Ez a nap is úgy kezdődött, mint hat hónapja mindegyik; reményekkel telien. Reményekkel egy jobb világ, egy könnyű nap, egy apró kis boldogság, vagy legalábbis aziránt, hogy az újonnan száműzött társunk kibírja addig, amíg odaérünk és a szárnyaink alá vesszük. Mindösszesen egy hónapja léptem át hivatalosan az újonc besorolásomból felderítőbe az Ellenállók kötelékében, azt viszont az imént említettekkel szemben remélni sem mertem, hogy harmincnapnyi próbaidő után rögvest egyedül küldenek majd terepre. Márpedig most ez történt.
Egy méretesebb szikla tövébe kuporodva halászom elő a minimális felszereléssel bíró táskám valódi kincsét; egy gondos precizitással megrajzolt térképet. A Volentis legújabb lázadója egy napja ért földet a bázisunk bejáratától tekintélyes messzeségben, valahol a hegy lábánál húzódó forrás közelében. Közel másfél napja vagyok úton, ha a rövid alvásszüneteket is belevesszük, annyi idő alatt pedig neki is temérdek ideje akadhatott a környék felderítésére, már amennyiben nem sérült meg súlyosan. Ezzel sem lenne olyan nagy baj, a térkép igen pontos, és a segítségével módszeresen átkutathatom a vidéket, csakhogy a víz miatt a telepesek és az ocantiszok által gyakran látogatott helyről van szó. Ők aztán magukkal vonzzák a katonákat, és a megannyi problémát.
Nem gond, meg tudjuk oldani.
Utolsó biztosítékként még végigfutom tekintetemmel a kezemben szorongatott papír főbb útvonalait, majd táskámat a hátamra vetve vágok neki a nappali fényben úszó fás övezetnek. Igazából az éjszakai terep a biztosabb, de a szektorok közelsége miatt nem merném megkockáztatni a további várakozást, hiszen már így is kétséges, nem találtak-e rá mások a Consilium legújabb áldozatára. Ha valamire megtanított a Volentis népe, az nem más, minthogy minden perc számít…
Éppen, hogy újabb gondolatmenetbe vetném magamat az anyahajó vélt s vallott igazságairól, amikor a hátam mögött megrezzen egy bokor. A hat hónap alatt belém vert ösztönöknek hála pillanatok alatt fordulok meg a tengelyem körül, az egyedüli fegyveremül szolgáló kést harcra készen a mellkasom elé emelve. Valószínűleg egy katona már rég golyókkal záporozna rám, ám sosem lehetünk elég óvatosak. Lassú, hangtalannak remélt léptekkel közelítem meg oldalról a sűrű, magasra nőtt növénykupacot, aztán egy utolsó, nagy nyelést követően a torkomban dobogó szívvel ugrok mögé.