Kettőnk között a bizalom szót túl erősnek érzem, és valamiért nem hiszem, hogy bízna bennem. Hogy is bízhatna a múlt után? De hamar kijavítja előző szavait, így tér ki arra, hogy a szakértelmemben bízik, na meg némi bókot is kapok ezzel kapcsolatban, ajkamra mégis mosoly kúszik a torokvágás hallatán.
- Nem akarnám elvenni az életedet, ne aggódj! - de azért biccentek. Igaza van, jogosan bízhat bennem, ezt mindketten tudjuk, de legyen őszinte hozzám. Tudnom kell, hogy William keze van-e ebben az egészben. Egyértelműen érzem, hogy így van, a férfi mégis komor marad, túlságosan is komor és magára vállalja az egész felelősséget.
- Nem hiszek neked! - mondhat bármit, akkor se hiszem el. És nemsokára kiderl az is, hogy találkozott a vőlegényemmel... hát persze, hogy találkoztak. Elhúzom a számat a történetre, de amikor kijelenti, hogy szimpatikus férfi, ajkam résnyire kitárul.
- Szimpatikusnak találtad? Álmodom vagy baszki ez tényleg a valóság? - kezd egyre értelmetlenebb lenni minden. Ethan is ugyanúgy gyűlöli a Consiliumot, akár csak én, ebben biztos vagyok, hogy gondolhat ilyesmit? Vagy ezt kell mondania? Már magam sem tudom, de ismét csalódtam benne. Hogyha annyira azt akarja, hogy itt maradjak, akkor adja parancsba, én nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Szemeim végig Ethan szemeit figyelik, miközben leszáll a munkaasztalról, majd közvetlenül elém lép. Magasabb nálam, most látszik igazán, hogy mennyire. Végighallgatom Őt, mi mást tehetnék?
- Értettem.. Uram! - szinte gyilkolni tudnék a tekintetemmel, miközben őt figyelem, de nem gyengülök el egy pillanatra se. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, ez az egész nekem mennyire nem kitüntetés, hanem inkább büntetés.
- Fogalmam sincs, hogy a Jolán hol vannak az egyenruhák, ahogy azt se tudom, hogy melyik lesz a kabinom. - közelebb lépek hozzá, annyira, hogy testünk majdnem összeér, de eszem ágában sincs semmi erotikusan tenni, inkább csak kicsit én is keménykedni próbálok. - De attól még, hogy a Jolán kell szolgálnom, itt se fogok egyenruhát hordani, ahogy az Arkanon se tettem! Egész nap szerelek, olyan ruhában leszek, ami megkönnyíti a dolgomat és aminek nem gond, ha kiszakad. Gondolom nincs végtelen egyenruha. - Kriss se tudott rávenni arra, hogy mindig egyenruhában virítsak, ahogy Kat se. Előbb-utóbb el kellett fogadniuk, hogy ilyen vagyok.
- A cuccaim pedig az Arkanon vannak. Mutasd meg a szobám és segíts átpakolni, ha már itt kell lennem! - mintha én adhatnám neki a parancsokat, de bizony jól hallja, be akarom fogni őt segíteni. Nem érdekel, hogy Ő a kapitány, pont leszarom, hogy milyen rangja van, de én nem leszek az Ő bólogatós kiskutyusa. Valamit valamiért, ne legyen neki se olyan kényelmes minden.

Ösztönösen mosolyra rándul az ajkam a megjegyzésén hallva, már majdnem fel is kuncogok kissé, de azért sikerül még visszafognom magam, hogy ez ne történjen meg.
- Akkor jó. - legalább megnyugodott. De én bennem kezd ismét felmenni a pumpa, amikor William kerül szóba. Nem hiszem, hogy Ethan tehetne arról, hogy most itt vagyok, az pedig egyenesen röhejes, hogy szimpatikus neki a vőlegényem. Persze, képes rá Will, hogy jó benyomást keltsen, de eddig azt hittem, hogy Ő is átlát a Consiliumon. Lehet, hogy tévedtem. De amikor jelzi, hogy gúny volt, leesik, hogy félreértettem, de nem ismerem még annyira, hogy tudjam, mikor beszél komolyan és mikor gúnyolódik éppen, így végül befogom a számat és biccentek. Igen, az igazat akarom hallani! Tisztában vagyok vele, hogy milyen férfihez kell hozzámennem, de amikor a kapitány elém tárja, hogy finoman szólva is megfenyegette, aprót sóhajtok, még a kifakadás előtt.
- Sajnálom Ethan! De ne aggódj, miattam nem fog baja esni a családodnak. - tehát átjövök a Jolára, hogyha ez a parancs. Nem kell másokat megfenyegetnie Williamnek, bár tény, így valóban beadom a derekamat, de annak továbbra se örülök, hogy ez a férfi tehet az áthelyezésemről. Haragszom rá, nem is kicsit, és utána se kell néznem, hiszek neki. Közelebb is megyek hozzá, úgy intézem hozzá a további szavaimat, próbálva kissé fenyegetőbb lenni, bár valljuk be, hogy egy ilyen katonával szemben ez nem igazán opció, de attól még próbálkozni szabad.
- Új ruhák? Hát ez csodálatos! - forgatom meg szemeimet. A piros színnel mondjuk nincs semmi bajom se, van egy bordó kabátom, amit imádok, de ennek a hírnek akkor se tudok örülni. Ezek szerint nem úszom meg. - Kötelezővé teszed számomra az egyenruha viseletét? - teszem végül fel a kérdést, mondja csak ki ezt is. Adjon parancsokat, legyen a főnököm, mutassa csak ki, hogy fölöttem áll. Az az apró szimpátiám is hamar eltűnik, ami előjött nem is olyan régen vele szemben. Jobb lesz, ha inkább megtartjuk a kellő távolságot. De persze, követem... Más választásom úgy sincs. Egész úton csendben vagyok, így szállok be a liftbe, majd ki is belőle, de azért figyelem az útvonalat, mivel a Jolát teljes egészében még nem ismerem. Amikor viszont megállunk egy kabin előtt, sejtem, hogy az az enyém lesz, bár meglep, hogy ilyen elhelyezkedésű. Rá se kérdezek már az okára, csak várom, amíg Ethan kinyitja előttem, de amikor meglátom, hogy mi minden vár odabent, ismét mérgessé válok. Nem tombolhatok folyamatosan, de kezd elegem lenni abból, hogy most már úgy tűnik, semmiről se dönthetek, és még annyit se engedtek meg, hogy én magam csomagoljam össze a holmijaimat. Akadtak személyes dolgok is, amikhez jobb lett volna, ha más hozzá se nyúl... a mérgem inkább szomorúsággá válik, majd sóhajtok. Lehet fel kéne adnom ezt a harcot, William ellen egyébként se lenne esélyem, és lehet, hogy csak segíteni akart, de nem azt tette.
- Igen, látom... És gondolom William emberei minden holmimat át is kutatták. Csodálatos. - egy pillanatra mintha az utolsó szónál megcsuklana a hangom, de összeszedem magam hamar, nem akarom, hogy pont Ethan lásson gyengének. Úgy érzem magam, mint akit legyőztek, mint aki egy bábu, akinek Will kedvére kell tennie és nincs beleszólása semmibe se. Elegem van és ezzel a helyzettel még nem tudok megbírkózni, nem akarom feladni önmagam. A kabin persze szép, nagyobb, mint amilyen az Arkanon volt, de nem számít... már nem érdekel. És ha jól sejtem, Will tett arról is, hogy a dugi chipjeimet is lenyúlja vagy azokat a dolgaimat, amiket feketén szereztem be. Minden, amit eddig tettem hirtelen semmit se ér. És ez után jön az újabb forróvíz, az Arkan ma este indul. Fejem Eth felé is kapom, és fáj az, hogy máris mennek, én pedig... nem leszek rajta. Visszamehetek elbúcsúzni... mily kegyes, hogy megengedi, de egyelőre nem tudom, hogy mennyi kedvem van hozzá. Nem akarok senki előtt gyengének és védtelennek tűnni, pedig kezdem úgy érezni magam.
- Rendben. - most már nem mondok mást, csak beleegyezek abba, amit mond. Majd átgondolom, miként legyen, miközben az ágyon lévő dobozra tekintek. Tiszti PDA... ami most már az enyém, és amin keresztül Willian még könnyebben kommunikálhat majd velem, ahogy azt előre megmondta még az orvosi vizsgálóban. Nem nyúlok a doboz felé, csak az egyenruhákra nézek, és nem kell kimonadnia a kapitánynak, tudom jól, hogy mit vár tőlem. Abban a ruhában kell már bemutatkoznom a legénységnek és egyben elbúcsúznom az Arkantól, miközben az alhadnagyi rangot jelző plecsnit viselem. Kellemetlen lesz... túlságosan is, mivel nem érzem úgy, hogy megérdemeltem.
- Gondolom nincs más választásom és mindenképpen át kell öltöznöm. - nézek még felé, mielőtt elhagyná a kabint, de aztán ha felelt és távozott, leroskadok az ágyra. Dühösen kezdek el kibújni a bakancsomból, majd kapom le magamról a kabátomat is, de vajon látnak engem? Itt is lennének kamerák? Will figyelné minden lépésem? Lehet, hogy kezdek paranoiás lenni... végül a póló is lekerül, de a nadrág előtt néhány könnycsepp hullik le elém a padlóra.
- A francba! - öklömmel az ágyba csapok, de csak egyszer, miközben ajkamba harapok. Gyűlölöm ezt az egész rendszert! Kell néhány perc, hogy megnyugodjak, de sejtem, hogy a kapitány odakint vár, így nem engedek utat könnyeimnek, most nem tehetem meg, hiába van egy érzékeny oldalam nekem is. Megtörlöm arcom, belenézek a tükörbe és bár szemeim jobban csillognak, mint eddig, talán senki se veszi észre, hogy mi az oka. A nadrág is lekerül, majd az egyenruha fel és rá a plecsni. A PDA-t is magamhoz veszem, övemhez erősítem, majd megigazítom lófarokba fogott hajam is, ez után pedig kilépek a kabinomból. Nem szólok semmit, mondja csak meg, hogy merre induljak, hol találom a legénység különböző csoportjait. A kezdő instrukciókra még szükségem van.

Szerettem az Arkant, az ottani életemet és legénységet, de most tettek róla, hogy az életem azon része lezáruljon és vár a Jola. Előléptetés, nagyobb kabin és már ruházat, mely immáron kötelező a számomra, bármennyire nem szeretnék. Egyre dühösebb vagyok, mégis, igyekszem visszafogni magam, mert most ezt kell tennem, miközben Ethan elmond egy bemagolt szöveget. Csalódtam benne.
- Értettem... uram! - jegyzem meg szemeibe nézve. Meglátjuk, hogy ez így lesz-e, én nem hiszem, nem vagyok ennyire szabálykövető, de talán jobban járok, ha a mai napon ezt még nem jelzem neki, főleg, hogy át is kellene öltöznöm a bemutatkozáshoz. Mindjárt megsajnálom a kapitányt, amikor jelzi, hogy neki is van ám még dolga, de csak magamban puffogva kezdek neki az öltözésnek, miután magamra hagy. Némi könnycsepp végigfut arcomon, de próbálom visszafogni a tehetetlenség érzését és inkább a feladatomra koncentrálni, de jobb lenne most egyedül maradni. Ezt mégse tehetem meg, vannak bizonyos kötelességeim, így hát hamarosan az új, vörös ruhámban állok Ethannel szemben, a plecsni pedig a helyén, ahogy azt kérte. Jól áll egyébként ez a szerelés és biztos vagyok benne, hogy a férfiak direkt azért tervezték így őket, mert eléggé tapadnak... Nem sokat hagynak a képzeletre. Magamon érzem Ethan tekintetét, tudom jól, hogy végigmér és sejtem, hogy milyen gondolatai vannak jelen pillanatban. Lehet, hogy férj, de vaknak nem vak.
-Nem kell, a világért se tartanám fel. - most már én is magához, távolságtartó leszek, ahogy Ő maga is az, a zsebkendőre pedig rá se nézek, mintha ott se lenne. Eszem ágában sincs gyengeség jelét mutatni, nem török meg ily egyszerűen, így megindulok a kapitány után, miközben hallgatom a parancsát. Jeffrey? Már kérdeznék is rá, hogy miért emeli őt ki külön, de nem kell, Eth már mesél is róla.
- Consis hátszele? Máris szimpatikus. - csupa szarkazmus a hangom, de aztán megköszörülöm a torkomat. - Willian miatt nekem is lesz némi hátszelem. Nem lesz gond és rövid idő alatt rá fog jönni arra, hogy jobb, ha tőlem is tart. - Ethannek van egyfajta fellépése, így nem lep meg, hogy akad, aki megtartaná a két lépés távolságot tőle, én mégis más vagyok. Érdekes a mi kapcsolatunk, egyszer szívem szerint kirepíteném az űrbe, míg a másik pillanatban a vállán sírnám ki magam. Borzasztó. Na de megérkezünk a szertárhoz, a kapitány szavára pedig mind a három jómadár már előttem is terem. Tisztelegnek, amit én is viszonzok, majd rövidre veszem a mondandómat. Eszem ágában sincs túlmagyarázni és egyébként se készültem erre különösebben.
- Üdvözlöm Önöket. Samantha Lewis hadnagy vagyok, a mai naptól fogva a Jola főgépésze. Eddig az Arkanon szolgáltam, szintén főgépészként, ahol elvártam, hogy minden gépész jól végezze a munkáját. Remélem, hogy Önökkel se lesznek különösebb problémáim, és akkor jól megleszünk. - nem mosolyodom el, most nincs éppen jó kedvem, így csak végignézek rajtuk, bele mindegyikük szemébe. Érdekes egy csapat és már biztosra veszem, hogy melyikük lesz Jeffrey.
- Folytassák a munkát! - zárom le ezzel a beszélgetést úgy, mintha mindig is parancsokat osztogattam volna. Nem nehéz ez a dolog, nekem is megy, mint láthatja azt a kapitány, kihez oda is fordulok.
- Elmehetek az Arkanra vagy szeretne még valamit tőlem? - teszem fel a nagy kérdést, most nem tegezve le továbbra se a gépészek előtt. Ma jobb meghagyni a békét, lesz még rá alkalmam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Ha még akar valamit, vele tartok, de ha nem, akkor bizony én magam is lelépek, vár a régi legénységem. Egyébként se ártana még körbenéznem az Arkanon, hátha ott hagytak valamit.

Ez az első napom a Jolán. Megkezdjük utazásunkat az űrbe, és bár ez egy régebbi gépezet, bízom benne, hogy nem lesz semmi gond. Átnéztem az egész hajót, kijavítottam az elsődleges problémákat, így most némi gombóccal a torkomban izgulok az indulás miatt. Csak ne legyen semmi gond! A percek lassú egymás utánban telnek, de a hajó minden gond nélkül felemelkedik, mi pedig nemsokára távozhatunk. Mivel most már tiszt vagyok, kötelességem volt az indulást megfigyelni és a helyemen lenni, de ideje most már távozni. A liftnél megvárom, amíg odaér, majd amikor beszállok, hamarosan összefutok a kapitánnyal. Meglep a szerelése, ez szinte rá van írva az arcomra, mivel végig is nézek rajta egy pillanatra, tekintetemből pedig kiolvasható a kérdés: "Hol a fenében van az egyenruhád? És ha rajtad nincs, rajtam miért kell lennie? ". Mert bizony én a kapott tiszti ruházatomban virítok...
- Inkább kihagyom! - mármint a fagyit. A dicséretre nem mondok semmit, de a tegnapi nap után ismét ellenségesen nézek a másikra és eszem ágában sincs több időt tölteni vele a kelleténél. A lift megindul, majd jön a bók.
- Gondolom minden férfinek tetszik, ahogy egy nő egyenruhában van, hiszen direkt ezért szabták őket így... - végül aprót sóhajtok. - Nem akartam neked esni és kössz! Akkor ideje átöltöznöm! - röviden, tömören felelek, de most mégis tegezem őt. Örülök neki, hogy nem kötelez az egyenruha használatára, ez azért sokat könnyít a dolgokon. Végül a lift megáll, mi kiszállhatunk, de a kapitányt természetesen előre engedem. Nincs messze az én kabinom se, ideje elválnunk, így csak utána pillantok, de nem köszönök külön. Egy hajóra vagyunk házrva, méghozzá jó pár hétre, minek köszöngessünk folyamatosan? Ahogy bejutok a szobámba, rögtön átöltözöm a saját, kényelmes cuccomba és ekkor látom meg a PDA-mon, hogy William írt. Tudni akarja, hogy minden rendben ment-e. A válasz után viszont irány a munka, akad még bőven mit helyre tenni ezen a vén tragacson, ami egyébként nagyon is a kedvemre van.