Keleti Erdő

Ocan Bolygó

A telepet körös-körül hatalmas, szinte egybefüggő erdőségek határolják. A mérsékelt éghajlatnak is köszönhetően a földihez sokban hasonlító, lombhullató fák vannak többségben, melyek hol sűrűbben, hol ritkábban nőnek. Némelyek 8-10, mások akár 30 méter magasra is. Az erdő számtalan állatfaj, köztük néhány igazán veszélyes ragadozó otthona, melyek közül még mindig csak keveset ismerünk behatóan, így az itt barangolóknak nagyon kell vigyázniuk magukra, ha ép bőrrel akarják megúszni a természetjárást.

Bevallom, kicsit sérti az önérzetem, ami az előző interjún történt, még akkor is, ha nem éppen ezt a munkát tekintem a hivatásomnak. Sőt! Még Dan sem érzi úgy, hogy minden álma a consilium propagandáját megírni, de a pokolba is, ha már csinálnom kell valamit, akkor jól fogom csinálni!
Nem keveset kellett alkudoznom, amíg végre megengedték, hogy az egyik ellátmányos siklóval leutazhassam a telepre...és ha emberi gyomrom lenne, aligha éreztem volna ezt szívességnek. A landoláskor még le is hánytam valaki cipőjét, hogy megalapozzam a jó hírem. Utána pedig irány a telep határa, mert persze a kapitány nem szakít időt rám, és az egyetlen esélyem, ah kimegyek hozzá a terepre...ha merek. Be is öltözöm, ahogy kell, és mint valami egynapos riadt közlegény állok elé, a kerekeken guruló koporsóból kiszállva, vadul tisztelegve neki, a keleti erdővel határos fal mellett.
-Braga kapitány! Örülök, hogy végre személyesen is beszélhetünk. Megtenné kérem, hogy válaszol a Volentis polgárainak pár kérdésre?

A lázadó vadászat az egyik kedvenc terepgyakorlatom. Az a néhány újonc, aki a hajómra kerül ezekben a vészterhes időkben, nem léphet addig szolgálatba, míg én rá nem bólintok. Ennek az ára pedig egy réges-régi játék véresen komoly változata. Lázdadó vadászatnak hívjuk, és halálosan komolyan vesszük. Most a telep határánál járőrfeladatokkal kezdjük, aztán viszont kimegyünk az erdőbe, és felkutatjuk azt a néhány szerencsétlen lúzert, aki itt bújkál a környéken, és a telep maradékán élősködik, mint holmi csótányok.
A gyakorlat még alig kezdődött el, máris megzavarják. Az autóból egy újoncnak öltözött, de ahhoz kissé idős alak száll ki és egyenesen felém tart.  Már a menéséből rájövök, hogy ez a fickó nem katona. Semmi fegyver nincs nála, és egyáltalán nem is úgy néz ki, mint aki készen áll bármiféle bevetésre.  Aztán beugrik. Majdnem a homlokomra csapok a felismerés hatására, ám a valóságban csak rezzenéstelen arccal figyelem, ahogy megközelít és megszólít. - Áh, a riporter! Dockey, Donkey, vagy.... Monkey? - természetesen tudom a nevét, de ezt nem fogom elismerni. - Nekem is van parancsnokom, akitől meg is kaptam az ukázt. Tehát nincs sok választásom. De időm sem, úgyhogy ha valamit akar, akkor kövessen! -  ezzel elindulok a már felsorakozott újoncok felé és elkiáltom magam.  - Omega raj, Vi-gyázz!!!  Bemelegítünk 100 fekvővel! - Lockley felé fordulok és elmosolyodom. - Tegye fel az első kérdést! -

A nővel való találkozásom pont olyan jól indul, mint amire számítottam. Természetesen tisztelettudó, és illedelmes, de nem könnyíti meg a dolgomat, a legkevésbé sem. Pont, mint ahogy az ember elvárná egy főtiszttől. És ha hinni lehet a cikknek, amit írni fogok róla, ő A FŐTISZT. A követendő példa minden fiatal katona számára.
-Donkey, ez nagyon tetszik! - Nevetek fel hangosan, de aztán össze is szedem magam. Egy civilnek talán ennyi még belefér. - Ígérem, nem fogja feleslegesnek találni ezt az interjút, és mindent megteszek, hogy ne raboljam az idejét.
Felzárkózom mellé, és előveszem a diktafont, majd amikor kiadta a parancsot szólalok csak meg:
-Köszönöm. Először a 9 éves Billy kérdését teszem fel, ugyanis megjelölte, hogy a következő tanítási napig választ szeretne: "Kedves Braga kapitány! Ha az ön lánya egyest kap valamilyen tantárgyból, hogy szokta elmondani önnek? "
Bugyuta kérdés? Talán, de az olvasók zabálják az ilyesmit. Hogy Billy nem létezik? Kit érdekel.
-Illetve a következő, mostanában a kijelzőkön mindenhol az ön arcképe néz vissza rám. Milyen érzés önnek végigsétálni a Volentis Folyosóin ezt látva?

Csak az egyik szemöldökömet vonom fel a nevetés hallatán, de nem szólok semmit. Meg sem várom viszont, hogy befejezze, indulok is az embereimhez. - Nem is hagynám, hogy rabolja! De igazán figyelmes öntől! - bólintok egy aprót, aztán adok egy kis munkát a fiúknak, hogy addig is válthassunk pár szót. És rögtön meg is bánom. Megrázom a fejemet és hangosan teleszívom a tüdőmet friss ocani levegővel. - A lányom még sosem kapott egyest. De ha kapna, akkor is nyugodtan elmondhatná, csak így: Braga kapitány, jelentem, elbuktam! Nagyot hibáztam, várom a büntetésemet! - elhallgatok, és nagy komolyan nézek a férfire. Aztán megrázom a fejem, és cöngetek hozzá egyet. - Ezt ne írja le. A lányom az apjával tárgyal az ilyen ügyekről, én csak a zárójegyeit szoktam megnézni. Szóval majd ide ír valami jól hangzó baromságot. - Úgy mondom ezt, mintha teljesen természetes lenne, hogy az újságíró költi az ilyen cikkek jó részét a fantáziája és Soros elvárásai alapján. És ez nincs is túl messze a valóságtól.

Hiába is remélem, hogy a következő kérdése valamivel értelmesebb lesz, csalódnom kell. Az olvasókat, úgy tűnik, nem érdekli semmi, aminek egy kicsit értelme is van. - Szerencsére ritkán sétálgatok a Volentis folyosóin. De igazából nem izgat. Még jó, hogy ügyes a retusáló MI. A képeken egyetlen ráncom sincs. igaz, pórusaim se nagyon... - Nos, ha már így esett, hogy a nyakamba akasztották ezt a fickót, akkor adok neki munkát.

-Jó tudni, de igazából úgy értettem, hogy ön jóval hatékonyabb mint a korábbi alanyom. Szerintem 15, vagy legfeljebb 20 perc alatt végzünk is.
Vagy még hamarabb. Szerencsétlen újoncok nem akarom, hogy miattam ájuljanak el a sok fekvőtámasztól, meg még ki tudja mit talál ki nekik a nő. Séta közben felfedezek egy érdekes hagyományt. Ahogy elhalad a kapitány előttük, mindenkinek leesik egy pillanatra a tekintete derék tájra. Igaz, van ott mit nézni szó se róla. Biológia...
-Őszintén szólva, az első válasza rendkívül szimpatikus volt. Talán a Braga kapitányt átírnám Anyára, de egyébként elhittem volna, hogy az ön lánya ennyire fegyelmezett. És valóban sosem kapott egyest. Okkal büszke rá, és flotta is. Mit gondol, a nyomdokaiba fog lépni, ha felnő. ÉS ön szeretné ezt?
A hűvös válaszai egyébként meglehetősen szórakoztatóak. Ha ez így megy tovább, lehet a cikk nem főleg csak a kapitány fotóiból fog állni, hanem...talán csak félig a fotóiból fog állni.
-Őszintén szólva, nem hiszem, hogy sok processzor energiát kéne pazarolni az ön retusálására asszonyom. Élőben még vonzóbb mint a képeken. Nem bánja, ha ezt is megírom ugye?

- Legyen 10 és akkor szép emlékekkel válunk el egymástól. - Lehetőleg örökre, de ezt nem mondom hangosan, mert számítok rá, hogy lesz még riport akkor is, ha végre eltaposom a lázadókat. Az egy sokkal izgalmasabb interjú lesz, ebben biztos vagyok. És én is jobban fogom élvezni. A katonákra pillantok, akik szorgosan nyomják a fekvőket, aztán megint Lockleyra figyelek. - Vicky fegyelmezett és okos. Jó tanuló, de azért hagyom, hogy gyerek legyen. Az apja mellett van erre lehetősége. Arra próbálja tanítani, hogy találja fel magát minden helyzetben, és találja ki ő, mi szeretne lenni. Amellett, persze, hogy teljesíti az állampolgári kötelességeit. Ezt szeretnénk a férjemmel. - közömbös arccal meredek rá, várva, hogy végre témát váltsunk.
A bókjai nem zavarnak, de nem is hatnak meg különösebben. Az övéi legalább viszonylag kreatívak, és ahogy rám néz, talán még el is hiszem, hogy komolyan gondolja őket. - Köszönöm. A méltatást nem szokták visszautasítani, gondolom... - mielőtt erre bármit is mondhatna, feltartom elé a kezem, és az újoncokhoz fordulok: - Szerelkezz, sorakozz! - kiáltom határozott hangon, aztán Lockleyra visszapillantva elmosolyodom. - Kimerészkedik velünk a kerítésen túlra, vagy elhalasszuk ezt az interjút? -

Halványan mosolygok rá. Extrém halványan. Az emberek általában elérzékenyülnek, ha valaki a kislányáról beszél, de nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy velem ez a helyzet, és ez a gesztus nem csak az illemből fakad. Az rosszul sülne el.
-Ha vége a lázadásnak, alighanem ön lesz az egyik új admirális, a lassan nyugdíjba vonuló Daniels helyett. A Jola csillaghajó pedig, ha nem semmisül meg, és újra a flotta jogos tulajdonába kerül vissza alighanem súlyos átalakításon esik át, és sokan úgy érzik, új nevet is kell kapnia. Ön egyetért ezzel, és mire keresztelné át?
Azért nem tudok szabadulni attól a feltételezéstől, hogy a nő meg akar szabadulni tőlem, hiába látok benne némi érdeklődés. Biztos ami biztos azért az övemre akasztom a felvevőt, és elveszem az egyik kísérőm puskáját. Ő úgyis itt marad a "tanknál" ami ide hozott.
-Kapitány, a pokolba is követem....még 7 és fél percig.
Ellenőrzöm a fegyvert, szakszerűen, ahogy egy tiszt tenné, aztán kibiztosítom, és követem őt. Továbbra sem úgy lépek, mint a többiek, de azért megpróbálok nem útban lenni. Nem vagyok katona, de az alapokat belém is belém nevelték. A nagyon alapokat.
-Mesélne kérem erről a hadgyakorlatról? Az olvasók túl keveset hallanak az ilyesmiről. De persze csak ha teheti, és nem titkos.

Néhány pillanatig csak a férfi tekintetét vizslatom, mintha csak ki tudnám olvasni belőle, vajon hallott-e valamit kósza Azarov-féle ígéretekről, vagy kizárólag logikai úton jutott el a feltételezésig, hogy Admirálist csinál belőlem a Consilium, ha leverem ezt a gusztustalan lázadást végre. De a választ persze nem kapom meg, úgyhogy túllendülök ezen, és bólintok egyet. - Az admirálisi kinevezésért még sokat kell tennem, de azon leszek, hogy alkalmasnak találjanak, és úgy is érezzem magam az előléptetésre.... A Jola neve mára összeforrt a lázadással. Szívem szerint darabokra lőném és egyszerűen hagynám feledésbe merülni, ahogyan a lázadók neveit is. Bár biztos vagyok benne, hogy ez így is lesz. Néhány év, és már senkit sem fog érdekelni, ki vezetett halálba százakat, csak azért, mert nem fűlött a foga az igenisuramhoz. - elhallgatok, és vállat vonok, majd még kisvártatva hozzá teszem: - De ha ragaszkodik hozzá, akkor a hajót Viktoriára keresztelném. - vetek rá egy olyan pillantást, amiből kitalálhatja, ez egy megúszós válasz volt, és jobb, ha nem firtatja a dolgot.

Hogy le akarom-e rázni? Hát persze! De a falon túlra megyünk, ami nem veszélytelen, ezért valójában jogos a kérdés: ér-e ennyit ez az interjú neki? Mikor kiderül, hogy igen, kicsit meglepetten, de elismerőn bólintok neki. - Nagyszerű! Induljunk! - Tetszik, hogy nem teljesen idegen számára a fegyver, de nem is próbál úgy tenni, mintha nagyon értene hozzá. Amikor viszont újabb kérdéssel talál meg, sóhajtok egy nagyot, és megrázom a fejemet. - Ez pontosan az, aminek látszik. Hadgyakorlat. Éles. Csak olyan embereket engedek a hajómra, akiket láttam élőben, élesben teljesíteni, és megfelelnek az elvárásaimnak. Nem dolgozom bolondokkal, ügyefogyottakkal, ütődöttekkel, fegyencnek valókkal, sem pedig lusta, gyáva, vagy lázadó hajlamú emberekkel. Az én hajómból nem lesz Jola. Az én embereimből nem lesznek lázadók. Előbb lövöm agyon őket saját kezűleg. Ez minden, ami nem titkos. - kiteszem a kezem, hogy megállítsam, míg a többiek tovább mentelnek a kapu felé. - Ha kijön a kapun túlra, azt teszi, amit mondok, különben nem vállalok felelősséget a testi épségéért. Lázadókra vadászunk, akik vissza is lőnek. Emellett tele az erdő olyasmivel, ami egy pillanat alatt kettéharapja. Most még visszafordulhat. - várok néhány másodpercet, hogy eldönthesse, aztán tovább is indulok, akár jön velem, akár nem.

Valencia nézése gondolom kocsonyássá kéne hogy tegye a térdeim, és kőkeménnyé valami más testrészem. És így is tesz, a szimuláció remekül működik. De nem hagyom, hogy ez nagyon látszódjon, főleg nem a másik része.
-A Viktória remek választás. Tetszik a kettős jelentése.
Igazából az átlag ember koncentrálóképességét már így is meghaladja a cikk, amit írni tudnék, de nem fogok meghátrálni csak ezért, ha már azt mondtam, követem őt. ÉS, mi bajom lehet odakint.
-Kapitány! Szava számomra parancs!
És még tisztelgek is neki. Aztán vállamhoz támasztva apuskát haladok a csapattan, és kémlelem a fákat. Hosszú perceken át menetelünk, jóval hosszabban, mint 10 perc, de mivel nem teszek fel kérdést, gondolom ez nem számít bele. Ilyenkor furcsa lenne tovább interjúztatni, még akkor is, ha felesleges az óvatosság. Legfeljebb ő maga lőne le, ha zajonganék, miféle idióta lázadó támadna pont itt...
Tompa fájdalom, mintha elgázolnának. A golyóálló mellény remekül végzi a dolgát, és nem sérülök meg, még el sem esek, de eltaláltak, semmi kétség. Azonnal letérdelek lőállásra, és várom a parancsokat. Közben nagyon kémlelem a tájat.
-Ott a fán! 11 óránál - Mutatok egy messzi ágra, és ha engedélyt kapok rá, már le is eresztek egy sorozatot az ott bujkáló orvlövészre.

A szemöldökömet felvonva nézek még rá pár pillanatig, aztán csak bólintok egyet, és úgy döntök, annyiban hagyom. Majd a cenzúra, na meg Lockley kreativitása olyan interjút farag ebből, amilyennek ennek lennie kell.
Akkor mire vár még? Szedje a lábát!- Úgy látszik, a riporternek azzal sincs gondja, hogy a parancsaimnak kell engedelmeskednie. Vagy legalábbis most még ezt mondja. Ezért aztán csak egy beletörődő kis sóhajjal nyugtázom, hogy elindul mellettem ő is, és csodák csodájára, képes hallgatni is. Az újoncok a parancsnak megfelelően kettes csoporotokban fésülik át a terepet, nyomokat, esetleg agyalágyult lázadókat keresve, akik erre kószálgatnak, és még nem ijesztette el őket a zajunk. Bár ezt a zajt kivételesen tényleg nem a civil csapja; majd ezért is le lesznek tolva az újoncok a megfelelő időben és módon.  A lövés olyan, mintha a semmiből jött volna, és csak egész kicsivel kerül el engem. Azonnal fedezéket keresve húzódom be a mellettem álló fa mögé, és onnan pásztázom a terepet, közben az embereimet is figyelmeztetem. - Figyelem, lövész a magasban! Fegyverhasználat engedélyezett! - Lockleyra pillantok, és biccentek. Ha látja, lője csak le.  Igaz, az ő fegyvere nem mesterlövész puska, de arra pont jó lesz, hogy ha nem is találja el, de kimozdítsa a lövészt, hogy a többiek is láthassák. És persze én is, de itt most nem az a cél, hogy én arassak. Meghagyom az újaknak, hadd tanuljanak. Különben is, ahol egy patkány van, ott több is. Csak idő kérdése, hogy felbukkanjanak. Ezt a fiúk is tudják, hiszen erről volt szó az utolsó eligazításon.  Remélem, beválnak. Ha nem, akkor felőlem egyedül is hazamehetek. Az sem érdekel. Egyedül a riporterrel lenne kicsit nehezebb elszámolnom.