Úgy őrizgetem Dan találmányát, mintha valami valentin-ajándék lenne, pedig igazából csak egy munkaeszköz. Egy nagyon fejlett, rossz kezekben nagyon veszélyes munkaeszköz. Nem használtam, mióta nálam van, így igazából tényleg csak egy csicsás ajándék funkcióját tölti be; afféle mementóként szolgál, mintha nem őriztem volna meg amúgy is tökéletes pontossággal minden pillanatát annak a délutánnak.

Egyre csak a ruhát tartalmazó táska anyagát morzsolgatom az ujjaim között, miközben tudom, hogy néhány óra múlva feltesznek egy hajóra, ami nem fog hazahozni.
Phoebe pontosan tudja, mire készülök, mikor lekérem Dan tartózkodási helyét a szerverről. Kétszer is megpróbál lebeszélni, de nem állít meg. Én pedig remélem, hogy Dan tényleg meg is érkezik hamarosan, és nem csak Phoebe pro tippje, hogy hazafelé tart.
Nem veszem le a ruhát, amíg meg nem látom a kamerák képein, hogy valóban egyedül közelíti meg a kabint. Akkor kikapcsolom az álcázást, leveszem a sisakot...és hirtelen nem tudom, mit kezdjek magammal. Ülve, vagy állva várjam? Hová üljek? Miért oda? Miért ülnék le?
A végtelenségig tudnám ostoba kérdésekkel kínozni magam, de nyílik az ajtó. Megállok hát a szoba közepén és várom, hogy megpillantson. - Meglepetés! - üdvözlöm mosolyogva, ahogy bezáródik mögötte az ajtó. - Hát...remélem, hogy kellemes... -

Az interjú Brahms parancsnokkal pont olyan csodálatos élmény volt, mint amilyenre számítottam. A férfi másról sem beszélt, mennyire lelkes, és milyen keményen dolgozik azért, hogy ő lehessen a flotta következő kapitánya, amire biztosan nem kell sokat várnia már, most, hogy jóformán mindenki más kihalt felőle. Egy ponton az újranősülési terveiről is beszélt. Nemrég vált el a feleségétől, ki a három gyerekével együtt az Ocan-ra költözött, és úgy érzi, ideje valami "minőségibb" ara után néznie. "Például Faye Pavell...ő állítólag még szingli ugye?" Ez volt az a pont, ahol átváltottam inkább robotpilótára, és inkább csak feltettem neki ugyanazokat a kérdéseket, mint Braga-nak.
Az interjú után lassan ballagok haza. annyira nincs ma kedvem semmihez, hogy azt fontolgatom, ezúttal kézzel gépelem be a szövegszerkesztőbe ezt az egészet, és illesztek be 16 dísz egyenruhás képet, hogy valami kitöltse az oldalakat. Az ajtóm előtt azonban megtorpanok. Gyanakodva hallgatózom kicsit, és szagolok bele a levegőbe. Valaki bement ide. Csak az a kérdés, kicsoda? Ha Oscar akarna végre kivágni az űrbe, kétlem, hogy diszkréten intézné, de akkor mégis ki lehet? Nos, hamarosan kiderül.
Óvatosan nyitok ajtót, és lépek be, majd zárom is be magam mögött harcra készen, aztán pedig döbbenten nézek magam elé, mielőtt egy szemvillanás alatt tenném meg azt a pár lépést, ami elválaszt Faye-től, és felkapnám a karjaimba, szorosan ölelve őt.
-Igen. Meglehetősen.
Próbálok határozottan, és udvariasan beszélni, miközben arcom az arcához nyomva ölelem őt tovább, és ha nyitva is lennének a szemeim, akkor sem biztos, hogy látnék valamit a hajától.
-Csak nem akció volt a Ninja Butikban?

A sok megválaszolhatatlannak tűnő kérdés szerencsére nem sokáig kering az agyamban. Emberi mércével mérve talán semeddig sem. Egyre türelmetlenebbül várom, hogy kinyíljon végre az a fránya ajtó, pedig látom, hogy mi történik az ajtón túl. Dan gyanakodva áll az apartman előtt és biztos vagyok benne, hogy arra gondol, valami rossz készül ellene. Szerencsére csak én vagyok az, és azt hiszem, engem egy másik kategóriába sorolt be.
Fura érzés ez a bizonytalanság. Létem során soha nem éreztem hasonlót, és nem is tudtam, hogy amikor az emberek gyötrő bizonytalanságoat emlegetnek, az valóban, szó szerinti gyötrelmeket jelent. És mikor már kezdenék belegabalyodni a gondolataimba, kinyílik végre az ajtó. Minden egy szemvillanásnak tűnhet kívülről, de számomra szinte lassított felvételnek hat, amíg feldolgozza az információkat és hozzám rohan.
Két kezem közé fogom az arcát és magamhoz húzom, de egyelőre csak ölelem. Szavak nélkül sugárzom felé a boldogságot, hogy újra láthatom, közben pedig nevetve hajolok az ajkához. - Hát akkor dolgozzunk még rajta kicsit! - ezzel megcsókolom, jó hosszan, alaposan, lábaimmal a combjaiba kapaszkodva, hogy még csak véletlenül se jusson eszébe letenni.
- Úgy akartam találkozni veled, hogy senki sem tudja, hol vagyok. Így nem kell sietnem. - simogatok bele a hajába mosolyogva, ahogy elhúzódom tőle kicsit. - Nem tudtam volna úgy elmenni, hogy előtte nem láthatlak. - vallom be őszintén, köntörfalazás és pironkodás nélkül. Nincs mit titkolnom előtte, és remélem, hogy ezzel ő is így van.

Amikor a múltkor elrohant, rémes hiányérzetem volt utána, mintha valami még lemaradt volna, és most, hogy ő csókol meg engem, és simul hozzám, ennek vége. Ez hiányzott ennyire, és az űrt így felváltja a telhetetlenség. Maximális telhetetlenség, hisz még levegőt sem vennünk.
-És láthatatlan ruhát vettél, hogy láthass? Van ebben valami tündérien ironikus. - Vágom rá gondolkodás nélkül, de egy pillanattal később már őszintén, minden viccet félretéve szólalok meg ismét: - Én azt terveztem, a hangárban leszek valahogy...ha más nem, hogy lefotózzalak a Comet-nek, és integessek. A te terved sokkal jobban tetszik. Alig állta meg, hogy ne menjek rögtön utánad.
Végighúzom a mutató ujja az arcán, direkt azokon a részeken, ahol a csontszerkezete eltér Faye-től, mellesleg határozottan a javára. Sokkal jobban tetszik így. Bár ezzel kivételesen nem vagyok egyedül gondolom.
-Szóval, csak látni akartál vagy...? Nyitva hagyom a mondat végét, de hozzá hajolva sokat sejtetően nézek rá.

Még mindig a nyakában lógok, és tökéletesen elengedem magam, ahogy a csók után a nyakába hajolva puszilom meg az érzékeny bőrt a füle mögött. - Semmi irónia, csak egy kis okosság, hogy senki se zavarjon. -  sóhajtom a fülébe, aztán viszont elhúzódom kicsit és a szemeit pásztázza a tekintetem, ahogy az arcára simítom a tenyeremet. - Nem akartam elrontani semmit azzal, hogy türelmetlenkedem. De veled akarok lenni, és szerintem te is velem. Ezen nincs mit elsietni. - az ajkamba harapok, amikor megsimítja az arcom és elmosolyodom. A vállaimat is megvonom, és mostmár határozottan kacér pillantásommal találja szemközt magát. - Látni, megérinteni, megcsókolni. Veled lenni.  Ki tudja, mikor lesz erre megint lehetőségem. Vinni akarok néhány valódi emléket magammal. - felelem őszintén és nyíltan. Nem kötnek gúzsba az embereket általában a legjobb élményektől megfosztó gátlások és félelmek. Nem tartok a visszautasítástól, nem játszom játékokat, csak megpróbálom a legjobbat kihozni mindenből, ami adatik.

Elrontani azzal, hogy türelmetlenkedik? Ó, szörnyűség...álmaim nője nem tudja megállni, hogy ne lásson, és essen nekem. Hogy fogom ezt feldolgozni? Gondolom csak találok rá valami megoldást, ha már nem köt le az, hogy az ajkait ostromolva cipeljem őt az ágy felé.
-Nagyon tetszik a haditerved. Kell hozzá segítség?
Nyilván nem egyedül tervezte ezt végigvinni. És az is egyértelmű, hogy tudja, hogyan kell eltávolítani magáról ezt az álcázó ruhát, de én azért segítek neki. Fél kézzel tartva őt oldom ki és húzom le róla elől óvatosan, felfedve mit visel a ninja szerelés alatt. Mikor a kezem a két melle közé ér fektetem csak hanyatt az ágyra, hogy le tudjam húzni róla, és persze, hogy megcsodáljam az eredményt.
-Hagysz is itt párat úgy tűnik. És lesz még lehetőséged.
Fölé hajolva könyökölök az ágyra a feje mellett, és támaszkodom meg, közvetlen közelről suttogok az ajkaira, végig a szemeibe nézve ahogy süllyed a távolság köztünk.
-Ha nem zárnak börtönbe, a hangárban foglak várni.

Hagyom, hogy levetkőztessen, és amíg ezt teszi, addig  én kapaszkodom, hogy eljussunk így, együtt az ágyig. - A kivitelezésben jól jönne egy lelkes partner. - felelem sejtelmes hangon, miközben a fekete ruha alól lassan előtűnik a fehér melltartóm. - Számíthatok rád? -  úgy mozdulok, hogy könnyedén le tudja húzni rólam ezt a furcsa anyagot. A pulzusom az egekben, a szívem őrült tempóban ver, ahogy fölém hajol, de én csak hívogatón mosolygok rá. - Kell, hogy legyen! Mostmár az enyém vagy! - Két kezem ujjai a tarkóján kulcsolódnak össze, és határozott mozdulattal húzom magamhoz, mintha észre sem vettem volna, hogy ő lassan akarta ezt csinálni. - Inkább itt várj, abból nem lehet bajod! Én pedig jövök hozzád! - az ajkaira suttogom az ígéretemet, mielőtt újra egy hosszú, érzéki csókba merülnénk, ami közben elnagyolt mozdulatokkal próbálom megszabadítani őt a ruháitól. Nem vagyok olyan türelmes, mint ő, de ezt már korábban is bizonyítottam. Talán együtt tud vele élni...

+18

-Mindig! - Felelem, bár lehet az is bőven elég lett volna, ha szavak helyett hagyom, hogy az beszéljen, hogy a melltartója már a kezemben van, igaz nem sokáig. Szorosan simulok hozzá, ahogy rettentő erővel húz magára, és tart ott. Én pedig rásegítek erre, és már össze is forrnak az ajkaink. Nem is engedek fel jó sokáig.
-Tudod, hogy nem tudok addig várni. Egyébként sem lesz semmi bajom. tudod milyen óvatos vagyok.
Mondom ezt, miközben tiltott viszonyt folytatok korunk sztálinjának unokahúgával. De azt nagyon óvatosan!
Óvatosan lehúzom róla a nadrágot is, még óvatosabban veszem le a cipőjét, és óvatosan simítok végig a lábán, mielőtt óvatosan betakarnám magunkat, hogy aztán rajta fekve nézzek a szemébe, és rámosolyogjak.
-Hihetetlen vagy, ugye tudod? Nem, nem hihetetlen. Csak, tökéletes.

Lehet, hogy ő türelmes, de én nem tudok most az lenni.  Annyira kevés időnk maradt az indulásig! Még kevesebb, amit együtt tölthetünk. Nem akarok semmit sem elpazarolni belőle. Sóhajaim a fülébe fújom forrón, csókjaim mohók és követelőzőek. Mindent akarok és most akarom! De nem tudom addig elengedni magam, míg ilyen nonszensz ötletei vannak. - Tudnom kell, hogy van kihez hazajönnöm! Kérlek! - hangom szinte könyörgő, de minden érintésem követel. A bőrét akarom simítani, a testéhez akarok meztelen testtel hozzásimulni, és egyáltalán...olyan közel érezni őt, amennyire az fizikailag csak lehetséges. A lassú vetkőztetést türelmetlen sóhajokkal, apró kis borzongásokkal jutalmazom, de ha már ennyire ragaszkodik ehhez a tempóhoz, hát megadom magam neki.  Olyan mély elégedettséggel sóhajtok az ajkaira, mikor rám fekszik, mintha máris bennem lenne, pedig itt még nem is tartunk. - Nem. Ez a pillanat tökéletes. És... - óvatosan siklik le a kezem az oldalán, és óvatos türelmetlenséggel siettetem kicsit az összeolvadást. - és ez a pillanat is. - sóhajtom forrón az ajkaira, mielőtt egy hosszú csókba merülnénk.

+18

Neki nyomom a homlokom, szorosan, és behúnyom a szemeim. Szavak nélkül szólok hozzá, hang úgyis túl lassan ér el hozzá.
"Rendben. Itt fogok rád várni. Nincs több kockázat, és huncutság, amíg nem jössz vissza hozzám, onnantól kezdve, hogy befejeztük ezt a mostanit."
Nem is ő lenne, ha nem kötözködne folyton, bármilyen meglepő lenne is ezz bárki másnak. Ahogy az is, hogy inkább ráhagyom a dolgot. Egyáltalán nem bánom, legyen akkor a pillanat tökéletes. Akkor is, ha amikor ilyesmi történik, és ilyesmiket "érzek", akkor tisztára úgy viselkedek, mint egy ember. Emberi érzelmek és vágyak. De van akivel még embernek lenni is jó erre az időre.
-Te most épp azt mondogatod, hogy velem minden pillanat tökéletes?
Csípőmt hozzá nyomva kezdem el odalent éreztetni, mit gondolok erről, és egyre szorosabban préselődöm hozzá, de egyenlőre még csak játszom vele. Nem akarom elsietni a dolgot, és cska részben azért, mert szeretném, ha ez örökre tartana. Lassan ingerlem odalent, míg két kezem az arcát simogatja, és a nyakát. Nagoyn aprólékosan haladok csak lefelé. De végül rátalálok a kebleire. Pont, ahogy mondtam. Tökéletes.