dr. Lamia Saladin
Beszél aki keres, hallgat aki talált. Senki nem ért semmit; az orvosok például nem értik a halált!
A lány arcára fény vetült, amire önkénytelenül ráncolni kezdte homlokát, majd némi igazán kellemetlen, de annál szórakoztatóbb forgolódás után ki is nyitotta szemeit. Felkészült rá, hogy dühös lesz, de mikor meglátta édesanyját aki az ágya mellett térdelt, végül mégiscsak elmosolyodott. Mi több, elnevette magát, olyannyira, hogy az egész folyosó az ő édes hangjától zengett.
- Szép reggelt, hercegnő. - nyomott puszit homlokára a nő.
A kislány feljebb húzta takaróját, egészen nyakáig rángatta azt, majd legörbítette ajkait. Egyenesen anyja szemeibe nézett, aki szüntelenül simogatta a homlokát. Ez nagyon jól esett neki.
Melegséget érzett az egész testében, szinte beleborzongott abba, ahogyan a nő fagyos keze újra és újra végighaladt az ő fiatal és épp ezért fiatal bőrén, így azok a keseredett kis piros ajkaknak nem kellett sok, hogy ismét megforduljanak és egy mosollyal jutalmazzák az anyuka fáradozásait.
- Tudod milyen nap van ma, hercegnő? - érkezett a kérdés.
Lamia elgondolkodott.
--.oOo.--
Oh, milyen csodásan érezte magát aznap este! Ismét átjárta a melegség és úgy gondolta (tudta!), hogy szeret élni, hiszen abban a pillanatban úgy érezte magát, mint akinek minden baja megszűnt és akinek gondja sosem lehet, elvégre valaki óvja - édesanyja egyik keze ott pihent a vállán, a másikkal pedig serényen mutogatott az üveg túloldalára. Volt is ott mire, hiszen gyönyörű látvány volt az a rengeteg a csillag, amik fénnyel töltötték fel a világűr végtelen sötétjét, ezzel sokkal barátságosabbá téve azt még Lamianak is.
- Anyu... - kérdezte. -
Hány csillag van? - fordult az anyja felé, akit szintén teljesen magukkal ragadtak a távoli fények.
Teljesen beléjük meredt, feszülten figyelte az ablakot és látszott rajta, hogy fejében sebesen váltogatták egymást a gondolatok; hol jobbak, hol rosszabbak, hol szépek, hol csúnyák, hol kellemes, hol kellemetlen, de láthatóan élvezte ezt a fajta természetes extázist, az állapotot, ahogyan a gyönyör egészen egyszerűen kiragadta a valóságból és a saját agyának bordázott világába hívta túrára, így csak pár pillanat múlva tudott válaszolni lányának, akkor is meghagyva a pillanatot éppen olyan gyönyörűnek, amilyenek a fények voltak odakint.
- Nem tudom, kincsem. - felelte lassan, minden szót kellően megrágva. -
Azt sem tudom, hogy ki tudhatja, de abban egészen biztos vagyok, hogy rengeteg. Minden emberre jut egy legalább. - nevette el magát. -
Ez egészen biztos és tudod mi biztos még, hercegnő? - kérdezte mosolyogva.
A lány próbált felelni, de akárhányszor valami válaszféle fogant meg kis fejecskéjében, inkább elnyelte azt, hiszen ha elég volt csak még egyszer rá gondolnia és egyből csacskaságnak tűnt. Szerencsére nem maradt válasz nélkül.
- Egy nap minden csillagra fog jutni egy ember. - mondta édesanyja. -
Sokkal többen leszünk, mint ők, meglásd. Talán valaki majd minket fog pont így csodálni! - mosolygott és nyomott csókot a lány homlokára.
Lamia elgondolkodott.
--.oOo.--
"A pokol biztosan tele van! Igen, mindenki megérdemli a szenvedést! Az emberek gusztustalan férgek!" Ilyen és ezekhez hasonló gondolatokon gyötrődött, miközben magát nézte a tükörben. Nem találta magát szépnek, egyáltalán nem, most is azon volt, hogy egy eltüntessen egy pattanást az arcárról, noha ez most nehezebb feladat volt, mint gondolta. Csak bámulta és bámulta magát, miközben próbált rájönni, hogy mit rontott el; merthogy minden bizonnyal tévednie kellett, legalábbis hibáznia, hogy idáig jutott el, hogy már egy szaros gennyes izét nem tudott levakarni magáról anélkül, hogy saját könnyei ne mosták volna szárazra az arcát. Egy ideig próbált ez ellen tenni, de az elmúlt napokra már egészen beletörődött, hogy sosem lesz már boldog, de ahogyan saját maga elkeseredett, gusztustalan valóját látta, ez egyre reálisabbnak is tűnt számára, így jobb megoldás híján keserves zokogásban tört ki.
Már nem is érdekelte az a pattanás, sőt! Azt kívánta, bár ő lett volna az. Bár saját életétől tudott volna olyan egyszerűen megszabadulni, mint attól a gennyes bőrhibától; bár saját körmei nyomták volna szét, kiszorítva belőle minden létező életet! Erre gondolva egy kósza mosoly kúszott ajkaira, nem mintha ez bármit is segített volna fájdalmas nyöszörgésén.
Hirtelen dorombolni kezdtek az ajtón. Odarántotta fejét és felsóhajtott, de ez nem zökkentette ki az önsajnálatból. Összecsúszott a földön és a zuhanyfülke falának támasztva fejét bőgött, kiengedve minden fájdalmat magából.
- Minden rendben, hercegnő? - kérdezték az ajtó túloldaláról.
Nyelt egyet és dühösen nézett maga elé. Minden hiányzott neki, csak az nem, hogy ez a ribanc is zaklassa! Ismét felsóhajtott és könnyeit megpróbálva elnyelni felelt a kérdésre.
- Igen, minden rendben. Most pedig takarodj. - duzzogta.
Édesanyja nem így tett, hanem lánya kérésével tökéletesen szembefordulva benyitott és magához is ölelte az ő egyetlenét. Pár pillanatig ugyan próbált szabadulni, de hamar elöntötte az a melegség, amit az anyja karjai és szeretete jelentett neki.
- Mi a baj? - kérdezte tőle finom hangom.
Ezúttal egyáltalán nem gondolta úgy, hogy titkolózni vagy mentegetőznie kellett volna. Biztonságban érezte magát, ismét, így alkalmasnak látta az időt, hogy egész lelkét kiöntse; mindent, amiről egészen idáig hallgatott még a nő elől is, aki erre a világra szenvedte.
- Nem kellek neki... Nem is érdeklem... - zokogta.
Anyja karjai erősebben fonták át; a lányt megnyugtatta, hogy hallja a kissé felzaklatott, de még mindig kedves szívdobogást.
- Ne aggódj emiatt. Majd elfelejted, ilyen a kamaszkor. Minden jobb lesz, a Consilium biztos egy hozzád való aranyos, okos fiút rendel melléd, nyah. - nyomott puszit a homlokára.
Lamia elgondolkodott.
--.oOo.--
Elsötétült előtte minden. Hirtelen esett az ágyra és próbálta újra létezésre hívni a világot, de még csak megszólalni sem tudott. A légzés is nehézre esett, valahogyan mégis eltámolygott a fürdőszobáig és legalább egy kicsit megmosta az arcát és egyenesen a csapból ivott egy kis vizet, hogy magához térjen valamennyire. A hírek felzaklatták. Amíg tanuló volt is látott pár halálesetet, viszont egy sem viselte meg annyira, mint ez az egy; mégsem volt más semmiben a többitől, amit lát, mindössze egyetlen apró különbség volt. Édesanyjához komoly érzelmi kötődés fűzte, így halála habár várható volt, ugyanúgy megrázta, pedig úgy gondolta, hogy már felkészült rá. Hiába minden előkészület vagy gondolatelőleg, fantáziálás, az esemény megtörténte és az a higgadtság amivel kolleginája közölte vele, hogy ez a páciens is elhunyt (nem tudván, hogy rokonról van szó), olyannyira felzaklatták, hogy hirtelen talán saját nevét sem tudta volna meg mondani, viszont nem tudta, hogy érzelmei valaha ennyire dominánsan irányíthatják. Fázott, melegségre lett volna szüksége.
Lamia elgondolkodott. Mindez nem lehetett véletlen. Mindennek okkal kellett történnie, legalábbis abban a percben így gondolta, mikor életének mozaikjának apró darabjait próbálta összerakni egy nagy egésszé, de ez sehogy sem sikerült neki, hiszen egy hatalmas darabka hiányzott neki középről, amit akárhogyan próbálkozott, nem tudott megtalálni; miért halunk meg? Miért hiányzik, aki meghalt? Tudta jól, hogy egymaga nem fog válaszokat találni, de csak az bukhat el, aki próbálkozik, aki próbálkozik pedig sikerrel is járhat, így egyértelmű volt döntése, hogy minden eddigi kutatómunkáját félredobva kezdjen egy sokkal nagyobb szabású projektbe; ezen Lamia egy percig sem gondolkodott.