Elköveti a potyautas azt az egyetlen dolgot, melyet nem kellene a velem szembe. Faggat. Nem is akármiről. Szívemnek nehéz dologról. Mit nehéz? Egyszerűen újra átélni vélem az akkor történt dolgokat. A kadét ütéseit érzem arcomon, testemen. A haragot, mely pimaszsága táplál, a szavainak hatása, mely fékezhetetlen dühöt kölcsönzött, melyet még mindig érzek.
Kezeim akaratlanul is ökölbe szorulnak, arcomon megfeszülnek az izmok. Szemeim vészjóslóan villannak a második kérdés után, de mintha Nikolai vagy nem látja, vagy nem venné észre. Azonban a tartásom egyre jobban megmerevedik, s mintha a hőmérséklet is lehűlt volna.
- Elég! - csattanok fel, talán hangosabban, erőteljesebben és indulatosabban, mint azt szeretném. Mégis magamnak is be kell vallanom, hogy érzékeny pontra tapintott a férfi. Úgy kerülöm a témát, mint más a forró vasat. Nem hogy beszélni nem akarok róla, de még kérdéseknek sem akarok eleget tenni. Egyszerűen csak ki akarom létét törölni emlékezetemből.
A düh újra felülkerekedik rajtam. Egy szekundum erejéig hunyom csak le szemeimet, hogy önuralmam visszaszerezzem. Ám a katona újra megszólal. Zöld íriszeim úgy pattannak ki, mintha egy rémálomból ébrednék.
- Téved - közlöm ridegen, színtelenül. - A férfit lázadónak titulálva az Ocanra száműzték - jegyzem meg olyan gyorsan, ahogy csak tudom, s remélem ennél többet nem akar tudni róla. - Fogalma sincs arról, hogy mikor indultunk tovább, a vártnál később - ha az ő keze munkája is lenne benne… Ezt mind akkor kellett volna megtennie, amikor még itt volt.
Az én felügyeletem alatt.
Nem akarok ezzel foglalkozni, a gondolatával, hogy veszélybe sodorhattam egy egész hajót, mert volt egy katona, ki kiemelkedett a többiekhez képest.
A másodpercek egyszerre gyorsulnak fel és lassulnak is le. Jeges pillantásom a drótra fonódó ujjakra siklik. Szívem egy dobbanásnyit kihagy. Az óra szinte megáll, a levegő elhasználódott tüdőmbe valahogy mégsem érzem fontosnak, hogy kicseréljem azt.
Tekintetünk egy pillanatra találkozik, ám zord arcom biztosíthatja számára, hogy innen már nincs visszaút.
A bomba nem villog többet, a töltet hatástalan. A némán villogó fény mégsem szűnik meg létezni. Friss oxigént juttatok a szervezetembe. Tekintetem most a fedélzeti számítógépre siklik vissza, és ha már amúgy is előtte guggolok, megpróbálok azon keresztül elérni bárkit is a hajón.
- Is-is. Az összeszerelésének pontos menete le van írva, valamint, hogy melyik drót, milyen feszültséget táplál és azt melyik panelba illik. Ám a bombán korán sem úgy helyeződik ez el, mint a képen - a megtévesztés gyanánt gondolom. Ha azt választom, ami le van írva, valószínűleg már nem itt lennénk. Lélektükreimet nem veszem le a monitorról. Ujjaim egyre idegesebben járnak a billentyűzeten, hiszen minden próbálkozásomat egy egyszerű vinnyogás kíséri, a képernyőn pedig piros felirat jelzi, hogy hasztalan minden próbálkozás.
Idegesen csapok a gép mellé, halk szitkozódás miatt.
- Ha minden igaz, pár óra múlva elhalad itt az éjszakai járőrözők. Addig vagy próbálunk kijutni, vagy várjuk őket - s ekkor pillantok fel a szellőzőre. Biztos ami biztos, hiszen ha órákig kell itt lenni, nem lenne jó megfulladni. Remélhetőleg nem így lesz.
A szellőzőről a mellém sétáló férfira réved tekintetem. Átveszem tőle az „ajándékot”. Ujjaim között forgatom. Láttam már ilyet, most mégis idegenen szemlélem.
- Ennek semmi értelme - vonom össze szemöldökömet, miközben a földre helyezem a tárgyat. Az ajtó mellé sétálva az ottani panelt is megpróbálom. Újra. - A folyosón fekszik a fegyverem és a táblagépem - jegyzem meg, remélve, hogy lesz ki megtalálja. De itt is falakba ütközök. Nem vagyok egy technikai zseni, képtelen vagyok feltörni egy amúgy is meghackelt rendszert. Én a tettek és az erő embere vagyok. Idegesen, tenyeremmel csapok a panelra. Az első ütést még állja, de kitudja, hogy mennyit fog még? A korábbi indulat mégsem szállt el, ezért kap még egy figyelmeztető ütést, hátha erre már hallgat is kinyílik az ajtó.