A gyűlölet forró, égeti a testemet, ahogy meredek ki az ablakon. Bugyog a bőröm alatt, és csak várom, hogy egyszer kirobbanjon belőlem. Ki is fog robbanni! De azt látni fogja a Consilium, meg fogják tapasztalni, milyen is az, mikor én mérges vagyok.
Miért őket kellett? Mit ártottak? Egy légynek sem tudnának… Felidézem, ahogy Realynn csak mosolyog. Barna haja vállára omlik, rozsdabarna szeme pedig engem les, bennem keresi a biztonságot, az erőt. És én azt hittem, megadhatom ezt neki. Gyönyörű volt, a legszebb nő a világon, és az én feleségem lett! Olyan tökéletesnek tűnt minden, miközben a díszlet alatt mások munkálkodtak. Consilium, Oscar és a bandája… Mert azt hitték, van joguk másokat elpusztítani, tönkretenni. Milyen álomvilágban éltek, fiúk? Rengeteg tudós van az oldalatokon, mégis olyan szakadékot ástok magatok alá, hogy abban öröm lesz eltemetni titeket.
Ott volt Hazel is. Életrevaló, naiv kislány, még csak 11 éves, akinek a legnagyobb baja az volt, hogy fogszabályzót kellett hordania. Okos volt, egy kis tünemény, aki színt tudott hozni bárki életébe. Majd… Majd volt-nincs. Többet nem hallom hangját, nem látom. Még csak sírt se tudok adni a számukra, hogy legyen egy helyük. Semmi. Nem maradt utánuk semmi, mintha nem léteztek volna sosem, csak az emlékek mesélnek folyton folyvást. Mindenről ők jutnak eszembe, nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk, pedig már ennek is egy ideje.
Idő, ami folyamatosan telik. Nekem nyereség, Consilium számára? Nem tudom, nem látok bele rendesen a rendszerbe, de nem jelenti azt, hogy nem fogok. Az Ellenállás lett az új gyermekem. Katonaként jó alapokkal indultam, igaz, régi álmom volt, hogy egy hajóval nézzek körbe az űrbe, de az Ocanon van rám szükség most. Fejlődünk, még megbújunk, de már nem sokáig. Lassan épül ki az Ellenállás, behálózzuk az Ocant, a Volantist, a legtöbb hajót. Szépen lassan megjelenünk, mint a vírus. Az embereknek dönteniük kell, én meghagyom nekik a választást, de akkor lássák, hogy milyen a Consilium, és milyen vagyunk mi. Mi nem szabjuk meg a nőknek az életüket, az idősek halálát, nem robotokká tesszük az embereket, és likvidáljuk őket, ha már selejtesek. Azt hittem, mikor az Ocanra tettem először a lábam, hogy ez egy új világ. Szabadsággal, boldog élettel, lehetőségekkel. De csak tudtunk nélkül kaptunk bilincseket. Ezt vagy valaki meglátta, vagy fel kell nyitni a szemét. Vannak, akik tenni akarnak jövőjükért, életükért, másokért. Ez az Ellenállás. Kicsit Star Warsos a beütése, de ez nem egy filmbeli vicc, ez a valóság. Harcolnunk kell önmagunkért, családunkért, barátainkért. Az Ellenállás már nem egy csoport, nem egy név, nem egy ideológia, hanem élő szervezet, ami az életért küzd. Félelemmel telt napjaink vannak ugyan, de nem hagyom, hogy rettegjünk – tartom őket, életet lehelek beléjük, célt adok magunknak. Engem nem érdekel, hogy ember vagy ocantis, mindkét nép teljesen más, és e kettő közötti aranyközépút a mi lehetőségünk, amit minél zökkenő mentesebbé kell varázsolnunk. Rory ebben nagy segítség, ahogy mindenki más is, aki igyekszik.
- Jacob! – harsan egy név, mire elfordulok az ablaktól. Dante jelenik meg, a bal kezem leginkább. Nem tudom, hogy ez a valódi neve, vagy felvette, de igazság szerint mindegy. Tűz elemű ocantis, kimondottan jól harcol, az egyik tanító a csapatban. – Készen vagyunk!
Bólintottam, miközben egy hevenyészett mosoly alakult ki az arcomra. – Remek, szólj Effynek, kezdje meg a sárga kódot, figyeljék a környéket. És Lucillenak, hogy a fogadás még áll.
A magas férfi elszaladt, én pedig csak néztem utána, miközben a fegyvereimet szedtem össze. Puccs? Oh nem, kedves olvasó, mégis mit hisz, hogy ostoba módon több száz embert teszek kockára? Nem, csak a Consilium tartsa nyitva a szemét. Jacob Walsh és az ellenállás érkezik. Legyen nyugtalan éjszakájuk, hisz a mese még csak most kezdődik.
A szobából kilépve emberekbe ütközöm – szemükben csillog a remény. Amit bennem látnak, amit a mai napra összeverbuvált csapatban. Aggodalom, hogy lesznek áldozatok. Bizalom, hogy képesek vagyunk megcsinálni. De az elsődleges, a remény az álmainkért, amik remélhetőleg egy napon igazak lesznek. Ha rajtam múlik, igen. Az én álmom Oscart és Consiliumot megölni a saját kis pirulájukkal. És még kegyes vagyok hozzájuk, hosszú szenvedést érdemelnének amennyi embert megöltek. Vér tapad a kezükhöz, mind gyilkos. Nem mintha én nem lennék az, kicsit sem mentegetem magamat, de másokért harcolok, ők csak magukért, hogy a hatalmuk teljes legyen, hogy a világuk meginghatatlan, de minél jobban erősítik a tartóoszlopokat, annál instabilabb lesz. A szerkezet maga rossz, nem javítani kéne, hanem cserélni.
Hogy ha ez megtörténne, mi lenne tovább? Nem én akarom megszabni, döntsenek az emberek. Valóságos demokrácia lesz, nem pedig a diktatúra belebújtatva a bőrébe. De én ehhez a jövőhöz vezetem az embereket, nem több, hogy utána mit választanak, kit választanak, rajtuk áll, én megmaradok elveimnél. Ha véghezviszem bosszúmat, megbékélek, tudom, hogy nyugalomban van Realynn és Hazel, ha én is.
12 főt szedtem mára össze, többet nem akarok kockáztatni. Ha kevés, akkor nincs esélyünk, ha sok az ember, akkor nem vagyunk hatékonyak. Magam lépek az élre, hiszen ha az Ellenállást romba akarják dönteni, először rajtam kell átverekedniük magukat!  Én vagyok az alapító, a vezető, bennem hisznek és én ennek eleget is teszek!
Felnyitom az emberek szemét, nem aludhatnak örökké. A jövő rajtuk is múlik, nem csak rajtam! Consilium, mit lépsz? A sakk játszmánk rég elkezdődött, és most én lépek!