A szertartás.
Minden évben eljön a nap, mikor összegyűjtik azokat a gyerekeket, kiknek megmutatkozott az erejük valamilyen formában. Ilyenkor egy szertartás keretein belül dől el, hogy igazándiból melyik elemet is fogja élete hátralévő részében birtokolni a kiválasztott.
Én tisztán emlékszem erre a napra. 8 éves voltam, az ősök már be voltak tojva, hogy nem kerül elő a gyereknek a képessége, mi lesz vele. Aztán egyszer csak megmutatkozott, mikor majdnem leégett az egész ház. Én viccesnek tartottam, ők már nem annyira. Bátran mentem neki a próbáknak, bár tudtam, hogy az első három akadály eléggé sok maszattal fog járni. A tűz, mindig is az volt, mi belülről égetett, s egyértelműnek kellett lennie, hogy ezt birtoklom.
Hát nem.
Első próba. Dobjunk be pár beszart gyereket a vízbe, hátha túlélik. Jó, nem ennyire durván. Csak kérjük meg őket, hogy sétáljanak át a Szent-tó vizén, és aki képes fent maradni és nem süllyed el, az víz elemű. Tiltakoztam. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy csurom vizesen ácsorogjak, s menjek tovább, így egy két perces hiszti után indultam neki. S mentem, nem süllyedtem el egyből, hanem mentem tovább, már háromlépést megettem, s ekkor nyitottam ki a szemeimet. Vállam felett hátrapillantottam, nem értettem mi történik, hiszen a vízhez nem lehet közöm. Még egy lépés előre, s bamm, süllyedő hajó. Az élet ócska poént játszott velem, s megmutatta, hogy nem a víz az elemem.
Dacos ki libaként hát neki vágtam a következő próbának, bár sejtettem, hogy ennek sincsen túl sok értelme. A föld próbája egy mocsaras lápvidéken történő átkelést jelenti. A mocsár könnyedén elnyelheti azt, aki nem képes irányítani a föld erejét. Szerintem könnyedén ki lehet találni, hogy mi következett. A legrosszabb az, hogy a sors gondolta itt is megtréfál, s egy pillanatra elhiteti, hogy bizony ez az én erőm. Hát nem jött be. Három lépés, nem adatott meg több, s már nem csak vizes, de bizony saras is lettem.
El kell mondanom, hogy ez volt az a pont, mikor legszívesebben, sírva rohantam volna haza apucihoz, hogy elmondjam neki, hogy bántottak. De a helyzet iróniája az, hogy apám végig ott volt, hiszen ő a vezetőnk egyik jobb keze. Mint később kiderült, úgy érezte végig, hogy szégyent hozok rá a viselkedésemmel, s legszívesebben felképelt volna, hogy szedjem már össze magamat.
Vizes és saras képemet nyaldosva álltam hát a levegő próba elé. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy milyen szépen fogok kiterülni a földön, mikor a tornádó bekap, s sejtéseim bizony hamar be is következtek. Bár itt legalább nem akarta velem senki elhitetni azt, hogy ez lesz az én képességem.
S végre eljött az én időm, csodás násztáncot lejthettem a lángok között, mikor is a tűzgyűrűbe kellett besétálni, s bizonyítani azt, hogy tűzről pattant menyecske vagyok. Hát nesze nektek, gondoltam én. Végre nevetve, önfeledten, hátrahagyva az összes többi próbát, olyan vígan ugrándoztam a tűzben, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Tél.
Nem bírom a hideget. A szervezetem nehezen viseli azt, ha a hőmérséklet egy bizonyos fok alá süllyed. Ilyenkor pedig morcos is leszek. Igazi vérengző hárpia, akit egy meleg gyógyteával lehet csak lekenyerezni. Úgy, ahogy Berynol teszi nap, mint nap. Pedig én nem kérem rá, ez az áldott jó lélek ennek ellenére, reggel egy meleg teával vár odakint, hogy feldobja a napomat. Ó, ha tudná, hogy a löttynek szétáradása, csak addig tart melegen, míg megteszünk pár lépést.. Talán egy kannával érkezne másnap, s nyakon öntene. Ilyen ez a szeretet..

Tavasz.
Kezdek éledni, mint egy téli álmot alvó medve. Már sokkal többet mászkálok kint. Nem állítom, hogy télen begubózok, s nem találkozok földijeimmel. Ugyan. Ezekben az időkben, a bevándorlók sokasága között, muszáj képben lenni. Minden egyes lépésüket figyelni akarnám, mikor a közelünkben vannak. Nem bízom bennünk, egyik se tudja nekem beadni azt, hogy jót akarnak, s velünk vannak. Azt hiszik, hogy bolondok vagyunk, s nem vesszük észre, hogy egyre többen tűnnek csak úgy el közülünk. „Véletlenül.” Hagyjuk már. Tudom én, hogy emögött sokkal több van.
Szépen rügyező virágok, nyíló növények, ilyenkor érdemes az erdőben nagyobb sétákat tenni, s begyűjteni az első gyógynövényeket. Már, ami maradt bennük. Amióta az emberek leléptek a bolygóra azt vettem észre, hogy egyre kevesebb van abból, ami vadon termett. Ez pedig nem tetszik, hiszen a társadalmunk egyik alappillérjét ölik ki szépen lassan, hogy majd rájuk legyünk utalva.

Nyár.
Az igazi én. A vadóc, a zabolázatlan, a tüzes kis fruska. A többi évszakban sem fogom vissza magamat, de ez az időszak az, amelyben kibontakozhatok. A kedvenc tevékenységem a tűz gyújtás, kisebb koromban, titokban csináltam, mert féltem, hogy elkapnak. Mai napig keresik az egyik nagyobb erdőtűz okozóját, erőm irányításának hiányában sikerült olyan kárt okoznom, hogy a termény egynegyede odalett. Akárhányszor felemlegetik a dolgot, az én füleim lángolnak, hiszen éppen engem emlegetnek.   Szerintem apám már az első pillanatban tudta, hogy én voltam, mégsem árul el.
A többi csoportból egy-egy barátom van. Nem viszem túlzásba a dolgot, s meg is válogatom a társaságom. Nyilván, nem utálom a többieket se, de megtartom a két-három – oké húsz is van – távolságot, hogy magam lehessek.
Nyáron sokat vagyok a szabadban. Szeretek az erdőben, a fák között épített kis házikóban megbújni, s ott munkálkodni. Ilyenkor sem hagyom hátra a kötelességeimet, de amint végzek velük már el is tűnök a többiek látószögéből. Manapság az elfoglaltságaim között szerepel az is, hogy az embereket szemmel tartsam, s figyeljem ténykedésüket. Nem is a telepeseket, akik látszólag ártalmatlanok. Figyelmem inkább terelődik a katonaság felé, érdekesnek tartom a harcolási technikájukat, néha érdemesnek tartom arra, hogy eltanuljunk tőlük pár dolgot.

Ősz.
Belassulok. Még mindig nem bírok magammal, még mindig hajtom a szervezetem, de már nem annyira vígan, mint a nyári meleg napokon. Ilyenkor mindig raktározok magamnak. Tudom, hogy a teleket nehezen viselem, s vannak praktikák, melyeket bevetve könnyebb átvészelni a hideget. Az ősz az aratás hónapja számomra. Az ágyam alá felhalmozok melegebb takarót, ruhát és némi táplálékot is, melyet a világért sem osztanék meg senkivel se.
A családom és a barátaim bolondnak tartanak emiatt, pedig ha tudnék, hogy milyen jó egy téli napon olyan táplálékot bevinni a szervezetedbe, mellyel csak nyár végén találkozhat… Rájönnének, hogy igazándiból egy zseni vagyok, csak szőkének álcázva.