Magam sem értem, hogy miért jövök vissza. Egyszerűen csak egyenesen tovább kellene mennem, hiszen ezt várják el tőlem, nem igaz? Szemöldökömet csak egy leheletnyit vonom össze. Mióta számít ez nekem? Mióta akarom én, hogy más véleménye számítson? Fejemet rázva nyúlok a kilincs után. Ezer és ezer gondolat cikázik át elmém. Nem akarja, hogy itt legyek, vagy csak nem várja el tőlem? Lényegében lehet rátapintott lényem lényegére. Az ehhez hasonló dolgok valóban hidegen hagynak, hisz az Admirális éveken keresztül feküdt az ágyába, mégis csak oly ritkán látogattam meg. Tudtam, hogy meg fog halni, mégsem éreztem semmit sem iránta. Sem szánalmat, sem nem sajnálkoztam miatta. Hisz mindenkinek egyszer eljön a maga ideje, nem igaz? S ha jobban belegondolok Simon miatt sem azért vagyok itt, mert annyira aggódnék érte. Sérülései csak felületiek, begyógyulnak. Jelenetettem a szakembereknek, ők ellátták. Itt maradtam vele, amíg a halucinációja teljes mértékben el nem tűnik. Több dolgom itt nincs is. Mégis benyitok a kórterembe. Szemöldököm nem szökken a magasba, rideg arcomon a meglepetés árnya sem suhan át. Egyszerűen csak behajtom magam előtt az ajtót. Tekintetem előbb a tusoló arcán állapodik meg, majd magán az ápolónőn. Nem értem, hogy miért mondta azt róla, amit Fritz. Biztos ehhez ők jobban értenek, a korábbi kellemetlen érzés mégsem költözik vissza a mellkasomba. Mínusz egy gond, amivel foglalkoznom kell. - Greymare hadnagyot kísértem a sürgősségire. Magára kellett hagynom pár percre. Érdeklődnék állapota felől - közlöm hűvös közönyösséggel. Nem az illem miatt viselkedek így, vagy mert ezt várnák el tőlem. Egyszerűen csak tudni akarom, hogy miként van. Aggaszt nem csak az állapota, de az, amit mondott. Két társuk veszett oda. Ha nagyon rosszmájú akarok lenni, akkor megkérdőjelezném ezt, egyelőre mégsem teszek. Az Ő szájából kell hallanom, hogy mi történt. - Mennyi idő, amíg kiengedik? - érdeklődöm továbbra is az ápolónő arcát szemlélve nem pedig Simonét. Egyéb esetekben sem hoz zavarba a meztelen férfi testek látványa. A kiképzés alatt közöttük fürödtünk, edzettünk. Nem ismeretlen számomra. Főleg nem az övé. Emlékképek úsznak be lelki szemeim elé, de hatalmas levegővétellel próbálom őket kiszorítani most. Jelenleg nem ezzel kell foglalkozunk. Elég régóta érlelődik egy gondolat az elmémbe, egy terv. Egy ötlet és lehet ő fogja megadni az utolsó löketet, hogy valóban elhatározzam magam. Arkanra már nem térhetek vissza, bármit is fogok csinálni. Bárhogy is határozzon Fritz, ebben teljesen biztos vagyok. De nem vagyok elveszett. Vannak terveim. Van egy tervem.
A két lapos pislogás elég, hogy magamhoz térjek, főleg hogy szívdobbanásnyi idő alatt felfogom Katrina visszatérését. Ellököm magam a faltól, kiegyenesedem és az érkező felé fordulok, ezzel akaratlanul is lerázom magamról Ida kezét szivacsostól, és sóhajtok egy mélyet. A nővérke elégedetlenül ciccent egyet, közben az arcomat vizsgálja összeráncolt szemöldökkel, majd Katrinára irányítja a figyelmét. Aztán mintha rájönne valamire. A ráncok kisimulnak a szemöldökei között, és kicsavarja a szivacsot, és lerázza a kezéről a vizet. - Semmi súlyos, ha alaposan kialussza magát, jobb lesz, mint újkorában! A szája szegletében csintalan mosoly bújkál. Ellép mellőlem az egyik szekrényhez, onnan összehajtott ruhákat húz elő, és a vizsgálóasztalra teszi, majd egy másik szekrényből törölközőt kerít, de mielőtt odaadná nekem, még válaszol a következő kérdésre, én pedig ez idő alatt elzárom a vizet és kirázom a hajamból a felesleges vizet. - Részemről végeztem, így akár már viheti is! A magáé, ne kímélje! Rákacsint Katrinára, majd hozzám lép, és a kezembe nyomja a törölközőt. - Hadnagy, minden meg van bocsátva! A tenyere játékosan csattan a fenekemen, én megrezzenek a váratlan történéstől, de Ida nem foglalkozik vele, ellibben mellőlem, és Katrinát megkerülve távozik a vizsgálóból, csak a lemondó megjegyzését hallani kifelé menet. - A férfiak mind szamarak! Ezzel teljesen magunkra hagy minket, én pedig értetlenül pislogok utána. mikor az ajtó becsukódik, nekiállok összeszedni magam. Törölközöm, átdörzsölöm a bőröm, csak a vágásoknál, karmolásoknál vagyok óvatosabb, majd mikor kellően száraznak ítélem magam, a szennyeshalomra dobom a törölközőt. - Mit mondott Fritz, hogy vagy? Pillantok rá, miközben kirázom a hajtogatásból a jellegtelen szürke pólót, hogy belebújjak. Mikor ezzel megvagyok, a nadrág következik. A sérült lábammal még könnyen abszolválom a feladatot, de mikor arra kell nehezednem, ideiglenesen meginog az egyensúlyom, meg kell támaszkodnom a vizsgálóasztalon, és nekifutnom újra. Másodszorra sikeresen magamra rángatom a nadrágot, és megkötöm a derekánál. - Visszakísérsz? Érdeklődöm. Elég volt ebből a helyből, ideje elbicegnem a saját lakrészembe.
Szemöldököm csak egy pillanatra vonom össze, az értelmetlen kifejezést hallva. Nem érzem zavarba a látvány miatt, de ahogy elnézem a másik kettő sincsen így, ezért ezen le sem akadok. Felesleges lenne. Figyelmem inkább az előbb kiejtett szavakra vezetem vissza. - Mégis miként lehetne jobb, mint újkorában? - talán nem olvasta volna a lapját? Hogy mennyi sérülést szerzett már? Ujjai sincsenek nagyon, sebhelyekkel is tarkítottak azok a testek, melyek akaratlan emlékképeket vetítenek elém. De csak arra a meggyőződésre jutok, hogy az ápolónő tévedésben él személyemet illetően. Vélhetőleg a felettesének tekint, vagy egyéb magasabb rangú tisztnek, ki Simon felett áll. Hisz mi másra utalhatnának a szavai? - Mint tudja, a katonáknak jár egy-két nap pihenő egy újabb bevetés előtt - fő a kipihentség. Főként nálunk, amikor már csak ennyi ember lézeng a világban. Az Ocanon ezernyi veszély les ránk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy fáradtan induljunk útnak. Főként, ha valóban olyan csapás érte őket, hogy elvesztettünk két embert. Két ember a Volentisen igazi tragédia. Viszont ez a közjáték. Szemöldököm enyhén összeráncolódik mégsem szólok semmit. Az ápoló nevetése enyhén megzavar egy pillanatra hátrafordulok, mielőtt kilépne a kórteremből. Értetlen pislogásommal találhatja magát szembe, majd a rögtön közömbössé váló arcomat. Fejemet kissé megrázva fordulok vissza az immár törölköző férfi felé. Magam sem értem, hogy miért, de szívem egy pillanatra félredobban a szívem, ahogy végigtekintek rajta. Nem is a meztelensége, hiszen az, mint ahogy azelőbb is mondtam, teljesen természetes egy katona számára. Inkább, amit az ő teste vált ki belőlem. Nagy levegőt véve szakítom el róla tekintetem és nézek a szemébe, kérdését meghallva. - Jól vagyok - ismétlem magamat. Nem érdekel, hogy Fritz mit mond, mit mondott, vagy mit fog mondani, a tényen nem változtat. Valóban többet bírok ki, mint egy átlagos ember, vagy egy átlagos katona. De SImon már sejtheti, hogy ennek nyomós oka van. Nem segítek neki, ha nem kéri a segítségem nem lépek oda hozzá látva, hogy nehezen tud lábára nehezedni. Neki is van kicsi szája, ki tudja nyitni. Vélhetőleg úgy sem fog segítséget kérni, mint ahogy én sem szoktam. - Igen - felelem határozottan. - Szeretnék veled beszélgetni, a küldetésetekről, ha nem volt titkos - közlöm vele, kissé hidegen, de céltudatosan. Talán sejti, hogy ez nem csak egy sima baráti - vagy annál több? - látogatás lesz. Engem is felzaklat a hallottak és tudnom kell, hogy mi történt ott. Az a gondolat az elmémbe egyre jobban motoszkál… Muszáj leszek a végére járnom és a kérvényemet is beadnom.
Én már akkor tudom, hogy Katrina értetlenkedni fog, mikor Ida kiejti a száján a sokat használt kifejezést, és fáradt félmosolyra húzódik a szám, mikor meglátom a ráncokat a szemöldökei között. A visszakérdezésre Ida egy pillanatra gyanakvóan pillant Katrinára, hátha kötözködik vele, de mikor rájön, hogy erről szó sincsen, csak legyint egyet. - Csak így mondják. A lényeg, hogy pihennie kell, hamar rendbe jön. Egy pillanatra hagyom elkalandozni a gondolataimat, először abba az irányba, vajon teljesen eredeti állapotomban, sebhelyek és mechanikus pótlások nélkül vajon jobb voltam-e, majd Katrina nyaka ívén lefelé a kulcscsontja feletti apró mélyedésen át… meg kell ráznom a fejem, hogy felvegyem a fonalat a jelenben, még mielőtt a testem utoléri a gondolataimat. Az már lehetne kínos. A következő megjegyzésre Ida arca kifejezetten értetlenbe vált, szemmel láthatóan majdnem kikéri magának a leckéztetést, de aztán úgy dönt Katrina valószínűleg menthetetlenül ütődött, és nem éri meg vitába bonyolódni vele. Számára egyértelműnek tűnik, hogy a szeretőm, fel sem merül benne, hogy a felettesem lenne, így könnyeden félreértik egymást, de azért Ida nekifut még egyszer. - Én nem hivatalos bevetésre gondoltam… Rám kacsint, mert Katrinában elvesztette a hitét a célzások megértésével kapcsolatban. Én folyamatosan próbálom megfejteni Katrina arckifejezésének változásait, míg Idával társalog, és megállapítom, hogy lassan a szemöldökráncolásainak tucatnyi módjából is tanulmányt tudnék írni. Miután az ápolónő távozott, én is összeszedem magam, igaz most lassabban megy, mint általában szokott, de Katrina türelmesnek tűnik. Látom, hogy végigmér, ezt nem is bánom, sőt… az én szívdobbanásaim viszont a mély levegővételétől lódul meg. Sóhajtok egyet. Nem egyszerű ez, akármi is feszül közöttünk, és nem lesz veszélytelen sem, úgy érzem. Viszont Katrina nem a kérdésemre válaszol. - Fritz is ezt mondta? Nincs a kérdésben sem rosszallás, sem számonkérés, csak tudni szeretném a választ. Ha tőlem megkérdezné, én is azt mondanám, hogy jól vagyok. Ez nem túl sok információ egyikünkről sem. Nem kérem, hogy segítsen, a büszkeségem megmaradt szilánkjaiba kapaszkodva magamra küzdöm a nadrágot, ráadásul második nekifutásra. Cipelt ma már eleget Katrina. A válasza céltudatos, és tétovázás nélküli, egy pillanatra a torkomba ugrik a szívem, mint az elsőrandis kamasznak, de aztán a folytatás lecsillapítja a lelkesedésemet. ~Persze, a küldetés… Sejthettem volna~ Egy pillanatig nagyjából olyan érzés, mintha egy vödör hideg vizet borított volna a nyakamba. Sóhajtok egyet. - Semmi titkos, beszélhetünk róla. A nadrág zsinórja megkötve, lassan, de biztosan, minimálisan bicegve megindulok kifelé a vizsgálóból a lakrészem felé, úgyis biztos vagyok benne, hogy Katrina csatlakozik hozzám, hiszen megbeszéltük. - Amíg odaérünk elmesélhetnéd mi történt veled, és ha leültem kérdezhetsz bármit. Így megfelel? Menet közben rápillantok, a szemöldöke ívéből, az állkapcsa izmainak feszüléséből, vagy lazaságából próbálom kitalálni a hangulatát.
Szemöldökközti ráncaim hamar kisimulnak meghalva a fiatal nő magyarázatát. Fiatal, fiatalabb mint én, mégis mintha úgy viselkedne, mintha többet megért volna. Elengedem eme gondolatot, nem foglalkozom vele. - Értem, asszonyom - bólintok felé, hisz nem tudhatom a családi állapotát. Az a normális - legalább is számomra, hogy ennyi idősen férjezett. Bármit is mondjon Fritz róla. Az ő szavára ilyen téren amúgy sem hallgatnék. Így, ha nem javít ki, akkor bizony asszony marad, akárcsak én is az volnék. Ez nem kortól függ, egyszerű családi állapottól. Az újabb megjegyzését a nőnek azonban újra csak nem értem, de vele együtt magam is elengedem. Nem értem, hogy mégis miféle más bevetésre gondolhatott volna, vagy mire is tette a célzását. Azt hiszem, hogy ez lényegtelen is, hiszen magunkra hagy Simonnal. Az utolsó megjegyzését már egyikünk sem reagálja le. Mindaddig, amíg nem kéri a segítségem nem teszem meg. Kezeimet magam előtt összefonva állok nem messze az ajtótól, szemlélem, ahogy lassan öltözik. Ahogy ahelyett, hogy leülne és úgy venné fel a nadrágját, egyszerűen csak az egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyt. Szemöldököm most mégsem emelkedik a magasba, sóhaj sem szakad fel torkomból. Elraktározom, hogy vélhetőleg szereti magát emlékeztetni a fájdalommal, hogy épp milyen helyzetbe is került. - Számít az valamit? - kérdezem szenvtelen arccal. Értem, hogy miért kérdezi, mindössze. - Az, hogy mit fog mutatni egy gép korán sincs azzal összhangban, ahogy érzem magam. Egyelőre jól vagyok, majd ha nem leszek, pihenek - tudatom vele is - mint ahogy mindenki mással is - az álláspontomat. Tudom, hogy tudja, hogy nem vagyok cukorból. Talán azt is sejti, hogy ennyi nem fog megakadályozni semmiben, főleg abba nem, hogy a dolgomat végezzem. Még akkor is, ha jelenleg nincs dolgom, mert áthelyezés alatt vagyok. A reményem azonban már csak abban “él”, hogy jelentkezésem elfogadja a Consilium. - Szerezzek neked egy tolószéket? - kérdezem tőle, látva, hogy eme állapotban nem lesz könnyű sétája visszafelé a lakrésze felé. Sóhaját viszont nem értem. Ha semmi titkos, akkor miért sóhajtozik? Szemöldököm újra összevonódik és a beszélgetésünk végéig vélhetően úgy is marad. Ha azonban nem kér a székből, akkor nyugodt léptekkel követem ki a vizsgálóból a folyosón pedig felzárkózom mellé. - Földtani vizsgálatra küldték ki az egyik arkani tizedest. Két társunkkal egyetemben hárman kísértük el az illetőt. Útközben lázadok ütöttek rajtunk, fogtak el és vittek el az egyik bázisukra. Ott a Tizedes vészjelzést küldött ki a Volentisre, azonban nem vártuk meg, hogy értünk jöjjenek. Az idő nem engedte. Egyik társunk súlyosan megsérült, így akcióba lendültünk. Végül mindannyian épbőrrel jutottunk ki - fel sem tűnik, amiért kezeimet ökölbe szorítom. Végig Connor jár az eszembe, végig azon gondolkozom, hogy miért nem bukkant fel. Miért nem jelent meg, mindössze csak a legvégén a barlangba. S az a pimasz mosoly. Az az öntelt… Nem, nem értem, hogy mi célja van ezzel az egésszel. Minél jobban lovalom bele magam a gondolatba, annál idegesebben csattannak talpaim a folyosó jéghideg acél padlóján. Fel sem tűnik nekem.
Vas. Aug. 05, 2018 8:34 pm
Magam sem értem, hogy miért jövök vissza. Egyszerűen csak egyenesen tovább kellene mennem, hiszen ezt várják el tőlem, nem igaz? Szemöldökömet csak egy leheletnyit vonom össze. 
