Boldog, kiegyensúlyozott gyerekkort hagyhatok magam mögött. A septi unokájaként népes és megbecsült családot tudhatok magaménak. Az egyik legfiatalabbként mindig volt ki a gondomat viselje, valaki, aki vigyázott rám. Gondtalan lehettem, és bizonyos tekintetben végtelenül szabad, egészen addig, míg el nem érkezett a nap, amikor képességeim megméretettek. Vannak, akikben az adottság már jóval korábban megmutatkozik, de az enyém egészen a szertartásig lappangott bennem. Még most is tisztán emlékszem rá, ahogy ott álltam a Főtemplomban, apró, törékeny alkatom szinte eltörpült a dicső falak között. Korábban sorra elbuktam, és most is csak reméltem a sikert, nagyon erősen reméltem. Izgalmamban véresre rágcsáltam az ajkaimat, nyelvemet elöntötte a sós vér, az ökleim olyan erősen szorítottam össze, hogy kifehéredett ízületeimet egyenként meg lehetett számlálni. A lángok vissztáncot jártak rézszín tincseimen.
- Itt az idő gyermekem.- hallatszott a septi, nagyapám, mindenkor nyugodt hangja. Én azonban féltem, tudtam, hogy meg kell tennem, de képtelen voltam szembenézni a lángokkal. Közelebb léptem és épp arra készültem, hogy összeszorítsam a szemem, mikor elkaptam édesapám pillantását. Még soha korábban nem láttam őt ilyen izgatottnak. Engem túlságosan magával ragadott saját félelmem, hogy akkor izgatottságának miértjével törődjek. Vettem egy utolsó mély lélegzetet, majd a kellemesen hűvös lángok közé léptem.
- Ez csiklandós.- motyogtam magam elé,  s arcomra visszatért a hiányolhatatlan széles mosoly. Apám akkor érzett büszkeségét azóta, se sikerült felülmúlnom, sőt...
Apám, aki a népünk egyik kiemelkedő harcosa, az utódját vélte felfedezni bennem. Egyesek szerint nagyon nehéz természet. S valóban tudni kell róla, hogy nagyon kemény tud lenni az egyik pillanatban, a másikban pedig végtelenül vicces és szeretetteljes. Engem, az ő kicsi lányát mindig a tenyerén hordozott, én pedig végtelenül imádtam érte. Attól a naptól azonban a kapcsolatunk természete egészen megváltozott. Kezdetét vette a "kiképzésem".
Sajnos képtelen voltam megfelelni az elvárásainak. Túlságosan idegen volt a természetemtől, hogy mások felé tűzgolyókat hajigáljak, még akkor is, ha tudtam, hogy jól képzett fiatalokról van szó, akik könnyedén kivédik gyarló próbálkozásaimat. Én azonban még a próbálkozás szintjéig se jutottam el, egyszerűen nem ment. Az erőm, mintha csődöt mondott volna. Ahogy  apám egyre jobban erőltette, úgy foszlott az erőm darabjaira.
Egy ideig egyszerűen gyűlöltem. Persze nem apámat, aki mindennap addig hajszolt, míg végül álomba nem sírtam magam. Az erőmet gyűlöltem. Gyűlöltem a tűzet. Azt, hogy milyen pusztító hatást gyakorolt szeretett apámmal való kapcsolatomra. Mindennapok nyomorúsága elől az erdőbe menekültem, Rory, a legjobb barátom jelentette számomra az egyetlen örömforrást abban az időszakban. Nem ismerek rajta kívül mást, aki kész lett volna az én rettegett apámat kiparodizálni úgy, hogy azzal mosolyt csaljon az arcomra. Felszárította könnyeimet, és elűzte a bánatom. Rávezetett arra, hogy az erőm nem csupán pusztulást képes rászabadítani a világra. Egyet kettőt még mindig őrizgetek azok közül a (szerintem) rémesen ronda agyag edények közül, amiket akkor együtt csináltunk. Rory megformálta őket, én pedig óvatosan kiszárítottam. Ezek az apró sikerek adtak kellő magabiztosságot ahhoz, hogy aztán egy nap az edzésre megérkezve összeszedjem a bátorságomat és azt javasoljam a kiképzőmnek, hogy nálam más módszereket alkalmazzon. Azt szerettem volna, ha ezúttal a társam lép fel támadólag, majd ahogy bíztam benne sikerült semlegesítenem a felém hajított vízlabdát.
Ettől a pillanattól kezdve nem harcosként, hanem védelmezőként tekintettem magamra. A képzés során persze továbbra is akadtak nehézségeim, de mind ahányszor magam, vagy mások épségének megóvásáról volt szó mindig kiválóan teljesítettem.
Sikeres előmenetelemnek hála szeretett apám ismét elkezdett foglalkozni velem. Bár szerinte még mindig túl szeleburdi vagyok, és komolytalan, s erősebben kellene próbálkoznom a kapcsolatunk  újra pozitív irányba indult el. Egészen néhány héttel ezelőttig. Valami  megváltozott. Elhidegült. Nem tudom mit tettem, vagy mit nem tettem, és ami a legrosszabb most már Roryhoz sem fordulhatok segítségért. Hiánya örökkén izzó seb a lelkemen, ami szépen lassan felemészt. Egy éve, hogy elment, s valahogy az erdő se olyan már, mint régen volt. Persze, ezt sokan suttogják, és egyesek ezeket az új jövevényeket, az úgynevezett embereket hibáztatják. Viszont, én tudom, hogy az én esetemben nem erről van szó. Nekem az ő energiái hiányoznak, a szelleme, a személye. Néha egészen elönt a harag, hogy itt hagyott így, szó nélkül. Hiányzol, Rory...
Kénytelen vagyok hát minden ügyes-bajos dolgommal a nővéremet zargatni, aki egyelőre egészen jól kezeli ezt a fene nagy érdeklődést irányomból, ami hirtelen a nyakába szakadt. Kíváncsi vagyok meddig tart ki a türelme.