Csak rálegyintek, az az érzés kering körülöttem, mint egy szemtelen légy, hogy a csaj túl buta ahhoz, hogy megértse miről van szó, minden más csak szájtépés. Felesleges fecsej arról, hogy milyen kurvára nem számít Ő, mint jelenség, hiszen semmi különleges nincs benne. Imádom az önimádó, beképzelt fajtáját, biztos a plázacica volt, a többiekkel balettozott mások idegein, aki füves cigit szívott és az volt a menő, hogy ellent mondott a tanárainak, szüleinek, mert ettől lett nagylány, holott az összegészre pont ugyanannyira nem volt rálátása, hogy nincs most sem. Mázli, hogy különböző nőkre bukunk, így lehet esélye neki is közénk kerülni, noha nem sok. Sem szépnek nem tartom, sem okosnak, de még csak elég intelligenciát sem sejtek a fejében azon kívül, hogyan kell dolgokat összeszerelni.
Sebaj. Majd beszélek Williammal, aki még mindig az én emberem, rangban pontosan ugyanúgy alattam áll, mint ez a nagyra nőtt csecsemő itt velem szemben. Hol vannak a nők, akik tudnának okosan válaszolni, nem pedig sértett kölykök módjára?
Megunom a vitát vele. Majd William garantál egy kölyköt mondjuk másfél éven belül, vagy beteszik a közösbe a nő méhét, ennyit látok ebben a dologban. Aztán tőlem játszhatják a kemény nő vagyok, még keményebb férfi, utazgatok én meg közben baszogatok játékot, ez engem már semennyire sem érint. Kezdem azt érezni, hogy a csaj sem, kislány ez még.
Nem reagálok arra sem, hogy „egyetlen nő”, mert biztos vagyok benne, hogy túl hülye ahhoz, megértse az egyetlen is sok, mellé az sem kizárt, hogy beszélget más nőkkel, hogy olvasgat néha, mást, mint szaklapokat és pontosan látja, hogy az összes buta punci úgy áll a dologhoz, ahogy ő. Mindenki csak egyetlen, aki nem szül, ebből lesz tucat, majd kettő és így tovább, de nem, a mellékelt ábra szerint ésszel ezt Ő nem fogja fel.
Mélyet sóhajtok. Hiba volt iderendelni, szerintem a feladatra is tökéletesen alkalmatlan.
Halkan elnevetem magam. Örülök, hogy felvilágosít mi a fontos, magamtól biztosan nem tudnám, biztosan én sem látok belső információkba, ahogyan ő sem és a társai sem… Igen, csak így lehet.
Újabb biccentés. Sajnos én nem ismertem a Földet, de nagyon sokat olvastam róla, őrült nagy a tudástár idefent is, az emlékek, a filmek, a könyvek, a feljegyzések, a titkos miniszteri beszámolók, 51-es körzet, piramisok és társai.
Ki sem fejtem, hogy a Föld pont azért ment gallyra, mert a sok kis karrierista seggfej, mint Ő is és még pár társa pont azt felejtette el, hogy fenn kéne tartani az életet. Persze, mindenki a vállát vonogatja, én csak egyszer dobtam el csikket és műanyag palackok ezreit sem én zúdítottam a tengerbe, én azt is csak egyszer hagytam el az erdőben. A kocsimmal sem én szennyeztem a légkört, hanem az összes többi, de a bőr cipőmért sem nyúztam meg marhát, eleve halott volt… Blablabla. Kár lenne erről eszme cserélnem vele, kételkedem benne, hogy megértené, hiszen fentebb sem érti a pontos lányegét a dolgoknak, ezt miért tenné?
- Remélem, hogy az Ocan nem lesz a technika áldozata. – hiszen a Föld is az lett, erről értekezések ezreit lehet lapozgatni, hogy a technika megugrása, hogyan hajtotta előre az embereket, valamit mennyire elmélyült a mélyszegénység, mert mindenkinek csak az egyén, az Én, a saját magam, volt a fontos, ahogy bebizonyosodott ez Samantháról is. Kár érte.
Arról pedig gondoskodom, hogy egy ideig ne jusson le az Ocanra, kicsinyes bosszú, de néha én is lehetek kölyök, ha már mindenki az körülöttem.
- Nem lenne tanácsos. – nekem nemet mondani, azonban ő megteszi. Lepillantok az elém ejtett füzetre, nem nyúlok érte, fel sem állok, hagyom, hogy kimozogja magát a lányka.
A mit ártottam kérdésre felszalad a szemöldököm. Miért ártott volna?
Kicsit kezd az a gondolat érlelődni benne, hogy a kislány a fejembe lát, márpedig nem kultiválom a gondolatolvasást.
Látom, hogy begurul, az ideg rángatja a szívét, az enyémet pedig a csalódottság, de nem baj, minden feladatra vannak embereim, a húségének tesztelése lett volna a cél, lévén consiliumi feleség lesz, ha minden jól alakul. Lassan reménykedek benne, hogy nem.
- Rendben van Samatha, nem kérek Öntől olyat, amire nem képes. – szüljön gyereket, nőjön fel, legyen felelős, lopjon…sötöbö.
Mély, csalódott sóhajjal állok fel, elsétálok mellette, a füzetet az asztalon hagyom, és kinyitom a bejárati ajtót, jobbomban a kilincs, ahogy hátralépek, balom a zsebemben.
- Legyen szép estéje! – jelzem, hogy távozhat, sőt mi több húzzon a picsába, hogy foglalkozhassak az ügyeimmel tovább, sajnos én nem érek rá, mint ő, a fülzsíromat tenyészteni.
Nem szeretem a fajtáját, ezt a pöffeszkedő mivoltot, a fontosságának túlbecsülését, ha rajta és a hasonszőrű társaién múlna az életünk, már halottak lennék.
Lássuk azért be, hogy erőszakkal kényszeríteni nem tudom, hogy tegyen a kedvemre, nem így, könyörögni nem fogok, főleg, hogy van a helyére 15 másik. Így inkább legyen igaza, távozzon, örüljön, hogy büszkén, felemelt fejjel járhat, mint fajunk árulója, de legalább a kezét nem piszkolta be. Nem lesz nagy szövetséges, nem lesz játszótárs, egy a sokból. Viszlát.