Előnyei és a hátrányai annak, ha valakinek nincsenek érzései. Mármint, aki szó szerint nem érez semmi érintést. Furcsa lehet, kívánnám eme adottságot de be kell látnom. Az ilyen egyénekkel teljesen máshogy kell harcolni, mint egy normális emberrel. Azon meglepetésszerű mozdulatok, melyek épp a fájdalomra mennek rá, semmit sem érnek. Ha a teste érzi is, elméje nem. Azt nem béklyózza meg a gyötrődés, a meglepetés. A szervezete sényli csak meg, semmi más. Így hiába is próbálkoznék akár a veséjére ért rúgással, akár testének apró gócpontjaira mért ütéssel semmit sem érnék el vele. S minden eshetőséget a töredék másodperce alatt kell átgondolnom. Egyáltalán az csoda, hogy állát még ha nem is érezte meg, de fejét kénytelen volt oldalra fordítania. Meglehet, hogy gondolatink lelassultak, de mozdulataink alig. Talán egy fél perc sem telt el fegyverem elkobozása óta és máris a padlón találom magam. Könnyedebb vagyok mint ő, és olyannyira megtermett sem. Ezáltal fürgébben tudok mozogni és ez az, melyet ki kell használnom vele szemben. Nem adok magamnak időt fetrengeni a padlón, máris mozdulnak lábaim. Ha mindkét lábát nem is sikerült eltalálni, legalább félsikert elértem. Felpattanva kerülök olyan gyorsan mögé ahogy csak tudok. Nem mondanám, hogy egyenruhám nagyon zavarna, mert hát… Egyikünk sem az díszeleg. Könyökhajlatomat helyezem nyakának jobb oldalának. Nem megfojtani kívánom, csak elaltatni egy kis időre. Látnék vért, akarnám halálát, az övét is, tudom, hogy mégsem tehetem meg. Másik kezemmel a fojtogató csuklója elé teszem, szorítva azt testemhez. De keze megállít benne. Próbálja eltépni előle, mégsem engedem neki. - Láttam már rosszabbat is - mégsem engedem tekintetemnek, hogy a karomra tévedjen a hegre. Lám, mire nem képes a forrasztás, máris nem gátol meg abban, hogy testmozogjak, anélkül, hogy felszakadna. De igaz, épp a hajóra érkezése előtt tapasztaltam rosszabb árulást, mint amit ő kívánna véghez vinni. Talán hallott pletykákat - már ha pletykálnak a hajón egyáltalán. Ám még mielőtt sikerrel járnék a férfi teste mozdul. Nem hiszem el, hogy ezt sem érzi, hisz… Még átgondolni sincs időm, hátam máris a mögöttem húzódó ajtónak csapódik erővel. Torkomból halk kiáltás tör fel, levegő újra tüdőmbe ragadt. Ám hallom, ahogy kattan a Töltetraktár ajtaja. Nem tudtam bezárni. Nyakát elengedve kapok a panel felé, de már késő. Az ajtó felnyílik, mi pedig egyenesen zuhanunk be. Újra csak hátamat éri az ütés és lassan kósza levegő sem marad bennem, mi bent ragadhatna. Bordáim sajgására mégsem adok időt, hogy fájlaljam azokat. Ha Nikolai is rajtam fekszik, akkor az első dolgom, hogy lekerüljön rólam. Csípőmet mozgatva, lendülök oldalra, karom segítségével, melyet vállához tapasztok fordulok vele, hogy ha egy pillanatra is, de én kerüljek felülre. Ha meg nincs rajtam, mert útközben ő is leszállt, akkor fekvő helyzetben fordulok, hogy meztelen talpélem - ha érezni már nem érez - akkor arcával hozzam közelebbi ismeretségbe.
A pillanatnyi helyzet szülte tervem sikeresnek mondható, hiszen hátamon Katrinaval érkezek a kívánt felületre, ahol kissé megnyomorgathatom a navigátor testét, természetesen továbbra is csak szigorúan a jobb belátásra bírás és nem a fájdalom okozása a célom. Az elgondolásban csupán az nem volt belekalkulálva, hogy az ajtó felnyílik a fizikai behatásra, mi pedig nem belépünk, hanem úgy, ahogy vagyunk, egymás hátán, bezuhanunk a szigorúan védett részlegbe. Amilyen gyorsan csak tudok, oldalra gurulok és állópozícióba rendeződök, jobban mondva rendeződnék, mert nem csak az én fejemben fogalmazódik meg ez a gondolat, hanem ellenfelem elméjében is, aki egy ügyes mozdulattal még meg is lep. Jutalmam, hogy közelebbről is megismerhetem szerencsémre bakancsmentes talpának kemény élét, így bár fogaim helyükön maradnak, de fejem belemozdul a lendületes rúgásba. Ezzel a visszatámadással már mindkét oldalon fel van szakadva a szám és innen is megindul vérem csörgedezése, amivel ugyanúgy nem foglalkozok, mint a még a folyosón szerzett másikkal sem. Ha minden igaz most éppen egymással szemben állva nézünk farkasszemet és éppen a következő ütés és rúgáskombináción járhat az eszünk, amikor az imént kinyílt ajtó se szó se beszéd, visszazáródik, bezárva minket erre a magas szinten őrzött helyre. Ellenben, ha nem lenne éppen elég baj a súlyos fémajtó záródása, akkor mintegy ráadásképp a helyiségben lévő fény megszűnik, helyébe pedig a riasztást jelentő villogó vörös színű lámpák sokasága lép. - Nyomásérzékelők vannak a padlóban? – már ötven évvel ezelőtt sem volt főnyeremény bezárva maradni egy efféle helyen, mert már az akkori Földön használatos védelmi technika is csúnya dolgokat tudott művelni a behatolókkal. - Ismeri a hajó erre a helyzetre előírt biztonsági protokollját hadnagy? – ettől a másodperctől fogva, igaz rendkívül furcsa módon, -de ha túl akarjuk élni ezt a kalandot és máskor lerendezni nézeteltérésünket-, össze kell dolgoznunk - Évtizedekkel ezelőtt az előírásnak megfelelően valamiféle mérges gázt szabadított el a rendszer, de láttam olyat is, amely a hőfokot növelte meg olyan magasságba, hogy azt nem lehetett túlélni. – és akkor az elektrosokkos neutralizációt meg sem említem felsorolásomban. Mindeközben a pár lépés távolságban lévő ajtóhoz sietek, mely rejtélyes módon ránk záródott. - Belülről nem engedelmeskedik a nyitásnak. – kézenfekvő volt, hogy nem járok sikerrel, de meg kellett próbálnom, hogy megbizonyosodjak róla. Hiába feszülök neki kétszer is, meg sem moccan. - Kinek jelez a rendszer, ha probléma van? – valaki csak figyeli a hajó állapotjelzéseit a hídon, bár hanghatás nem kíséri a folyamatos, vészjósló, vörös villódzást, mégis azt remélem, hogy nem vagyunk magunkra hagyva. Abba inkább bele se gondolok, hogy valaki szándékosan zárta ránk az ajtót és ha ezt megtette, talán direkt kapcsolta ki a Töltetraktár jelzéseit a parancsnoki híd felé…
Minden erőmet összeszedve nem adok ki egy hangot sem torkomon. Pedig halk sziszegés az, mi csak kiszüremkedne onnan, eme örömöt mégsem adom meg potyautasunknak. Mindazonáltal képtelen vagyok célomat véghez vinni: az ajtó kinyílik mögöttünk, ujjaim hegyével kapaszkodom még meg a panelen. A férfi testsúlya azonban elsodor, képtelen vagyok magunkat megtartani. Egy-két ujjam körmét is elhagyom időközben. Ezúttal a potyautas már nem csak a hajón potyázik, hanem törékenynek tetsző testemen is. Mégis önszántából gördül le rólam, én pedig fordulok a másik irányba. Alkarjaimra támaszkodva térdelek előbb fel, s állok fel. Gyors rúgást eredményezek, meglepetésszerűen. Igazából meglep, hogy sikerül bevinnem, hisz oly alapvető volt. A rúgó lábamat hátra téve támaszkodok rá, karjaimat magam mellett lógatva szemlélem a férfit, kit… Innen ki kell vinnem. Igen ám, de a mögöttünk húzódó ajtó halk szisszenéssel zárul be. Tekintetem egy tizedmásodpercre vonom el Nikolaitól. A táblagépem. Odakint ragadt, a tárral és az üresen kongó fegyverrel egyetembe… habára a csövébe ott pihen még egy lövedék. Bárki járhatna erre… S ha ez nem lenne elég, fejünk fölött pirosan kezd el villogni a lámpa, mint amikor veszélyt érzékel. Más sem hiányzott. A csendet mégsem töri meg a vinnyogás, csak nekünk villog a lámpa. Ámde a mélyről jövő bariton töri meg. - Nincs - felelem kurtán, hisz nem kellene lennie. Vagy talán mégis van. Sose teszteltük, kik beütötték a kódot, azok mind bejöhetnek. Ám most egy emberrel többen vagyunk itt. Nem, itt nincs. Izmaim továbbra is feszülten figyelnek, mégsem törődök tovább már a férfival. Az ajtóhoz lépve a mellette pihenő panelt futtatják ujjaim, hogy kijussunk. - Maga még a Földön élt - tudatom vele, ha eddig nem jött volna rá. - Az űrben mások a szabályok, mérges gázok nem csak a helységbe terjedhetne, hanem a raktár szellőzőjén keresztül a hajó teljes hálózatát körbejárná. A szoba leválasztható a hajóról, bármikor kapszulaként működhet... - ujjaim gyorsan pötyögnek, ám minden egyes lépés után egy vijjogó hang adja tudtomra, hogy nincs hozzáférésem, ahhoz, hogy kimenjek innen. - Mégis, hogyne lenne - sziszegem neki, ám nem jutván vele semmire, azt hiszem az emberek ezt hívták jó oroszos módszernek. Tenyérrel ütöm meg a panelt, ám az továbbra sem engedelmeskedik nekem. A táblagépem kint ragadt, segítséget innen bentről nem lehet oly egyszerűen hívni. Tekintetem végül az ajtónak veselkedő férfira réved. Szemöldököm akaratlanul is felvonódik. - Az ajtók vákumszerűen záródnak. Szabad kézzel lehetetlen kinyitni őket - tudatom vele. Rendben, nemrég kelt fel, de ennyi… Ennyire más lett volna a világ. Kérdésére újra csak szememet ráncolva függesztem tekintetem a panelra. Pár egyszerűbb mozdulat után megtalálom az illetékeseket. - A Kapitánynak és a Parancsnoknak, ám… - bárhogy böngészem elő a kiküldött értesítések listáját legfelül az én nevem áll, mely utolsóként érkezett meg hozzám, hogy sikeresen kinyitottam az ajtót. - Nem kapták meg… - az értesítés kiküldésével még próbálkozom egy darabig, ám a panel… Pirosan végigfutó mátrix fut rajta végig, melyekből viccesnek szánt üzenet fogad „Game Over”. - Megheckaltek minket - tudatom, hogy aztán gyanakvóan méregessem a férfit. Ám ekkor valami furcsaság vonja el mégis a figyelmemet. Pirosan világító szerkezet egy… fekete lyuk nevezetű bombán. - Rohadt életbe - jegyzem meg, szokatlanul tőlem, majd lépek közelebb a szerkezethez… - Ért a bombákhoz? - teszem fel a becsapós kérdést a férfi felé fordulva.
Úgy fest, hogy az ajtó záródása és a vörös vészjelző bekapcsolódása után Katrina is beleegyezik abba, hogy egy időre felfüggesszük összecsapásunkat és immáron közös erővel szabaduljunk ki a raktár fogságából. - Minden tiszteletem hadnagy, de nem a kőkorszakból, csak a Földről érkeztem. Hermetikusan elzárt raktárak már fél évszázada is léteztek, melyek az illetéktelen behatolás után zárták a szellőzőrendszerüket és végezték a dolgukat a gázokkal. - jegyzem meg, mert, ha már magas szintű jogosultság szükségeltetik a belépéshez, főleg, ha javarészt támadófegyverzet-raktárról beszélünk, miért ne lehetne a védelem is ilyen mértékű. Logikusnak találnám, elvégre, akinek ez a mennyiségű robbanótöltet arzenál a kezébe kerül, az csúnya dolgokat művelhet vele. Figyelemmel követem a navigátor kilépési szándékot pötyögő ujjait, majd a sorozatos megtagadás hangjait, végül pedig az egyedi megoldását, a paskolásokat. Ezen felbuzdulva állok neki a manuális kinyitásnak, mert rendszerhiba esetén talán kiold a vákuum, de nem járok sikerrel. Harmadik próbába már nem kezdek, mert addigra nyilvánvalóvá válik, hogy egyikünk módszere sem jön be, sem a speciális panelcsapkodós, melyet klasszikus iskolákban ötven éve még lehet, hogy tanítottak, sem pedig a vákuumzár ellen pusztakézzel harcba szálló módozat. Az már biztos, hogy ettől több kell ide. - Nem kapták meg? – kezdem elveszíteni a fonalat és úgy érezni magamat, mint egy kiszolgáltatott vadállat a csapdában. – Az orrunknál fogva vagyunk vezetve… - megrázom a fejemet, mikor meglátom a feliratot, majd pillantásom a gyanúsan vizslató bajtársamra téved. - Ugye most ezt nem gondolja komolyan hadnagy? – arcomról is könnyedén leolvasható ugyanaz, mint, amit ki is mondtam. Ez azért már nekem is sok. Mert az, hogy felosonok egy indulásra előkészített hajóra és elbújok rajta, az még rendben is van, na, de hogy szabotőr-hacker legyek, aki még ráadásul ügyetlen is, mert bezárja magát egy szobába az ellenséggel, és közvetlen életveszélynek teszi ki magát, az már valahogy túl cifra. Ám nincs idő ezen lamentálni, mert a slamasztikafolyam kellős közepébe sodródtunk, ugyanis nem elég, hogy kérdéses, lesz-e valami retorziója a rendszernek velünk szemben, ha már illetéktelennek bélyegzett a bent létre, de még tetéződik a baj egy kis szuvenírrel is, amit egészen biztos, hogy egyikünk sem visz el a zsebében: egy bombával. - Egykoron pilóta voltam, bár ezt bizonygathatom ebben a helyzetben, nem biztos, hogy elhinné. – óvatosan közelítek a bombának kikiáltott tárgyhoz, ami eddig úgy néz ki nyugodtan viseli közeledésünket, mert továbbra is ugyanolyan sebességgel villog, mint eddig tette. - Miért játszik velünk, ha egyszerűen fel is robbanthatná az egész hajót? – teszem fel a nagy kérdést, miközben ujjaimmal próbálom kitapogatni a rögzítési módot. - Főleg, ha tisztában van vele, hogy akár le is választhatnánk az egész Töltetraktárat… de azt hiszem ezt nem tudja… – Katrina pillantását keresem, mert, ha ez így van, akkor néhányan kizárhatóak a „mindenki gyanús” körből. - Le tudjuk idebentről választani a szobát? – őrült ötlet, de így egészen biztos, hogy megvédhetjük a hajót az esetleges pusztulástól és talán kapszulaként a blokkolás is megszüntethető
Enyhén felvont szemöldökkel reagálok csak a férfi szavaira. Szinte meglep burkolt agressziója, mely hangjában bár nem csendül mondandója árnyalatában annál inkább. Ha jobb kedvem lenne még el is mosolyodnék. Valami hasonlóról beszéltem Samanthának. Türelmének végéig kell hajszolnunk, hogy megmutassa foga fehérjét. Azonban most mégsem azt az időt járjuk, hogy ezt megengedjem magamnak. - Több olyan fegyver is van itt, melyek mérges gázok hatására robbanékonnyá válhatnak. Így nagyon remélem, hogy nem fognak minket hasonlókkal ellátni. Valamint ez egy hajó, legénysége maroknyi. Ha illetéktelen is lép be, nem célunk megölni. Elfogni és kifaggatni, hogy mit akar - hisz ez nem a Volentis. Ha ott tennének hasonlót, vagy az ocani bázison, az máris más színben tüntetné fel a dolgokat. Egy hajón egy halott veszélyes. Kevesen vagyunk, ez tény. Lényegében minden segítő kézre szükség lehetne. No de ne ebbe menjünk most bele, más dolgunk is van, minthogy kijussunk innen. A panel mégsem engedelmeskedik nekem. Türelmem pedig a végét járja. Nagy levegőt véve szerzek egy újabb adagot lelkem mélyéről. Nem most fogom elveszteni az agyamat. Hidegvér, az kell most ide. Türelmesen próbálom szóra bírni rendszerünket, hogy mégis árulja már el, hogy mi történik itt. Sokat mégsem árul el. Pár apró trükk, néhány gombnyomás és tudomásomra is jut pár dolog. - Nem, viszont én igen - húzom össze szemöldökömet. Én miért kapnék erre értesítést? Noha engedélyem van, hogy belépjek ide, behatoló alkalmával legfeljebb feletteseimtől tudhatnám meg, hogy mi történt. Nem beszélve, hogy felettem áll még a Parancsnokhelyettes is. Ő viszont semmiről sem tud semmit. - A rendszerünkhöz senki sem fér hozzá, csak aki a hajón tartózkodik - vagy még ezt legfeljebb akkor táplálhatták bele, amikor a Volentisen állomásoztunk. De eme eshetőséget elvetném. Hisz nem most először lépek be azóta ide. Azelőtt mégsem volt gond. - Mégis miért nem? - fordulok el a paneltől, egyik kezemet csípőmre téve. Meglehet ő is unja már a folyamatos gyanúsítgatást, de én magam is kezdem unni a hajót átvevő káoszt. - Komolyan elvárja, hogy elhiggyem, hogy „véletlenül” talált rá ujjlenyomatomra és a kódomra? Nem maga lenne az első kísérleti nyúl, ki oly képességekkel ébred, melyek birtokába előtte nem volt, most mégis könnyedén használja őket - s így akár tudomása is lehet arról, hogy miként zárjon be minket ide. Meglehet, hogy célja nem ez volt, csak az én eltávolításom a hajóról. Lássuk be, könnyedén nyernék el bizalmát, ha eltűnnék innen. Tökéletes tervnek is hangzana. Ha magam is hinnék benne. Még sincs időnk ezen elmélkedni, van nagyobb bajunk is. Fél szemmel figyelem miként közelít a bombához, magam pedig reflexszerűen nyúlok oldalamhoz. Ám fegyverem mégsem pihen ott, így csak saját testi erőmben bízhatok. Közel maradok Nikolaihoz, mindenre felkészülve. - Nem tudom, mondja meg maga - felelem neki hol a bombát, hol pedig őt nézve zöldes lélektükreimmel. Aztán egy halk kattanó hang. A bomba felől. - Aj… - jegyzek meg ennyit visszafüggesztve arra tekintetem. - Csak az tudja, hogy miként működik a raktár, kinek engedélye van a belépéshez - így akkor a magasabb rangúak ki is vannak lőve, maradnak az alattam lévők. S lássuk be, én magam is. A szoba naplója alapján az utóbbi időben egyre gyakrabban látogattam a helyet, csakhogy erről nem tudok. S még értesítést sem kaptam. Mennyi embernek lehet meg ehhez a kellő technológiája és a tehetsége? - Nem szeretném, ha addig fajulna a dolog - adom meg válaszom szokatlan módon. - Ne mozdítsa el a kezét. Maradjon ott - utasítom, majd megfordulva lépek egy eddig lezárt, piros madzaggal ellátott dobozhoz. Könnyedén szakítom el a fonalat majd nyitom ki. Egy komolyabb fedélzeti számítógép tárul a szemem elé. Erről lehet lekapcsolni a raktárat, azonban adatbázissal is rendelkezik. - Lát a bombán bármilyen sorszámot? - tekintek fel újra a férfira, remélve, hogy ott marad és nem aktiválja a bombát.
- Hadnagy, ha mindez tényleg így van, ahogy mondja, akkor egy ügyes, nevezzük mondjuk szabotőrnek, kénye-kedve szerint alakíthatja a raktár biztonsági beállításait? Mert abban majdnem teljesen biztos vagyok, hogy minket, ha már ide bezárt, nem csak elfogni, vagy kifaggatni szeretne. – utalok a furcsa néma riasztásra, a vörösen villódzó fényekre, majd próbálok Katrina gondolatmenetén időnyerő kapaszkodót találni és remélni, hogy még cselekedni is tudunk, mielőtt valami visszafordíthatatlan történik. - Ha mindez, amit mond valós, akkor nem lenne képes itt megölni senkit sem, nem fordíthatná ellenünk a raktár védelmi beállításait sem, mert nem létezik ilyen, igaz? – a navigátor szavai után egyre biztosabb, hogy valaki fizikai jelenében is a hajón tartózkodik és kézben tartja ezt az egész műveletet, vagy, ha úgy tetszik támadássorozatot, amit gondosan kimért adagokban tálal. A csípőre tett kéz és komoly ábrázat párosa sosem jövendöl kellemes cseverészést, még akkor sem, ha esetlegesen ez lehet az utolsó beszélgetés, mielőtt egyszerű sakkfigurákként lelöknek minket a tábláról. - Remélem, hogy megéljük a következő órát, mert akkor magam tudom megmutatni a most szállásomul szolgáló közlegényi lakrészében a helyet, ahol rejtve találtam a lenyomatot és a kódot. – nyugodt hangon válaszolok, semmi értelme nem lenne más hangszínt megütni. A tények rendkívül makacs dolgok, a közlegényi szálláson pedig ott lapul a falba rejtett rekesz, melyről lehullt a lepel. - Pontosan! – szól rövid válaszom arra vonatkozóan, hogy mindketten kizárjuk a magas rangban szolgálókat ebből a körből, így valamelyest szűkítettük a még így is nagyon bő listán. - Nem mozdítom. – sem a kezemet, sem pedig a bombát, ha már voltam olyan bolond, vagy nézőpont kérdése: merész, hogy hozzányúltam. Figyelem Kat ténykedését, majd a kérdésnek megpróbálva eleget tenni, leguggolok a bomba mellé, hogy szemügyre vegyem és azonosító után kutassak rajta. - Igen, találtam egy sorozatszámot: EBH-12-ZZ ; fogalmam sincs, mit jelenthet, de nem árt, ha igyekszik, bármin is töri a fejét hadnagy, mert a villogása felgyorsult. – sűrű, hangtalan formában teszi mindezt, a kérdés csak annyi, hogy másodpercek, vagy esetleg több van-e még hátra, míg aktiválódik.
Nevezzük mondjuk szabatőrnek. A Parancsnokkal már napok óta így nevezünk egy bizonyos egyént a hajón. De nem tudjuk, hogy ki lehet az. Talán ő maga is. De legyen, nevezzük. - Rendben, tegyük fel, hogy így van. Miért? Mi célja van azzal, hogy az én kódomat használva, bárki bejöjjön ide és csapdába ejtse magát? - hiszen a kódot nem én használtam, csak egy ügyetlenebb férfi használta úgy, hogy rájöjjek, hogy… Vagy csak engem akart volna csapdába ejteni? Tekintetem újra összevonom. Egyre jobban nem tetszik a kialakult helyzetünk. Mégis idebent ragadtunk és nem tudunk segítséget kérni. Egyelőre. - Bárki is hozta ezt össze, ha kiszabadít, tudjuk, hogy ő volt. Egyszerűbb, ha megszabadul tőlünk. Vagy itt van a raktárban ő maga is - vonom le az egyszerű következtetéseket. Nem zárhatom ki, hogy ő, vagy netalán én lennék a szabatőr. Habár a magam részéről ezt nehéz elképzelnem, mégis ha így lenne… Az első lennék, ki jelentené magát a kapitánynak. Kezdem magam úgy érezni az Arkanon, mintha csapdába csaltak volna minket és egy időzített bombán utaznánk, mely bármikor robbanhat. Oh, hogy jelenleg ez így van? - Ha megéljük - emelem ki nagyon is a „ha”-t - akkor talán lesz esélye megmutatnia - azonban továbbra sem hiszek neki, mégis elhiszem amit mondd. Érdekes paradoxon, melytől nem tudok szabadulni a férfival szemben. Ösztöneim továbbra is azt súgják, hogy lehet benne bízni, mégis minden bizonyíték ellene szól. Keserűen húzom el számat, számolva, hogy mégis ki az, ki szabatőrök lehetnek a hajón. Mégis ha, igaz amit eddig mondott, hogy ama legény lakrészében… Kezeim gyorsan járnak a fedélzeti számítógép billentyűzetén, ahogy életre próbálom kelteni. Időnk kevés, gyanítom. - A robbanás nem okozna nagy kárt. A hajó eme részén lényegesen nem található, csak a raktár. Ha az robbanna, valami oknál fogva, leválasztják, mielőtt nagyobb kárt tehetne. A hajó eme részét lezárnák és a visszatérésig ki sem nyitnák - jegyzem meg, amúgy mellékesen. Hiszen még ha megszervezett is ez az egész, egyáltalán nem átgondolt. A hajó tudná folytatni útját… Olyan tette ezt, kinek nincs elég tudása a hajóról. Szemem sarkából sandítok csak Nikolaira. Gyorsan beütöm a fegyver kódját, s alaprajzát és leírását meg is kapom gyorsan. - Gyakran használt robbanóeszköz az Ocanon. Bányászáshoz használják - felelem. Vagyis nagyot szól, s a hajót is meglökné, nem is kicsit. Pályánkról lerepítene. - Kell lennie egy zöld, fekete, és egy vörös-kék csíkos zsinornak valahol, látja? - folytatom gyorsan. Szemeim sebesen járnak a sorok között, rájővén, hogy miként akadályozhatnánk ezt meg?
Egymásra mutogatunk szabotőrt kiáltva, holott valahol mélyen legbelül mindketten nagyon jól tudjuk, hogy nem közöttünk kell keresni azt az illetőt, vagy netán illetőket, aki a hajónak és legénységének ártani szeretne. Valahogy azonban ez a helyzetben tartás lassacskán azért mégis meghozza a gyümölcsét és együtt tudunk gondolkozni, lépésről lépésre kizárni egyes elemeket, akik ezért vagy azért, de semmiképpen sem illeszkednek a szabotőrünk profiljába. - Ha volt olyan ügyetlen és bezárta ide magát, akkor itt rejtőzhet valahol, de akkor igen nagy slamasztikában van. – értem én, hogy mire céloz a navigátor, de már magamra sem veszem. Most fordítsam vissza egy elmés csavarral az állítást? Semmi értelme nem lenne, csak elterelnénk a gondolatainkat arról a tényről, hogy valaki szorgosan tevékenykedik a küldetés sikertelenségbe hajszolásán. - Túl fogjuk élni, nem adhatjuk meg neki azt az örömöt, hogy lásson minket itt veszni… - és nem utolsó sorban egyre jobban meg szeretném mutatni a helyet, ahol a nyomatot találtam. - Szerintem egyszerűen csak megleptük. Nem számított arra, hogy megtalálom a belépéshez szükséges eszközt, arra pedig főleg nem, hogy ön is megjelenik itt hadnagy. – olyan ez a lépés, mintha egy kapkodó vészmegoldás lenne ez az egész művelet, a bezárás és a bomba aktiválása is. Ahhoz képest, hogy eleinte fel sem tűnt ténykedése, elég drasztikus lépés ez a mostani. - És mi van akkor, ha nem is az a célja, hogy magát a hajót semmisítse meg, hanem az, hogy a fegyverzetét tegye tönkre? Egy űrrepülő védelmi és támadó fegyverek nélkül több mint sebezhető. Ha a fegyverzet megsemmisül, a küldetés le lesz fújva, a hajót visszarendelik, a legénységet átvilágítják, a járművet átnézik, megjavítják, lehet az egész csapatot úgy, ahogy van lecserélik egy ilyen eset után. Rengeteg idő menne el egy ilyen szintű probléma orvoslásával. Kinek állhat egy ilyen dolog az érdekében? – egyszerű feltevés és kérdés ez a részemről, még akkor is, ha egy kicsit kibontom mondandómat, persze a sandítást kiszúrom, de érdemben nem reagálok rá, hanem inkább tovább kattogok belül. - A legénységből kik lehetnek azok, akik vagy jogosultságukból fakadóan nem ismerhetik túlságosan a hajó felépítését, vagy pedig újonnan érkeztek például egy áthelyezés után? – hangosan gondolkodok, hogy együtt tudjak elmélkedni Katrinaval, majd a villogó fény felgyorsít. - Egy bányászáshoz használt bomba az Ocanról? – pillantok a szerkezetre, melyen azért látszik, hogy sem technikai megoldásaiban, sem kinézetében nem hajaz a raktárban sorakozó modern fegyverzethez. Tehát nem az Arkan saját, rombolóhatással bíró fegyvereivel próbál pusztítani, hanem egy kívülről behozott töltettel. - Azt mondanám, hogy a kiszolgáló személyzet soraiban nézzünk szét, ha egyáltalán kijutunk valamikor is innen. – vizslatom a különböző színekkel ellátott drótszálakat és óvatosan, már amennyire egy kézzel tudom, kihajtogatom őket, hogy, ha Kat jelt ad, egy gyors mozdulattal megtegyem a hatástalanítás felé a lépést. - Azt hiszem ez az a pont, amikor nem szabad semmit sem szólnom, nehogy a jelenleginél is nagyobb gyanúba keverjem magam. Hiszen, ha én vagyok a szabotőr és nem akarok még elpatkolni, akkor tudnom kell, melyik a helyes szál. – szól, talán az utolsó előtti mondat, mi közös beszélgetésünket keretbe foglalja, de valóban úgy is teszek, ahogy mondom, csöndben maradok és várom, hogy a tiszt miképpen fog dönteni a drótválasztás ügyében.
Alapos a gyanúm, hogy rám akarják terelni a gyanúnak ama árnyékát, hogy én akarom a hajó életét. S ha ez így van, én leszek az első, ki jelenteni fogja magát a kapitány előtt. Vizsgáljanak át, és ha valóban bűnösnek találnak, hát kapjam meg a méltó büntetésem emiatt. Még ha ez nem csak az életembe, de a karrierembe kerülne. De talán a Kapitány hinne nekem, hogy nem én vagyok az, csak egy olcsó játékot űznek velünk, mely az életünkbe is kerülhet. Mégis… Egy alapos vizsgálat mindenki számára… - A hajón senki ilyen nem tartózkodik jelenleg - ugyanis gyanítom, hogy nem csak innen próbálják szabotálni… Rendben, tegyük fel, hogy Nikolainak ehhez semmi köze, akkor: - Nemrég száműztünk a hajóról egy lázadót - mesélem, ha erről még nem lett volna tudomása. Paranoiám kétli, hogy így lenne, valakinek biztos eljárt a szája. De tán a részleteket nem tudja. - Ha nem a maga műve, akkor az ő keze is benne lehet - vallom be. Hisz ha nem jutunk ki innen, nem mindegy, hogy tudja-e, hogy mégis mit gyanítunk a Parancsnokkal. - Meglehet, hogy már régebben előkészítette ezt, s némi segítséggel direkt buktatta le magát - s az is lehet, hogy sejtette, hogy Wells kapitány úgyse ölné meg. Keserű szájízzel húzom el a számat a gondolaton. Agyafúrt a férfi, s egyszerűen képtelen voltam ezt átlátni. Képtelen voltam megakadályozni. - Nem - jegyzem meg hidegen, kezeimet ökölbe szorítva. Nem, eme örömöt nem adom meg neki én magam sem. - Mint már mondtam a hajón jelenleg egy szabatőr sem tartózkodik - jelentem ki újra határozottan. Hiszen ki? A mindig bohókás Raven? Vagy az alig nagykorúvá érett Jo? Nem, ők erre képtelenek lennének. Ilyet megszervezni még igen. De az a kadét, aki… Fejemet rázom meg, de a tényen nem változtat. Mégis valami belső hang azt mondja, hogy nincs a hajón. - Ha megvan neki a kódom, akkor eddig is szabad bejárást biztosított magának a raktárba. Mégsem vettem sem én, sem senki észre, ami azt jelenti, hogy egyszerre hackelte meg a rendszert, hogy ne kapjak értesítést és lépett be a szobába. Most hogy ez elmaradt, gyanús, hogy a hajón sincs itt. Ahogy az is, hogy a bomba nem éles, most mégis aktiváltuk - felelem neki. Olyan, mintha ez egy hosszú tervezésű akció lenne. Nem egyszerűen csak felkapjuk a fejünket és csináljunk valamit. Megszervezett. Csendben emésztem Nikolai szavait. Kinek állhatna ez érdekében? Kinek? Fejemet újra csak tanácstalanul rázom meg, jelezve, hogy fogalmam sincs. Ez már egy olyan dolog, mely teljes mértékben túlnőtt rajtam. Ha ennek vége, bármennyire is hajnalt írunk, és ha kijutunk első utam a kapitányhoz lesz. Nem lehet időnk máshogy cselekedni, erről tudnia kell. Kérdése jogos, mégsem válaszolok rá. Nem bízok még továbbra sem benne, ilyen információkat, pedig nem szívesen adok ki a kezemből. - Majd utánanézek - felelem végül, remélvén, hogy érti a célzást. Bármennyire is segít kérdésével, elégedjen meg ennyivel. Segíthet. De ilyen információt senki más illetéktelennek nem adnék a kezébe. Ez nem csak rá vonatkozik. Amúgy sem tudom mindenki aktáját fejből, bármennyire is ez a hír járja. - Ühm, nem lehet alvó - jegyzem meg, hiszen ezeket a rendszereket a legjobban azok értik, kik itt nőttek fel. - A kiképzésünk alatt számos bombával volt dolgunk, szinte mindet érdemes volt felismernünk. Voltak különleges egységek, kik ezeket tanulmányozták, szerelték össze, hogy aztán az Ocanra vigyék - ez egy jó kiindulási pont lehet, hogy mégis ki vett részt ilyen tréningen. Alig pár éve vagyunk a bolygón csak… - Vagyis azt jelenti, hogy indulás előtt helyezték a hajóra - vonom le a következtetést, hiszen máshogy nem kerülhetett ide. Ilyet, itt a hajón képtelenség összeszerelni. - Ne aggódjon, teljes körű átvilágítást fogunk tartani - igen, ha egyszer kijutunk. Közben szemeimmel gyorsan követem a leírás sorait. Nem olvasok végig mindent, szavakat, betűket csupán melyből mégis pontosan tudom, hogy miről van szó. - Vörös-kék csíkos zsinórt húzza ki - pillantok a férfira, s érzem, hogy a torkomba dobog a szívem. Fogaimat összeszorítva várom a hatását. Nem írja pontosan a leírás, hogy ez a helyes drót, mégis elég magabiztos a hangom, hogy azt húzza meg. Ez az egy pillanat, mely szinte teljesen lelassul. Lassított felvételbe látom a férfi kezének mozgását, hogy vajon a megfelelő zsinórt húzza-e ki. S ha igen, akkor vajon mi fog történni. Itt robbanunk? Vagy megkönnyebbülten fellélegezhetünk?
Gondolataimból egy igen érdekes információ ránt vissza a mellettem ütemesen villogó bomba közvetlen környezetébe, méghozzá Katrina mondandója egy korábban száműzött lázadóról. Meglepetten emelem tekintetem a tisztre, mert bármilyen hihetetlen is lehet számára, de nem hallottam még ezt a történetet és elhallgatva a mondatait, igencsak furcsa, sőt mi több, gyanús lehet ez a szál. - És hol van most ez a lázadó? – érdeklődök összevont szemöldökkel, mert ennek a történésnek a fényében, számomra egy új gyanúsított lépett a színre. - Mit tudunk erről az illetőről? Ha lázadó, akkor az indítéka egyértelmű, de részletekbe menően, mit tudunk róla? Mihez ért? Mi az, amiben a legjobb? Mégis ki ő? – egyelőre egy fantommal állok szemben és igencsak kényelmetlen egy bomba mellett, valakinek a kisded játékába belecsöppenni úgy, hogy nem tudok róla semmit. A hadnagy a helyzetünkre való tekintettel talán közlékenyebb lesz, mint amúgy más napon lenne és kapok egy dióhéjnyi kivonatot a potenciális szabotőr jelöltünkről, hogy valamelyest képbe kerüljek. - Játszik velünk… - állapítom meg kissé elgondolkodva – valószínűleg van egy konkrét terve és több forgatókönyve bizonyos helyzetekre. Semmi kétség, hogy minden lépésünket figyelemmel kíséri és ellenőrzi. Mivel velem nem számolhatott, azt hiszem, az én felbukkanásom jelenti most számár a fejtörést, ami azt eredményezheti, hogy felgyorsítja az eltervezett folyamatokat. – próbálom megtalálni a rést, ahol belenyúlhatnék az előre elgondolt akciójába, de ehhez információra van szükségem, amit csak Kat adhat meg most nekem. A remélt válaszok mellett viszont megkapom tőle a feltételezett hatástalanításhoz a kihúzandó drót színét. Ujjaim óvatosan siklanak a vezetékre, melynek kihúzása után két eshetőség van: Vagy azonnal robban ez az egyszerű robbanószerkezet és nem érezve semmit veszítem el a párbajt ellenfelünkkel, vagy pedig megáll a villódzás és folytathatjuk a harcot a szabotőr ellen. Még ebben a kiélezett szituációban sem hagy el hidegvérem, úgy vagyok vele, hogy már az is csodaszámba menő dolog, hogy túléltem a Föld pusztulását és idáig élhettem, de győztes típusnak tartom magam, azt hiszem, egyetlen katonából sem hiányozhat a győzni akarás, így belőlem sem hiányzik. Meg akarom találni ezt a kiberpatkányt és át akarom adni a Kapitánynak. Még nem lehet vége ennek a történetnek, most még nem… Erősen ragadom meg a drótszálat és elszánt arccal figyelem Katrinat a túloldalon. Egy rántás… …és még mindig élünk. A bomba villogása megállt, a szobában körző vörös fény furcsa módon most nyugtató hatással van rám. Néhány óvatos mozdulatot követően, a robbanóanyagot kezemben tartva közelítek a navigátor felé. - Tökéletes választás volt. Le volt írva, vagy megérzés volt? – nem gondolom, hogy le lett volna írva, hogy melyik drótot válasszam, de egy ilyen szituációban nem kérdezünk vissza, hogy "biztos?". Nem, ez a kérdés nem állja meg a helyét egy ilyen helyzetben. - És most hogyan tovább hadnagy? – kérdezem, miközben átnyújtom az immáron semlegesített, Ocanról származó ajándékot.
Pént. Feb. 09, 2018 7:46 am
Előnyei és a hátrányai annak, ha valakinek nincsenek érzései. Mármint, aki szó szerint nem érez semmi érintést. Furcsa lehet, kívánnám eme adottságot de be kell látnom. Az ilyen egyénekkel teljesen máshogy kell harcolni, mint egy normális emberrel. Azon meglepetésszerű mozdulatok, melyek épp a fájdalomra mennek rá, semmit sem érnek. Ha a teste érzi is, elméje nem. Azt nem béklyózza meg a gyötrődés, a meglepetés. A szervezete sényli csak meg, semmi más. Így hiába is próbálkoznék akár a veséjére ért rúgással, akár testének apró gócpontjaira mért ütéssel semmit sem érnék el vele. 
Enyhén felvont szemöldökkel reagálok csak a férfi szavaira. Szinte meglep burkolt agressziója, mely hangjában bár nem csendül mondandója árnyalatában annál inkább. Ha jobb kedvem lenne még el is mosolyodnék. Valami hasonlóról beszéltem Samanthának. Türelmének végéig kell hajszolnunk, hogy megmutassa foga fehérjét.
