Nyitom az ajkaim, hogy feleljek: igen, Uram. De hang helyett csak érzem őket teljesen kiszáradni. Képtelen vagyok megszólalni. A lábaim maguktól indulnak, mintha a testem tudná, mi az a parancs és hogy teljesíteni kell én viszont csak kívülről figyelném. Nincs egyetlen gondolatom sem. Mintha hirtelen szétrebbenne a köd és a teljes semmi marad a helyén. Tompa tekintettel nyúlok a fegyverért és tartom ki. Nem érzem a súlyát. Nem érzek semmit. A kezem mégis úgy remeg, mint a kocsonya. Mintha túl gyenge lenne a karom ahhoz, hogy megtartsa a pisztolyt. Már-már azt hihetné az ember, hogy elejtem. Vagy feladom és könyörgök a hibernációért. Mikor lendítem a másik karom is és immár két kézzel szorítom a tust. Elég közel állok, hogy a remegés ellenére se vétsem el a szeme közét.
- Ők is emberek voltak. - Szűröm a fogaim között és meghúzom a ravaszt. Meg sem várom, hogy a nem létező golyó elérje ezt a bizonyos Bennettet. Észre sem veszem, hogy nincs golyó. Amit tettem azonnal lesújt rám és közvetlenül a ravasz meghúzása után oldalra lépve megrogyok, a térdemre támaszkodva tartom meg magam. Minden kijön belőlem. Sem egy öklendezés, sem egy előjel. Csak mozdulok és a gyomrom teljes tartalma a padlón és a bakancsomon van. Egy remegő sóhajt engedek meg magamnak, nem többet, majd kiegyenesedek és kihúzva magam fordulok előre.
A fogoly él, a fegyver a földön, a parancsot teljesítettem, de... Nem tudom pontosan, mi történik. Zavartan pislogó tekintetem mögött az egyetlen, ami láthatóan kezd eluralkodni rajtam, a düh. Miért nem halt meg? Mit rontottam el?

Az, hogy fegyverrel a kezemben a zokogó, megalázott férfira néztem, megölt bennem valamit. Azt hiszem, az empátiám egy újabb részét. Ez lenne az ember az élete végén? Én sosem leszek ilyen, biztos vagyok benne. Pedig a tompa tekintet mögött hasonlóan érzek, mint ő a felszínen. Mi sem tükrözi ezt jobban, mint a gyomrom tartalma.
- Elnézést, Uram. - Préselem ki magamból elhaló hangon. Sok mindent nem tudok még. Abban is össze vagyok zavarodva, hogy akkor most átmentem-e a teszten, vagy nem. Parancsot nem úgy teljesítünk, hogy közben lehányjuk a saját bakancsunkat. Még jó, hogy nem az idős tisztet kapta telibe. A következő szavaira azonban nagyot nyelek. Nem mintha a megrázó teszt nem lett volna nyilvánvaló, de akkor kezdem igazán felfogni, amikor ezt közli is velem. Szeretnék az arcába üvölteni, hogy akkor mire volt jó ez az egész. De egyrészt tudom, hogy nem tehetem. Illetve tehetném, de nem tenném zsebre, amit kapok. Másrészt, megvan a magamhoz való eszem, tudom, mire volt jó.
Szó nélkül távozok és várok a folyosón. Szinte levegőt sem veszek, mintha a levegő visszatartásával együtt visszatartanám a gondolataimat is. Akaratlanul is szelektálom az elmémből az imént történteket. Ha valami, hát ez megy. A parancsteljesítés. Kigyomlálja belőlem az ártatlanságot és a gyengeséget. Végül, mikor megérkezik a tiszt is, meggondolatlanul vágok be elé és nézek fel rá a kék szemeimmel. Ekkorra már eléggé felhergeltem magam, hogy technikailag számon kérjem.
- Sikerült, Uram? Átmentem a vizsgán? - Mi sem fontosabb.

Állok kihúzva magam és hallgatom a férfit, de úgy érzem jobb - legalábbis könnyebb - lett volna, ha nem is mond semmit, csak utamra enged. A halántékomra bök, én pedig igyekszem kifejezéstelenül nézni. Mint általában, ez most sem sikerül.
- Szóval nem mentem át? - Előbb kicsúszik a némi daccal töltött kérdés, minthogy átgondolhatnám. Ötven év alatt sokat változott a világ, nekem pedig fogalmam sincs, hogy működik. A fejünkbe verik, hogy a parancs az első, aztán egyik kiképzőtiszt karjaiból löknek a másikba és minden lecke ellent mond az előzőnek. Nem értem, miért kellene a belső hangra hallatnom, ami nyilvánvalóan egy gyenge fiú. És miért mondja, hogy az élet értékes, ha így is úgy is el kell venni? Szóra nyitom az ajkaim, de össze is zárom őket. Kihúzom magam, összecsapom a bokáim, távozásra készen. Örülök, hogy vége, ezen is túl vagyok és kissé összetörve, de mehetek. Hátat fordítva nagy sebbel lobbal indulok meg. Én, meg a szeszélyes természetem. De néhány siető lépés után megállok és azzal a lendülettel csörtetek is vissza. Hagyom, hogy kifakadjon belőlem.
- Uram, én ezt nem értem. ...Mit jelent az egyáltalán, hogy helyén tart? És miért lenne értékes valaki olyan élete, akit félholtra vertek árulásért és a kivégzésére vár?! - Tartom a tiszteletteljes tónust, hisz egy idős tiszthez beszélek. A hangom mégis valahol számon kérő, a tekintetemben némi harag csillog. Hisz nem értem, bizonytalan vagyok. A bizonytalanság félelmet szül. És tudod, hogy van a mondás. A félelem haragot, a harag gyűlöletet... Nálam "szerencsére" még csak a bizonytalanság áll fenn, de néhány hónap, néhány év, és ki tudja, mivé leszek.

Az iménti szolid kirohanásomhoz képest meglepően értelmesen nézek a tisztre, amikor megpróbál felvilágosítani. Szóval a reakció volt a lényeg. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy rosszul reagáltam. Értelmes, de fancsali a tekintetem. Nem akként kezelnek, de technikailag még mindig gyerek vagyok. Legalábbis néhány hónapja még az voltam. Így nem nehéz összezavarni. Emésztenem kell az információkat, de kezdem megérteni, hogy hova is próbál kilyukadni az idős tiszt. Részben megnyugtat, azt érezteti, hogy érezni nem bűn. Hogy a parancsteljesítés egy dolog, de nem kell hozzá géppé válni. Részben viszont dühít. Miért kell így megcsavarni a dolgokat, mihelyt kezdek hozzászokni az eszmékhez, amiket követnem kell? Miért kell éreznem, ha fegyver van a kezemben? Hisz annyira... nehéz.
- Engem nem ezért küldtek ide. Uram. - A hangomban nincs semmiféle szándék, sem számonkérés, sem köszönet. Szimplán kijelentem a vékony, gyermeki hangon. Eltörpülök előtte, mégis felszegett állal állok. Hosszú idő óta ő az egyetlen, akinél úgy érzem, kimondhatom amit gondolok. És azt hiszem, ez tart most egyben. Hisz most lőttem agyon egy férfit. Akkor is, ha nem. A karakán jelenléte pedig nem hagyja, hogy összeomoljak, vagy a sajátom után az ő bakancsát is megajándékozzam. Szóval nem arról van szó, hogy meg akarom kérdőjelezni az itt történteket, eszem ágában sincs. Talán kellene, de nem teszem. Viszont magamtól is van annyi sütnivalóm, hogy tudjam, a kiképző tisztjeim nem feltétlenül ezért küldtek ide, hogy az élet tiszteletéről tanuljak. Hanem azért, hogy kérdés nélkül meghúzzam a ravaszt.
- Most ő...? - Az ajtó felé tekintek a tiszt mögött. Húzom az időt, hisz ilyen összeszedetlenül nem nézhetek a feletteseim szemébe, ha jót akarok. Túl nagy csend lett hirtelen.