Halkan nevetek fel szavai hallatán, de hamar átvált halk hüppögésbe, akár egykoron az Irattárba. Igaz ezúttal nem a másnap miatti fejfájás végett, hanem minden egyéb porcikámba hasító fájdalom miatt. Talán ezúttal lenne ideje megszámolni az embernek hány porcikája is van, ugyanis úgy vélem, hogy az összes sajog, fáj, zúg. De ez legyen a legnagyobb problémánk, amikor valami lények itt mászkálnak körülöttünk, s aki nem figyel, azokat csak hipp-hopp felkapja és tovaviszi. Majd egy férfi fogja és lelövi. - Megnézted, hogy kit visz? - teszem fel a kérdést, gyanakodva, de végül is… Én hagytam kint egyedül és maradtam bent. Kijelentésére elhúzom számat, ajkamba tapadt vérem csak tovább reped. - Pusztítsunk el egy bolygót, mert nem tetszenek az élőlényeik? - vonom fel szemöldököm, de ezt azon nyomban megbánom, hiszen vékony bőröm ott is felreped. De egyáltalán miért is van időnk csevegni? - Zsákkal a fejemen hoztak be ide. Valójában azt sem tudom, hogy hol vagyok - felelem kicsit sem higgadtan. Békésen sétáltam a Szektor szélénél, amikor hirtelen egy szúrást éreztem a nyakamon, látásom elhomályosult és, mintha zsákot húztak volna a fejemre. A következő, mire emlékszem, hogy itt tértem magamhoz a barlang négy fala között. Napfényt… Azóta nem láttam, nem mintha egyéb esetben látnék az űrben. A barlang falához tapadva fejemet félrefordítva érzékelem, ahogy a lángok felcsapnak. Testem megmerevedik, ám fájdalom nem ér el hozzám, a hőt felfogja a fölém magasodó férfi. S most, hogy egy pillanatra megálltunk, újra tudatomba hatol a fájdalmak tömkelege. Körmöm megcsikordul a falon, ahogy koncentrálok arra, hogy ne érezzem azokat. Ha lenne helyem, még térdem is összecsuklana, ám jelenleg erre is lehetetlen vagyok. Miután sikerül két lábon maradnom, kifordulok Ethan után, ám mégis a másik irányba. Azonban onnan nem kellene számítanunk ellenségre, azonban… Mégis közelít valaki. A nem is apró, immár modernebb fegyver először csak egy bénító lövést ad ki a közelítőre, majd szemrebbenés nélkül homloka közepét fúrom át. - Innen még jönnek - hallom a távolból jövő bakancsok monoton menetelését. De a barlang falának köszönhetően ez akár az ellenkező irányból is jöhet, szinte mindenhonnan hallható. Félig visszafordulva felé érzékelem, hogy amíg ő feláll, egy piros pont veszi célba az ő homlokát is. Szabad kezemmel nyomom vissza a földre, amíg fegyverem a feje fölött sütöm el, abból az irányból, melyből gondolom a támadást. A talpam alatt a föld enyhén remeg meg. - Lehet neked most kellene kimenned, amíg nem késő - én azonban nem fogom hagyni ezeknek, hogy további kárt tegyenek a flottának, még ha Hespera ezt nem is láthatta előre. A föld azonban egyre jobban remeg, szemem szűkítem össze. Ám akárhogy is figyelek mindkét irányba, egyiknél sem látok semmit. Csak a falakat, semmi többet, pár bemélyedéssel. Ethan a vállamon ragad meg és fordít egy irányba, ám én csak sután pislogok arra. - Mit is kellene látnom? - kérdezem, figyelve a sima falfelületet. Ugyanis nekem ott nincs semmi, nem is volt. Ám több kérdésre megint nincs időnk, mert a közelből kürt hangja szólal meg, előbb halk majd egyre hangosabb zakatolással. Fény vakítja látásunkat és… Szemből egy vonat közlekedik. Bárhogy is kerül ide… valamiért teljesen természetes, hogy ennek itt kell elmennie, valahogy semmilyen furcsaságot nem érzek emiatt. Gyorsan ugrok félre, a falnak kenődve. Pár vagonyni halad el mellettünk, s amikor az utolsó is elmegy, akkor láthatjuk, hogy a túloldalt egy egész tucatnyi ember áll felfegyverkezve előttünk. - Honnan lettek ennyien? - lehelem elképedve, hiszen… Nem ennyien kellene lenniük. S közöttük ott van… Látom Connor hitetlenkedő képét, hogy még itt is képes vagyok talpon állni - még ha a fal is támaszt jelenleg meg. Láthatja, hogy nem adom meg magam. A szemembe düh lobban és ellökve magam onnan, semmit sem látva indulok el felé, ám újra egy kürt szólal meg a fejem felett. Vissza irányból is jön egy járat…
-Meg - Vágom rá kicsit morogva. Inkább nem mondom végig a mondatot, amiben bevallottam volna, hogy csak azt látta, hogy az áldozatnak rövid haja van, szóval tuti nem ő az, minden más meg le van szarva. Aki idebent van, és nem egyikünk az úgyis ellenség, amíg nem ad rá nagyon jó okot, hogy mást gondoljak. -Az, hogy meg akarnak enni kicsit több mint nemtetszést vált ki belőlem, de amúgy nem, csak harc közben így morgok! Feszélyez, ha épp meg akarnak ölni! Azt már meg sem említem, hogy és attól sem vagyok nyugodt, hogy egy bombának hála a hegy is ránk omlik nemsokára, mert nem akarom, hogy azt higgye rinyagép vagyok. Mivel felém már nincs veszély, arra szegezem a puskám, amerről ő hall még lépteket. Látni én ugyan nem látok senki mást, és nem is hallom őket közeledni, de bízom az ítélőképességében, és egyébként is, több ideje volt kiismerni ezt a környezetet. Viszont a feltételezés, hogy itt kéne hagynom, nem mondom irritál egy cseppet. -Még egy ilyen duma és lesmárollak. Nem megyek nélküled sehova innen! Úgyis kezdem elveszteni idelent az eszem, mi baj lehet még ebből? Az viszont, hogy nem látta eltűnni a járatokat már nagyon aggaszt. Tehát, még mindig hallucinálok. Ezek után pláne igyekszem mellette maradni, addig kicsi az esély, hogy őt lövöm le véletlenül, és nem valaki olyat, aki megérdemelné. Remek terv, már csak az a kérdés, hogy....MI A FASZ??? -OKÉ, MOND, HOGY EZT LÁTTAD!! - próbálom túlüvölteni a vonatot, és közben eldönteni, hogy minek örülnék jobban, ha csak hallucinálnám ezt, vagy tényleg az történne, amit láttam. Az viszont kizárt, hogy mindketten ugyanúgy diliztünk be valamitől, szóval egyenlőre elfogadom, hogy megy itt két vonat...valahogy. -Nem, tudom, nem érdekel! leadok pár lövést az ellenkező irányból közeledő vonatra, hogy tönkretegyem egy távoli vagon zárszerkezetét, aztán megragadom Katrine kezét, és magammal húzom a sínek felé. -Erre most felszállunk! Ugrás! Remélem benne van, mert ha nem...aligha tudnám mindkettőnket felhajítani a vagonra, hiába vár ránk minket nyitott ajtóval. Nem tudom hova megy innen, de csak jobb mint itt. A társam pedig belátja, hogy ha valamivel, akkor ezzel remekül ki lehet üríteni egy bázist, szóval muszáj felszállnunk rá. Bárhova is megy, ott is talál majd ellenséget bőven...
Kósza bólintással nyugtázom szavait, habár annyira nem hiszek neki. A lényeg, hogy élünk, s eddig nem adott okot arra, hogy ne higgyem el szavait. Ily egyszerű ember vagyok. Mivel hogy felettesem feltételezem, hogy nem hazudna nekem. - Lépj túl a feszélyezettségen - felelem még neki. Magam részéről ilyenkor vagyok csak elemembe. Mintha az összes érzékszervem felerősödne. Mindenre tudok figyelni és koncentrálni. Mondjanak bármit neveltetésemről, rólam, aki vagyok. Harcban képtelen vagyok elveszteni az eszemet. Hideg fejjel látok át mindent. - Ha képes vagy úgy harcolni, hogy tudod, bármikor meghalhatsz, elszántabb leszel - ejtem még ki bölcselkedő szavakat, melyeket az Admirális vert belém nem kis áldozatokkal. A halált vágyók, a halált nem félők merészebben indulnak egy csatába, merészebbek bárkinél. S olykor ez az, melyet az ellenséget meghátráltatja. Van, hogy bejön, van hogy nem. - Nem véletlenül áldoznának fel - szólok sziszegve. Továbbra is felelőtlennek tartom, hogy idejött. - Veled ellentétben engem nem várnak vissza - jön még egy kéretlen megjegyzés, de aztán csak sóhajtva legyintek. Ha másért nem, őt nem veszélyeztethetem, csak azért, mert nekem elszámolni valóm van valakivel. Kint kellett volna maradnia. Mégsem hiszem, hogyha most kimegyünk, akkor Ő meghal… Nem hagyhatom tovább életben. A vonat szele lobogtatja kócos hajam, tépné zsákszerű ruhámat, megtaszít tartásomba. A fal remek lehetőség, hogy támaszát nyújtsa nekem. Kérdő tekintettel nézek fel a mellettem üvöltőre. - Nem, nem látok magam előtt egy vonatot - vonom össze szemöldökömet. Mégis mi baja? Egy böhöm nagy járgányt, ki nem vesz észre? Arra már nem is akarok gondolni, hogy vajon honnan tudom, hogy Ez egy vonat? Egyszerűen csak tudom, nyugodjatok ebbe bele. Az apró szünetben látom kivégzőosztagunkat. Ennyit arról, hogy itt mindig hidegvérrel tudok gondolkozni. Agyamat elborítja a vak düh. Elindulnék Connor felé, csakhogy a másik irányból robogó vonat utamat gátolja. Szabad keze ökölbe szorul, fittyet hányok minden fájdalomnak. A menetszél hátralök, de kitartóan térek vissza újra. Amint elmegy a vonat, én közéjük vetem magam. Vetném, ha a mellettem álló, nem lenne egy komplett… - Te mit csinálsz? - förmedek rá ridegen. Nem, most nem tudok higgadtan gondolkodni. Vért akarok látni. Az Ő vérét. - Mi? Nem! - tépném ki a kezem az övéből, de képtelen vagyok. Testem viszont önként mozog, ő nem akarja vesztünket. Pár pillanattal később a vagon mocskos padlóján feküdve nézek az ellenkező irányba. Látom a lázadók döbbent arcát. Kezem a fegyver markolata köré szorul, felemelem, ám… Járgányunk tovább gurul. A lövedék a barlang falát találja el. Nem érdekel, hogy a vonat ide-oda ugrál velünk az egyeletlen síneken, nehezen, de feltápászkodom. Immár a düh ad erőt arra, hogy ne essek össze. Vérben forgó szemmel fordulok Ethan felé, fegyverem egyenesen reá szegezem. - Miért? - jön a rövid, rideg kérdésem. Tekintetem egyszerre hideg, közönyös, mégis dühtől izzó. Nem érdekel, hogy miként nézhetek ki szakadt-vedetten, egy árva fegyverrel a kezembe. Bőrömön nincs oly porcika mely nem sárgállna, zöldellene az elmúlt napok tortúrájából. Egyelőre a sötétben utazunk, a vagon gyér villanykörtéje ad némi világosságot nekünk. - Miért? - kérdezem újra, ujjaim megfeszülnek a markolaton, a ravaszon. Nem, jelen pillanatban nem haboznék lelőni őt.
-Nem feszélyezett vagyok, zabos! - Közlöm vele, enyhén morogva, és az ujjam mintha egy kicsit jobban rásimulna a ravaszra. Tudom, hogy egy jó katona nem veszi személyes sértésnek, ah az életére törnek, engem viszont akkor is idegesít. Komolyan, hány pancsert kell még lelőnöm, amíg végre mindenki felfogja, hogy rossz ötlet azt a hadsereget megtámadni amiben szolgálok? Vagy úgy általában bármelyiket. Az az apróság, hogy mi jöttünk ide hidegen hagy... -Téged is legalább annyian várnak, szóval nem lesz itt semmiféle feláldozás. Egyikünk sem döglik meg, sem most, sem később. Sokkal később esetleg, de az még kiderül! A vonat fura dolgokat művel. Egyrészt...esküdni mernék, hogy nem volt itt sínek. Mondjuk, nem lenne nagy dolog, ha maga előtt tenné le, és fel is szedné aztán, szóval ez még elmegy, de a járatok némelyike bőven túl szűk volt egy ekkora vagonnak, ráadásul valamiért...nos, az összes vonat a földi, több száz éves rozsdás csotrogányokra emlékeztet, ráadásul a mozdony is mintha dízellel menne. Nyilván csak külsőre ilyen, és ezt is STD generátor hajtja, de miért néz ki így? Ó, és nem mellesleg, úgy tűnik ez a járgány kihozta Kat szarkasztikus énét. Felnevetek a kérdésre. Nem, nem érzem szükségét annak, hogy beavassam abba, hogy az előbb láttam a barlangot átrendeződni, közvetlenül előtte pedig Pressia-t rúd táncolni. Ez utóbbit több okból sem vallom be. Egyébként is fontosabb, hogy ne hagyjam itt meghalni. Ezen véleményem a koszos padlón feküdve sem változik sokat, miközben fegyvert szegez rám. Lett volna alkalmam nekem is felé fordulni a puskámmal, de semmi kedvem, meg fel sem merült bennem, hogy szükség lesz rá. -Katrina... - szólok hozzá óvatosan, és a lehetőségekhez képest halkan. Kicsit azonban át kell gondolnom a válaszom. Ha Alex lenne most itt velem, elmondanám neki az igazat. Közölném vele, hogy nincs oka nem lelőni, sőt jobban tenné, ha most meghúzná a ravaszt. Hallucinálok, és veszélyes vagyok rá, meg mindenki másra is. Alex úgy venné, hogy mivel őszinte vagyok vele, és előbbre helyezem a saját biztonságom az övénél, hiba lenne megölnie. Katrina meghúzná a ravaszt. -Először is, nem voltál magadnál. A fegyvereden van gránátvető, mégsem azt használtad a nagy tömeg ellen. Ha nekimész annak a 20 embernek, csak meghaltál volna! Mondjuk ezt furcsállom, hogy nem vette észre a kis gránátvetőt a puskán. -Másodszor...az evakuálás elkezdődött. Bárhova is megy ez a vonat, ott vannak a vezetőik. A hegy irreleváns. Bárhova is megyünk, a másik vonat jön utánunk, akit hátrahagy, annak annyi. Harmadszor pedig... Gyomorforgatóan ismerős illat üti meg az orrom. Megzavar a koncentrációban, és el is akad a szavam, aztán felemelem a kezem, hogy eltakarjam a szemeim az erős fény elől. Furcsa, hogy máris érzem az óceán sós, poshadt illatát. Aztán ujjaim közt kikukucskálok és... -Mi a szar.... Egy pillanatra vakító fény tölti be az egész vagont, sőt, az egész világot, aztán pedig újra látom magam előtt a gátat, és mögötte az omladozó felhőkarcolókat, és a közéjük tákolt Potter járdákat. Pislogok, és egyszerűen nem akarok hinni a szememnek. -Kat...hogy...mi... Nem tudok értelmes szavakat használni. A vonatunk elképesztő sebességgel száguld a szülővárosom felé, és pedig mozdulni sem tudok, csak meredek előre, és hagyom, hogy megtörténjen, mert nincs más választásom.
- Akarja a fene feláldozni magát - fintorgok rá hitetlenkedve. Azt hittem, ennél azért jobban ismer. Tény, hogy ha magam lennék, olyan dolgokra is vetemednék, melyekre az ő jelenlétében nem teszem meg. Egyesek őrültnek tartanának azok miatt, s bevallom hajmeresztőek lehetnének próbálkozásaim. Így lenne ez most is, mennék előre, egyedül, magam sem tudva, hogy miben bízva. Tudom, hogy lelőlének, egy-két golyót talán még ki is tudnék védeni. A többi eltalálna, de célomig eljutnék. Aki pedig nem más… Igen eljutnék, ha nem kényszerítenének másra. Az újabb menetszél hajamat is viszi, ahogy a koszos padlón hasalok és próbálom eltalálni a férfit. Nem szitkozódom, pedig megtehetném. Nem kezdek el őrjöngeni, pedig bennem van a késztetés. Nem, nem teszem meg. Egyszerűen csak csendben állva szegezem fegyverem a földön fekvőre. Tekintetem, tartásom komoly. Egyik sem hat kivetnivalót afelől, hogy gondolkozás nélkül lelőném. Ne tévesszen meg a csendem. Belül őrjöngök, szememet, elmémet vörös köd lepi el. Nem látok túl rajta. Vért akarok látni, a kadétét akarom. Vagy azét, aki megakadályozza, hogy vegyem. Nevem hallatára alig rezdülök meg. A ravaszt tartó ujjam kissé megmozdul. Nem kellene hozzá sok, hogy megtegyem. Ridegen szemlélem, pislogással nem zavarom meg. Nem fogok esélyt adni arra, hogy kiverje a kezemből. - Az Én döntésem lett volna - felelem makacsul, hidegen. Legszívesebben rávetném magam és egy kötéllel fojtanám meg. Törném ki nyakát. Dühöm mérhetetlen és ez a szint ismeretlen számomra. A Kapitánnyal szemben sem viselkedtem így, pedig, ha belegondolok… De tovább magyarázz. Szememet továbbra is összeszűkítem. Mielőtt belekezdene a harmadik okba, egyet lépek előre, feltett szándékkal, hogy mellkasára lépve gátoljam meg, hogy felkelhessen. Én pedig kényelmesen főbe lőhessem. Jégszívű gyilkosként nézek rá, kiben minden szándék megvan, hogy elvegye életét, még ha Ő ezzel nem is ért egyet. Azonban ekkor hirtelen napfény árasztja el a vagont. Az elmúlt napok sötétsége után bántóan hat a fény. Nem elég, hogy kényszerít, hogy szemeimet behunyjam és kezemmel takarjam el. A hirtelen fény… Megszédít. Lépésembe megtorpanok. A vonat ekkor vált vágányt, élesen balra. Hirtelen kap oldalra a vagon, s testem itt adja meg magát. Tehetetlenül terülök el a padlón, eddig is fájó hátam nagyot koppan. Izzadt kezemből kicsúszik a fegyver, az ajtó felé csúszik. Nagy levegőt véve nyomok el magamban minden fájdalmat, melyet érzek. Fogaimat összeszorítva igyekszem magam nem összehúzni magzatpózba. Az elmúlt napok… az órák… Mintha most tetőznének bennem. Nehezen fordítom a fejem oldalra. Apróra nyitom ki szemem. Előbb csak a nagy fényt látom, aztán lassan, nagyon lassan körvonalazódnak ki épületek vonásai. A kék ég, a rajta lomhán araszoló kék felhők. - Hol? - hallom saját, meggyötört hangomat… Mintha nem is én szólnék. A fájdalom. Sírni támadna kedvem, mégsem teszem. Visszatartom magamba. Nehezen a hasamra fordulok innen talán könnyebb felállni. De nem… Minden próbálkozásnál visszarogyok. A fájdalom valóságos, de… Hol vagyunk? Mégis miért érzem azt, hogy ez teljesen természetes?
Továbbra is mereven nézek farkasszemet a fegyver csövével. Furcsa belegondolni, hogy ha Katrina meghúzza a ravaszt, az a könnyű géppuska fog végezni velem, amit a feleségemnek osztottak volna ki, ha nem módosítom ezt amikor a hajóra lépett. Látom rajta, hogy le akar lőni, és mégis, valamiért bízom benne, hogy nem fogja megtenni. -Te vagy a második, aki ezt vágja a fejemhez ma... - Itt egy picit megtorpanok. Ma...? Esküdni mernék, hogy a találkozásom Sam-el ma volt de...már 3 hete úton vagyunk...ugye? Akkor nem lehetett ma. Mégis, abszolút így érzem, hogy ma történt. Annyira friss. Mindegy, a lénye,g hogy nem fogom engedni, hogy megölesse magát. Ha ezzel a jogait tiprom, és rossz barát vagyok, letojom. -A felettesed vagyok, akkor halsz meg, ha én mondom! Nem, nem hiszek az ilyen zsarnoki maszlagban, de ő igen, és remélem ez elég ahhoz, hogy ne támadjon rám. Végül mindegy lesz. Azonnal felpattanok, ahogy megbotlik, és átölelve gátolom meg, hogy összeessen. Nem tartom szorosan, épp csak annyi, hogy egyikünk se vágódjon el, ha a vonat újra meg akarna viccelni minket. Viszont, most már kíváncsi vagyok, mi ez az egész, és őt támogatva a nyitott ajtóhoz lépdelek, és kiülök a vagonból, lábaimat lógatva, őt pedig húzom magammal, hogy mellettem foglaljon helyet. Az óceáni híd mérete lélegzetelállító, pont úgy fest, mint a propaganda videók mondták, hogy fog. A város pedig egyszerre tűnik a távolban hatalmasnak, és aprónak. Minden épület egy apró paca csak a távolban, mégis részletesen látom a lakókat közlekedni a rozoga potter járdákon a felhőkarcolók közt, miközben a szél ide-oda mozgatja őket. -Én feladom. Ez úgy néz ki, mint a szülővárosom, de...hogy is mondjam....a jelenlegi állapotát sokkal síkabbnak képzeltem el ennél. Az kizárt, hogy ez még az Ocantis...de hogy kerültünk vissza a Földre? Továbbra is szorosan fogom magam mellett, nehogy kiessen, ha esetleg elájulna, másik kezemmel pedig elkapom a fegyverét, ami nagyon próbált kiszökni a vagonból mellettem. Az ölembe teszem, aztán Katrine felé fordulok. -Le akarsz még lőni? Kérdezem érdeklődve, amolyan lezseren, míg átkapcsolom a fegyvert gránátvető üzemmódra. -Pontosan tudjuk merre jönnek. Ezzel egy lövéssel el tudod intézni, hogy az óceánban kössenek ki...vagy, süllyedjenek el, pontosabban. Az alattunk lévő víz pont annyira mérgező, mint amennyire szépen csillog, aki megfürdik benne abból kocsonya lesz. Ha már megemlítettem, letekintek. A lábunk alatt ragyogóan csillog az óceán, és sokkal kékebb, mint amire emlékszem. Nem borítja a felszínét szemét, vagy épp döglött állatok szigetei. Ráadásul szokatlanul nyugodt it. Szinte túl nyugodt. -Nos...felmászunk a tetőre, vagy nézzük még a napkeltét, mintha valami béna romantikus filmben lennénk?
Szemöldököm újra összevonom szavai hallatán. Nem tudom, hogy hova tegyem mondatát. Második? Hát ki volt még, akivel összetűzésbe került, miközben lefelé tartott? Mégis mit tett azért, hogy lejusson a bolygóra? Nem neki kellett volna eljönnie. S amint tudom, senkinek sem kellett volna. Ez így nem helyes. Mégsem felelek neki. Szempilláim pedig egy pillanatra megremegnek parancsoló szavai után. Agyamról lassan oszlik fel a köd, de a düh még ott tombol bennem. - Cseszd meg a parancsod - sziszegem miközben megremeg kezemben a fegyver. - Egy katona akkor hal meg, ha a feladatát véghez vitte. Én nem vittem véghez, most sem! - szólok hozzá ingerülten. Életemben először nem érdekel egy parancs. - Egy katona nem indul el egy elve vesztes csatába nem igaz? Én nem vagyok felelőtlen - sziszegem végül, ahogy közelebb lépek hozzá. Vagyis lépnék. Ha ez a zakatoló szörnyeteg nem akarná már most a halálunkat. Vagyis legalább is az enyémet. Talpam alól csúszik ki a talaj. Fogalmam sincs, hogy miként tud ilyen gyorsan mozogni, de kapaszkodó híján mindkét kezemmel az ő karjába csimpaszkodom és próbálok talpon maradni. Ölelésében szisszennek fel. Oldalamon zöldellő foltnál tart meg. Könnyek szöknek a szemembe a hirtelen elmémbe jutó fájdalom miatt, de ezeket akár a hirtelen jövő fénynek is lehetne tulajdonítani. Követem a lépteit s leülök mellé. Képtelen vagyok tovább állni. Karjaimat az ölembe pihentetve figyelem a csuklómon húzódó két vörös csíkot. A szíjak nyomai. Lassan, nagyon lassan nyerem vissza a látásomat. Egy város körvonalai rajzolódnak ki előttem. Ismeretlen számomra, de tán Ethan számára nem annyira. - Tér-idő kontinuum? Vagy ez csak egy csapda… - rázom meg a fejemet. Nem lehet, hogy ez valóságos lehet. Igen, a lázadók beadhattak valamit. Nekem mindenképp, de a… - Mit tettek veled, miközben a cellába hoztak? - kérdezem gyanakodva. Engem könnyedén megmérgezhettek az étel által, igazából bármi által. Kapszulákat nyomtak le a torkomon. Esélyem sem volt kiköpni őket. Kényszerítettek, hogy nyeljem le őket. - Megtenném - felelem kurtán, s pillantásom a fegyverre siklik. Az átkapcsolást is látom, ám mit sem törődök vele. Dühöm lassan csillapodik. Inkább érdeklődve tekintek a külvilág felé. - Nem érted… - nekem nem elég, ha egy gránátot lövök ki rájuk. Vérem bosszúra szomjazik. Látnom Kell, ahogy meghal. Ténylegesen. Nem csak feltételezve. A nap visszaveri fényét a kéklő vízről, az én szememet pedig elvakítja. Szemöldököm ráncolva fordítom fejem felé. Ebből leveheti, hogy nem sűrűn néztem még ilyen filmeket. Ha megtettem volna sem értékelném a hasonlókat. - Menjünk fel - választok, ha nem olvasna arcomból, s már épp állnék fel. Amikor a sors fintora a vonat elmozdul oldalirányba. Mintha a sínek spirálszerűen haladnának és vetne egy bukfencet a vonattal együtt. Csakhogy a gravitáció tökéletesen működik, mi pedig előbb hátracsúszunk, megkapaszkodnék az ajtóba, de ujjaim lecsúsznak róla, körmeim világkörüli pályára állnak. Majd ahogy fordul a vagon, lassan mi is a tetőn találjuk magunkat. - Ennek így kéne közlekedni? - kérdem miközben próbálom a lehető legkevésbé beütni magam. Bőröm végigszántja a faszerkezetet. Rühellem a „ruhát” mely rajtunk van… Lassan visszafordulunk… Az ajtó pedig nyitva. - Franc… - csúszik az irányába, majd megfordulva kapaszkodok meg a szélébe. Egy pillanat erejéig a semmibe lógok. Lenézve látom a csillogó kéklő tengert. Ujjaim megcsúsznak… S enged a csúszásnak. Ekkor döccennünk vissza, de beugrani épphogy sikerül. Nekem legalább is. A húzat mégis kivinne, s messze a szélek, hogy megkapaszkodjak.
Érdekes arcot vághatok, amikor közli velem, anatómiai részletességgel, hogy hova dugjam fel magamnak a parancsomat. Álmodok, vagy mi a szar, Katrina tényleg ilyet mondott? Vagy csak részt vett a feleségem továbbképzésén...a francért gondolok folyton rá! Lehet mert ez is egy halálközeli élmény? -Jelenleg az vagy, felelőtlen. A feladatod ha elfognak pedig az, hogy megszökj. Még nem szöktünk meg... Kisebb csoda, hogy nem lőtt agyon. Komolyan. Vagy, hogy nem próbálta átharapni a torkom ezek után. A szisszenéseit hallva azért próbálok úgy mozogni, hogy ne pont a sérüléseit nyomjam meg, sőt, valamiért most tűnik fel először, hogy nincs rajta melltartó...és úgy általában egyetlen rongy fedi a testét. Persze, volt mi lefoglaljon, de akkor is furcsa, hogy ezt eddig őszintén nem vettem észre. Picit elhúzódom, leveszem magamról a zubbonyt - felfedve egy véres fehér atlétát, ami nagyon úgy néz ki, mintha hasba lőttek volna egy puskával, és a másik oldalon jött volna ki a golyó - aztán rá adom. -Ha csapda, állatira túlspirázzák...esetleg valami túl fejlett holo szoba lehet? Nem tudom... Hogy a valóság lenne azt nem tudom elhinni. Egyszerűen nem. Ha a lázadók mellett állna egy egész bolygó, semmi esélyünk nem lenne ellenük. Konkrétan leszednének minket, mint valami...fogalmam sincs. Értelmes magyarázatom viszont akkor sincs erre. -Én azt hittem semmit...végig ébren voltam. De ha beadtak valamit, és azért nem emlékszem rá, akkor sokra megyünk ezzel... Azon, hogy megtenné már meg sem lepődök, meg igazán nem is reagálok rá, túl fáradt vagyok már ehhez. -De, nagyon is értem. Ha egy szobában lennénk vele, úgy tennék, mintha dolgom lenne, és magatokra hagynálak titeket, azt viszont nem fogom engedni, hogy megölesd magad miatta, és együtt tudok élni vele, ha ezért utálni fogsz. Remélhetőleg szép lassan megnyugszik, de addig is, inkább nem adom neki vissza a fegyvert. Az enyém úgysem tudom hova lett. Biztos ott hever valamelyik sarokban. Remélem, hogy nem maradt a barlangban... A grimaszolása viszont újfent szinte már aranyos, és nem bírom ki, hogy ne húzzam tovább a dolgot. -Ha egy olyan filmben lennénk, most jönne a csókjelenet. - Magabiztosan mosolygok rá, majd miután elkezd felállni morogva hozzáteszem: - Vagy a sínrobbantós, ki mire gerjed... Sajnos a tetőre nincs időnk feljutni. Az OP-01 propellerként pörögve repül ki a vagonból, és én is alig tudok megkapaszkodni, ahogy ez a vacak forogni kezd. Rémült és értetlen tekintetem azt hiszem elárul mindent, de az igazság az, hogy fogalmam sincs! -Nem készült még el, amikor elhagytuk a Földet!!! Egy normális vonat mondjuk biztos nem így megy, legfeljebb egy hullámvasút! Mindig utáltam azokat! Amikor befejezi a forgást ez a vacak, és sikerül megkapaszkodnom, újra Kat után nyúlok, hogy visszahúzzam a vagon belsejébe, ÉS mikor újra biztonságban vagyunk teszem csak fel a kérdést: -Mi az istent szállít ez??? Nem tojást az biztos... Újra kapaszkodnom kell, mert ezúttal előre bukik a vagon, mintha leereszkednénk valamin, aztán zavaró hirtelenséggel megáll. Teljesen megáll minden. Értetlenül nézek szét újra, mert még állati messzinek tűnt a város. Pedig láthatóan megérkeztünk, igaz a vonat nem a városban állt meg, hanem az utca közepén. Fent, 3 emelet magasban, pár potter járda mellett. És láthatóan senkit sem izgat. Még felénk sem néz senki, mindenki csak megy a dolgára. Nekünk pedig már nincs fegyverünk...sem fogalmunk arról, hol vagyunk. -Oké...van egy szálloda pár sarokra innen...lábra tudsz állni? Újra hallom a remegést. Pontosabban, a dobolást. Ezúttal sokkal távolabbról jön, ezen a helyen azonban sokkal jobban megijeszt, mint a barlangban. Rögtön a gát felé kapom a tekintetem, de egyenlőre nem látok semmit, csak a régi betontákolmányt, tele repedésekkel, és foltokkal. -Ha nem, az ölemben viszlek, de innen elhúzunk...
- Megszöktünk volna, mondtam, hogy menj ki onnan - sziszegem tovább. Nem őrültség lett volna, mit elterveztem, de akkor és ott nem tarthattunk volna stratégiai ülést, ahol megvitathattuk volna. Nem volt időnk pro és kontra érveket felsorakoztatni. Egyszerűen csak bíznia kellett volna bennem. A döntéseimben és az ösztöneimben. De ez most már mindegy, nem igaz? Már nem vagyunk ott, a világ pedig jobb nem lesz attól, ha megölöm ezt a férfit. Lelkem megnyugodna, de csak ennyit érnék el vele. Ez pedig a gyengeség jele. Ugyanúgy, mint a bosszú is. Szemem sarkából figyelem, véres trikóját. Szemöldököm újra összefut, aztán kisimulnak Meglep, hogy rám adja zubbonyát. - Köszönöm(?) - mondom félig kérdezve is tőle, nem tudván hová tenni eme dolgokat. Valóban furcsa és szokatlan, ehhez pedig nem vagyok hozzászokva. Olyan, mintha egy esetlen madár lennék. Kelletlenül húzom el a számat. - Nem tudom - felelem végül megadva magamat. Hiszen valóban, fogalmam sincs, hogy miként kerülhettünk ide. A magam részéről azonban teljesen logikusnak tűnik, hogy itt vagyunk. Normális. Nem tudnám megmondani, hogy miért, egyszerűen… Csak. Az. Itt kell lennünk, a vonat ide vezet onnan. Tehetetlenül vonom meg a vállam mellette ülve. - Azt hiszed, hogy megölettem volna magam? Hogy hagytam volna magam? Hogy megadom neki ezt az örömöt? - fakadok ki, felé fordulva. Nyoma sincs már az előbbi dühömnek, inkább az értetlenkedés veszi át helyét. Aztán fejemet csóválom meg. - Ennél jobban bízhatott volna bennem, Parancsnokhelyettes - fordítom el fejem róla a kéklő eget szemlélve. Nem sűrűn jártam az Ocanon, hogy élvezhessem est. Kívülről persze ez is más. Fintorgásom most csak tovább erősödik, kissé hátra is hőkölök, aztán felállok. Morgására csak vállamat vonogatom. - A feleségével tervezzen hasonlókat - javaslom számára. És újra és újra oda jutunk ki, s talán cizelláznánk is tovább ezt, ha a vonat nem kezdene bele egy forgó mozgásba és csúsznék végig a négy oldalon. A zubbonynak hála hátam, karom alig horzsolódik,lábamnak meg már mindegy, úgy vélem. De végül csak a vagon belsejében maradok, egy kis segítségnek hála. Kezeimmel újra csak a férfiban tudok megkapaszkodni és galád mód használom ezt ki. Hajamat cibálja a vonat szele, szíve szerint azáltal tépne ki a vagon belsejéből. Mégsem hagyjuk magam. Egy pillanat töredékéig semmit sem látok, mert nyugalomban lévő tincseim eldöntötték, hogy elvakítják látásom, eltakarják arcom. - De embereket sem - felelem csak miután újra stabilan állunk. Alig tart eme állapot egy fél percig. Hirtelen áll meg a vonat, a gravitációnak pedig mi engedünk. Halkan jajgatva, sziszegve borulok a férfira - inkább rá, mint a fém falának. Az előbbi kevésbé fájdalmas. Elszakadva tőle kitekintve álló helyzetünkből egy város belsejét pillantom meg. Nem hasonlít az ocani városunkhoz. - Menni fog - bólintok. Bármi is történik, addig kell talpon maradni, míg meg nem halsz. Ezt mondogatta apám, majd később bátyám. S a halál messzire kerül még. Még ha lassabban is fog menni, de tudok járni. Óvatosan szállok ki a vagonból, egyik kezemmel kapaszkodva, másikkal sajgó bordáimat tapogatva. Fáj a lélegzés, de még a közlekedés is. Így kevésbé. Ha leszállunk, elindulok lassan abba az irányba, amelyikbe a férfi. Senki sem pillant ránk. Öltözékük messze elüt a miénktől. A Potter-járdák nem túl szélesek, olykor alig férünk el egymás mellett, ez esetekben mindig lemaradok. Elhaladunk hasonló öltözékű egyének mellett, mint amilyen mi is vagyunk, ám az ő tekintetük… Megtört. - Pontosan hol is vagyunk? - kérdezem, hisz bár olvastam az aktáját, az emberi városok érintetlenül hagyták lelkemet és elmémet.
Azt hiszem erre a napra mindig emlékezni fogok, főleg arra a pillanatra, amikor belém hasít a felismerés, hogy a gyilkossági kísérlettel együtt is, még álmaimban sincs olyan jó kapcsolatom a többi női ismerősömmel, mint Katrina-val. Sosem tudom meg, tény lelőtt-e volna, ha nem jön a váltó, a többieknél azonban az nem lenne kérdés. -Szívesen - mondom határozottabban, bár nem egészen értem, min van úgy meglepve, a tekintetét követve viszont azt hiszem leesik a tantusz. -Ja, hogy ez? - Két ujjal bököm meg a bemeneti sebet, és láthatóan nincs rám hatással. Egyáltalán. - Ezer éves trükk, elhitettem velük, hogy meglőttek, hogy aggódjanak miattam, amíg a cellába vonszolnak. Kicsit el is mosolyodom. Na igen, lehet szó szerint ezer éves trükk a saját ruhánkba lőni, mielőtt felvennénk, majd összevérezni, hogy még hihetőbb legyen. Az új elsősegély felszerelésnek hála még az sem feltűnő, hogy túl gyorsan áll el a vérzés. Sokkal menőbb ez a része a tervnek, mint az, amikor a kést csempésztem be. Minden esetre rám fél egy hosszú forró zuhany... Messzebb teszem a puskát az ölemből. A jelek szerint továbbra sem bocsájtott meg. Azért a hangom továbbra is nyugodt, amikor felelek neki. -Fordított helyzetben kiütöttél volna, és eszméletlenül vonszoltál volna ki onnan. Úgy álltak ott a vonat takarásában, mint egy kivégzőosztag. A benned hiszek, a csodákban sosem... Igen, a helyében én is zabos lennék. Igen, csináltam már sokkal nagyobb őrültséget is, és még itt vagyok. De az más, abban a helyzetben a másik opció az volt, hogy várjuk a halált. És nem kellett volna soká várni... -Annyit emlegeted, hogy komolyan kezdesz gyanús lenni. Csak azért lógsz velem, mert tettszik mi? - Nem ő lenne az első. Meg is forgatom a szemeim. Jó, nem volt épp józan, amikor erről beszéltünk, szóval lehet nem emlékszik minden apróságra, de csak tudja, hogy nagyjából annyira romantikus a házasságom, mint az övé. Megadóan sóhajtok aztán. -Tudod ugye, hogy ilyenkor csak piszkállak? De egyezzünk meg...ha megígéred, hogy nincs több berserker kamikaze akció a részedről, és kijutunk innen élve, nem cukkollak többet, sőt, elhívom Pressi-t olyan romantikus randira, hogy elalél. Úgyis évfordulónk lesz 2 hónap múlva....vagy 1 hete volt...? Megint pislogok. Már párszor feltűnt, hogy elvesztettem...nos...nem az időérzékem, inkább...naptár érzék? Hogy hívják azt, amikor gőzöd sincs, hogy mennyi idő telt el egy nagyon friss emlék, és a mostani közt? -Mond...mennyi idő telt el a az irattár óta...mármint...mielőtt elkaptak. Olyan, mintha tegnap lett volna, és ez nem valami szentimentális szarság. Őszintén...tudom hogy nem, de mégis úgy érzem, mintha tegnap lett volna, ha nem ma... A vonatból kiszállni nem tudok elég gyorsan, még akkor is, ah az utált potter járdára kell. Nem, nincs tériszonyom, sőt, ez a hely Navajo indiánt csinál minden lakosból, de mégis.. a tudat, hogy egy összetákolt, korhadt, rozsdás valami választ el csupán a több emeletre alattad hömpölygő mérgező és savas szennyvíztől, és minden olyan aberrált lénytől ami még ebben is életben tudott maradni. Bár ez utóbbi lehet csak legenda. -Baltimore... - felem, még mindig őt támogatva, másik kezemmel pedig egy pillanatra sem engedem el a korlátot. - Otthon, édes otthon. Első szabály: maradj távol a víztől. Nagyon távol. A párlata is mérgező. Második szabály...kapaszkodj. Elérünk az egyik kereszteződésre, ami...nos, úgy néz ki, mint egy félig megépített híd. Dobbantok rajta párat, hogy ellenőrizzem leszakad-e, majd a nőt a korlátnál hagyva elindulok előre, egészen a széléig. Várok, amíg a szél közelebb himbál egy másik ilyen fél hidat ami szinte pont elér eddig, aztán a két korlátot megragadva kezdem el lökni egész testemmel amíg összeérnek...nagyjából. Gyakorlott mozdulattal kapom el a másik félhíd korlátját, és hátrafordulok a társamhoz. -Oké...és most spuri át, amilyen gyorsan csak tudsz. Ha sikerül a művelet, én is követem, és amint a relatív stabil talajon állok a másik oldalon, újra morgok. -Gyűlölöm ezeket...de amik egyben vannak, még rosszabbak. Bármikor leszakadhat. És pár évente össze szokott dőlni egy egész épület. Tovább vezetem őt, és a sarok után egy szépnek mondható, márványoszlopos épülethez érkezünk...pontosabban, pár méter még kilátszik a márványoszlopból, de az sem fehér már. Szó nélkül nyitom ki az ajtót Kat előtt, a recepcióshoz lépve pedig lecsatolom az "órámat" amiért megkapjuk a szobát egy hétre. Hiába...úgy tűnik a felszerelésem legalább úgy fest, mintha 50 évvel a jövőből jött volna. A szobába érve azonnal kinyitom a minibált, és két műanyag üveg vizet veszek ki. Más úgysincs benne. Az egyiket átnyújtom a nőnek. -Ez őrültség...ismerem azt a srácot. És láttam még pár embert, aki tuti nem jött velünk. Ez az egész...Tudom, hogy az Ocantisok varázslók, vagy mi, de ez túlzás...
Vas. Jan. 28, 2018 8:50 pm
Halkan nevetek fel szavai hallatán, de hamar átvált halk hüppögésbe, akár egykoron az Irattárba. Igaz ezúttal nem a másnap miatti fejfájás végett, hanem minden egyéb porcikámba hasító fájdalom miatt. Talán ezúttal lenne ideje megszámolni az embernek hány porcikája is van, ugyanis úgy vélem, hogy az összes sajog, fáj, zúg. 
Kósza bólintással nyugtázom szavait, habár annyira nem hiszek neki. A lényeg, hogy élünk, s eddig nem adott okot arra, hogy ne higgyem el szavait. Ily egyszerű ember vagyok. Mivel hogy felettesem feltételezem, hogy nem hazudna nekem. 
- Megszöktünk volna, mondtam, hogy menj ki onnan - sziszegem tovább. Nem őrültség lett volna, mit elterveztem, de akkor és ott nem tarthattunk volna stratégiai ülést, ahol megvitathattuk volna. Nem volt időnk pro és kontra érveket felsorakoztatni. Egyszerűen csak bíznia kellett volna bennem. A döntéseimben és az ösztöneimben. 
