerült kiirtani ezeket a kellemetlen, és tulajdonképpen logikátlan érzéseket… Na igen, ha elég lenne, hogy tudom, nem vagyok hibás, sokkal könnyebb lenne az élet. Elengedni az ilyen rosszul becsontosodott dolgokat pokoli nehéz, ha lehetséges egyáltalán. És azt hiszem, Katrina pontosan ismeri ezt az érzést. Ha tudnám, hogy felmerül benne, hogy holmi félreértelmezett férfiúi szolidaritásból védem a robotját, minden bizonnyal felháborodnék a gyanusítás miatt, így azonban nem adom fel, hogy megértessem Katrinával az álláspontomat. A kifakadására nehéz sóhaj után húzom el a számat. - Ez nem olyasmi, amit kérni kell. A törődés magától jön, vagy sehogy… Persze hosszú és kitartó munkával bármilyen mélyen kötődő, és komolyan próbálkozó embert el lehet vadítani magunktól, és el lehet érni, hogy már ne akarjon, vagy tudjon törődni velünk, de nem hiszem, hogy ez bárkinek komolyan és őszintén célja lehetne. Az őszinte és önzetlen törődés ritka kincs, szándékosan eldobni az egyik legnagyobb botorság, amit valaki elkövethet. A következő fenyegetésére elhallgatok, bár egy pillanatig sem veszem komolyan, hogy valóban ki tudna hajítani a légzsilipen. - Ennél nagyobb káoszt csak nem akarna csinálni… Bár saját magamat sem sikerült erről teljesen meggyőznöm. Nem is számít azt hiszem. Katrina beleborzong az érintésembe, de ez most más, mint a válla korábbi rázkódása. Egy villanásnyi időre – nem is tudatosul bennem – megakad a lélegzetem is, nehogy megtörjem a pillanatot. Egyáltalán nem érzem szükségét, hogy távolságot tartsak tőle. Nem érzem, hogy el akarna lökni magától, nem érzem, hogy ártani akarna nekem, legalábbis igazán fájdalmas módon nem. Az, hogy hozzám vagdos keze ügyébe akadó holmikat, netán nekem ugrik, még az abszolút elviselhető, és egyáltalán nem rémisztő kategória. Így, hogy itt állok előtte, talán érezhetném a leheletét a mellkasomon, ha nem lenne rajtam ennyi ruha, csak figyelem, ahogy lesütött szemmel pillant körbe. Most érzem a lehetőséget, talán enged nekem, talán egy kicsit csillapodik. És sikerül! Vonakodás nélkül engedi, hogy kivezessem a ruhahalom közepéből, bár sikerül megbotlania, és lefejelnie a vállamat. A csontot ért ütés nekem is fáj, de gyanítom neki lehetett kellemetlenebb. Azért elkapom, és megtámasztom, igaz csak fél kézzel, az inzultált karomat nem merem felrántani, mert ha még bele is könyökölök, csupa kék-zöld lesz a végén. - Jól van? Gyorsan végigpillantok rajta, és futólag szemügyre veszem a találat helyét. Nem tűnik vészesnek, de majd reggel kiderül. A következő megjegyzésére sóhajtok egyet. - Nem kell ide olló! Fordítson hátat, kár lenne ezért a ruháért. Tudom, tudom, nem kell mondani, hogy utálja… Azért engedje, hogy segítsek. Ha hátat fordít nekem, csak pár pillanatba telik megtalálnom a ruha cipzárját. Ahogy megfogom – a bal kezemmel megtámasztom a derekát, hogy könnyebben fogást találjak az apró cipzáron – a jobbal megfogom a csöpp fogantyút. Ahogy lehúzom a cipzárt, a hüvelykujjam begyével akaratlanul is végigsimítok a gerince mentén. Végigfut rajtam a borzongás, részben az érintéstől, részben az illatától, részben a feltáruló bőre látványától. A következő mozdulathoz a késztetést nem, de a bátorságot az este elfogyasztott alkohol adja. az ép kezemmel lesimítom a jobb válláról a ruhát, és egy futó, picike, bőrét alig érintő csókot lehelek a vállára. Ha nem történik semmi, ami megváltoztatná az elhatározásomat, akkor a torkomat megköszörülve ellépek tőle. Elnézést nem kérek a mozdulatért, csak akkor ,ha felháborodik rajta. Egyébként feltett szándékom, hogy engedem átöltözni, addig pedig ahogy ígértem, a ruhaszörnyeket egy szemeteszsákba hajigálom nagyjából robotpilóta üzemmódban, mert az aprócska kis csók által gerjesztett villamosság még mindig fel-alá cikáz a fejem búbjától a talpamig, a haja illata pedig a vodkával még a komoly koncentrálás ellenére is szédítő…
The life of the dead is place in the memory of the living
Csak fejemet tudom rázni eme esemény hallatán. Na nem mintha annyira nagy közösségi életet élnék, vagy érdekelne a gyerekszülés annyira. Csak maga az elv. Hogy bezzeg. De sok mindent nem tudok ezzel csinálni. Ennek ellenére is a nők meg vannak itt becsülve, többen vagyunk, mint a férfiak, ennek következtében néhány intézkedésen nem csodálkozom. A kérdés inkább az, hogy hosszú távon mennyire fog problémát okozni a gének keresztezése. De ismerve a mai orvostudományt semennyire. - Néha a legegyszerűbb mód a megoldás. Egyszerűen csak engedje el - mégis több szót nem pazarlok már el erre. Elmondtam egyszer, kétszer, talán most harmadjára, hogy mennyire is nem fogyatékos. Többször sohasem mondok el senkinek semmit. Nem azért mert nem érdekel, de ez az effektus erősen hasonlít ahhoz, mintha egy lyukas vödörbe öntenénk vizet. Ha önsajnálatba akar süllyedni, akkor tépheti bárki a száját, akkor is abba fog süllyedni, mert ő eldöntötte, hogy neki az a jó. Szó se róla, Simon pont nem ilyen ember - vagyis az alapján, ahogy az elmúlt napokban találkoztunk - ebben az egy témában mégis hajthatatlan. Ahogy abban is, hogy megvédje azt az átkozott robotot. Olyan dolgokat hoz fel nekem, amiről halvány fogalmam sincs. Törődés? Ez nem egy olyan cselekedet, mely számomra mindennapos lenne, vagy egyáltalán érdekelne. Minek aztán én sem törődöm senkivel komolyabb szinten, viszont sem kívánom el senkitől. Ez ilyen egyszerű. Kegyetlennek hangzó, de egyszerű. Eddig is tökéletesen megvoltam, ezután akkor miért ne lennék meg? Ha pedig a törődés azt jelenti, ami a szobám látványa nyújt, akkor meg még inkább nem kérek belőle. Csak szemem villan egy pillanatra, de mély sóhajt hallatva inkább beletörődök. Visszacsinálni már nem tudnánk, az időt nem lehet visszatekerni. Minden mi számít, az a jelen, semmi több. Így aztán Nincs is más dolgom, mint rendbe rakni ezt a helyet. Sok ember nem tudja magát a helyembe képzelni. Még csak nem is arról van szó, hogy kényszeres rendmániám van, hogy mindig mindennek megvan a maga helye. De mindennek megvan a maga helye és mivel a világ már nem így működik, körülöttem az emberek lázadó gondolatokkal ébrednek, ez az egyetlen hely, ahol jól tudom a magam módján érezni magam. - Ennél nagyobbat nem is lehetne már - csak egy pöppet vagyok még mérges. Ez nem egy olyan dolog, mely oly könnyedén elmúlik. Sokkal mélyebbről fakad, mint bárki is gondolná és egyetlen feloldóm az Admirális lett volna. Nélküle csak… A borzongás emélke elevenen hasít elmémbe, még akkor is, amikor testközelbe áll hozzám. Érzem ruhájának már kevésbé friss, mégis megnyugtató illatát. A vodka és konyak keverte alkoholos leheletét, ahogy beszél hozzám, mégsem nézek fel rá. Ő mutat, én pedig arra nézek körbe. Valamiért most mégsem tudok megszólalni. Segítsége… balul sül el. Kókadtan emelem fel fejemet. - Ühm… - jelzem, hogy mennyire is jól vagyok. Zavaros tekintettel nézek fel, a világ, a szoba hirtelen forogni kezd körülöttem, pilláim párszor megrebbennek. Homlokomra tapasztva kezem hátát, próbálom csillapítani az ütés helyét. Fejem rázva azt hiszem, hogy jobb lesz a helyzet, de be kell látnom… Nem így van. Csak még rosszabb lesz. Pupilláim kitágulnak, majd beszűkülnek, közbe fel sem tűnik, hogy mit mondok, a válaszára leszek csupán figyelmes. - Rendben… - fordulok meg készségesen. Hajamat kezemmel fogom össze és vonom előre, hogy könnyebben utat találjon a ruha cipzárján. Ujjának finom, puha érintésétől újra kirázz a hideg, de korán sem a rossz értelembe. Úgy, ahogyan még… sohasem éreztem. Mintha villám csapna végig gerincembe, fejemet enyhén fordítom oldalra, mégsem fogom látni kezének útját. Simonnak viszont feltűnhet a hátamat végigszántó maró seb rózsaszín hege. Bal lapockám tetejétől a jobb csípőmig végigkísér. Aztán olyan dolog történik… sokadjára az ő társaságában, ami még sohasem. Ujjaival sepri félre ruhám pántját, már fordulnék át arra az oldalra, mikor felé hajolva leheletnyi csók nyomát hagyja rajtam. Ajkaim szinte azon nyomban kiszáradnak, szívem is hevesebben kezd el verni. Lélegzetem kihagy pár ütemet és csak értetlenül meredek magam elé. Az alkohol és a szédülése következménye lehet, hogy egyensúlyom dacol velem, enyhén hátradőlök a férfi irányába. Torokköszörülése némileg visszaránt a valóságba, mégis az est egyik emléke lobog lelki szemeim előtt. "Szóval azt akartam kérdezni, hogy mi az, ami megmozgatja? Amitől hevesebben dobban a szíve, kihagy a lélegzete, ami igazán tűzbe hozza?" Döbbenten tapasztalom, hogy az akkor válaszom hirtelen alakul át egyetlenné. - Te… - lehelem magam elé, félig hátrafordulva. Nagyot nyelve, hunyom le szemeimet egy pillanatig állok csak egyhelyben, leginkább a döbbenet miatt. Oly érzések kavarognak bennem, amiknek nem lehetne helye, ha rólam van szó. Gyorsan lekapom magamról a ruhát és a szemétbevaló kupac tetejére hajítom. Pillanatok múlva már egyszerű topba és rövidnadrágba, mezítláb lépek az asztalhoz… S ekkor a kettőnk közé beférkőzött furcsán feszülő csendet egy hang töri meg. A szoba másik sarkába F8T “szólal” meg ámuló pittyegések közepette. Olyan hangokat hallat, mint egy nő, aki épp valami cuki állatott látott. Vagyis amikor Samantha mutatott ilyen videót, egy az egyben ilyen reakciót kaptam valakitől és én csak értetlenül néztem rá. Nem úgy most. A kis robot, előbb engem, majd Simont pörgi körbe éktelen cuki hangján pittyegve. Ami nála csak annyit jelenet, hogy pár frekvenciával magasabban… Várjunk ő most végig itt volt!? Eme gondolatra, na meg a szobám nyújtotta harcikedv miatt, nyúlok a legfelső fiókba pihenő fegyverem irányába. Egyenesen rá irányítom a fegyvert. Több sem kell neki, hogy fülét farkát behúzva iszkoljon… nem ki, hanem Simon mögé. Szemöldökeimet összevonva tekintek előbb a térdig érő robotra, majd a férfi szemeibe. - Ha nem akarja, hogy keresztüllőjem a lábát, akkor álljon félre… - feltett szándékom, hogy megleckéztessem a kis robotot, hogy többé nem hogy csak ne kószáljon a szobámba, de még csak el se rejtőzzön benne…
A fejrázását meg tudom érteni, de azt hiszem erre kár több szót vesztegetni. Mindig is voltak furcsa szokások, és mindig is lesznek. Az egyszerű megoldásra csak bólintok. Valóban annyira könnyűnek hangzik így kimondva, csak éppen megvalósítani nehéz. Talán egyszer sikerül elengednem, és talán egyszer majd Katrina sem érzi a saját kudarcának a kadétok lázadását, vagy éppen annak félsikerét. Egyszer, valamikor. Egyébként sem vagyok az a típus, aki belesüllyed az önsajnálatba. Néha marcangolom magam dolgokon, de nem veszek el a múltban. Látom, hogy Katrina nem tudja, vagy nem akarja megérteni a mélyebb kapcsolatok lelki vonalát, és mereven elzárkózik tőle, hogy valakinek csak önmagáért igazán fontos legyen, és segíteni akarjanak neki, vagy éppen csak simán jót akarjanak tenni vele. Lehet hogy a kis droid nem jó formáját választja annak, hogy kifejezze a törődését, de biztos vagyok benne, hogy nem kiszúrni akar Katrinával, és nem is öngyilkos hajlamoktól vezérelve játssza el ezt vele időről-időre. Csak ráhagyom azt is, hogy ennél nagyobb káosz nem is lehetne. Ilyen kijelentésekbe nem mernék bocsátkozni. Tapasztalataim szerint mindig lehet nagyobb a káosz, vagy éppen a baj. Csak sóhajtok egyet Katrina válaszára, és ráhagyom a dolgot. Mostmár látszik rajta a kimerültség, én még mindig érzem az alkoholt a fejemben, de egyéb dolgok is kavarognak a gondolataim között, így történhet meg, hogy nem figyelek eléggé, és egy botlás után lefejelheti a vállamat. A válasza és a tekintete nem annyira erősíti meg, hogy valóban jól van, de még képes az ágyig elsétálni, és most ez is elég. A zavaros pillantásából mindenesetre arra következtetek, hogy alaposan beverhette a fejét. Sajnos nem tudok neki segíteni. Mindenestre míg segítek neki megszabadulni a ruhájától stabilan áll, és várakozik. Ahogy elhúzza a haját, felfedi vele a hátán keresztbe húzódó forradást. Komoly sérülés nyoma lehet, de a korábban dicsért szépségéből semmit nem vesz el. Sőt, késztetést érzek rá, hogy az ujjaimat finom simítással végigfuttassam rajta. Ezt most mégsem teszem. Inkább a mozdulatra koncentrálok, amivel a cipzárt húzom le. Látom, ahogy az érintésem nyomán finoman megrázkódik, de mivel én is hasonlóan érzem magam az éppencsak érintéstől, nem róhatom ezt fel neki. Viszont a vállára adott apró csókot nem tudom megállni, csupán felkészülök ezerféle következményre, és lehet, hogy reggel tiszta fejjel átgondolva szidom majd magam érte, főleg akkor ha dühös lesz érte. Vagy éppen akkor, ha nem lesz dühös? Nem akarom a családjánál bajba keverni. Mindenestre a pillanat, mikor a csupasz vállához érek, és belélegzem a haja, a bőre illatát, minden gondolat varázsütésre eltűnik a fejemből. Csak az érintés helyétől minden porcikámon végigcikázó elektromosság marad, és az alig hallhatóan elakadó lélegzete. A vérem meglódul, és minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy eltávolodjak tőle. Ahogy egészen kicsit hátrafelé dől, egy pillanatra közelebb lépek, hogy a testemmel támasszam meg, óvatos mozdulattal igazítom helyre az egyensúlyát. A torokköszörülés saját magamnak szól, a segítségével próbálom visszanyerni a józanságom, csak ezúttal nem az alkohollal küzdök. A halk suttogást nem tudom hová tenni, hiszen nem látok a fejébe, így mikor végül nehezen, de ellépek mögüle, visszakérdezek. - Igen? Azt gondolom, talán akart nekem valamit mondani. Ahogy gyors mozdulattal lekapja magáról a ruhát, fordulok is a ruhakupac felé. Nem azért mert nem akarom látni, sokkal inkább azért, mert a távolság megtartása érdekében nem szabad látnom. Nem szokványos ez nálam, katonatársak között szemrebbenés nélkül öltözöm, vetkőzöm, ahogy az sem zavar, ha nők, férfiak teszik ezt körülöttem. Katrina más hatást vált ki belőlem. Nagy lendülettel, és gyorsan szórom a zsákba a ruhákat, kivéve a ma este viselt fekete ruháját. Hiába dobja a kupac tetejére, mikor végeztem, átterítem az egyik szék támlájára. Eddigre ő felöltözve lép az asztalhoz. Kinyitnám a számat, hogy megszólaljak, mégsem teszem, mert F8Tpittyegése bennem akasztja a mondandómat. Elmosolyodom, mikor körbepördül körülöttem, lelkes pittyegéssel, a mosoly csak akkor fagy le az arcomról, mikor felnézve Katrina fegyverével találom szemben magam. Állom Katrina pillantását. A kezmet karba téve, enyhén félrebillentett fejjel tanulmányozom az arcát. Nincsen kétségem felőlem, hogy lőni fog, ahogy afelől sem, hogy nem ölne meg engem. De hogy nem is lőne le? Abban kevésbé. Dühös, és a szeme villámokat szór. Megtanultam, hogy jobb nem az útjába állni ilyenkor. Elhúzom a számat, leengedem a karomat. Nem tudom eldönteni, hogy dühös, csalódott vagyok, vagy csak elfáradtam ma estére. - Hibát készül elkövetni, Katrina! De ezzel most egyedül marad… Nem így akartam az estét, de ellépek a kis robot elől, azonban nem csak egy, vagy két lépést, hanem megnyújtott lépésekkel az ajtó irányába indulok, és ha nem szól semmit, plusz az ajtó engedelmesen kinyílik, akkor távozok Katrina kabinjából. Kint sem állok meg, ez nem hiszti, ahogy nem lecke. Az ő döntése, de én nem akarok részt venni benne. Így ha nem történik semmi, akkor egyszerűen visszamegyek a lakrészembe, ő pedig azt tesz, amit csak akar…
Szomb. Jún. 09, 2018 3:33 pm
Biztos hozzá tudnék meg fűzni valamit a megjegyzéséhez. Valószínű, hogy nem csak engem érdekel a téma és még az is biztos, hogy igazat is adnék neki. Én is sokszor lemegyek az Ocanra a bátyámra hivatkozva, még akkor is ha nem is futok vele ott össze. Ha nem is élvezem, számomra teljesen különös, a lélegző bolygó. Nem ahhoz vagyok hozzászokva. Nekem ez teljesen szokatlan, talán soha nem is fogom megszokni azt a közeget. 
Szemöldököm továbbra is összevonva hallgatom, azt a tejfakasztót, amire… nem számítottam. 
