Közelharci oktatóterem

Legénységi fedélzet

A neve magában hordozza a szoba fő funkcióját. Főleg a kadétok szoktak itt ízelítőt kapni Steele kemény stílusú oktatási módszereiből. A lázadás óta a teremben valamiféle nappali foglalkoztató/iskola működik a gyerekek számára.

Újra itt vagyok, és újfent katonák helyett szinte csak civilek tartózkodnak ebben a teremben. Gyakorlatilag az egyetlen beosztottam itt a feleségem, mindenki más kíváncsian pislog, hogy pontosan mi is ez.
Nincsenek sokan, egyszerre csak 10-as csoportokat foglalkoztatunk, mert annyian talán még kezelhetőek nekem is, hiába nem vagyok még teljesen formában.
-Hölgyeim, és uraim. Kedves gyerekek! Állati bizarr így nekikezdeni valaminek egy hadihajón, de ez van. A mai nap a menekülési tervet fogjuk átvenni. Nevezetesen, ha rajtunk ütnének, milyen úton lehet a leggyorsabban evakuálni a gyermekeket az "iskolából". Ha valakinek kérdése van, kérem tartsa meg a végére, mindenre válaszolni fogok. És most kövessék Hicks Tizedest.
Biccentek Pressia felé, és terveim szerint én zárom majd a sort. Még rá is kacsintok. Mindketten tudjuk, hogy ez az egész csak humbug. A csata alatt egyikük sem lesz itt  a hajón, de...ha akad még itt besúgó, remélem ezt is lejelenti. Egyébként is, rám fér a mozgás.

Kisterpesz, pihenőállás. Így azért kényelmesebb, mint vigyázzban feszíteni, míg a Kapitány beszél. Ráadásul most csak civilekkel kell foglalkozni. Ez könnyű lesz, és nehéz is. Nem vagyok hozzájuk szokva. Nem igazán tudom, hogy kell velük beszélni, bár ez igazából sosem engem zavart, hanem másokat. Most, amíg a kapitány beszél, felszegem a fejem és körbehordozom a tekintetemet az embereken, mint valami önelégült testőr. Hadd higgyék csak, hogy Dobrik kapitánynak testőre van. Sose árt az óvatosság. Visszakacsintok Ethanre és az emberek felé fordulok. - A leggyorsabb és legbiztonságosabb úton megyünk, szem előtt tartva, hogy a burkolattól, lehetséges támadási zónáktól, és stratégiai fontosságú helyektől is távol maradjunk, mégis a lehető leghamarabb érjünk a kimenekítési pontra. Ha ide jutnánk, a legfontosabb, hogy higgadtan és rendezetten hagyjuk el az iskolát. Kövessenek! - ugrom néhányat és lerázom a kezeimet, aztán a futólépés civilekre szabott, lassított verziójában indulok el a lépcsőház felé, hátra-hátrapillantva, hogyan sikerül a rendezett és higgadt vonulás. Kissé csodálkozom, de a gyerekek jobban csinálják, mint a felnőttek, akik közül ketten azon vitáznak, kinek kellene elől haladnia. - Az megy elől, aki a legjobban tudja az utat. Ez nem tornasor! - szólok rájuk határozottan. - Minden csoportban ki kell jelölni ezt az embert már jóelőre. Ennyi. - teszem még hozzá helyben futva, majd hátat fordítok nekik és továbbindulok.

Elindulok én is a tömeggel, mikor kigyönyörködtem magam abban, ahogy az eligazítótiszt egy helyben pattog. Látom továbbra sem hanyagolta el a nyuszitsu-t. Helyes.
-Oké, akkor mutasd az utat cica!
Mosolyom az arcomra fagy, ahogy gondolkodás nélküli apuka reflex-el csuklón ragadom a hang gazdáját, kinek már lendült is a keze, hogy így tesztelje Pressia fenekének szerkezeti integritását. Elég csúnyán nézek rá. Érti mit akarok mondani szavak nélkül, csak épp...
-Neked meg mi bajod van? Majd ha ő mondja, hogy nem tetszik neki...
Hagyok egy kis időt Pressinek, hogy válaszoljon, mielőtt hátrébb lökném a pasast. Nem annyira, hogy elessen, csak ne legyen ilyen közel. Én ezzel le is rendezném a dolgot, de hirtelen valahonnan kést ránt Rómeó, és úgy esik nekem. Nem tud nem eszembe jutni még ebben a helyzetben sem, hogy ezek szerint kevésbé vagyok népszerű Nadine-nál...

Már a cica szóra is harapnék normál körülmények között, de mivel civilekről van szó, most csak megfordulok és felvont szemöldökkel nézek a fazonra, aki valószínűleg a nagyonterhes seggemet akarta megtaperolni. Veszek egy nagy levegőt és gyilkos-lesújtó pillantással végigmérem a fickót, akit még egy nyeszlett anyajeti is max fogpiszkálónak tudna használni. - Nem tudom, feltűnt-e hogy úgy nézek ki, mint aki gyorsabban tudna gurulni, mint futni. Abban viszont kurvára biztos lehetsz, hogy ez nem a te érdemed, úgyhogy nem tudom, mit reméltél. De ha mégegyszer tiszteletlenül szólsz a kapitányhoz, én fogok a te seggeddel közeli kapcsolatba kerülni, és leszarom, hogy civil vagy, vagy katona, értetted? - Nem, igazából nem reménykedem, hogy elsőre megérti, de azt azért valahol igen, hogy nem egy öngyilkos hajlamú Ropiman áll velem szemben. Kicsit reménykedem benne, hogy seggre esik a lendülettől, amit Ethan adott neki, és észhez tér, de nem. Ez sokkal hülyébb,mint amilyennek kinéz. Mondjuk én sem vagyok teljesen normális, hiszen tudhatnám, hogy Ethan is meg tudja védeni magát, és nem szorul a terhes felesége közbelépésére. Mégis, reflexből kapom elő az övemre fűzött, határozottan dildó formájú fegyelmezőt, és teljes erőből a fickó kést tartó karjára csapok, mintha csak fát akarnék hasítani. A kés hangos csörömpöléssel a földre hullik, a ropiember meg üvöltve kap a karjához, ami határozottan egészségtelen szögben hajlik meg ott, ahol nagyon nem kellene.
A körülöttünk állók meredten bámulnak, én pedig teljesen érzelemmentes arccal lépek közelebb és a közben sírós hangra váltott, térdelő fazont erőből fejberúgom, majd körbenézek az arcukon dermedt döbbenettel figyelő civileken. - Kifogytunk az érzéstelenítőből. - megköszörülöm a torkom, és igyekszem nem túl fenyegetőnek tűnni, ahogy az övembe tűzöm mr. Brokit. - Ahogy a kis bemutatóból láthatták, nem egészséges a katonákkal baszakodni, mert én még a kedvesebbik fajta vagyok egyébként. - Ethanre pillantok és várom, hogy kiadja a parancsot. Remélem gyorsan eltakarítja valaki a gyengélkedőre ezt a pöcsfejet, mielőtt magához tér és tovább oákol itt nekem.

Már reflexből közbeszólnék, hogy erőteljes túlzás ez a gurulás dolog, de Pressia most úgy néz, hogy még én sem merek ellenkezni vele. Jó, legnagyobb részt azért nem, mert túlságosan beindít a látvány, és ahogy lezajlik a pillanatnyi brutalitás, megköszörülöm a torkom. Úgy döntök, ez lesz a sértett ajándéka a nejemtől. Megúszta a dolgot egy kis gyengélkedővel, ahelyett, hogy a fogdára menne. Azért mellé lépek, és a vállára teszem a kezem.
-Nyugalom, hagyj valamit a varjaknak is...
Én a régi közhelyet súgtam a fülébe, az új Ocan-i módi helyett: "Hagyj valamit a földi piranháknak is". De mindig úgy gondoltam, hogy az kicsit túl hosszú. diszkréten végigsimítok a hátán, majd az egyik érkező katonához fordulok.
-Vigye a gyengélkedőre, azt a szemetet meg olvasszák be. Ami pedig a többieket illeti, igen, jól látták. Hicks tizedes házas. Továbbá...hála a gyors intézkedésének még mindig van 34 másodpercük, hogy befejezzék az evakuálást, mielőtt végeznének magukkal. Ajánlom siessenek! Mozgás!!!
Ezek után most már mellette maradok, és futó lépésben kísérem őket az egyik kiürített raktárhoz, amit kineveztünk pánik szobának. Sajnos, nem sok munka volt a kipakolásával. Nagyon megcsappantak a készleteink.
-Na mit mondasz, túlélnék egy éles helyzetben? - Kérdem a feleségem mellett állva, és remélem veszi a lapot, hogy most valami pozitívat, és biztatót kéne mondania, annak ellenére, hogy humbug. Mindketten tudjuk, hogy ilyen részidővel ha nincs vészhelyzet akkor is lett volna 2 halottunk végelgyengülésben.

A pulzusom és a vérnyomásom az egekben, az adrenalin csak úgy dolgozik bennem, és majd'felrobbanok, ahogy a földön elterülő faszkalapra nézek.  Reflexből hárítanám Ethan érintését is, mintha még mindig harci helyzet lenne, de szerencsére időben észbe kapok, megáll a kezem a levegőben, és csak fújtatok egyet dühösen.  - Valaki rúgja ki a fogait, míg a gyenguszra ér... - vetem még oda úgy, mintha beszélni róla is derogálna.

Fújtatok még egyet, és lerázom magamról a feszkó egy részét. A többiek ijedten próbálnak kettes sorokba rendeződni, és meglehetősen kussban, ráadásul jó tempóban indulnak a raktár felé. szótlanul kocogok Ethan mellett, de lefogadom, hogy kurvára nyilvánvaló, hogy még most is kibaszott dühös vagyok emiatt a szarság miatt. Hogy a picsába jutottunk idáig?
A raktárba érve végignézek a szedett-vedett bagázson, egy-kettőn látszik, hogy egy kis futás is rendesen betett neki. Páran lefőttek, mint a kávé, de azért csak ideértek.  Ránézek az órámra, majd unott képpel a Kapitányra pillantok és bólintok egyet. - Van rá esély, hogy megússzák, uram. Talán az ellenség halálra röhögi magát, ha meglátja a sok elkényeztetett kanapélázadót, ahogy félúttól már csak vonszolják magukat.-  Tudom-tudom. Vettem is a lapot. Egyszerűen csak nem törődtem vele, mit is kellene mondanom. Dühös vagyok, és mivel Rómeó Seggarcút már nem tudom jobban megrugdosni, most a többi civilre nézek úgy, mintha arra készülnék, hogy eldobjam a raktár kulcsát...örökre.

Rosszallóan nézek PRessire, teljesen komoly arcot vágva. Aztán elfordulok, és pár másodperccel később megpróbálom megint, de most sem bírom ki kuncogás nélkül, ahogy hallgatom,a mit mond.
-Na igen. Azt hittem csak ugratnak, de lehet mégis igaz, hogy az ocanon a pizzák és a csokitorták a fákon nőnek. És ráadásul még csak nem is a magas fákon...Ennél mindannyiuknak sokkal jobban kell teljesítenie, ráadásul, mostantól azt sem nézem el, ha Dr.Valentine csoportos foglalkozásairól kimaradnak. Aki nem lesz ott a következőn, annak kitalálunk valami mást. ÉS ott nem lesz zene, sem úszás, megértették?
Intek két katonának, hogy induljanak meg, aztán a civilekre nézek.
-Most pedig kövessék őket. Megismétlik a gyakorlatot, és ajánlom, hogy ezúttal gyorsabban menjen! Mozgás!
Úgy csinálok, mint aki elindítja a stoppert, jelezve, hogy ezúttal csak fele annyi idejük van rá, de ahogy kikerülnek a látótérből le is állítom azt. Aztán a feleségemre nézek.
-Imádnivaló, ahogy támadóim agyvizében szét akarod tépni a hidrogént és az oxigént, de....jól vagy? - Elé lépek, és nem törődve azzal, hogy szolgálatban vagyunk gyorsan szájon puszilom. - Ha már így kettesben maradtunk...lehet nem ártana beszélni arról, mi legyen a kölyökkel a csata alatt. Még mindig azt akarod, hogy velük menjen?

Ártatlanul nézek vissza a Kapitányra, mintha nem tudnám, mi a gond. Nem azt kapta, amit várt, de hát istenek! Ez az elbaszott élet már csak ilyen. A házasságkötéskor sem azt kapta, amit várt, ebben olyan biztos vagyok, mint a kibaszott halál. Aztán még mindig nem öltük meg egymást. Sőt, már a második gyereket várjuk, és ha van akkora mázlink, hogy túléljük ezt a háborút, akkor még heppiend is lehet a sztoriból. De ehhez sajna kurvára hozzátartozik, hogy időnként előbukkan a régi Hicks, és ... nos, ahogy szokta, csalódást okoz. Ez van.
Kihúzom magam, és szánakozó arccal bámulok az elkotródó népek után. - Bal-jobb, egy-kettő! szedjék a lábukat, ha a kapitány mondja, basszameg! - kiáltok még utánuk gonosz elégedettséggel az arcomon, aztán megint ártatlan arccal pillantok Ethanre, és megvonom a vállam. - Igen, de ez még nagyon kellett hozzá. - ismerem el egyszerűen, majd elkapom a tarkóját és akaratosan visszarántom egy másik, valamivel hosszabb csókra. Vigyorogva engedem el, de az arcomról gyorsan leolvad minden jókedv, ahogy témát váltunk. - Te nem? - kérdezek vissza, felvonva a szemöldökömet. Tudom, mit gondol, mert beszéltünk már erről, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni az álláspontját. És igazából azt hittem, már feladta a dolgot, de ezek szerint nem. Ez egy érdekes, és mocskosul nem ide való beszélgetés, úgyhogy egyelőre csak halkan, visszafogottan beszélek.

Pressia nem sok ellenállással találja szemben magát, ahogy visszahúz, és egy cseppet sem bánom, hogy valamivel később tudunk csak beszélni. Igazából kis híján elfelejtkezem róla, ahogy fél kézzel megtámaszkodom az egyik falon, nehogy eldőljünk, és csukott szemmel teljesen belefeledkezem a pillanatba.
-Hmm? Ó...
Pislogva nézek körbe, felidézve melyik kamerák, és érzékelők néznek ide. Megint hallgathatom majd, ha ő a közelemben vagyok, úgy viselkedek, mint egy szerelmes tini. Azoktól a beszélgetésektől már izomláza van a középső ujjamnak.
-Nézd...amióta a múltkor túszul ejtették...nem szívesen küldöm el egy hétre. ÉS félek, ezek ha megtudják mi lett velünk, vele próbálnának meg alkudozni az életükért.
Sóhajtok, és megrázom a fejem.
-Túl paranoiás vagyok mi? Szólsz, ah nagyon úgy hangzom már mint Alex ugye? Na de visszatérve, majdnem biztos, hogy ehhez le is kell őt vadásznunk. Bármibe lefogadom, hogy már becuccolt a tehersiklóba.

Mindenféle bűntudat és rossz érzés nélkül szegem meg a szolgálati szabályzatot, és húzom magamhoz Ethant.  Nem izgat, mit dumál a sok féltékeny, kiéhezett idióta, szerintem nem csináljuk ezt olyan gyakran, hogy bárkit is igazán zavarjunk vele. Ha valakit mégis, az nyugodtan jöhet hozzám panaszra. Megkapja az ijb-t azt' mehet dolgára.

KicsiE dolga viszont olyasmi, amiben nem vagyok hajlandó engedni. Meghallgattam már az indokokat, amik a maraása mellett szólnak, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy itt maradjon a hajón, amit Braga nemsokára meg fog próbálni atomjaira lövetni.
Veszek egy nagy levegőt, és akkorát fújok mint egy kibaszott ipari fújtató.  - Lesz aki vigyázzon rá. De nem maradhat egy csatára készülő hajón. Ezt te sem gondolhatod igazán komolyan. - megfogom két oldalt a karját és próbálok mosolyogni rá. - Ha Azi csak fele annyira paranoiás lenne, mint te most, azt nem viselnéd ilyen jól, hidd el! - megsimogatom kicsit a karját, aztán belé karolok és az ujjaimat az övéi közé kulcsolom. - Kezdek fáradni. Menjünk haza, oké?