Mindenkiben ég egy láng, valakiben kisebb és valakiben nagyobb, akár képes irányítani a tűz elemet, akár nem. Ez a láng az, ami éltet, erőt ad, ahhoz, hogy reggel felkeljünk, hogy minden kudarc és nehézség ellenére folytassuk. Hogy élvezzük azokat a pillanatokat, amikben a lángok a legmagasabbra csapnak, és igen, ez az, ami miatt a vitákat szítjuk a másikkal, amiért úgy tűnik hogy ok nélkül változik a hangulatunk és ami hogy ha kihuny, nem szerezhető vissza már.
Amikor édesanyánk elvesztette az övét, azt hittem, hogy az én lángjaim is az ő testét emésztő tűzbe fognak veszni. Abban az időben nem gondoltam, hogy egyszer még magasabbra fognak csapni bennem, mint valaha.
Mindenki másképp gyászol.
Dwaiia lángjai a küzdést választották, elhúzódott mindenkitől, még tőlem sem fogadott el vigasztalást és harcosnak állt. Én már jártam azon az ösvényen. Még fiatal ocantiszként döntöttem úgy, hogy a képességeimet a legjobban a harcokban kamatoztathatnám. Azt éreztem, hogy úgy válhatok szolgálatára a népemnek és a családomnak, ha védelmezőjükként megóvom őket mindentől. De hiába a kiképzés, hiába a sok edzés, gyakorlás. Amikor igazán szükség lett volna rám, cserbenhagytam mindenkit. Illetve egy valakit, aki a világot jelentette.
Az, hogy tehetetlenül néztem, ahogy anyánk állapota folyamatosan romlik, folyamatosan emésztette bennem a tüzet. Apánknak röviddel Dwaiia születése után nyoma veszett. Nekem kellett volna a családfőnek lenni, de semmit sem tehettem azon kívül, hogy saját magamon vezettem le a feszültséget. Harcosként könnyű volt törni zúzni. És élveztem, élveztem amikor egy kés vagy kard felvágta a húsomat és kicsordult a vérem. Az adrenalin szükséges volt, a fájdalom megérdemelt. Igen, úgy éreztem, hogy megérdemlem a büntetést, ha már nem tudok segíteni anyánkon. De a nap végén megint az ágya mellett és egy szinttel mélyebben találtam magam. Hiába próbáltam utána kapni, felelősségteljes testvérként viselkedni, a húgom egyre távolabb és távolabb sodródott tőlem és mindenkitől.
És akkor jött Aryana. Népünk egyik legmélyebben tisztelt gyógyítója anyánkat nem bírta már megmenteni, de engem sikerült. Érdekes, hogy pont egy víz elemű ocantisz élesztette bennem újra a tüzet. Amellett, hogy ápolta a sebeimet, ráébresztett, hogy van még értelme a létezésemnek. Persze egyszerűnek hangozhat ez így, de küzdelem volt a lángot visszaszerezni. Végül magam mögött tudtam hagyni azt az önmarcangoló korszakot, de a hegek, amiknek nagy részét ruha fedi, mindig emlékeztetni fognak rá.
A Holdanya és Holdapa ünnepén örökre egybekötöttük sorsunkat Aryanával és pár évszakkal később megszületett szerelmünk gyümölcse, Wella.
Ez mindent megváltoztatott.
Rádöbbentem, hogy sem a családomnak, sem a népemnek nem teszek azzal szolgálatot, ha továbbra is harcosként védelmezem őket. Nem akartam, hogy az anyaság feleméssze Aryanát és ne jusson ideje a szenvedélyére, a gyógyításra. Így visszavonultam és a család körüli dolgokra kezdtem el több időt szentelni. Ki gondolta volna, hogy a kapálás éppen olyan megerőltető tud lenni, mint a kardforgatás?
Az Egyensúly szertartás során tűzből formált pengémet persze nem aggattam fel dísztárgyként a falra, mint haszontalan tárgyat. Továbbra is formában tartom magam, hogy ha nagy szükség lenne rá, bármikor a népem szolgálatára tudjam bocsátani képességeim. Emellett pedig aktív részese vagyok az új generáció kiképzésének, hiszen valakitől tanulniuk kell. Az ötlet, hogy tanítsak szinte magától jött. Úgy éreztem, hogy felelősségteljes nagy testvérként kéne viselkednem, de Dwaiia-val eltávolodtunk egymástól. Ekkor tűnt fel Alecia, aki szintén föld elemű és éppen azon edzett, hogy minél jobb harcossá váljon. A közös edzések vele és az, ahogy tágra nyílt szemekkel hallgatta a tanácsaimat egy kicsit olyan volt, mintha egy darabot kaptam volna vissza a húgomból. Azonban, amióta megszületett a kislányunk, Dwaiia több időt tölt velünk. Talán idővel újra be tud illeszkedni közénk, én nagyon szeretném és mindenben segítem, amiben csak tudom.
A lángom hosszú úton keresztül formálódott olyanná, amilyen. Most a családi tűzhelyet őrzi és tartja életben. Megtaláltam a harmóniát, amire szükségem volt. Nem állítom, hogy életem végéig meg tudom ezt így őrizni, de most egyensúlyban vagyok. Már csak azt remélem nagyon, hogy ezek az idegenek, akik felé Aryana nyitna, de én inkább tartózkodnék tőlük, nem próbálják meg fenekestül felfordítani a világunkat. Ha mégis bántanának valakit, én készen állok a küzdelemre velük. Egy olyan világot akarok teremteni a lányomnak, meg a leendő gyermekeimnek, amiben békességben nőhetnek fel.