☆ Dobozok és letakart ponyvák, amerre a szem ellát. Hivatalosan nem szabadna itt tartózkodnia illetékteleneknek... A gyakorlatban azonban remek hely, főleg a fiatalok számára, akik ki akarnak szakadni kicsit a katonák felügyelete alól.
A fejlesztési részleg végzett az új típusú szolgálati fegyverek tesztelésével, és gyártásával, így lekísértem a szállítmányt az Ocanra, felügyeltem a kiosztásukat a bolygón állomásozó rendfenntartóknak, a bevonásra kerülő fegyvereket leltárba vettem, majd egy rövid, de alapos előadás keretében elmagyaráztam az újításokat, a használatukat, az új fegyverek karbantartását, végül a gyakorlótéren vezényeltem egy gyakorlatot. A helyi parancsnok ezután meghívott egy meglehetősen szokatlan ízű valamire, amit jobb szó híján leginkább teának neveznék, elmeséltük egymásnak a legfrissebb híreket, és együtt sétáltunk vissza a hangárba, ahol a kötelező papírmunka után útjára indítottuk a bevont fegyverekből álló szállítmányt a Volentisre. Ezután a kommunikációs teremben mindketten megtettük a saját jelentésünket, ami után ő elindult vissza az állomáshelyére, én pedig éppen követtem volna a példáját, mikor felvillant az egyik panel, és a búgó hang mellett a monitoron megjelent a nevem. A jobb mutatóujjam ujjlenyomatával feloldom a zárolást, a rövid parancs pedig megjelenik a képernyőn. Kicsit furcsállom a parancsot, de nyugtázom a személyes kódom begépelésével, és a képernyő megfelelő részének megérintésével. Ritkán fordul elő, hogy személyvédelmet lássak el, de a kadétoktól sok jót hallottam már Ava Cole doktornőről, így nincs ellenemre, hogy személyesen is megismerjem, ezen felül egy kis betekintést is nyerhetek a bolygó telepeseinek életébe, amire szintén ritkán van lehetőségem. A parancs szerint itt kell találkoznom a doktornővel, így a várakozás ideje alatt még egyszer ellenőrzöm a felszerelésemet. Teljes felszerelésben vagyok, az alap szolgálati fegyveren kívül két kísérleti – de már stabil – darab is van nálam, ezen felül két kés és a kommunikátor. Valószínűleg ez is bőven több, mint amire szükségem lesz, bár arról nem szólt a parancs, hogy a doktornő milyen feladatot végez, abból kiindulva, hogy csak egy katonát rendeltek mellé nem számítok komoly nehézségekre. Miután a felszerelést ellenőriztem, ugyanezt megteszem a bal kezemmel. Néhányszor ökölbe zárom, majd kinyújtom az ujjaimat. Ez a rossz szokás abból az időből maradt meg, mikor még szoktam a mechanikus ujjaimat, és nem bíztam teljesen a helyes működésükben. Pedig az első pillanattól nem lehetett rájuk panaszom, ma már beépült az ellenőrző rutinomba ez a rövid mozdulatsor. Ha még nem érkezett meg a doki, a combommal az egyik asztalhoz támaszkodom, és a zsebemből előhalászott érmét forgatom az ujjaim között a jobb kezemben. Olykor oda-vissza végigsétáltatom a bütykeimen, majd eltüntetem a tenyeremben.
Még nem tudom eldönteni, hogy szerencsés vagyok azzal, hogy orvosként helyet kaptam az alvó programban egykor, telve megannyi képzelgéssel, hogy milyen is lesz majd a szép új világ. Vagy átok lenne, amely által becsaptam a saját elmémet, elhittem bizonyos embereknek bizonyos dolgokat. Talán ha anya nem akar annyira meggyőzni...talán ha Grant is velem tarthatott volna...de olyan embernek, aki nem tud utódot biztosítani abban a bizonyos szép új világban, annak nincs helye a kiválasztottak között. Talán ha jobban szerettem volna, talán ha nem valamiféle torz önhittség dolgozik bennem. Talán...rengeteg feltételezés, és tulajdonképpen értelmetlenül. Nekem ezekkel az emlékekkel kell együtt élnem, és segítenem azokon akik mellé rendeltek. Akiknek a gyógyítására egykor esküt tettem. Mert lehet, hogy az ismert világunk elpusztult, lehet, hogy a kultúránk java az enyészeté lett, ahogyan millió más fontos dolog is, egy valami mégsem változik: az ember ragaszkodik az elveihez és az ígéreteihez. Bármi áron. Ahogyan én is teszem. Nem számít, hogy egy nap hány beteget kell ellátni, és nem számít, hogy időnként már szinte csak felnőtt betegeim vannak. És néha az sem számít, hogy összefolynak a napok, számolatlanul telik az idő. “Az a fontos, hogy minden új nap, új lehetőségeket hoz.” Grant szavai oly sokszor magukkal ragadnak, és rántanak ki apatikus képzelgéseimből, mely jól tudom nem vezet sehova. Néha azonban a gyötrő fáradtság győzedelmeskedik gyengülő tagjaimon. Elfogadtam a megbízást, hogy a telepesek egyikeként érkezzem az Ocan-ra, bár nem hiszem, hogy volt választásom. Az embernek, legalábbis azoknak akik jégbe zárva várják a megüdvözülést, már régen nincs. Időnként még az is eszembe jut, hogy vajon más hogyan reagál arra, amikor magához tér sok év szunnyadás után, hogy már semmi sem lesz olyan amilyen volt, de ez a változás nem törvényszerűen jó. Nekünk kell benne megtalálni azt. Első gondolataim között őrzöm, amikor landoltam a bolygón akkor tíz másik ember társaságában, hogy gyönyörű, érintetlen és valójában számunkra idegen világba cseppentünk, amelyről csak felületes ismereteink vannak. Még ha találnunk is kell egy új bolygót a túléléshez, vajon jogunk van ehhez? Vasalt csizmákon bemasírozni egy természettel ölelkező édenkertbe? Ám még ha fel is ütötték magukat efféle, talán valamiféle módon lázadónak számító gondolatok bennem, a napi munkák lecsendesítették. Azonban időnként hiányzott, hogy nem jártam még úgy igazán a falakon túl, nem ismerhettem meg milyen odakint a világ, nem szakadhattam ki a múltamból egy lehetséges jövőbe zuhanva. Kart karba fűzve állok az egyik betegnyilvántartó szekrény előtt, és megint hagyom, hogy a gondolataim magukkal ragadjanak. Szeretném a fáradtságra fogni, vagy éppen arra, hogy már második hete dupla műszakban hajtok, váltva egymást két kollégával. Szeretném arra fogni, hogy tulajdonképpen a magánéletem mint olyan valójában nem létezik, hogy a figyelő szemek a falakon becserkésznek, és ismerik azt is, hogy hányat ver percenként a szívem. Tulajdonképpen mindegyik igaz lenne. A világunk változik, csak valahogyan én nem tudtam egy év alatt tökéletesen felzárkózni ehhez a változáshoz. Bizonyos tekintetben még mindig hurcolok magamon valamiféle berögzült konzervitizmust, ragaszkodást a régi dolgokhoz, az új ellenében. Az újat azonban mégsem elvetem, hanem tisztelem. Tisztelni próbálom. Mintha csak a bennem oly sokszor felkavarodó íly irányba mutató fantazmagóriákat akarná a Consilium csendesíteni, egy olyan megbízást kaptam a műszakom felvételekor, amelyet jól tudták nem fogok visszautasítani. Nem mintha tehetném, bár elméletileg van rá lehetőségem, ha a tudásomat meghaladná. Adhatták volna Dave-nek, aki a másik orvos volt, és jelenleg az egyetlen olyan, aki fogászként praktizált korábban. Vagy behívhatták volna a pihenő idejéről Philip-et is akár, hiszen neki mégis jobban szakmába vág a dolog. Valamiért mégis rám esett a választás. Aztán amikor meghallottam melyik családról van szó, azt is tudtam, hogy miért. Kester-ék, akik a telepen kívül látták el a külső földeken a növények honosítását, és az állatok betelepítésében is segédkeztek, olyanok voltak, mintha egy régi kor letűntjei lennének, és bizonyos értelemben jobban hasonlítottak az Ocan őslakosaira, mint ránk emberekre. Megvoltak a maguk családi szabályai, a nők és a férfiak helye ebben a családban, ahogyan az is, hogy a gyermekáldás számukra nem egy kijelölt útirány volt, hanem a természet egyszerű velejárója. Egy dologra azonban nem lehetett egyetlen alkalommal sem rávenni őket: Mrs Kester nem volt hajlandó sehol máshol szülni, kizárólag az otthonában. A telepen, mint ahogyan alapvetően jelenleg az egész fennmaradt civilizációnkban, a gyermek soha nem ismert értéket képviselt. Ők jelentették a jövőt, a fennmaradhatóságot. Itt lenn pedig, a telepesek között a felébresztett orvosok voltak a másik olyan erőforrás akiket nem sűrűn tudtak pótolni. Lehetőség szerint nem szívesen ébresztgették fel őket, hacsak nem volt életbevágóan fontos. Éppen ezért ha a falakon túlra kellett menniük - ahogyan most nekem- akkor azt kizárólag katonai kisérettel tehették. Nem tudom, hogy a lázadóktól féltettek bennünket jobban, vagy az ocantisoktól. Nem sokkal azután, hogy a szekrényemnél megtalált egy asszisztens a megbízólevéllel, már a ruháimat vételeztem a raktáraknál, és a felszerelésem is megkaptam egy közepesebb méretű, barna orvosi táskában. A jelentés szerint az asszonynak erős fájásai vannak, nagyjából fél órás időközönként. Mivel a kommunikáció elég körülményes, ezért pusztán a lényegre szorítkoznak. Ez lesz az ötödik szülése, és az első, amit minden bizonnyal én fogok levezetni. Mikor a kezembe nyomnak egy leltári fegyvert, láthatóan megrökönyödöm, végül magamhoz veszem ezt is. Marok fegyver, valamiféle Colt-ra hasonlít. Már amennyire én értek a fegyverekhez. Vagyis sehogyan. Végtelenül idétlenül festek egyik kezemben a fegyverrel, másikban az orvosi táskával. Szimbolikusan hurcolom az élet és halál kellékeit. Kommandósokra jellemző fekete pulóver, felette kevlár ( a jóégbe nem fogom megszokni ezt a kemény vackot), terepnadrág és bakancs. Leomló hajam és talán az ártatlan ábrázatom alkotott kontrasztot az egész megjelenésemmel. Nem illett hozzám. Orvos vagyok, nem katona. De a terepre kötelező így kimenni. Mondták. Én meg nem vitatkoztam. A kísérőm egy Simon Greymare nevű katona, aki állítólag jól ért mindenféle fegyverhez, valamint velem ellentétben képes kommunikálni a bolygó őslakosaival. Ez utóbbit azt hiszem irigyelni fogom tőle, a fegyvereket nem. A raktáraknál találkozunk, és itt válnak el az engem eddig kísérő asszisztenssel az útjaink. Belépve egy érdekes jelenet fogad, mely hirtelen egy könnyednek tűnő mosolyt eredményez. Számítottam egy feszengő, fegyverét markolászó marconára, aki szinte meredt tekintettel bámul bele a semmibe. Helyette egy pénzérmével játszadozó, kicsit talán a marconától távolabb álló, bár határozott vonásokkal rendelkező férfival találtam szembe magam. Balomban az orvosi táska, jobbomban valószínű a lehető legsutábban szorongatott, egyelőre töltetlen fegyverrel lépek be, majd természetesen elsőként, megtámasztva a szavaimat azzal kezdek felé hadonászni. - Remélem odakint sem arra - bökök a fegyverrel a pénzérme felé, majd a levegőben meglengetem amúgy csuklóból rázva. -...sem erre nem lesz szükségünk. Egyébként üdv! Dr Ava Cole vagyok. És abban a szerencsétlen helyzetben van, hogy engem kell elkísérnie pár kilométerrel távolabb egy telepes farmjára. Papíron a 83-as parcella nevet viseli, de a gazdája, Mr Kester jobb szereti a Csöppnyi Csoda megnevezést, amit a gyerekei találtak ki.- szusszanok egy nagyot.Magyarázok, talán kicsit oldani akarnám a bennem felgyülemlett feszültséget. Egyrészt, most fogok először kimenni a telepen kívülre, másrészt életemben először tartottam a kezemben fegyvert. - Ezt itt a kezembe nyomták,bár bevallom, fogalmam sincs mit csináljak vele. Ha megtöltenénk, valószínű magamat lőném először combon vele, szóóóóval…- húztam be a nyakam, kissé grimaszolva és kínosan vigyorogtam, majd közelebb indultam a férfihoz. - ...eltenné? Ahogyan látom magához jobban passzol.- no igen, amennyit én látok pár fegyver így is lapul nála. Nekem meg egyszerűen nincs rá szükségem, csak tényleg feszélyezne. Bár ki tudja...lehet mégis veszélyes odakint. Na de hát csak jövünk meg megyünk. Nem nagy dolog.Legalábbis ez a terv. - Ha gondolja, induljunk, és útközben elmagyarázom, miről is van pontosan szó. Nagyjából három óra gyalog, kocsit nem kaptunk. Állítólag a legutóbbi támadás miatt kerülő ösvényeket kell használni, amíg ki nem építik az út menti védelmet. Az ellenállók miatt.Bár magyarázok itt magának.- legyintek szórakozottan a fegyverrel, ha még nem vette el tőlem, ha megtette akkor csak a kezemmel simán a levegőben - Biztosan maga is kapott információkat a feletteseitől. Nos? Indulhatunk?- billentem oldalra a fejem és próbálok a lehető legbizalomgerjesztőbben mosolyogni. Remélem elmondták neki, hogy asszisztens nem jön velünk, ami azt jelenti, hogy probléma esetén neki kell majd segíteni nekem. Ha nem mondták el, akkor meg ráér megtudni. Minek hozzam rá a frászt?
Nagyon nem szeretem a várakozást, ahogy az elalvás előtti perceket sem. Ezekben a pillanatokban kísért meg minden olyan emlék, és gondolat, amit a munkában, vagy a srácokkal az akadémián sikeresen távol tudok tartani magamtól. Az igazság - amit magamnak sem szívesen vallok be az -, hogy hiányzik Eve. Hiányoznak az éjszakába nyúló beszélgetések, a békés szuszogása, a teste melege, az, hogy bármit elmondhattam neki, a gyakorlatias és éleslátó megjegyzései. És bánt hogy egy olyan pasassal kell megosztania az életét, akivel közösen gyűlölik ezt a helyzetet. Még szerencse, hogy nem kell sokat várnom a dokira. Már távolról hallom a folyosón kongva visszhangzó lépéseket, de csak akkor fordulok széles mosollyal az ajtó felé, mikor Dr. Cole belép rajta. Aztán a következő pillanatban le is fagy az arcomról a mosoly, ahogy a fegyvert tartó keze széles ívben meglendül. Az ujjaim közt eddig csillogva forgó érme egy csendüléssel a padlóra hullik, én pedig egy nagyon gyors és hirtelen mozdulattal megpróbálom kirántani a felsőtestem a tűzvonalból. - Hóóó-hóóó, Hölgyem! Ragaszkodnék a még meglévő testrészeimhez és az életemhez, ha lehet! A meglepetés nem akkora, hogy ez kiabálást eredményezzen, de a figyelmeztetés elég határozott. Ha magától nem teszi, én kérem meg rá: - Megtenné, hogy az éles fegyvert a padló felé fordítja? Amennyiben ez megtörténik, én is kiegyenesedem, ha nem, szélsebesen utánanézek a legközelebbi alkalmasnak tűnő fedezéknek, és szégyen-nem szégyen, ha tovább lóbálja felém a pisztolyt, a végén be is vetem magam mögé. Nem tűnik gyakorlott lövésznek, és ha sikerül esetleg keresztüllőnie a vesémet aligha tudom elkísérni bárhova. Arról nem is beszélve, hogy az ilyesmi piszkosul fáj ám... Mindenesetre amint elmúlik a közvetlen veszély, visszatér a mosolyom is, és közelebb lépek hozzá, hogy a bokáimat katonásan összecsapva, egyenes derékkal, elegánsan meghajoljak előtte. - Simon Greymare, szolgálatára, Doktornő! A kissé talán túlzó udvariasságot félig viccnek szánom, ha vevő a mókára, még egy kézcsókot is kaphat. - Ne aggódjon, szívesen elkísérem. Egy kis csoda azt hiszem úgyis valamennyiünkre ráfér. Nem kerülte el a figyelmem a farm különös - talán kissé gyerekes - megnevezése. A fegyverrel kapcsolatos megjegyzésre egy egészen kicsit elhúzom a számat, és lenyelem azon válaszomat, miszerint látom, hogy fogalma sincsen a fegyverbiztonsági szabályokról. Végül mégis elnevetem magam. - Nagyobb az esély, hogy inkább engem lő először combon. Ezek egyébként is lézeres fegyverek, a hagyományos Földi értelem nem kell megtölteni őket, csak aktiválni az energiaforrásukat. Mindenesetre ha nyújtja, elveszem a fegyvert, két mozdulattal ellenőrzőm, hogy nincs élesítve, sem kibiztosítva, és a nadrágom oldalán lévő egyik fegyvertartó zsebbe süllyesztem. A felvetésre bólintok, bár furcsállom, hogy sürgős ügyben gyalogolni kell. Nekem nem fog problémát okozni, azt nem tudom a doki milyen formában van, legalábbis gyaloglás szempontjából. A szemében ilyen közelről mintha némi fáradtságot látnék csillogni. - Persze, indulhatunk! Nem kell aggódnia, nem hiszem, hogy problémába ütköznénk. Ha mégis, azt megígérhetem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne essen baja. Persze, mosolygok, és egyáltalán nem gondolom hogy megtámadnának minket, mégis biztosra veheti - talán ha a szemembe néz, vagy a hanghordozás árulja el -, hogy részemről nem csak üres frázis az "életemmel és véremmel". - Nyugodtan magyarázhat, szívesen hallgatom, és nem csak azért, mert minden amit tudok az egészről az annyi, hogy el kell kísérnem magát akárhová is megy most, és meg kell védenem, ha valaki bántani akarná. Részemről egyébként tényleg indulhatunk, és ha mozdul, felzárkózom mellé, a lépéseimet pedig az övéihez igazítom. Magasabb vagyok nála, alapból valószínűleg hosszabbakat lépek nála. - Tudja, az Akadémián a srácok túlnyomó többsége ódákat zeng magáról. Gyanítom jópáran még szerelmesek is Magába. Nem gúnyolom, egyértelműen kedvelem azért, hogy így szeretik a fiatalok, talán némi csodálatot is kiérezhet a hangomból. Egyébként is gyanítom, hogy egyik-másik fiú a kelleténél többször sérült meg annyira, hogy foltozni kelljen, de Avát elnézve ezt aligha vethetem a szemükre.
Az igazság az, hogy ha valaki az én műtőmben kezdett volna egy szikével olyan hozzá nem értő módon hadonászni, ahogyan én tehettem a fegyverrel, valószínű az én arcomról is pillanatok alatt leolvadt volna a mosoly. Pedig én mondtam a raktárosnak, hogy nincs rá szükségem, ahogyan azt is, hogy a kétszer két órás kötelező lövészeti gyakorlat még arra sem volt jó, hogy egyáltalán megtanuljam melyiket kell adott esetben tölteni, és melyiket aktiválni. Igazából mindegy is volt. Ha ilyesmivel kell a saját védelmemre kelnem az már régen rossz. A fegyverek és én alapvetően nem ápolunk közeli barátságot egymással.A telepre érkezőknek azonban gyorstalpalóban kötelező volt átesniük ezen. Amikor a katona kérte, hogy fordítsam a padló felé, én készségesen megtettem, ettől még néha sikeresen kalimpáltam vele párat, ami miatt minden bizonnyal erős késztetést érzett volna ő maga is, hogy megszabadítson ettől a holmitól. De nem kellett sokáig kérni, mert végül mégis átadtam neki, szinte megkönnyebbültem, hogy már nincs a kezemben. Van aki ettől érzi magát biztonságban, és őszintén szólva attól, hogy Simon alaposan fel van szerelkezve ez engem is megnyugtatott, csak nekem ne kelljen használni egyik számomra rejtélyes ketyerét se. A katonás bemutatkozásra egy őszinte kislányos kuncogás, majd egy mímelt kisasszonyos meghajlás dukált, végül az egészet megkoronáztam egy kézcsókra nyújtott kézzel. Értem én a tréfát, főleg mert az egészet az teszi még mulatságosabbá, hogy ebben a hacukában leginkább egy fekete, túlméretes hóembernek néztem ki. Az biztos, hogy ha kiérünk a farmra, minimum a kevlártól meg fogok szabadulni, de lehet, hogy még előbb. Az ellenállók maroknyi csapatának utolsó támadása óta kötelező lett azok számára, akik a fegyverrel nem, vagy csak részben tudnak bánni, és a falakon kívülre merészkednek. A fegyver tipusának említése hallatán láthatóan elcsodálkoztam, még egy hümmentés is jutott a végére, amolyan meglepettség jelleggel. - Lézer. Az egyik legsokrétűbb technológia. A gyógyításban is rengetegszer használjuk,ahol sokkal komolyabb precízióra van szükség, semmint arra az ember keze vagy szeme képes lenne. Pedig az agy elég hamar meghozza a száz százalékos döntést...szóval pontosan tudjuk hova és mit kellene, csak éppen az érzékszerveink és a végtagjaink nincsenek megfelelően kalibrálva a megvalósításhoz. Bocsánat...ez kicsit oktatósra sikeredett. Igérem nem fogom odakint még azt is megmagyarázni, hogy az ég miért kék.- rázom meg nevetve a fejem, és magam elé emelem a kezeimet védekező jelleggel, a balomban még mindig az orvosi táskát szorongatva. Oldalamon a combomhoz érve egy kisebb méretű szövet táska is helyet foglal, amelyben néhány személyes holmim lapul. Természetesen ezeket sem hozhattam ki engedély nélkül. Mindent tüzetesen átvizsgáltak, leltárba vettek.Mint azt már említettem, a magánélet a telepen belül bizonyos tekintetben nem létezett. Ha más nem is, a Consilium tökéletesen tisztában volt mindennel. Néha olyan érzésem volt, hogy még az álmainkkal is.Hogy én miről álmodtam időnként? Valami olyasmiről, ami hiányzott, amire már régóta szükségem lett volna...ember vagyok és gyarló. Sajnos vagy sem, ez van. - Csak ennyit mondtak magának? Kissé szűkszavú parancs. Nem mintha meglepne, hogy mostanság a nagy titkolózás ne lenne jellemző erre a helyre. Persze már egy éve is így volt, hogy én idekerültem. Jól van, induljunk, aztán útközben mindent elmondok.- igazítom el a kezemben a táskát, hogy kényelmes fogása legyen, és még akkor sem adnám át neki, ha kérné,hogy viszi helyettem. Mondhatjuk, hogy ez a táska és a teljes tartalma az én fegyverarzenálom, amit rajtam kívül csak kevesen tudnak használni. - Ó de várjon! Ezt meg majdnem elfelejtettem!- torpanok meg és nyúlok a kis személyes holmikat rejtő táskába, majd egy kis notesz vagy inkább tablet formájú tárgyat emelek ki belőle, és nyújtom át neki. - Az eligazítóban feltöltötték rá azt az útvonalat amit követnünk kell. Kékkel jelölték, és mindaddig így világít majd a monitoron, ameddig az útvonal biztonságos. Ha elhalványul, vagy eltűnik, akkor alternatív utat kell keresnünk, lehetőleg minél távolabb az rendes úttól, ami ugye nem biztonságos. Két nyomkövető chip is tartozik hozzá, amit valahol a ruhán kell magunkon elhelyezni.- kotorásztam még egy kicsit a táskámban, és két darab apró, közepes gomb méretű réz színű holmit vettem ki belőle, majd nyújtottam át a tenyeremben, hogy az egyiket elvegye. Miközben a pulóverem gallér részére erősítettem a nyomkövetőt elindultam és hagytam, hogy felzárkózzon mellém. Oldalról sandítottam rá, azt hiszem meglepett azzal amit mondott. - Hogy mi-hi-cso-ho-da?- nevetgélek, ujjaim eközben szorgosan igazgatják a kis adóvevőt. - Rólam ódákat? És szerelmes? Nocsak! Azt hiszem ezek szerint én vagyok a legkelendőbb MILF doki az akadémisták között?- mire az utolsó mondat elhagyja ajkaim, már egészen jókedvűen nevetgélek. Tévedés ne essék nem szórakozom én senkin, meg azon sem, ha igaz lenne amit mondott, csak igazán meglepett vele. - Tekintettel arra amennyi időt odafent töltöttem lefagyasztva. Ne tévessze meg a fiatal külsőm, öreg csont vagyok. És azon szerencsések egyike, akik még láthatták a régi Földet. Mintha ezer éve lett volna.- mély levegőt szívok be, egy ideig benn tartom,mintha az emlékeket támasztanám meg vele, hogy felszínre ne bukjanak. Vigyázok rájuk, mert pótolhatatlanok. Van akire azt hiszem már csak én emlékezem...milyen különös úgy eltűnni a világból, hogy talán senki sem fogja megtudni, hogy léteztünk. Ebből a szempontból szerencsésnek érzem magam. - A beszédéből ítélve maga már az új világ reménykedőinek szülötte. A Volentisé. Jól sejtem?- próbálok beszélgetést kezdeményezni, hiszen mégiscsak egy jó ideig egymásra leszünk utalva, és mégsem sétálhatok mellette csendben. Igaz megtehetném, de valahogyan van egy olyan érzésem, hogy bár katonával van dolgom, nem egy karót nyelt tipus. Lépteimet megszaporázom, amikor a raktárakat elhagyva már a kapuk elé érünk, ahol a kilépő papírokat ellenőrzik, illetve újra átvizsgálják a táskákat. A katonák gyorsan dolgoznak, és nem rabolják az időnket, hiszen láthatják az iratokon, hogy egy szüléshez igyekszem. Ahogyan utaltam rá, ez pedig komoly dolog errefelé. A kismamákat és a gyerekeket jobban őrzik minden más kincsnél. - Aktiváltuk a nyomkövetőiket Dr Cole. Vigyázzanak magukra, mostanság nem túl biztonságos odakint. - adták vissza a papírokat és a táskákat a katonák Simon-nak is és nekem is, majd a zsilip egy fémes csattanással kinyílt előttünk, elterülve a szinte mesebeli, és számomra eddig csak messziről csodált ocantisi táj. - Jöjjön, már alig várom, hogy kint lehessek! Volt valaha kisérő? Úgy értem kiképezték ilyesmire? Nem mintha nem bíznék meg abban, hogy nem védene meg, hiszen erre szól a parancsa, csak...csak szerettem volna tudni. Óóóóó egek, ez egyszerűen káprázatos!- csak egy másodpercre feledkeztem bele a tájba, fejemet hátravetve szippantottam bele a tiszta, megfoghatatlanul édes, koraesti levegőbe. - Félúton tartunk egy kis szünetet. Muszáj lesz, nem vagyok hozzászokva a gyalogláshoz. Kissé ellustultam, a rendszeres sport hiánya, és a sok munka együttesen megtették a hatásukat. De azt hiszem máskor is szeretnék majd kijönni, lehetőleg nem úgy, hogy egy szülést kell levezetnem, hanem csak szimplán kirándulni.- egy mondatba fűztem bele a vágyamat és a jövendő feladatunkat. Szinte észrevétlenül tudatva vele. Szinte.
Szerencsére a vészhelyzet megoldódni látszik, ugyanis a doki kérésre a padló felé fordítja a fegyvert, azonban mint a civilek rendesen, időről-időre megfeledkezik róla, mi is van a kezében, és gesztikulálás közben meg-meglendíti a pisztolyt, amitől én rendre megfeszülök, és olykor még átlőtt tüdőt, kart, combot vizionálok. Meglehetős megkönnyebbülés mikor végre a kezemben tudhatom a fegyvert, mait fogalmam sincsen milyen megfontolásból adtak a kezébe egyáltalán. Én még abban sem vagok biztos, hogy bármilyen gyorstalpalón részt vett a témában. De legalább a bemutatkozásom megnevetteti, így már el is értem a célomat. Jól áll neki, amikor mosolyog. Megejtem a kézcsókot is, figyelve, hogy ne érintsem a bőrét, a tenyerét is éppen csak megtámasztom a kezemmel alulról. Mire nem jó, ha az embert az anyja szigorúan illemre is neveli. Megállapítom, hogy nem illik hozzá a katonai szerelés, még úgy sem, hogy nem teljes menetfelszerelésben van. A csodálkozása megmosolyogtat, így már biztos vagyok benne, hogy ő még a Földön született. Ha alkalmam adódik rá, biztosan megkérem, hogy meséljen róla egy keveset, ha már én magam nem láthattam, szívesen hallgatom azok emlékeit, akik nem csak egy tankönyvet olvasnak fel, hanem személyes emlékeik vannak. A lézerrel mindenesetre gyorsan témát vált, így visszaránt a gondolataim közül, és ismét a teljes figyelmemet neki szentelem. - Az biztos, hogy csodákra képesek vele. Önkéntelenül is felemelem a bal kezem, és néhányszor ökölbe szorítom, majd kinyújtom az ujjaimat. Még mindig meglep mennyire hozzám tartozóvá váltak a mechanikus ujjak. A kérdésére megrázom a fejemet. - Még ennyit sem. Csak egy két soros parancsot kaptam a kommunikációs panelen. A táskáját legfeljebb akkor vinném, ha látnám rajta, hogy nagyon fáradt, és szenved tőle. Gavallér csak másodsorban vagyok, elsősorban katona, és jelenleg testőr. A feladat pedig megköveteli, hogy gyorsan tudjak reagálni, ha történik valami. Ebben pedig akadályozna a csomagja. Már majdnem elindulunk, mikor eszébe jut valami. Átveszem a felém nyújtott – jobb szó híján nevezzük így – tabletet és végigfuttatom rajta az ajánlott útvonalat, hogy nagyjából tudjam az irányt akkor is, ha nem minden pillanatban a képernyőt nézem. Vagy ha valami probléma akadna a készülékkel. Megjegyzem az égtájat is, közben bólintok a magyarázatra. - Rendben. Remélem nem kell másik útvonalat választani, ha sürgős az ügy. Az akár meg is duplázhatja a menetidőt az alapján, amit a bolygó terepviszonyairól tudok… Enyhén aggodalmas ránc jelenik meg a homlokomon néhány pillanatra, ahogy a lehetőségeket mérlegelem. Ezután átveszem a nyomkövetőt, és a szívem fölött tűzöm a mellényemre. Tulajdonképpen már megszoktam, hogy még a lélegzetvételeim számával is tisztában van a Conisilium, és mióta Eve nincs mellettem nem is annyira foglalkozom a dologgal. Csak néha érzem azt, hogy inkább vagyok számukra egy közepesen értékes fegyver, mintsem emberi lény. Miután a nyomkövető a helyére került néhány hosszú lépéssel felzárkózom Ava mellé, és az ő lépései üteméhez igazítom a sajátomat. Úgy tűnik a megjegyzésem mulattatja, talán egy kicsit jól is esik neki, bár ezt nem mutatja. - Nos, az biztos, hogy sorban állnának magáért a srácok, ha tehetnék. Ami azt illeti, sejtem, hogy nem csak a kadétok, de ez nem furcsa ebben a világban, ahol olyan kevesen vagyunk. - Nem mondanám öregnek, legfeljebb csak sokáig fiatal. Aztán szusszanok egyet, amit enyhe vágyakozásnak is fel lehet fogni. - Sajnálom, hogy én nem láthattam a Földet. Mindig is kíváncsi voltam rá. [/color][/b] A kérdésre bólintok. - Igen, én már a Volantis-en születtem. Tulajdonképpen ott is nőttem fel. De örülnék neki, ha végül sikerülne egy megfelelő bolygón letelepednünk. Sokkal inkább… - keresem a megfelelő szőt – élő, mint az állomás, vagy a hajó. Igazából már várom, hogy kiszabaduljunk a friss levegőre, így külön örülök neki, hogy nem szívóznak a kiléptetésnél. Visszaveszem a táskámat, eligazítom a szíjakat, és Ava mellett kilépek a kapun. A kérdésére jócskán megkésve válaszolok, ugyanis ahogy kilépünk én megtorpanok, és veszek néhány mély levegőt. Aki nem egy űrhajón nőtt fel, nem is értheti mit jelent nekem a friss levegő, a szabad láthatár, az élő-lélegző táj. Mindenesetre gyorsan összeszedem magam, és ismét felzárkózom a doki mellé. - Nem, nem vagyok testőr, nem is igen csináltam ilyesmit, de a képzést ehhez is megkaptam. Ha baj lenne maradjon mögöttem, és bízza rám a többit. Ha esetleg súlyosan megsérülök, vagy meghalok, akkor pedig fusson, ahogy csak tud. Vidám témának nem mondanám, de jobb minden eshetőségre felkészülni. Ami a szünetet illeti, bólintok rá. Úgy tűnik, nem ebben a gyaloglásban fogok leizzadni. - Rendben, ahogy szeretné. Amíg szünetet tartunk megtanítom bánni a fegyverével is, csak a biztonság kedvéért. Azon leszek, hogy ne kelljen használnia, de azt hiszem haszontalan tudás nem nagyon létezik. Rákacsitok, hogy megpróbáljam oldani a beszélgetés kissé sötét hangulatát, már ami a fegyver, halál és súlyos sérülések emlegetése miatt kialakult. És ekkor fogom fel, mit is mondott Ava tulajdonképpen. Kicsit kifut a vér az arcomból, és még egyszer megtorpanok. - Várjon! Mit mondott, mit kell csinálnia?! Hirtelen feltör bennem a keserűség, és a harag, ugyanis így már biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül nekem kell elkísérnem a doktornőt erre az útra, és nem csak mert éppen én voltam kéznél. Előbb is gyanús lehetett volna a dolog, hiszen nem vagyok személyi kísérő, és soha nem is voltam. Az egyetlen ok, amiért nem tűnt fel, hogy örültem a túrának, hogy kiszabadulhatok kicsit a természetbe, és megismerhetem a diákok között olyan nagyrabecsült Dr. Cole-t. Ez egy kegyetlen húzás volt. Megrázom magam, visszanyerem a nyugalmam, és újra elindulok, de ezúttal lehet, hogy túl gyors tempót diktálok, és Avának vagy majdnem kocognia kell a nyomomban, vagy rámszólnia, hogy lassítsak.
Csüt. Dec. 28, 2017 8:55 pm
